Szomszédjai egy ezredévig vártak erre az alkalomra. Az 1914-1918. évi világháború ugyan vészthozó volt a magyarokra, de annak likvidációja sokkal könnyelműbb és őrületesebb. Nem akadt egyetlen egy ember, nem volt egy Ulysses, aki betömte volna honfitársainak fülét. Az internacionális méreg dúlt, a szirénhangok elsorvasztották a hazafiak agyvelejét, de csak magyarokét; a szomszédok sokkal okosabbak maradtak.

Mikor a nagy harc megszűnt, becsületben, katonai erényekben szűztiszta, létszámban teljes ezredek siettek haza a határokról, hogy a haza védelmére, a nemzet rendelkezésére álljanak. De minden jó szándék meghiúsult, minden magasztos felfogás megcsúfoltatott, mert Belzebub fiai már serényen és vakmerően dolgoztak a megfertőzött metropoliszban. Katonai vonatokat hamis vágányokra terelték, egyszerű emberekkel a bolondját járatták, minden erkölcsöt, minden rendet perhorreszkáltak, minden fegyelmet aláaknáztak. Csak mikor a szerencsétlen nép kezéből kicsavarták a fegyvert, akkor vált világossá: mire való volt mindez, kiknek akart a pokoli fajzat vele szolgálni. Ami ezután következett, az már csak az esés processzusa, fizikai törvényszerűsége volt.

Európa Gladiatora, nyugatnak egy ezredéven át hősi védelmezője, a magyar nemzet porban hevert.

„Kárpátoktól az Adriáig”, ha megindul a vándor, régmúlt időkből mindenfelé előtünedeznek avar-gyűrűk, földhányások, futóárkok, folyamok tükrében pompázó várromok, kanyargó folyókkal körülzárt szigetek. Mindez együttvéve olyan, mintha ezen a földterületen hajdan állandóan egy nagy katonai tábor lett volna. Kéklő hegyek oldalában meghúzódó borostyánlepte, folyondárral takart várfalak, sziklafokon előugró fellegvárak, melyeknek ablakaiban már csak az ezüst hold szövi sugarait, mind, mind egy letűnt világ romantikája ez, a történelemnek porladozó, halványuló betűi ezek! De minden porszem, amely leomlik, a múltnak minden árnya, mely az égnek azúrkékjébe vész, csak a dicsőségét az örökkévalóságba emeli azoknak, kik Európa kultúráját saját vérükkel megvédelmezték az emberi nem haladása, fejlődése számára. A hullák hekatombái évszázadról évszázadra emelkedtek, tengernyi csont porladozik ezen a földterületen, de a kelet felől száguldó vérzivatarok megtörtek itten, az ázsiai fergeteg nem tudott tovább jutni. A magyar nemzet inkább felkoncoltatta magát, de kelet felé nem orientálódott soha, ahonnét pedig legtöbbször vérrokonai közeledtek. A magyaroknak Európában való elhelyezkedésének ideje óta, ha csak egy ilyen ázsiai fergeteg bejuthat a nyugati államok közé Európából kő-kövön nem maradt volna.

Mártírok, hősök zsúfolt panteonja áll Isten előtt tanúbizonyságul, hogy a magyar nemzetet büntetni szabad volt-e?

A cserhalmi diadal világhíres szép hőse, László, a Hunyadiak, a Zrínyiek nem fognak szemrehányást tenni a Waterloo-i hősöknek. Napóleon álma sem fog megsemmisülni azért a magyar katonáról, de még porladozó tetemét is a keserűség járja át, mikor a  fájdalomtól roskadozó magyar Géniusz csendesen odanyújtja a „Hotel des Invalides” márvány szarkofágjára a gyászfátyolba borított trikolórt.

Hogy a képzelet tükrében mi a valóság, ideiktatom a nagy francia tudósnak, az Institut tagjának és szenátornak, Τhierry Amédée-nak ércnél maradandóbb örök csengésű szép szavait a magyarokról.

„Ez a nemes magyar nép bármely levertnek látszik is, még tele van élettel és erővel, szerencséjére Európa népének, ö az, aki Európa és Ázsia kapuján őrködik; legyen is annak hű őre! Rossz és balvégzetű politika volna egy polgáriasult és katolikus német hatalmasság részéről elnyomni akarni egy oly nemzetiséget, mely védője azon oldalról, hol a hódítás telhetetlen szenvedélye forrong a barbárságra támaszkodva. De bármi történjék is, Magyarország élni fog azon rendeltetésekért, melyeknek edényét a gondviselés nem akarta összetörni. Egy nép sem ment keresztül keserűbb viszontagságokon; a tatárok által elfoglalva, a törökök által földúlva, bel-meghasonlás által számtalanszor elnyomva, s nem egyszer saját fejedelmei által is megrontva, minden romlásból erősen és önbizalommal emelkedett föl. Ez az eleven életerő, mely a hun fajta népeket tizenöt század óta, annyi ellenük esküdt törekvések dacára, a Tisza és a Duna partjain fönntartja, a magyarnak lelke mélyében fekszik, és még megtört büszkeségében is kitörik. Szent István, Nagy Lajos és a Hunyadiak nemzete bebizonyította, hogy tud tűrni, hogy bevárja a dicsőség napjait.”

*

Évszázadok folyamán a rengeteg emberáldozatot pótolni kellett. Így kerültek a német, francia, bolgár telepek a magyar lakosság közé, de ezek közül soha egyiknek sem jutott eszébe, hogy az ajándékba kapott földért, állampolgárságért az országot kisajátítsák.

*

A volt Magyarország egy geográfiai zárt egységet képezett. Szinte tünemény-számba ment földrajzi elhelyeződése. Ha igaz a tanítás, hogy a földrajz a történelmi tényezőknél is hatalmasabb eszköz a népek életében, úgy igaznak kell lenni annak is, hogy ez a földrajzi elhelyeződés hosszabb idő folyamata volt, és a kialakulás a népfajok, nemzetek, szóval az összes érdekelt tényezők megnyugvásával történt.

Dévénytől az Al-Dunáig egy hatalmas hegykoszorú volt az országhatár. Ez a hegység körös-körül mindenütt igen fontos vízválasztót alkot. úgy, hogy a déli és délkeleti oldalból eredő folyók mind a Tisza és a Duna medencéjébe futnak, míg a Kárpátok északi és északkeleti oldalán eredő folyók a Visztula és a Dnyeszter medencéjéhez tartoznak. Hogy mit jelentenek a vízválasztók, hegyek, völgyek, nyílások, síkságok az emberek életében, az egy-egy forgalmi eltolódásnál legkönnyebben szemlélhető.

Ehhez a pompás földrajzi tagozódáshoz járult kezdetben még egy különös történelmi folyamat. Az akkori európai szokás szerint az Árpádok korában még mesterséges országos határt is alkottak. Az ország körül igen nagy szélességben rengeteg erdőségeket hagytak meg, és ezekben az erdőségekben ledöntött fákból fatorlaszokat emeltek. Ezt nevezik történeti kutatóink „gyepű” rendszernek. Ez volt az országhatár. Itt az alapja történetíróink ama feljegyzésének is, hogy a tatárok betörése alkalmával 40.000 ember vágta előttük az erdőt. A gyepű rendszer azonban, mert rengeteg területek gazdasági szempontból kihasználatlanul hevertek, sokáig nem tarthatta magát, hanem uralkodó szokás szerint adományozás alá kerültek. Részint épülőkkel, részint mint birtokrészek jobbágyok által benépesíttettek. A földesúri birtokokra a telepeseket rendszeres vállalkozók, kiket kenézeknek, vagy soltészeknek neveztek, szállították.

Ezáltal és hasonló módon egy beszivárgási folyamat indult meg, mely a XIII. századtól körülbelül a XIX. századig tartott. Az egykori gyepűvonal és az országhatár között erre vonatkozólag bőséges nyomokat találhatunk. Hogy ez a szukreszcencia valamikor a nemzetre halált hozó lehet, arra senki nem gondolhatott.

*

A fajmagyar népet törhetetlen szabadságszeretet jellemzi, amely az urál-altaji népek közös vonása. Oly államalakulalatban képtelen megnyugodni, hol részére a függetlenség attribútumai hiányoznak. Egyébként azonban élete csendes, tiszta, hitvilága tükre a tisztultabb isteneszmének. Heroikus a munkában, heroikus a halálban. Ki a nagy rónán látta az arany kalásztól hullámzó tengert és benne a magyar aratást, annak ez a kép felejthetetlen marad. Forró naphevében a magyar földmíves megfeszített erővel dolgozik, és csak éjfél körül teszi le a kaszát Rövid pihenés után, mikor a hajnali csillag még alig tünedezik, éjjel két órakor már ismét talpon van, és serényen kötözi a kévéket. Földmunkálatoknál sem képes vele versenyt tartani senki sem. Logikája hibátlan, ragyogó, tiszta; beszéde meglepően világos. Önérzetes, higgadt és nem alattomos. A Körös torkolatától körülbelül fel a Τisza hajlásáig, hol fajcsoportok találhatók, egy csodálatos néplélek lakik. Olyan mint maga a nagy róna - nyílt horizontja a végtelenségbe vész. Sokszor költői alakzatokkal, többnyire metaforákkal beszél, de amellett egy csöppet sem dagályos. Például a lenyugvó napot úgy fejezi ki, hogy „leáldozik”. Jóindulatú és végtelen barátságos. De barátságával a jött-ment emberek nagyon sokat visszaéltek. Nem csúfondáros. A csúfondároskodás inkább a hegyekhez közelebb lakó fajok tulajdonsága. Költészete borongó, rendkívül gazdag és színes. Dalai a csillagokig emelkednek, s mind a sírban enyésznek el. Barátságos szép falui oly hívogatók, akáclombos temetői meghatók. Népdalait és annak melódiáit a körülötte érlő nemzetiségek mind átveszik, s mint a magukéit éneklik. Ennek a népnek nem volt soha egy igaz vezetője. És ennek a népnek az egy Petőfit kivéve nem volt szeretője.

Úgy a nép, mint az értelmiség által használt magyar nyelvnek valami különös zenéje van. Magának a beszédnek, miként a Stradivarius hegedűnek, valami csodálatos akusztikája hallható. A beszéd folyamata dallamos, csengő és fülbemászó. Ha pedig valaki használni tudja, egyenesen varázserővel hat. Akkordjai mélységesek, lágyak és gyönyörűen csengők. Úgy látszik, a magyar beszédnek ez a zenei sajátossága szintén hozzájárulhatott a népdal-költészetnek oly nagy mérvű kifejlődéséhez. De hozzájárult a magyar retorikai túltengéshez is.

Bár a nyugati korrupció alaposan meglazította erejét, de az ázsiai üdeség ezen a népen még mindig felismerhető.

Távlati képe olyan, mintha csak Ázsiából előrevetett „fata morganája” volna annak az urál-altaji fajszellemnek, melynek csíráin az orosz birodalom oly etnikai nagysággá növekedett.

Bolond, jószívű, őszinte, nyílt természetű nép volt ez; jó kedvében a világon mindenkit keblére ölelt, de aztán ebbe is pusztult bele.

Azon időtől kezdve, hogy a magyar nép oly dicső helyet foglalt el az európai társadalomban, a velük és a körülöttük élő nemzetiségek közül egyetlenegy igaz barátjuk volt, és ezek voltak a szlovákok. Már bizonyítja ezt az a körülmény is, hogy a magyar nyelv tele van szláv elemekkel, mert a vele érintkező népek közül egynek nyelvéből sem vett át annyit, mint a szlávokéból. Ez a barátság azonban nem csupán az együttélés körülményein, de bizonyos atavizmuson is alapszik, melynek eredete a messze történelmi időkbe nyúlik.

A történetírók adatai szerint: „Mikor a hunok Európa és Ázsia között gyülekeztek némi vegyületekkel ugyan, de Attila birodalmának hun elemeiből állottak. Belső viszályaiktól szorongatva nyugat felé tódultak vissza azokra a síkokra, honnan a Bug, Dnyeszter és Dnyeper ered. Itt éppen olyan vad és még szegényebb barbárokra találtak, mint maguk, az Antοk-ra, kiknek számos rajai, e folyamok közepe táján elterülve, észak felé a finn népségek határszéléig terjeszkedtek. Az Antοk a szláv nemzetek keleti ágát képezték, s egy értelemmel az oroszok őseinek tartják őket. Midőn a hunok észrevették, hogy ily ellenséggel szemben többet lehet veszteni, mint nyerni, testvérileg kezet nyújtottak feléjük, s indítványozták, hogy menjenek együtt a dunai gazdag tartományokat rabolni. Ez volt a legelső társulás az orosz birodalom bölcsőjében, azon két fő elem, a keleti szláv és finn hun közt, melyekből volt idővel e birodalom alakulandó.

Ez volt a szlávok első fellépése a történelemben; ekkor bukkant fel legelőször a szláv név. Az első hun birodalom, s annak romjaiból alakult királyság után a hunok maradványai átcsoportosultak, s Ázsia belsejéből avar, vagyis előbb várkhun név alatt a hunok egy új alakulása nyomult előre, kik a Dunától éjszakra egy új impériumot, a második hun birodalmat alkották meg.

Az avaroknál állandóan ott látjuk a szlávokat, mint kombattáns elemet. Sőt a bolgár és szláv népet hódítási célokra is használták. A Duna és az Adriai-tenger mellékén egyenesen betelepítették őket a római tartományokba, s kényszerítették, hogy ott a földeket műveljék. Mikor a települési folyamat be volt fejezve, akkor azt a tartományrészt a néppel s a földdel együtt maguknak vindikálták.

Hadseregükben a legkülönfélébb népfajok vettek részt, szinte azt gondolhatná az ember, hogy ezek a barbár vállalkozások részvénytársasági alapon voltak szervezve. Georgius Pisidas, Bellum Avar következőképp ír ezekről: „Non enim unum erat simplexque bellum, sed in multum diversas et varie commixtas gentes late diffusum ac promiscuum; nam Sthlabus cum Hunno, Scytha cum Bulgaro, necnon et Medus conspirans cum Scytha.” [Nem egy hadsereg volt itt, hanem sokféle had, nem egy nemzet, hanem egy csoportnemzet, mely névben, hazában, fajban és nyelvben különbözött egymástól. Ott volt a szláv a hun mellett, a szkíta a bolgár mellett, a szkíta a bolgár mellett, sőt még a médek is bajtársaikká lettek a szkítáknak.]

Konstantinápoly ostrománál a szlávok a balszárnyon küzdöttek, kikről Nicephorus így emlékszik meg: „Plurimum militem statuit in ipsius urbis conspectu in reliqua vero muri parte Sclavos, ac primam quidem eorum aciem pedestrem ac nudam, alteram pedestram loricatam.” [Kb.: A szlávok, a bal szárnyon állva, két vonalban húzódtak el, melyel közül az egyik fegyvertelen, s csaknem meztelen, a második pedig vértezett volt.]

De a szlávoknak eminens szerepük is volt az avarok hadseregében; [a] Chron[icon] Paschale szerint ők készítették a sok faltörő kost, ostromvédet, lövőgépet, kerekes tornyokat. Ezeket a római gépeket utánzó ostromműveket a szlávok is szolgálták ki; kétségtelenül ők gyártották a hajóhadat is.

Kétségtelen tehát, hogy az avarok és szlávok együtt jöttek Európába. De akármint történt és akármint ment végbe ezeknek a népfajoknak a találkozása, mindenek fölött áll és tény, hogy az északnyugati és északkeleti Kárpátoknak félköre alatt helyt foglaló szláv fajoknak együttélése a magyarokkal a XIX. század közepéig, a Habsburg intrikáig zavartalan volt. Nem csupán politikai tekintetben, de az együttélés gyümölcsöző volt a kultúra és haladás szempontjából, a két faj összeforrott, és a családi kapcsolatok ezernyi és ezernyi szálaiból egy erős rokoni kötelék fonódott. Aki pedig ezt a tényt, ezt az alapot nem ismeri, vagy figyelembe nem veszi, az előtt szinte érthetetlennek tűnik fel, hogy a magyar közfunkcióknál a vezető szerepet túlontúl szláv elemek töltik be.

A szlovák nép lelke gyöngéd, ugyan hiányzik belőle az a hatalmas lendítő erő, az a nagyszerű elán, amely a magyarok természetében rejlik, de viszont [sic!] kitartóbb és körültekintőbb. Tulajdonságaik tehát kiegészítették, vonzották egymást, és így a barátságnak csakugyan őszintének kellett lenni. A tájékozatlanok előtt, vagy azok előtt, kiknek az igazság fénye vakítja szemüket, megfoghatatlan, hogy ez a két faj miért vonzódott úgy egymáshoz. A szlovák lelke valósággal fürdött a magyar heroizmus lángjában, csakis igy érthetők meg azok a dicső történelmi tények, melyekben közösen vették ki részüket. Minden más közös érintkezésben is inkább kedély, harmónia, de gyűlölködés soha nem volt észlelhető.

Mégis, habár sporadikusan és kis mértékben is, de az utóbbi időben a viszony elmérgesedett. Teljesen megfoghatatlan, mert guvernamentális okokra vissza nem vezethető. A kormányzati, közigazgatási hibák sajnos mindenkit sújtottak egyformán. Ε tekintetben az összes eddig előhozott megállapítások el nem fogadhatók, még Körmendy-Ékesnek az a megállapítása sem, mely szerint a magyar dzsentri dölyfös viselkedése, gőgje keserítette és vadította volna el a nemzetiségeket. Hiszen a magyar dzsentri nagyon opportunus lény volt, az ilyen bolondot nem csinált volna. Igaz gőgös, dölyfös volt, de ezt nemzetiségi különbség nélkül le kellett nyelni, érezni kellett mindenkinek, politikai ízt gőgjének nem adott egy világért sohasem. Történtek apróbb, cseprőbb hibák, de kardinális nem volt egy sem. Előfordult azonban a lélekmérgezésnek egy otromba fajtája, melyet a perifériákra deportált tisztviselők követtek el, legtöbbször azért, hogy hivatali felsőbbségük előtt eljátszott szerepüket politikával javítsák meg. De ez így volt és így van máshol is, az ilyesmi ellen mindig van orvoslatnak helye, csak nem szabad hallgatni vele. Hogy a magyar-szlovák barátság megzavartatott, az egyes-egyedül külbehatásoknak köszönhető.

De még akkor is mikor a Habsburg intrika megindult, a szálak, melyek a lelkek mélyébe voltak fonódva, igen nehezen szakadoztak; e tekintetben bátran hivatkozhatom egy koronatanúra Hurbán Józsefre, a legnagyobb tót nemzeti apostolra. Hurbánnak hatása erősebb volt még Sturénál is, aki „oly nevet vívott ki magának, aminő tótnak mint tótnak még nem jutott osztályrészül.” „Piesne na teraz” című dalaiban Húrban ezt mondja:

„Ki választaná szét azt, amit Isten összeadott -
Ki választaná szét a tótot és a magyart!”

A magyar nemzet kultúráját a legtalálóbban talán így lehetne jellemezni: Gens latina! Magyarország nem csupán őre volt a nyugati államoknak, de egyszersmind a nyugati műveltség reflektora Európa kapujában. Budapestről a nyugati kultúra interpretációja, mint egy rádiusz hatott Fiume, Βukarest, Varsó körletében. A nyomtatott betűt a magyar kul- túra hordta szét a keleti szomszéd államokba. A klasszikus vi- lág feltámasztásának egyedüli, de leghatalmasabb tényezője „Magyarország” volt keleten.

A X. századot, mikor Magyarország a királyság megalapításával a nyugati államok sorába lépett be, vallási rajongás hatotta át. A kelta és az európai germán népek krisztianizálása ekkor már megtörtént. Szent István és népe ott állott a keresztút előtt. De a kereszténység felvételét már ekkor a korszellemnek megfelelőleg, sokkal türelmetlenebbül hajtották végre, mint pár évszázaddal ezelőtt. Ami ismét a néplélekkel és nemzeti szellemmel való szembehelyezkedést jelentett. Szóval nem ment simán a dolog! De a rázkódtatásokból, súrlódásokból egy szörnyű hézag maradt hátra, ami páratlan a népek történetében; a nemzetnek egész írott hagyatéka elveszett. Magyarország irodalma az Árpád-házi királyok századaiból és a fejedelmek korából teljesen hiányzik. A nemzeti krónikák gazdag irodalmából egyetlen egy példány nincsen. Ami pedig a tudományra a legbecsesebb lett volna, ha betekinthetett volna az ősi népszellembe, betekinthetett volna világnézetébe, igen sok becses adat jutott volna birtokába az emberségnek egy ősi faj kultúrájáról, azt mind, amit magukkal hoztak, mindazt, amit századok alatt termeltek, mindazt a túlbuzgóság a „ritu paganorum”-mal együtt eltüntette. Ez a szegény nép még ebben is szerencsétlen volt.

A tabula rasa-ra aztán jöttek a külföldi szerzetesek legendái, kódexek, krónikák, sok minden csupa latin köntösben, gyakran germán kezek által írva. Így kezdődött meg aztán a magyar kultúra teljes ellatinizálódása. Nagy gondolatokat, vagy felfedezéseket nem termelt többé a magyar kultúra, de hűséges és gazdag visszfényét szórta a nyugati civilizációnak. Az akkori adománylevelekből és oklevelekből megállapítható, annyi olasz lepte el az országot, hogy még ennyi sohasem.

A XI. század derengő hajnalán már négytornyos bazilikák tündököltek a magyar égbolt alatt. Gyorsan utána, lombard- roman stílusban épültek templomok, majd azután a csúcsíves dómok terjedtek el. És ez mind egy volt lakatlan területen. Körös-körül mindenütt lüktető élet nyomai. Képzőművészetek hihetetlen fellendülése bámulatba ejti a történeti kutatót; a kultúra iránt egy oly fogékony népfaj jött ide, úgyannyira, hanem jön a tatár vérzivatar, és századokat nem emészt el a török pokol, bizony az importált kultúrával túlszárnyalta volna ez az ország egy pár kultúrájára oly büszke nyugati államot.

A korai reneszánsz nem pompázott sehol olyan dúsan, a quattrocento fellángolása Itálián kívül nem volt sehol a világon olyan nagy, mint Magyarországon, hol a mesterek és művészapostolok ezrei versenyeztek. És ezek a művészek nem csupán vendégek voltak, de jó részük ideszakadt. Így Benvenuto Cellini két nagybátyja, Baccio és Francesco Cellini Magyarországban honosodtak meg. Traui János egy egész várat és nemességet kapott Mátyás királytól ajándékba. Ercole de' Roberti egy ideig szintén a magyar föld szolgálatában állott. Volt itt a leghíresebbek közül minden rendű mester építész, szobrász, festő, ötvös művész, Masolinο, Manellο, Amanantini, Paolo Santini da Duccio, Aristοtele Fiοraνanti, Benedetto da Maianο, Chimenti Camicia és a többi sok. Nem csoda, hogy jöttek ők, mert hisz akkor jó világ volt ott. Ezek az urak pedig csak ott életképesek, hol jól megy.

Mátyás királynak az erődítményekből kibukkanó budai vára mint valami „varázslatos álomkép” vonzotta őket. Óh és bent az élet, pompa, tündén fény, lágy ritmusok zsonganak, hexameterek, disztichonok csöngenek. Cicero, Vergilius nem álmodták volna soha, hogy valaha ilyen előkelő helyen pengessék őket. A gondolkodás egész új világa tárult fel itt; „a világ szépségének eleven átérzése” és a gondolatoknak szabad röpte” - volt a jelszó - „félre az igazság útjából mindent!” A szellemi világnak egy nagy epochális kora játszódott le itten. Nekik gyönyör volt a gondolkodás. Egy külön világ volt, az övék, hol ott volt Petrarca, Boccacio, és ott voltak a humanisták nagy fejedelme közül a művelt világ szellemi képviselői; nem hiányoztak Firenze, Ferrara, Mantua, Milánó, Nápoly és Róma. Suhogott a selyem, roskadozott a damaszt az illatoktól nehéz levegőben, és minderre a rettenetes nagy álomvárra, tornyok, paloták, bástyák, várfalak, rondellák, erkélyek fölé egy bűbájos királynénak. Beatrixnek csodaszépsége nehezedett. Lent a vár tövében a Dunának tünde habjai szelíden csobogtak a vár felett, a csillagok kigyúltak. A középkor leggazdagabb és legfényesebb könyvtárában pedig, az egyik teremben aranytól ragyogó, csillogó drágakövekbe foglalt, és remek művészi díszítésekkel ellátott könyvek között egy nyitott Corvina címlapja fölött vakarókéssel a kezében egy szegény íródeák sírdogál.

Letűnt az álomkép, a nagyszerű reneszánszból nem maradt semmi sem. Csak egy hosszú rádiusz végén, a Kárpátok között, felvidéki városkákban, hol a viharok nem dúltak úgy, mint Buda körül, a megmaradt reneszánsz épületek arkatúrás homlokzatai, attikás párkányai, csipkés falmezői, sgraffito díszítései hirdetik a hajdankor dicsőségét. Úgy maradtak ott ezek abból a korból, mint a tűzhányó oldalában a nagyszerű füstgomoly és lángolás után, a megkövesedett lávatörmelék. Nem csoda, ha latin költők zengték a magyar dicsőséget.

De már ezelőtt is valamennyi dinasztia közül, a művelődésnek talán a legtöbb szolgálatot az Árpád-házi dinasztia tette, mert úttörők voltak, és majdnem valamennyien könyvtárakat alapítottak. A bakonybéli apátságnak 1086-ban 84, a pannonhalminak 1093-ban 72 kódexe volt. II. Lajos uralkodása alatt Európa követei törték magukat, hogy Budára juthassanak kiküldetésbe, mert akkoriban ott fényes Corvin kódexeket kaptak ajándékba. Az egészben véve olyan ez a latinizált magyar kultúra, mint egy nagy folyam, mely változatos földalatti barlangokon fut keresztül, hullámos tükre pedig a grotta aurea és grotta azzurák túlvilági fényváltozataiban fürdik. És mikor kitör a földfaló, kőkolosszusok, hegysüvegek és cserlombok között fut tovább, de már tükrében a fröccsögő miriádnyi cseppeken keresztül a nemzeti szellem verőfénye sziporkázik.

A folytonos nyugatiaskodástól, és ezalatt egyúttal értem az úgynevezett latinizálódástól való első önálló eltérést, igazi elválást a magyar jogtudomány tette meg. Werbőczy az első rendszeres magyar jogalkotásban, nem a nyugatnak gyújt fáklyát, gyertyát, hanem a „Tripartitum opus iuris”-ban magát a nemzetet kereste. Megvilágításul megjegyzem, hogy a magyar nyelvet Erdélyben csak 1540 óta, és akkor is csak a legfontosabb okleveleken alkalmazták. A latin nyelvvel szemben csak a reformáció kezdett jobban és jobban a magyar nyelvnek tért hódítani. Rendkívül jellemző Cοmenius intelme, mikor búcsúzik a magyar nemzettől: „Magyar nemzetem, törekedjél arra, hogy legyenek magyar könyveid ! Gazdagítsd hazádat jó és bölcs saját nyelveden írt könyvekkel! Ezekből tanítsd az ifjúságot; ide tedd le nyelved kincseit. Óh magyarjaim, ne vágyjatok idegen iskolák és könyvek után, hanem szerezzetek magatoknak hazátokban gazdag aratást!” - De azontúl is bármikor és egész[en] a mai napig, dacára annak, hogy a nyelv megváltozott, a klasszikus szellem, a latin világnézet teljesen megmaradt érintetlenül. A magyar nemzet nyelvben és gondolkodásban Gens latinává lett. Mióta a világ fennáll, ilyen metamorfózison még csak egy népfaj, a kelta ment keresztül a magyaron kívül. Ebben az Urál-altaji fajban a latin szellem csodálatos módon inkarnálódott. Ennek a népnek a gondolatai nem ott jártak valahol az Urál és az Irtis völgyeiben, hanem tekintete, mint valami Mekka-felé, állandóan Róma és Párizs felé volt fordítva. Rejtett nemzeti aspirációi voltak abba a tündérálomba belegöngyölve, miket a Szajna város és Róma tornyai fölött szövögetett. De a néplélek rezgését sem a franciák, sem az olaszok nem tudták felfogni. Pedig a latin népfajoknak, ma is nélkülözhetetlen szükségük lett volna az ilyen kézenfekvő kapcsolódásra, amire, ha egyéb nem, a régi rómaiak bölcsessége és a „ius gentium” szelleme is megtaníthatta volna őket.

Hol az Alpok keleti nyúlványai hullámos dombokban simulnak el, támadt egy ország, melyben a római birodalom nagysága viszhangzott, és a latin fajok dicsősége úgy festette ott meg az eget, mint az „éjszaki fény”, mikor a pólus felett rejtelmesen kisugárzik. S akkor, midőn nyiladozó kultúrájának szirmait teljes pompájában kifejthette volna, mikor a bilincsek lehulltak, akkor lekergették a történelem színpadáról.

Hiába minden önzés, hiába minden ridegség, hiába még a jupiteri gőg is, a latin fajok hervadása lassú, de feltartóztathatatlan. Az őszi virágzás nagyszerű lesz, de nem fog sokáig tartani. Ha majd eljön a dermesztő fagy, ha majd a népek kapcsolódásának egészen új képe lesz, akkor majd emlékezni fognak, hogy mégsem lett volna oly megvetendő az a kapcsolat, mely után a magyarok áhítoztak. Akkor talán érezni fogják, hogy dermedt tagjaikba honnét nyerhettek volna még egy kis éltető meleget. Akkor tudatára fognak ébredni, hogy hiányzik a testvér, akit agyonütöttek, csak azért, mert lovagias nemzet volt.

A magyarok pedig megérdemlik büntetésüket, mert kivetkőztek eredetiségükből, és mert benső családi kapcsolatot egymás közt nem ismertek. Undorító volt az a gőg, mellyel egymást taszigálták, mely az urakról még a parasztra is átragadt. Ezért volt aztán az, hogy a kritikus pillanatokban a vezetés a legális tényezők kezéből kisiklott. De majd Isten ítélőszéke előtt fognak felelni, hogy Árpád örökségét elherdálták.

Csak könyezzenek, csak sírdogáljanak a latin fóliánsok felett. Ahelyett, hogy lidércfény, mindenféle fantom után futkostak, ahelyett még az is jobb lett volna, ha semmit sem csináltak volna. Inkább nyergelték volna meg a temetőkben a sírokat, és minden sírra egy hadikopját tűztek volna ki, hogy még a halottak is lovagolhassanak, úgy várták volna, míg a Don és Volga felől egy kedvező légáramlat kerekedik.

*

Mi volt a magyar nemzet politikája? Semmi! Vagy talán így még jobban ki lehetne fejezni: Habsburg átok!

Nem volt politikai párt, nem volt egyén, nem volt natio, amely, vagy aki ne tudott volna érvényesülni a Habsburgoknál, ha azzal jött, hogy a magyarokat féken kell tartani!

Paroxizmusa volt ez már a rövidlátásnak! De merüljünk egy kicsit a múltba, hogy megtaláljuk az igazság fonalát!

Azt a kegyetlen, alávaló bánásmódot, melyben a Habsburgok a magyar nemzetet részesítették, a francia politika már a spanyol örökösödései háború folyamán gyümölcsöztetni óhajtotta a maga javára. 1700-ik év őszén XIV. L a j ο s francia király nevében Ferriοl őrgróf felszólította II. Rákóczi Ferencet, hogy álljon az elégedetlen magyarok élére. Fegyvert, pénzt, minden egyéb segedelmet és forma szerinti szövetséget a francia nemzettel ígértek Rákóczinak. Rákóczi írásbeli választ adott a francia királynak, mely azonban egyelőre rossz kezekbe került, úgyhogy az osztrákok Rákóczit elfogták. Szabadulása után Du Héron francia követ már Lengyelországban várta, hogy az eseményeket tovább készítsék. Ezután megkezdődött a kuruc háború, mely változó szerencsével 11 évig folyt tovább, állandó lázban tartva a Habsburgok birodalmát. A háború folyamán követelték a franciák azt is, hogy mondja ki a magyar nemzet a Habsburg-ház trónvesztettségét. Az 1707. ónodi országgyűlésen megtörtént ez is. Eldörögték az abrenuntiatiót. Az egész országban viszhangzott a harsány kiáltás: „Eb ura a fakó!” Ez volt az első csapás a Habsburg-dinasztia gyökerére, de olyan sebet ütött, mely nem hegedt be többé soha. Csak a francia ígéretek nem akartak beváltódni. Se pénz, se posztó! Vetési László, Rákóczi követe ezt írja gazdájának a francia udvarról: „Ne hagyja fenséged még tovább csalatni magát ezen udvar által.” Rákóczi pedig azalatt rengeteg vagyonának minden jövedelmét ráköltötte a háborúra. Ezért ez a háború anyagi eszközök hiányában nem volt mondható valami nagyszabásúnak, inkább a gerilla harcok jellegét öltötte fel, mihez hozzájárult még az a körülmény is, hogy Rákóczinak nem voltak stratégái. Vezérei tetőtől talpig pompás emberek voltak, nagyszerű verekedők, de nem stratégák. A franciáktól csupán kevés tüzért és erődök építéséhez értő szakembereket kapott segítségül. Kimenetelétől eltekintve mégis ez a háború a legvégzetesebb hatással volt a Habsburgokra nézve; teátrális vonásaival valami különös mederben folyt, és olyan szívekbe markoló képet festett annak a korszaknak az egére, mely eddig páratlan volt a nemzeti felbuzdulás történetében. XIV. Lajos politikája mesterinek bizonyult. Ekkor tette az emelőrudat a Habsburg-dinasztia alá, és az eredményt a republikánus Franciaország 1918. évben aratta le.

A kuruc időktől kezdve egy gondolat lebegett Magyarország fölött, hogy a nemzetnek kínzóival, hóhérjaival szemben pártfogója akadt. Innét az a nagyszerű impulzus, melytől olykor, olykor a nemzeti aspirációk is dagadoztak, s az a remény, hogy végre valahára a magyar szabadság órájai ütni fog. És ez a szárnyra kapott nagy nemzeti reménykedés kétszáz éven keresztül nem szűnt meg többé soha, mely igazságnak hű kifejezője, valóságos apoteózisa volt Rákóczi hamvainak hazahoz tala. Csekély nyolc évvel a világháború kitörése előtt.

A magyar nemzet olyan nagynak, olyan szépnek nem mutatkozott soha, mint abban a nagyszerű extázisban, mely a kuruc mozgalmakat hevítette. Nem valami fényes haditények miatt volt ez a korszak dicső, hanem a háború lelke tette oly fenségessé. Úgy nézhetett ez ki nagyjában, mint valami mozgó színpad. Sárguló lombok, berkek aljában, festői öltözetben portyázó kuruc lovasok, füstölgő várromok, pártás gyöngyös asszonyok, daliás leventék, csengő versek, hősi deklamációk, bánatos költemények se vége se hossza, s végül mindent bearanyozva a tárogatónak szívekbe markoló, bűvös muzsikája. A háborúban benne mozgott, vele és együtt élt az egész magyar nemzet. De a keserűség, bánat, és a könnyek záporában aranyozódott meg a nemzeti szabadulás gondolatának szivárványa. 

Ezután futottak kétszáz éven keresztül, hogy megfogják, hogy megragadják, míg végül az 1918-ik évben a mélységbe zuhantak.

Ettől az időtől kezdve a magyar nemzet nem ejtette el többé a gondolatot, hogy a Habsburg önkényuralommal szemben, ha nem is mindig nyílt, de külföldi segítségre, támaszra talált. Ettől az időtől kezdve bármi történt, bármely fellángolás mutatkozott Magyarországon az mind a kuruc korszakra vezethető vissza, melyet a francia politika hívott életre. Az a lüktető szellem, az a nagy nemzeti gondolat, mely Rákóczi lobogója felett lebegett annyira impregnálódott, annyira belevésődött a magyar nemzet lelkébe, hogy attól az időtől kezdve mint valamely lefékezhetetlen forrás, ezerfelé tört magának utat, hogy felbugyogjon a föld alól. Következtek még, voltak még ezután két század lefolyása alatt is fenomenális erupciók, de mind csak kópia volt, mind csak abból a nemzeti gondolatból táplálkozott, mely a Rákóczi-időkben született. Klasszikus tanúja ezen igazságnak és közfelfogásnak Petőfi. Mápedig a költő a nemzeti szellemnek igazi kifejezője. „Rákóczi” című költeményében azt mondja Petőfi, hogy az ügy, melynek Rákóczi katonája volt, nemsokára diadalmat ül. Ezt a költeményt úgy végzi, mely szerint millióknak ajka azt fogja kiáltani: „Aki kezdte, az végezte be.” Mit bizonyít ezzel Petőfi? A folytonosságot! Azt, hogy 150 év múlva is az a gondolat dobogtatja a szíveket, mely Rákóczi idejében uralta a lelkeket.

Mi történik 1848-ban? A Habsburg-ház trónvesztettségének kimondása! Mi volt ez? Egy ismétlés közkívánatra másodszor. Akármi történik külföldön, a nemzeti gondolat mindenképpen igyekszik bekapcsolódni, hogy azt felszabadulásának útjába beállíthassa. Mikor az idők szele megérkezett, a magyar jurátusok Bécsbe mennek forradalmat csinálni. Kοssuth és Garibaldi neve hosszú időkön keresztül együtt zeng az olasz bércek fölött. Petőfi a legmagyarabb költő a görög szabadságharc fellángolásakor, a múlt század húszas éveiben Béranger-rel, a dicső francia költővel együtt énekel. Igen, ez a Petőfi az, aki képzeletével mint a sas szárnyal Verdun fölött, hol az osztrák-porosz invázió a szabadságot ölte meg, hol lelkének égi lángjával dicsőíti Nicolas Joseph de Beaurepaire-t, a verduni várt védő hős kapitányt.

Hitelesség okáért pedig magának Petőfinek szavait olvassuk el, mit ír ő, mikor „Beranger legújabb dalát” lefordítja: „Sietek lefordítani e költeményt, mely megbecsülhetlen érdekű talán nemcsak énreám, hanem minden olvasóra nézve, mert a dicső Beranger írta és írta a februárusi forradalomban, a köztársaság kikiáltása után, és írta hatvannyolc éves korában, és végre, mert ez legszebb költeményei között talán a legszebbik.” Mikor a palermói nép felkelt, Petőfi „Olaszország” című költeményének versszakait ezzel a refrénnel látta el: „Segítsd őket, Szabadság istene!”

Mikor pedig elzúgtak a forradalmak „Európa csendes, újra csendes” című költeményében, Petőfi keservesen panaszkodik, hogy a gyáva népek egymagára hagyták a magyart. Lánc csörög minden kézen, csupán a magyar kezében van kard. Ebből a nagy elhagyatottságból merít a költő erőt, mert a sötétség éjjelén a magyar az egyedüli lámpafény, úgyhogy ha ennek a nemzetnek fénye nem lobogna, azt gondolhatnák fönn az égben, hogy elenyészett a világ.

Szegény Petőfi, ha mélységes sírjából felébredne, látná, hogy ez a fény is elhamvadott. Bűnös kezek oltották ki, mert rémséges tudatlanságukban azt képzelték, hogy a magyar nemzetet büntetni kell.

Vajon mit érezhetnek azok most, kik Petőfi költeményeiből tanulták tisztelni, bámulni, és szeretni a francia nemzetet? Vagy a költő hazudott volna talán?

A darabont-korszakban, mikor a magyar parlamentet szétkergették, nem sokkal több, mint hét évvel a világháború kitörése előtt, mikor a fegyveres erő bevonult a képviselőház folyosóira, a teremből az utolsók között lépett ki Báró Wesselényi Miklós, a volt koronaőr; két könnycsep gördült le szeméből, odajött hozzám, megrázva kezemet, így szólt: „Igaza volt öcsémuram!” Én csak annyit válaszoltam: „Vive la France!” Ő pedig igy folytatta: „Vive la Republique!” Azóta nem láttuk többé egymást. De be kell ismernem, hogy a bölcsességbe és a népek barátságába vetett hitem nagyon megváltozott azóta.

Az a nagy erkölcsi érték, mely [a] magyar nemzet történelmében van lerakva, mint egy sötét nagy gomolygó felhő fog ott úszni a művelt népek öntudata fölött. Hiába ehhez a nagy történelmi színjáték befejezéséhez a jó emberek igazsága kell, nem pedig a tigriseké. - A magyar impérium, miről manapság felületes emberek zengenek, beavatottak tudják, nem volt egyéb koldusbotnál. A magyar nemzetnek Ferenc József haláláig nem volt sokkal több akarata, mint egy gyermeknek. Teljesen fölösleges tehát a magyar nemzet minden erőszakos elsorvasztása, vagy bármiféle centrírozása. A Habsburg-ház összeomlásával a magyar állam mindennemű politikai tendenciája kifelé megszűnt. Csak két eset volt lehetséges; az egyik, amely már megtörtént, az, hogy a nagy germán politika a magyar nemzetet minden akarata nélkül és véres küzdelmei ellenére mégis a saját politikai céljaiba beállította, sőt egy faltörő kos szerepét szánta neki. Ennek a germán politikai, tendenciának nyílvesszője Konstantinápoly és Bagdad felé mutatott. A másik eshetőség az, hogy a nagy szláv politika, ugyanazt fogja csinálni a magyar állammal, vagyis a nagy-szláv politika saját céljaiba fogja beállítani, csakhogy ennek a politikai tendenciának nyílvesszője már Milánó és Avricourt felé fog mutatni. Legjobb azért Magyarországot kizárólagos és önálló karakterével békességben hagyni; még mindig nagy kiegyenlítő és szabályozó szerepe lehet Európa keletén. A nacionalista politikusoknak átgyúrási mániája, olykor őrülete természetellenes, sőt egyenesen patologikus tünet. Csupán csak egy etnográfiai szempont is elegendő, hogy kimutathassuk, mily groteszk az egész. Vajon hogy nézne ki Európa, ha Hammerfesttől egész Szirakúzáig mindenki schwarzwaldi köcsögben, vagy népviseletben járna.

Ha a Habsburgok a magyar nemzeti politika alapjára helyezkedtek volna, ma is békességben uralkodhatnának. Mert a magyar nemzeti politika nem volt agresszív, sem abszorbeálással nem fenyegetett; egyedül belterjes, szabadság és függetlenség után sóvárgó! Csupán a haladó emberiség kulturális versenyében óhajtott volna részt venni. De Jupiternek a lábain voltak a fülei. A Habsburgok nem tudtak megválni a denunciánsoktól, sem attól a bizonyos dinasztikus, kontinentális gőgtől, mely a romlásba kergette őket. Az uralkodóknak általános szerencsétlenségük, hogy az udvaroncok fátyollal takarják le szemüket, s csak ezen keresztül szabad látniuk. A Habsburg udvaroncok szemtelensége annyira ment, hogy az utóbbi években Eitel Frigyes magyar trónjelöltségével ijjesztgették az uralkodó családot, s mivel ennek a pletykának a bajor és porosz uralkodóházakat érintőleg volt valami történelmi rezonanciája, mely azonban hajdan is csak rezonancia maradt, a Habsburgok végképp bedőltek a Hohenzollernek darázs-politikájának. Különben az a politikai járszalag, mellyel az osztrák-magyar diplomáciát az orránál fogva vezették, a diplomácia történetében az egész vonalon felismerhető.

Hogy pedig a magyar nemzeti politika mennyire nem volt harmóniában a monarchia politikájával, erre nézve a legklasszikusabb bizonyság a berlini kongresszus esete. A kongresszusnak Bosznia és Hercegovina okkupációjára vonatkozó határozatát Andrássy a magyar parlament és delegáció előtt kénytelen volt letagadni, és palástolt egész annak nyilvánosságra hozataláig. Mikor pedig a nemzetközi megbízás köztudomású lett, rémséges elkeseredést és bosszúságot váltott ki Magyarországon. Tehát ismét port kellett hinteni a magyarok szemébe, amely az akkori hangulatra igen jellemző és mindent megmagyaráz. Így nyugtatták meg a kedélyeket: „Elegendő az okkupációhoz, ha egy katonabanda végig sétál Bosznián és Hercegovinán.”

Ez a nemzetközi megbízás azonban, mely a monarchia történetében sorsfordulatot jelent, Salisbury angol külügyminiszter mesterműve volt, Angliának egyenes, nyílt javaslatára, sőt forszírozására történt. Vajon miért? Az orosz birodalom világuralmi törekvése két irányban vetítette síkjait előre. Az egyik hatalmi terjeszkedés, mely Nabukodonozor babilóniai koronájával és bíbor palástjával volt szimbolizálva, még geográfiai korlátok közt mozgott. A másik már a Pontifex maximus gondolata volt, az a világot átívelő nagy ábránd, mely a lelkek fölött akart uralkodni, az ortodoxia. Hiába nyilatkoztatták ki hajdan a pátriárkák, hogy Novgorod az igazi Jeruzsálem, Novgorod a harmadik Róma, az orosz cárok szíve mégiscsak az ortodoxia régi szent városába, Konstantinápolyba vágyott. Sándor cárban ezek az álmok elhatározásra jutottak. Európa Törökország feldarabolását határozta el. 1877-ben el is jutott hadseregével egész Konstantinápoly kapujáig, San Stefanóig. Azonban a világ tengerszorosaira oly féltékenyen őrködő Anglia hadiflottájával itt az orosz cárt megállította, mire békét kötöttek. Ennek a békekötésnek volt az eredménye a berlini kongresszus.

Anglia, hogy konstantinápolyi figurációját fedezze, belelovalta az Osztrák-Magyar Monarchiát Bosznia és Hercegovina okkupálásába; csak azért, hogy a Balkánon szembehelyezzen valakit az orosz aspirációkkal. Andrássy belement a dologba, de már egy más oldalról biztosító, vagy viszont-fedező lépésről nem gondoskodott. Sőt az oroszok részére nem valami étvágygerjesztő programot mutatott be Ignatyevnek. Ebből a programból azonban nem lett soha semmi. A németek akkor - valószínűleg az orosz barátság kedvéért - nagyon csendben voltak; akkor még nem is álmodtak későbbi keleti politikájukról.

Harminc évvel később ugyanez az Anglia Revalban Törökország megrendszabályozását és az orosz-francia szövetséget forszírozza ki. Tehát Ausztria gyepen maradt. Ferenc József tapintatlan viselkedése az olasz uralkodócsaláddal szintén meghozta a maga gyümölcsét. Nikita montenegrói fejedelem kedves leánykái pedig az orosz közeledés lehetőségének utolsó foszlányait is elrágicsálták Szentpéterváron.

Az Obrenovics-család kiirtásakor már „verblüff” volt a Habsburg-politika. A dinasztia ekkor kapta az első sakkot. Az egymásra követő két balkán háború alatt szerepe már szintén nagyon tartózkodó volt. Szóval nehéz köd ült a monarchia fölött. Vilmos császár pedig szónokolt, és népe nagy lendülettel dolgozott. A népek azonban baljóslatú sejtelmekkel voltak tele, vajon mi lesz, ha az elaggott Ferenc József lehunyja szemét.

A rémes tragédia, melyhez kevés fogható volt a világon, lejátszódott. A legszomorúbb pedig az, mikor a Habsburgok a porba hulltak, és a többi népek felszabadultak, akkor a magyar nemzet, mely oly sokáig és oly méltatlanul szenvedett, az örvény szélére jutott.

Legérdekesebb ezek után mégis, [hogy] hogyan lehetett kimondani a magyar bűnösséget, illetve háborús felelősséget. A trianoni békeparancs minden legcsekélyebb distinkció nélkül, kíméletlenül megállapítja a bűnösséget. Erre az antantnak politikai okokból szüksége volt; meg kellett tennie azon államokra való tekintettel, kik az antant érdekében felsorakoztak. Az összeomlás után Magyarország ugyan kapott jeleket, de az ország akkori vezetése oly alacsony színvonalú emberek kezébe jutott, hogy füstbe ment minden legcsekélyebb enyhítés. A temesvári színpadi komédiától egyebet nem említve, mint azt, hogy Prága elküldte embereit Budapestre, akik közül Hodža, Ruman napokig tárgyaltak a magyar kormánnyal, de Bartha ezredes úr a tárgyalások folytatásának lehetővé tétele céljából visszautazó courier-okat Zsolna körül következetesen lekapcsoltatta.

Tehát a békeparancs szerzői már akkor érezték, hogy kíméletlenek Magyarországgal szemben. Az angol lordok házában Newton lord egy nagy beszéd keretében kinyilatkoztatta, hogy Magyarország érdekében nem emel senki szót, pedig ez az ország a legbüntetlenebb valamennyi előbb ellenséges állam közül.

Magyarország a háború alatt úgy ellenségeivel, mint szövetségeseivel szemben korrektül viselkedett. A háború kitörésekor nagy jelentősége volt annak, hogy Olaszország az ő szövetségesei között szerepelt. Magyarország a háborúnak nem örült, de belevetette magát a háborúba. A háború alatt pedig osztatlanul az egész országnak, mint a rohanó ezredeknek csak egy csillogó álma volt, az, hogy a Habsburg túlkapásoknak vége lesz. De mi történt? Egy ezredéves kálvárián, végig a kínszenvedéseknek annyi stációja után a magyar nemzet eljutott a Golgotára. Consummatum est! A trianoni békeparancs kegyetlensége pedig még azt is eredményezheti, hogy a magyar nemzet évszázados ellenségével, a Habsburgokkal kibéküljön. Ez nem lehetetlenség, mert a magyar oly nagy tisztelettel, oly rajongással viseltetik Szent István koronája iránt, hogy annak, aki azt egyszer viselte, megbocsátani is képes.

A trianoni békeiratnak azonban nemzetközi vonatkozása és hatása is van. Nagyon helyesen fogta fel Sydenham lord, mikor a lordok házában azt mondotta: „Magyarország sorsa a békeszerződések egyik legnagyobb tragédiája, amelynek hatása az egyéb háborús tragédiák hatásain túl fog terjedni.” Ez úgy is van.

Azok, akik magukat ma divinális tényezőknek tekintik, és a népek sorsa fölött intézkednek, két nagy hibát követtek el. Az egyik az, hogy azt a földterületet, mely lakatlan volt, hol csak vándor népek gomolyogtak, ahol csak harcok dúltak, a magyarok egy ezredéven át leszögezték, benépesítették, a kultúra fényével bevilágították, és amely terület markáns geográfia-vonalakkal volt határolva, azt most egy csapással mobillá tették. Un crayon rouge: voilà tout!

A másik hiba még veszedelmesebb. Ennek a motívumai kifürkészhetetlenek. Talán a magyaroktól való félelmükben, vagy más okból követték el, mely gondolatnak hamisítatlan tükre, letagadhatatlan ténye kicsiben ma is létezik, a szerbek baranyai megszállásában. Mindegy, hogy mely okból, de hatásában oly végzetes dolgot követtek el, mely többé helyre nem hozható. És ezzel Európát ugy odaállították a katasztrófa elé, mint Rembrandt odahelyezte a sötétséget a világosság elé. Felhúzták a bolsevizmus zsilipjeit, és rázúdították Magyarországra! Miért tették ezt, hogyan tették ezt? Ma még homály fedi, de megsértették ezáltal a kultúrszolidaritást! Minek rettenetes következményei jöttek, és még jönni fognak.

Addig, míg a bolsevizmus csupán Oroszországban dühöngött, Európa izolálva volt tőle; de amint betört Magyarországba, attól a perctől kezdve, mint a futóláng ide-oda csapkodott, és ma is mint a zsarátnok a mocsár tőzegében terjed tovább. Amit egy nemzetnek szántak, azt a nemezis a többi népeknek is odadobta osztályrészül. Így kezdődött meg a kultúrának és az európai népeknek a hervadása.

Mi ez a bolsevizmus? Egy árnyék, mely a nagy kultúrák nyomában mindenütt ott settenkedik. Évezredek folyamán már sokszor jelentkezett. Egy lobbanás, egy explózió, és pár pillanat alatt a legfényesebb kultúrák a földdel lettek egyenlővé. Nem valami politikai rendszer vagy szociológiai fejlődés, de egyenes tagadása az emberi nem haladásának, fejlődésének. Azelőtt minden titulus és program nélkül jelentkezett, mostanában ilyenekkel is kendőzi magát. Nincs vele szemben kapacitáció! A gyűlölet szektájából toborozza híveit. Az igazat nem akarja elismerni, és ezért be nem vonulhat és helyet nem foglalhat a művelődő emberiség között soha. Hiába mondják neki, hogy kiméra az egész; hiába mondják neki, hogy a társadalmi egyenlőtlenség a világrendnek megmásíthatatlan akarata; az ember egy belfejlődésű lény, és vele együtt csak fokozatos haladás létezik. Csinálhat a bolsevizmus, kommunizmus, vagy nihilizmus tabula rasa-t, ahol akar, de már másnap az ember, ugyanazon módon, ugyanazon szokások, sőt maguk a bolsevisták az életnek egyazon törvényei alatt fognak fejlődni tovább. Az öldöklés őrjöngése ez. Van azért valami végzetszerű benne, egy nagy mementó, hogy a fák az égig ne nőjenek. Azért nem jó vele egy gyékényen árulni, különben az elhagyatott pusztákból, embernyi magas dudva és gaz, kígyók és varangyok sziszegése közül Babilon sorsa meredezik reánk.

Nagy tereket, nagy időket bevilágítottunk. A képzelet villámai nem fognak cikázni tovább. Nemcsak az emberek, de népek, nemzetek, államok is egymásra vannak utalva. Politikai és geográfiai határokkal még nem szűnik meg a kapcsolat. Fölöttük egy hatalmas szellemország helyezkedik el, mely a gondolkodó emberek világa. Aki ebbe be akar tekinteni, annak a politikai határokon felül kell emelkedni. Népeknek is van egymásba vetett hitük. Ilyen hite volt az ókornak Isten választott népében, a szláv népeknek az orosz birodalomban, a latin népeknek a franciákban, Európa hite a magyar katonai rátermettségben. Minden balsorsa dacára is a magyar egy ezredéven át tekintélyes nép volt. S ha majd az életerő felbuzog, újra fogják keresni barátságát. Új célok új erőt fognak adni neki. Még az utódállamok hite is megvan Magyarországban. Az egyik gazdasági előnyeit keresi, a másik perszonális uniót óhajtaná vele, a harmadik történelmi tradíciójának fényében szeretne fürdeni, a negyedik természeti kincseit kedveli.

Magyarország csalódása a kultúrnemzetekben igen fájdalmas lehetett. Hiszen nem is olyan régen a nagy francia tudós, Τhierry Amédée így biztatta őket: „de áll még ma is egy Magyarország, nyugat nemzeteinek fogadott testvére, melyet az idő megalázott, de amely nem utolsó bátor lélekre, önmagában való hitére és fajának nemes büszkeségére nézve.”

A fogadott testvér sorsa dramatizálódott! Úgy járt, mint a szűz, minél nagyobb volt ártatlansága, minél nagyobb volt naivitása, és minél leplezetlenebbül mutatta idomait, annál jobban sóvárogtak utána.

De azért mégsem! Egy halódó életet lemondással gyógyítani nem lehet!

A Géniusz kinyújtja mentő kezét! Az „átok himnusza” nem fog zúgni az örvény felett!

*

Wigand K. F. Grafikai Műintézet Rt., Bratislava [Pozsony], 1921

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés