Miért olyan elkedvetlenítően szomorú a nemzeti kisebbségi irodalmi közösségi élet? Miért olyan kétségbeejtően szervezetlen a tudományos élet? Miért olyan kilátástalan itt minden nemzeti művészi alkotó munka? Miért olyan elesett az egész nemzeti közművelődés, a népkultúra? És miért olyan bizonytalan és kapkodó még mindig minden nemzeti társadalmi összefogás? Csak ezeket a nemzeti kisebbségi életet szellemi oldalról érintő kérdéseket vetem fel, hogy utaljak a bajra, mely nem ott van, hogy ezeknek a részletkérdéseknek a megoldásához való kulcsot még nem találtuk meg, hanem sokkal inkább ott, hogy az egész nemzeti kisebbségi életet meghatározó etikai magastartásunk alapvető kérdéseivel nem igyekeztünk tisztába jőni, s nem törődtünk azzal, hogy közösségi nemzeti életünket parancsolólag szabályozó etikai eszményeinket nemzeti öntudatunk sajátjaivá tegyük. A mi nemzeti kisebbségi jövendőnk nem attól függ, hogy a jelenlegi gazdasági krízist hogyan oldjuk meg. Nem is attól, hogy a többtermelés [sic!] micsoda lehetőségeket hoz, hanem attól, hogy el tudunk-e jutni oda, hogy egy közös nemzeti ethosz hasson át a nemzeti kisebbségi organizmushoz tartozó minden egyes tagot. A nemzeti kisebbségi élet legfőbb feltétele: tisztába jőni, hogy kik vagyunk, milyen szellemet hordozunk, és milyen szellemiséget kell minekünk megvalósítanunk. Reá kell térnünk már egyszer a nemzetnevelés problémájára, hogy ennek következményeképpen meglássuk, legalább körvonalaiban, azt az etikát, amely világos öntudatra és közös akaratra hozza kisebbségi életünket.

2. A nemzeti kisebbségi élet etikájának kérdése annak az ismert kritikai kérdésnek a felvetésére késztet, hogy van-e, s lehetséges-e egy nemzeti kisebbségi etikáról beszélni? Hát az etika nem az egyetemesen kötelező normák tudománya? Kétségtelen, hogy a nemzeti kisebbségi életnek ugyanazon egyetemes érvényű etikai normák hatalma és befolyása alatt kell érvényesülnie, azonban ezeket a normákat viszonyba kell hoznunk azokkal az életfeltételekkel és életlehetőségekkel, amelyek egy nemzeti kisebbség életét és adott helyzetét éppen meghatározzák. Amikor tehát a kisebbségi élet etikájáról beszélünk, nem, teszünk egyebet, mint, hogy az egyetemes erkölcsi normákat a nemzeti kisebbségi élet adott helyzetének megfelelően élezzük ki, hogy ezáltal az, ami általános érvényű, egyenesen oda vágjon és oda szúrjon, ahol a nemzeti orgánizmus a legérzékenyebb és a legfájóbb, hogy ezen a ponton keresztül behatoljon a kisebbségi életközösség corpus mysticumába az az új szellem, amely az egészet áthatja és újjáteremti. Az egyetemes érvényű etikának ez az alkalmazása egyenesen provokatív természetű, hogy az ellanyhult megnyugvásból és a mindent kiegyenlítő megalkuvásból felébresszen, világos öntudatra és közös akaratra hozzon.

3. Mielőtt a kisebbségi élet etikájának legfőbb alapelveit előadnánk, hadd mutassunk reá még arra, hogy problémánk megoldását igen sokan nagyon könnyen elintézhetőnek vélik. Sajnos, a mi kisebbségi életközösségünkhöz tartozók közül nagyon sokaknak életfolytatása és magatartása, minden elvi meggondolás nélkül, ezt a könnyű megoldást: a kompromisszumos etikában látja, és ezt gyakorolja. Ennek alapján egyenesen princípium-képpen mondják ki: a kisebbségi nemzeti élet nem engedi meg számunkra azt a luxust, hogy elvi álláspontokhoz szabjuk életünket és érdekeinket, hanem mindig ad hoc kell elhatároznunk magunkat. Ezt a felfogást azonban kénytelenek vagyunk, éppen a legmagasabb etikai norma szempontja alatt, egészen alacsony hasznossági értékelést kifejező kalmár gondolkozásmódnak, sőt a még ennél is rosszabb szatócs szellem kifejezőjének minősíteni.

4. Ezek után hadd lépjünk közelebb témánkhoz, s állapítsuk meg, hogy a nemzeti kisebbségi élet etikai problémája abban a ténylegességben gyökerezik, hogy a kisebbségi nemzettesthez tartozók életét úgy egyéni, mint közösségi vonatkozásban annyiféle veszedelem és kísértés fenyegeti, rettenti, hogy ez egyenesen kiszámíthatatlan. Egy művészi írói kéz számára való pszichológiai feladat lenne annak leírása, hogy a különféle érdekeit féltő léleknek mily nagy körültekintéssel kell vigyáznia, milyen villogó szemekkel kell figyelnie a minden oldalról veszedelmet hozó démonokra. Egy démonikus világban él, amelyben kiszámíthatatlan minden út, minden ösvény és minden zug, mert minden hely, a virágos mező éppen úgy, mint a sötét és nyirkos barlang démonokkal van tele, amelyek tépik, szaggatják és üldözik. Ebben a világban minden ember felszabadítva érzi magát minden közösségi kötelezés alól, s egyenesen követeli maga számára azt a jogot, hogy a saját útjain keresse boldogulását. Ez a súlyos és nehéz helyzet a legnagyobb erkölcsi válságokba sodorja úgy az egyest, mint a kisebb-nagyobb alkotó közösségeket. De viszont ugyanez a helyzet a legmagasabb rendű etikai élet lehetőségeit is magában rejti, ha van egy olyan világos közösségi öntudat, amely, mint egy eszményekből öntött kopula, át tudja fogni az egészet, s az erkölcsi döntést kifejezésre tudja segíteni. Az ijesztő veszedelmek megtörhetik az erkölcsi magatartást és cselekvést, de viszont meg is erősíthetik és ellenálló erejét úgy megacélozhatják, hogy az a legszebb erkölcsi teljesítményeket eredményezheti. Régi és banális, de mindig érvényes és mindig igaz állítás, hogy a pusztító erejű tűz megolvasztja és salakká minősíti a silány anyagokat, de megtisztítja és nemessé minősíti az aranyat.

El kell azonban ismernünk, hogy a kisebbségi nemzeti élet kísértései és veszedelmei olyan nagyok és olyan fenyegetők, hogy az ezek között való áthaladás a legtöbb lélek erejét felülmúlja, s éppen ezért elérkezett az ideje annak, hogy a kiszolgáltatott egyest, mint numerust, ne csak megszámláljuk és külsőleg megszervezzük, hanem egy nagy közös etikai természetű nemzetnevelés által öntudatát felfokozzuk, és az egész szolgálatára akaratát engedelmessé tegyük. Minden élő szervezet szubsztanciája a belső élete mélyében, és nem a külső burkán és bőrén él, tehát a nemzeti kisebbségi élet szervezésének is belső szervezésnek: etikai nemzetnevelésnek kell lennie, hogy ezáltal a közös nemzeti szubsztanciális vonások előhívassanak és aktuálissá legyenek.

Meg kell állapítanunk, hogy nem az a nagy baj, mintha ez a nemzetnevelés nem folyna, mert akármilyen módon, hol nagyon nyomorúságosan, hol fonákul, hol nagyobb lendülettel és határozottabban, de foly[ik], azonban nem ugyanazon erkölcsi eszmények hatalma alatt, nem ugyanazon kollektív erkölcsi öntudat acélgyűrűjébe foglaltan.

5. Ennek a nagy kérdésnek az érintése szükségképpen viszen át minket is, aminthogy egyetlen etika sem kerülheti ki, az erkölcsi szabadság kérdésére. Ez az a punctum saliens, amelyen a nemzeti kisebbségi etika is megfordul.

A nemzeti kisebbségi élet legnagyobb kiváltságai közé tartozik kétségtelenül az az állapot, hogy a nemzeti kisebbségi élet szabadon és könnyen emancipálhatja magát minden más csak történeti beccsel bíró politikai vonatkozású világnézet befolyása alól. A nemzeti kisebbségi életet erkölcsileg nem kötelezi sem a konzervati[vi]zmus, sem a liberalizmus, sem a radikalizmus. Ezeknek az irányzatoknak jelszavaival már csak azok játszanak, akiknek nincs saját mondanivalójuk, hanem saját szegénységüknél fogva szükségük van arra, hogy ahhoz, hogy valamik legyenek, szócsöveivé kell szegődniük bizonyos ideológiáknak, amelyeknek ugyan egzisztenciális vonatkozásuk nincs, de a belső állásfoglalás hamis látszatát mégis egy időre legalább megóvják. A nemzeti kisebbségi életet egy soha el nem múló világnézet kötelezi csupán s ez a keresztyén eticizmus világnézete! Ez a világnézet pedig egyetemes érvényűséggel igazolja és bizonyítja, hogy a szabadság fogalma azonban nem az egyéni önkényt, a korlát nélküli érvényesülést, az extrém individualizmust jelenti, hanem az egyéni és közösségi élet elé szabott gondolat, akarat és terv érvényre hozását, és az annak való engedelmes szolgálatot. A szabadság igazi fogalma azt jelenti, hogy szabad vagyok a csak külsőleg szembenálló tekintélytől, de szabad vagyok a saját magam természeti belsőmtől is. Szabad vagyok minden személyessé nem vált külső viszonylattól, de szabad vagyok minden át nem szellemesített belső inditástól. Szabadnak lenni annyit jelent, mint kellő erővel érvényesíteni tudni a hozzám intézett magasabb etikai parancsot, úgy kifelé az erőszakkal és a puszta múlttal szemben, valamint befelé az egyéni hajlammal, kedvérzettel és az egyéni jótetszéssel szemben.

Az így értelmezett etikai szabadság-fogalom oldja meg számunkra a nemzeti kisebbségi élet etikáját. A nemzeti kisebbségi életnek azzal kell kezdődnie, hogy saját történetében fel kell ismernie önmagát. Meg kell látnia azt az eszményi nemzeti életet, mint idális lehetőséget, amely számára Isten által van kiábrázolva, kiszabva és megállapítva. Fel kell ismernie tiszta szemmel és világos öntudattal nemzeti erkölcsi rendeltetését, mint egy fölébe boruló képet, amelynek mintájára kell művelnie és alakítania a nyers állapotban adott faji és népi erőket és lehetőségeket. Az egész nemzeti kisebbségi életnek eszerint a kép szerint kell alakulnia, minden akaratnak ehhez kell alkalmazkodnia és ennek kell engedelmeskednie, mert ez a kép az Isten akaratának kifejezője.

Az öntudatos nemzeti kisebbségi élet etikája azonban azt követeli, hogy ennek az eszményi erkölcsi képnek a kiábrázolását szakadatlanul egyetemes vonatkozásban kell végezni. Etikánk nem engedi meg az exkluzív kiszakadást és atomizálódást, mert amiképpen az eszményi magaslatból reánk ragyogó nemzetképtől, mint sajátos egyéniségünktől, el nem szakadhatunk erkölcsi létünk veszélyeztetése nélkül, éppen úgy lehetetlen az emberiség egyetemének megtagadása is. A nemzeti történelemben, mint a nemzeti szellem tér- és időbeli kifejezésében felismert nemzeti erkölcsi eszmény határozott és biztos képe egyedül képes megóvni mind a két kísértéstől és veszedelemtől.

6. Rövid vázlatozásunk keretei között is felmerülhet az a kérdés, hogy korlátolt és lenyűgözött életviszonyaink között hogyan tölthető be a nemzeti kisebbségi élet legmagasabb etikai követelése: a kollektív nemzeti eszmény szolgálata? Nem kívánok azokkal a gyakorlati nehézségekkel foglalkozni, amelyek ebben a vonatkozásban előttünk állanak, mert nem tartoznak elvi téren mozgó problemánk körébe, csupán annyit kívánok jelezni, hogy kulturális intézményeinkért való áldozatos szeretet addig nem terem gyümölcsöket, míg ez erkölcsi nemzetnevelés gondolata, mint kategorikus imperatívusz, centrális kérdésévé nem válik egész kulturális programunknak.

Az etikai nemzetnevelés eredménye lesz az a szellemi koncentráció, amelynek következtében a nemzeti kisebbségi közösség minden tagja, vagy legalábbis annak nagy átlaga az egységes nagy célokon fog csüggeni, s véget ér az az itt és ott is felmerülő atomizálódás és figyelemszétszórás, amelyet a mi nemzeti társadalmunk nem bír el. A másik gondolat, amelynek keresztülvitele és realizálása lehetővé fogja tenni a korlátolt viszonyok között is a nemzeti eszmény szolgálatát, az, amelyik arra fog megtanítani és reávezetni, hogyan lehet szerény és szegényes eszközökkel is szolgálni és megvalósítani az erkölcsi szabadság szelleméből táplálkozó nemzeti eszményt. Egy nemzetnek akkor van csak jövendője, ha van ereje a szegénységből is áldozni, mert az ilyen áldozat valóban a szív áldozata. A legmagasabb nemzeti kisebbségi etika pedig a szív áldozatának a törvényében csúcsosodik ki.

II. Az erdélyi magyar világnézet eszménye

1. A világnézeti eszmény problémája erdélyiségünk és magyarságunk viszonyában még sohasem került komoly megvitatás alá, s még az első lépéseket sem tettük meg annak öntudatosítására. Még sohasem vetettük fel egészen komolyan azt az életbevágó nagy kérdést: lehetséges-e, szabad-e egységes erdélyi magyar világnézetről, vagy legalább annak eszményéről beszélni? Lehetséges-e azt az erdélyi magyarság arányaihoz képest nagy szellemi tagozódást, amely miközöttünk ma fennáll, legalább alapvonásaiban, közös világnézeti nevezőre hozni? És, ami mindezeken túl és felül, a legnagyobb kérdésünk: az egyetemes világnézeti eszményt az „erdélyiség“ és a „magyarság“ milyen módon és miben határozzák meg? Tudom, hogy nagyon népszerűtlen még ma is ennek a kérdésnek a felvetése, amikor még mindig sokan vannak azok, akik éveken keresztül arra törekedtek, hogy ezt a kérdést minden alkotómunka területéről eliminálják, mint kellemetlen, vagy indokolásuk szerint, illetéktelen kérdést, mint amely felett tapintatosan el kell tekinteni. Valamikor a szociális demokráciának sikerült nagyon ügyes világnézeti fogással a vallást „magánügynek“ deklarálni, azzal a rej-tett tendenciával, hogy ezzel a vallást zúgüggyé tegye, hogy annak nemes és emelkedett erkölcsi hatását és társadalmi kritikáját közömbösítse - s valljuk meg - ez a trükk nagyszerüen sikerült; éppen úgy törekednek bizonyos világnézeti irányok exponensei, akik azonban a maguk világnézetét következetesen érvényesítik, arra, hogy a világnézet kérdését is magánüggyé tegyék, hogy így saját világnézetük propagálásában versenyen kívül és verseny nélkül álljanak. Mélyen meg vagyok arról győződve, hogy az erdélyi magyarság problematikájához tartozó politikum, etikum, kultúra és nemzetnevelés nagy kérdései mind a legbensőbb összefüggésben állanak ezzel a problemával. Mindaddig, amíg ezt a kérdést legalább fel nem vetjük, amíg legalább, a közös történelmi sors szorongató félelme alatt, ezzel a kérdéssel komolyan nem foglalkozunk, az erdélyi magyarság élete továbbra is hasonlatos lesz az egymáshoz kötözött, vágóhídra hurcolt állatokéhoz, amelyek ideges félelmükben, egymást hol előre, hol hátra, hol jobbra, hol balra ráncigálják és vonszolják. Az öntudatos, biztos és határozott frontot kialakítani és a nyugodt együtthaladást biztosítani csak úgy tudjuk, ha legbensőbb világnézeti magatartásunk alapvonalaiban szolidárisak tudunk lenni.

2. Világnézet nélkül sem az egyes embernek, sem egyes nemzetnek élni nem lehet. Ma különösképpen nem lehet. A lét legbiztosabb megfojtása a perspektívák elzárása. Ma, amikor a repülési világrekordok és a rádió láthatatlan, de reális világhuzalai olyan fenségesen szimbolizálják a nagy világ-szintéziseket, ma a lét veszélyeztetése nélkül nem fordíthat az erdélyi magyarság hátat nemcsak a nagy népközösségeknek és kultúrközösségeknek, de még kevésbé a nagy világegésznek, tehát nem vonhatja ki magát az alól a meghatározás alól, amely legbensőbb magatartását illeti. Ma az erdélyi magyarság nemzeti önállítása elől a közösségi élet annyi és annyi síkja van elzárva, vagy legalábbis minden érvényesülési pályatér csak korlátozva van előtte nyitva, ma a legbensőbb színtérre: a szellemi-kulturális élet színterére kell vetnie legjobb erőit, s ott kell kiélnie legdrágább és legnemesebb nemzeti karizmáit. Ha így áll tehát a dolog, akkor világos, hogy a közös világnézeti állásfoglalás kérdése elodázhatatlan, és tovább ki nem tolható. Túl kell néznem a házamon, a városomon, népemen, nemzetemen, túl az erdélyi glóbuszon, túl országom határain, túl Európán, túl ezen a látható földgolyón, s radikálisan végig kell kérdeznem mindezeknek az adottságoknak során, s állást kell foglalnom nemcsak magamban és magamra nézve, de erdélyi magyar nemzetem egészére nézve is. Öntudatos életet csak az a nemzet élhet, amely ebben a radikális végigkérdezésében is ki tudja alakítani a nemzeti szolidaritásba való tartozás kapcsoló pontjait. Én nem tudok együtt dolgozni, együtt élni, együtt küzdeni, együtt sírni és együtt örvendezni, ha nem vagyok bizonyos abban, hogy a legmagasabb érdekek szolgálatában, minden fenntartás nélkül, egy vagyok azokkal, akikkel nem véletlenül, de végső elhatározás folytán egy frontra vettettem. Az antik görög népet a harmóniára, a proporcionalitásra törő világnézete kapcsolta legmélyebben össze, s amint világnézeti eszteticizmusa [sic![ megtörött, s annak merőben ellentmondó világnézeti mozzanatok ékelődtek be lelkébe: elveszett. A rómait jurisztikus-utilisztikus világnézetének pompásan kialakított acélhálózata tartotta fenn. A germán káoszból kibontakozott német nép nemzeti erőkifejtése ott kezdődött el igazán, amint alapjellemének megfelelő eticizmusa annyira kifejlett, hogy Fichte már a „Deutschtum“ fogalmában erkölcsi elkötelezést tudott látni, s mint ilyet állította oda nemcsak tudósaik szeme, hanem egész nemzete elé. Ma pedig a németség krízisét elsősorban az okozza és az magyarázza, hogy ezt az etikai nemzet-fogalmat ellenséges és idegen világnézetek próbálják bontogatni és destruálni. Az angolszász népek ereje, világfölénye csodálatos aktivizmusra nevelő erkölcsi felfogásukban, mint öntudatosan végiggondolt világnézetünkben gyökerezik. És a franciának minden teljesítménye nem-e romantikus nacionalizmusában, vagy ha tetszik nacionális romanticizmusában, mint ösztönös erejű világnézetében gyökerezik? Nem gondolnám, hogy ezek a megállapításaink puszta történetfilozófiai konstrukcióknak lennének minősíthetők, amikor ezeknek a nemzeteknek jelleme és története igazolni látszik állításaink igazságát.

Íme, a világnézeti állásfoglalás minden nemzetre nézve a közös nemzeti élet végső alapjainak kiépítését és öntudatosítását jelenti. A kollektív nemzeti élet legegyetemesebb funkcióját: a nemzetnevelést addig aktualizálni nem tudhatjuk, amíg világnézeti állásfoglalásunk által ki nem tűztük azt a nemzeti ideált, amely felé haladunk, s amelynek fénye mellett élnünk kell.

3. Mielőtt az eddig megvont vonalakat tovább húznánk, szükséges felvetnünk azt a kérdést: mit kell világnézeten értenünk? És mi köze a világnézetnek valamely nép- és nemzetközösség öntudatához?

Világnézeten a világ egész valóságával való öntudatos állásfoglalást értjük. Az öntudatos állásfoglalás pedig két mozzanatot rejt magában: (1) jelenti a világegész szintetikus megismerését és (2) jelenti azt a személyes aktivitást, amellyel alakítólag befolyunk a világ életébe. A világnézet tehát nem passzív szemlélete a világegésznek, hanem éppen úgy teoretikus, mint praktikus magatartás, amelyek a legbensőbb kölcsönviszonyban vannak egymással, úgyannyira, hogy a teoretikus megismerést megelőzi és követi a világ praktikus alakítása, és viszont a praktikus alakítás és alkotás mindig kapcsolatos a teoretikus megismeréssel. A világnézet logikai fogalma tehát kizárja, hogy puszta tudós-ügynek, vagy szobai bölcsességnek tekintessék.

A világnézet fogalma kiterjed a világ egész valóságára, ennélfogva involválja a világ eszméjén kívül az ember eszméjével szemben való állásfoglalást is, mert hiszen az ember is a valóság alkotórésze, tehát a világnézeti állásfoglalás tárgya a világ és az ember.

Ezekkel a megállapításainkkal azonban még nem merítettük ki a világnézet fogalmának meghatározását, s így még csak a legnagyobb és legtávolibb körvonalait húztuk meg.

A világnézet fogalmának a megállapításához akkor jutunk közelebb, ha az eddigiek után reámutatunk a világnézeti állásfoglalásnak arra a speciális feladatára, hogy meg kell ismernie, értenie, tehát tisztáznia kell a világ és az ember minőségi alapját, hogy így a világegész valóságának lényege megláttassék. Ennek a világnézeti problémának felvetése aztán szükségképpen visz az Isten valóságának nagy kérdése elé, s késztet a vele szemben való állásfoglalásra is. Bármilyen világnézeti álláspontra is helyezkedik valaki, semmiképpen sem térhet ki az elől a legsúlyosabb emberi feladat elől, hogy Isten valóságával, és egyben az igazságával leszámoljon, kényszerítvén erre a világ és az ember minőségi alapjának felvetése.

A világnézet fogalmának legmélyebb indoka, amint ezekből kitetszik, az, hogy az öntudatos emberi szellem az öntudat legmagasabb reflexió-fokáról szemlélni akarja azt az emberi elme által elérhető legnagyobb összefüggést, amelyben a világ és az ember ideájának a világegészhez és e kettőnek egymáshoz való viszonyát megragadni képes. Természetesen ezt a legnagyobb világösszefüggést csak bizonyos szellemi szerkesztésben, vagyis bizonyos filozófiai konstrukcióban ragadhatja meg. Ezért a világnézet-alkotás elsősorban mindig a filozófia feladata, miután csak a filozófia bír azokkal az elvi, módszeri előfeltételekkel, amelyek nélkülözhetetlenek ennek a feladatnak elvégzéséhez.

Ezekből a nagyon rövidre fogott fejtegetésekből is kitűnik már, hogy a világnézet-alkotás nincs az egyes ember kényére-kedvére kiszolgáltatva, hogy vagy felvetem, vagy elvetem, hanem bizonyos követelő kényszerrel lép fel. Természetesen csak a bizonyos reflexió-fokra eljutott egyesekkel és közösségekkel szemben. Ennélfogva a világnézet-alkotás szüksége, úgy az egyesek, mint a közösségek életében, bizonyos jele annak, hogy az intelligencia foka emelkedést, vagy esést, vagy alulmaradást mutat. Életünk tágassága és emelkedettsége a világösszefüggések nagyságának arányától függ. Annyi az életigényünk, és annyit ér az életünk, amennyit és amennyire a nagy világösszefüggésekkel törődünk.

Tulajdonképpeni tárgyunkkal kapcsolatosan azt kérdezheti valaki, hogy mi köze a világnézet-alkotáshoz a filozofáló egyes emberen kívül a nem-filozófáló, hanem cselekvő és élő népi, vagy nemzeti vagy puszta társadalmi közösségnek? Hogy erre a kérdésre megfelelhessünk két szempontra kell utalnunk. Az első az, hogy Rickert ama megállapítása, hogy csak az él, aki értékel, mélyen igaz nemcsak az egyesek életére, hanem a közösségek életére nézve is. A nemzet, amely bedugja fejét saját kispolgári élete homok-városába, csak vesztegelő és haldokló nemzetnek tekinthető. Minden értékelő nemzet pedig, ha van benne elegendő szellemi energia, szükségképpen töri át magát az egészen közeleső összefüggésein az általa elérhető legnagyobb összefüggésekig. Béna minden nemzeti élet, amely konkrét létkérdéseit izoláltan, csupán önmagukban szemléli és oldozgatja. Miután pedig a világnézeti összefüggések megoldása filozofáló szellemet feltételez, egyenesen kimondhatjuk, hogy a nemzeti szellemű filozófia a kiteljesedett nemzeti élet integráns alkotórésze. A másik szempontunk pedig az, hogy a kollektív világnézeti orientáció befolyása alól az egyes nem vonhatja ki magát. Igaza van Dilthey-nek: „Der Einzelmensch als isoliertes Wesen ist eine blosse Abstraktion“. [„Az egyes ember mint elszigetelt lény pusztán absztrakció.”]  Tehát lehetetlen, hogy a sok egyes világnézeti állásfoglalása, a nemzeti vagy népi kapcsolatok mellőzésével, minden kölcsönhatás nélkül vagy akár kollízió nélkül, egymás mellett elhaladjon. A nemzeti kollektivitáshoz tartozó egyesek világnézeti állásfoglalásának szükségképpen kell létrehoznia egy olyan rezultánst, amellyel szemben az egyes megkülönböztetheti magát, de attól el nem szakadhat. Sőt! Még többet kell mondanunk. Azt kell mondanunk, hogy valamely nemzet kollektív világnézeti állásfoglalásának mindig egy hatalmas, az egyes emberi erők és teljesítmények felett álló legmagasabb nemzeti közakarat kifejezőjének kell lennie. Ettől a legmagasabb nemzeti közakarattól, mint a nemzeti lélek legmagasabb értékeit, legnemesebb kvalitásait, magában foglaló kollektív Én-től függ egy nemzet életminősége, tehát jövendője.

4. Ezzel, azt vélem, eljutottunk fejtegetéseink ama pontjára, ahol már felvethetjük azt a kérdést: mennyiben határozza meg az „erdélyiség“ és a „magyarság“ a mi világnézeti eszményünket? Micsoda jellemvonásokban látszik meg világnézetünk eszményén az „erdélyiség“ és a „magyarság“?

Ide vonatkozó fejtegetéseinket kezdjük azzal, hogy az erdélyi magyarság valóban, a legreálisabb és a legjózanabb történeti szemlélet igazolása szerint, mindig nagy, kvantitatív erejét túlhaladó feladatokkal küzdött. Az erdélyi magyarság történetének úgy belső politikai és kulturális, mint külső politikai tényei és eseményei igazolják számunkra ezt a megállapításunkat. Ebből pedig számunkra az következik, hogy az erdélyi magyarság történelmi erőfeszítéseinél fogva kényszerítve volt mindig arra, hogy legjobb és legacélosabb keménységű erejét hozza felszínre és valósítsa meg. Ezzel természetesen rendkívüli kemény ütések törték fel a külső természeti adottságok csonthéját, hogy a benne rejlő mag szubsztánciája kihajtson és kivirágozzék. Az erdélyi magyar lélek a szakadatlan harcok között tragikus szemléletűvé vált. Valami egészen különös örömmel vette fel a legsúlyosabb kimenetellel fenyegető harcokat, s a külső térvesztés mellett is győzelmes örömmel szemlélte belső énje gyarapodását és igazi lénye felszabadulását. Ez az életszemlélet magyarázza meg azt, hogy az igazi erdélyi magyar lélek a mindennapi élet eseményeit is mindig sub sepcie aeternitatis tudta szemlélni, s magától értetődő természetességgel helyezte át élete és világa súlypontját az örökkévalóságba. Ez a tragikus szemlélet, s nem valami abúzus dogmatizmus és rajongás az oka annak, hogy az erdélyi történelem XVII-XVIII. századai a vallási disputák, harcok és vívódások kora volt. Az erdélyi magyar sors múltba vesző története azt bizonyítja, hogy az erdélyi magyar lélekre nézve valóban nem a külső, fizikai élet volt a legfőbb jó, hanem az átminősült szellemi élet állott, mint a legmagasabb követelmény előtte.

Ebből a sajátos világszemléletből következett, hogy az erdélyi magyar szellemre nézve az erkölcsi magas szempontok voltak mindig a döntők. Ha történtek is nagy félrelépések, vagy bukások, aminthogy történtek, ezek azonban a nemzeti szellem élő organizmusának csupán periférikus és nem centrális bajai és betegségei voltak. Nézzük csak végig Dr. Lukinich Imre: A Bethleni Gróf Bethlen-család története címen nemrégen megjelent pompás erdélyi monográfiáját, s egy Erdély történetében generális szerepet játszó család történetében fogjuk meglátni, hogy mennyi erkölcsi erő, mennyi hűség, mennyi áldozatosság, önmérséklet, fegyelmezettség, kitartás, türelem, munkaszeretet élt, ragyogott Erdélyben csak egy családnak a történetében. És ilyen család még sok van! Csak jönne el mihamarább azoknak is a monográfusa, hogy hadd lássuk meg egészen közelről, kik és milyenek voltunk, és kikké és milyenekké kell válnunk, ha élni akarunk.

És milyen nagyszerű feladat lenne, levelekből, naplókból, feljegyzésekből, s elmúlt korok irodalmi alkotásaiból vett pontos adatokkal felmutatni és igazolni, hogy az erdélyi magyar lélek bármennyire is megbecsülte a földi életet, mindennapi feladatait, és bármennyire ragaszkodott is gazdasági javaihoz, társadalmi, állami, közéleti pozícióihoz, bármilyen nagy súlyt is helyezett hatalmi befolyására, de ezeket a tényezőket sohasem önmagukért becsülte, hanem szolgálatába tudta mindezeket állítani mindig a mindennapiságon túleső, eszményi célnak: Istenországa ügyének. A keresdi Bethlen vár egy gyönyörü stílű templom bolthajtásain nyugszik. Nagyszerű szimboluma ez annak, hogy az erdélyi magyar lélek a mindennapi fizikai élet alapját és célját mindig önmagán kivül kereste és találta fel.

Az erdélyi magyar lélek nagy erkölcsi komolysággal foglalt állást mindenha, minden komoly világnézeti és vallási reform mellett, másfelől kegyetlen keménységgel tudott visszautasítani minden komolytalan és kétes értékű kezdeményezést. Minden vallási reformnak utat nyított, amely a megszentelt, nemes szellem uralmát erősítette, amely kulturális gyümölcsöket termett és Isten dicsőségére szolgált, de viszont volt ereje arra is, hogy minden elszűkítő és életkárosító irányzatot és mozgalmat elfojtson.

Az erdélyi magyar lélek világnézeti állásfoglalását legékesebben a szabadság eszményével szemben tanúsított magatartása mutatja és igazolja. Az erdélyi magyar lélek mindig különösen érzékeny mérleggel tudta megmérni és megkülönböztetni a szabadságot és a szabadosságot. Számára a szabadság sohasem volt puszta formai kategória, hanem a legmagasabb szellemi élet csillaga volt, amelyet azért követett, hogy érvényre hozzon mindent, mi önlelkében értékes és dicsőséges, és amit azért biztositott mindenha a vele együtt élő népek számára, hogy azok kivirágoztassák a lelkükben élő égi magvakat. Magyar elnyomás ezen a földön sohasem volt. Minden önkény és zsarnokság, amely ezt a földet valaha megszentségtelenítette, az mind nem-magyar kéztől származott, vagy legalábbis nem magyar lélektől ihletett volt. De viszont azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a szabadságnak szabadossággá való devalvációja sem eredt soha erdélyi magyar lélektől. Erdély földjén jelentkező demagogikus mozgalmak mindig idegen szelleműektől eredtek,. és ennélfogva mindig múló jelenségek voltak.

5. Az erdélyi, magyar világnézet eszménye ma ugyanazokkal a követelésekkel fordul felénk, amelyek az erdélyi magyar lelket belülről éltették, hevítették egész történelmén át.

Világnézetünk eszménye azt követeli tőlünk, hogy ismét egy olyan egységes szellemi életet éljünk, amelyben a religiózumot, a politikumot és az esztétikumot egymástól megkülönböztetjük ugyan és határaikat össze nem zavarjuk, de viszont mindezeket úgy éljük, hogy a legmagasabb legyen mindig alkotó és inspiráló, megtermékenyítő és motiváló tényezője a többinek. Az erdélyi magyar világnézet Isten egyetemes Evangéliumát sohasem negligálhatja.

Világnézetünk eszménye azt követeli tőlünk, hogy életünket igyekezzünk mindenha a legegyetemesebb vonatkozásokba beállítani, és a messze néző és messze mutató perspektívák számára mindig nyitva álljon a szívünk és a szemünk.

Világnézetünk eszménye azt követeli tőlünk, hogy közösségi életünkben ne az legyen a fő gondunk, hogy egyes réseket dugdossunk be a megalkuvások apró eredményeivel. és ne egyes ambíciókat ápolgassunk nagy lelkesedéssel és gonddal, hanem az egész erdélyi magyar szellem erejét fokozzukk, s egy egyetemes nagy alkotó akarat szolgálatába állítsuk egyéni karizmáinkat és tálentumainkat.

Világnézetünk eszménye egy égi csillag, amelyet Isten gyújtott fel. Ha nem követjük, akkor Isten magunkra hagy, hogy kövessük a magunk önkényesen, álmodozva választott utunkat. Vigyázzunk, mert az Isten által mutatott úton győzünk, a magunk szeszélyesen választott utunkon pedig elveszünk. Én hiszem, hogy mi győzelemre és nem elveszésre vagyunk ítélve!

*

Erdélyi Irodalmi Szemle, Cluj-Kolozsvár Lapkiadó Nyomdai Műinzéet Rt., 1928

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés