Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Pongrácz Sándor: Az állam fejlődésének biológiai irányai (1928)

Pongrácz Sándor: Az állam fejlődésének biológiai irányai (1928)

  2023.09.20. 20:58

Két kérdés áll ma a biológiai kutatás homlokterében. Az egyik a szerves állam kutatása, amely tulajdonképpen azzal a biológiai módszerrel függ össze, amely az államot és magát az emberi társadalmat is a szervezettel állítja párhuzamba, s az államot szervezetnek tekinti, mely él, lüktet, fejlődik, melynek részei is vannak: a nép fajok, s a nagy életközösségek, a nemzetek.


A másik kérdés a mechanizmus és a vitalizmus örök ellentétéből tevődik össze, amely egyúttal iparkodik a vitalisztikus törekvéseknek is, melyek korunkban ismét tért hódítottak, tudományos létjogosultságot adni.

Kétségtelen, hogy az első problémának nagyobb gyakorlati jelentősége van. Mert hiszen ez nemcsak tudományos, elméleti eredményekre, hanem egyúttal az emberi jólét előmozdítására is törekszik, s minthogy magáévá teszi az egész emberiség ügyét, az egész emberiségnek is igazi nagy problémája. De van elméleti jelentősége is. Hiszen a szerves állam kutatása is keresztül-kasul van szőve a mechanizmus és vitalizmus ezerféle vonatkozásaival.

Nem kell különösebben kiemelnünk azt, hogy az állam problémája, melyet csak újabban csavart ki a biológus a filológusok, szociológusok és pszichológusok kezéből, tulajdonképpen biológiai probléma, hiszen az állam életének is, mint hatalmas szervezetnek, egyik legfontosabb életjelensége az alkalmazkodás, amely biológiai alapját is adja a szerves államnak, melynek analízise tehát végeredményben biológiai analízis, törvényszerűségei pedig biológiai törvények. De, amidőn ezt ilyen határozottsággal kiemeljük, annak alapos bizonyításával, kifejtésével is tartozunk, s itt mindenekelőtt két kérdés emelkedik ki előttünk különös jelentőséggel. Az első az, hogy hogyan kell az emberi államot biológiai értelemben felfogni, a másik az, hogyan irányíthatjuk ezzel kapcsolatban az állam életét a jövőben?

Az első kérdés tulajdonképpen azt iparkodik tisztázni, hogy célszerűségi, teleológiai értelemben, avagy inkább mechanikai értelemben kell felfogni az emberi államot? Vagyis más szavakkal szólva: minden körülmények között célszerű eszmék-e azok, melyek a társadalmi fejlődést irányítják, vagy pedig szükségszerűek: külső, kényszerítő hatások alatt jöttek-e létre, s legföljebb csak célra törekvők? Általános érvényűek-e vagy pedig csak relatívak?

Ha a külső hatásoknak, a miliőnek nagy szerepet tulajdonítunk szellemi életünk, alkotóerőink, művészeteink kialakulásában, vagyis ha Taine zászlajához csatlakozunk, akkor fel kell tennünk, hogy a miliő az állam életét is befolyásolja. Ha ez igaz, akkor bizonyos az is, hogy a miliővel egyre változnak társadalmi, állami berendezéseink is, melyek eszerint nem lehetnek véglegesek, befejezettek, mint ilyenek tehát nem is tarthatnak számot arra, hogy azokat abszolút célszerűeknek tekintsük.

Természetes, hogy ebben a megvilágításban az ideális eszményi állam valóban csak képzeletünkben marad meg, mert, ha az a valóságban is megvolna, akkor nem vitatkoztak volna fölötte évszázadok óta vallásalapítók, bölcselők és szociológusok egyaránt, akkor nem bukkantak volna fel még a múlt században is újabb és újabb szociológiai rendszerek, melyeknek problémái természetesen a jelen kérdésekbe is mélyen belenyúlnak.

Ha ezeket a kérdéseket feszegetjük, akkor az emberi állam életközösségekre, elemekre, egyénekre hull szét, melyeket tehát a továbbiakban úgy kell kutatnunk, mint a sejteket, szöveteket, szerveket. A biológus előtt ez a kutatásmódszer ismert, de kérdés, hogy valóban helyes-e. Illetőleg kérdés, hogy mennyiben van jogunk a szervezet és állam között ilyen értelemben párhuzamot vonni? Mert hiszen ebben a megvilágításban az állam legkisebb önálló elemei, az egyének, a szervezet legkisebb önálló elemeivel, a sejtekkel kerülnek párhuzamba. Ezzel a kérdéssel Wagner Adolf foglalkozott újabban ,,Der Organische Staat” című művében, amelyben kifejti, hogy ennek a párhuzamnak nehézségei vannak. A sejtet helytelenül nevezzük elemi szervezetnek, a sejt egy rendkívül bonyolult plazmatömeg, melyet éppen ezért magával a szervezettel ellentétbe állítani nem lehet. De a sejt és a szervezet között is olyan viszony van, amelyet az államban nem találunk meg: a sejt, mint rész él a szervezetben, de a szervezet, a maga egészében mégis képviselve van ebben a részben, márpedig nem mondhatjuk azt, hogy az állam a maga egészében képviselve van minden egyes egyénben. Ehhez még a termiták királynőjének sem lehet joga, melyről valaki egyszer azt mondta, hogy ráillik az, amit valamikor XIV. Lajosmondott magáról: L'État c'est moi. De el ne felejtsük azt sem, hogy minden egyes egyén individualitásra nézve teljesen más, egymással nem egyenértékű, s hogy a szervezet önmaga határozza meg működését, ellenben az államban a szervezetek sokfélesége, amelyek eszerint, mint összetevő erők működnek közre, s eredményezik az állam egységét.

De ezeknek a felhozott ellentéteknek ellenére sem tagadja Wagner, a modern vitalistákkal együtt annak lehetőségét, hogy a modern állam törvényeit az élő világ nagy törvényeiből alkossuk meg. Ez természetes is, hiszen az emberi lénynek mindenkor a természeti lehetőségek szerint kellett megalkotnia életét, és ezzel együtt a szociális és állami berendezéseit is. Csak az a kérdés, hogy mely törvényszerűségek ezek? Mikor ezeket kutatjuk, önkéntelenül is az állati társadalmak, a termeszek, hangyák szociális államai jutnak eszünkbe; ők elérték azt, amit emberi állam sohasem tudott, és nem is fog elérni: az egyének harmonikus együttműködését, a legmesszebbmenő lemondással és altruizmussal a nagy társadalmi és egyéni ellentétek kiegyenlítését, a munkamegosztás ideális mintaképét, megannyit egy közös cél: az állam fenntartásának és fejlesztésének szolgálatába állítva. De magunkévá tehetjük-e ezeket az eszméket? A felelet rá az, hogy: nem! Mert ez az állam, dacára annak, hogy az erkölcsnek erre a fenséges magasságába jutott, mégis vigasztalan, sivár, és nekünk sohasem nyújthat perspektívát. Mert ez a küzdelem nélküli élet kizárja az egyénnek érvényesülését. S e részben ezek a szociális államok a kínai államot juttatják eszünkbe, melynek népéről ezeket mondja Chamberlain: „Amíg ő a kommunista kormányzatán felépülő faluján belül marad, ahol az öntözőcsatornák munkálatainak, az eperfatenyésztésnek és szaporodási ösztönei kielégítésének él, szinte csodálattal tölt el minket, mert ezeken a korlátokon belül elégséges a természetes ösztön, a mechanikai készség és a szorgalom. De, amikor ezeket átlépi, abban a pillanatban a kínai nevetséges figurává változik. Mert ez az egész lázas ipari és tudományos tevékenység, anyaghalmozás, kutatás és könyvvitel, ezek a nagyszerű államvizsgák, a tanulékonyságnak a legmagasabb piedesztálra való emelése, ez a műipar s a technikának mesés kifejlesztése - végeredményben semmit sem nyújtanak. Bennük hiányzik a lélek, az, amit közügyeinkben kultúrának nevezünk. A kínaiaknak vannak moralistáik, de nincsenek filozófusaik: költeményeikből, drámáikból hegyeket formálhatnánk - mert őnáluk a költészet a műveltséghez, a «bon ton»-hoz tartozik, úgy, mint ahogy ez Franciaországban a XVIII. században volt - de ők mégsem szültek egy Dantét, egy Shakespeare-t”.

S hozzátehetjük még, hogy ez a sajátságos mongol lélek visszatükröződik a művészetben is. A kínai művészetnek nincsenek igazi nagy koncepciói, magasba törő céljai. Évszázadok óta nem adott egyetlen festőiskolát sem, mely irányította volna a művészet történetét.

Azonban helytelenül járnánk el, s nagy tévutakra kerülnénk, ha ugyanakkor nem keresnénk tovább azokat a természeti törvényszerűségeket, amelyeket állami berendezéseinkben érvényesíthetünk. Ilyenek ugyanis kétségtelenül vannak, sőt elmondhatjuk, hogy az egyéniségre való törekvéssel, az individualizációval az élő világban is lépten-nyomon találkozunk. Míg azonban például az állatvilágban ezt inkább morfológiai, alaktani értelemben éri el a szervezet, amikor alaktani önállóságra törekszik, addig az emberben ez az önállóság többet jelent: szellemi tulajdonságainknak bizonyos elrendeződését, sajátszerű egyéni kialakulását, alkotóképességét, s az egyénnek a tömegekkel szemben való felülkerekedését. Ennek pedig mérhetetlen jelentősége van gondolkodásunk történetében, mint ezt már a goethei szó is legtisztábban felismerte:

„Höchstes Glück der Erdenkinder
Ist nur die Persönlichkeit.”

De, ha az egyéniségnek ily mérhetetlen jelentőséget, ily hatalmas irányítóerőt tulajdonítunk az emberi társadalom és állam életében, akkor az állam kialakulását nem lehet többé kényszerítő erők hatásából, véletlen adottságok összjátékából megmagyarázni, akkor az állam szervezetében feltétlenül meghatározott törvényszerűségeket kell felismernünk. Ez igazság alól nem is térhetünk ki, csak az a kérdés, hogy ezek a törvényszerűségek egyúttal célszerűséget is jelentenek? A vitalisták ott hibáztak, amikor ennek a törvényszerűségnek felismerésével egyúttal felismerték az állam szervezetének abszolút célszerűségét is. Vizsgáljuk ezt a kérdést még kissé közelebbről.

Kétségtelen, hogy az emberiség történetét mindenkor a legnagyobb érdekellentétek: az egoisztikus és altruisztikus érzelmek irányították, amelyek az államformáinkban, a despotizmusban és a másfelől a szociális állami berendezésekben és ezeknek túlhajtásaiban jutottak kifejezésre. Természetes, hogy az egoisztikus törekvések az egyéniség hatalmával esnek össze. Ez az érzés kétségkívül az emberi lénynek ősi, mindennél ősibb érzése, amelyet eltörölni az emberi lélekből végképpen sohasem lehet, hiszen ez örökségképen maradt ránk azoktól az ősöktől, melyek még nem ismerték a társadalom és a társas együttélés kötelékeit, amelyek még nem ébredtek annak a tudatára, hogy vannak tartozásaink embertársainkkal szemben. A társadalmi fejlődés, az állami élet biztosításának szempontjából azonban ezek az egoisztikus vágyak, ha az egyénre nagy jelentőségűek voltak is, célszerűtleneknek bizonyultak. Az emberi közösségeknek tehát arra kellett törekedniük, hogy az egoisztikus eszmék túlkapásaitól megmeneküljenek, s hogy bizonyos egyensúlyhelyzet megteremtésével biztosítsák az állami, társadalmi fejlődés jövőjét. Ez pedig végeredményben nem jelentett mást, mint a nagy közös érdekek felismerését, amely egyúttal az emberi léleknek leghatározottabb hadüzenete volt - a háború ellen. Ezt a nagyszerű eszmét fejtette ki Wells is újabb irataiban, de az eszme nem új, Spencer Herbert, a gondolkodás egyik legnagyobb vezére sokkal régebben fejtette ki ennek jelentőségét.

Kérdés, hogy milyen utak vezethetnek ennek eléréséhez? Nem szorul bővebb magyarázatra, ha azt mondjuk, hogy csakis szellemi erőforrásaink, szellemi erőink harmonikus együttműködése, koadaptációja! Csakis ezek selejtezhetik ki folytonosan azokat a fölösleges elemeket, amelyek az állam hatalmas szervezetének anyagcseréjére károsak, és abban felgyülemlettek. Ebben a megvilágításban azonban az emberi állam sem lehet végleges, befejezett, abszolút célszerű, mint ahogy nem lehet befejezett, örökérvényű semmiféle tudományos és művészi alkotómunka sem! Az eszményt, az ideált csak megközelíteni lehet. Ehhez pedig éppen a tudomány, az irodalom, s a művészetek összes ágai készítették elő mindenkor legjobban az utat, tehát sem jog, sem politika, sem egyéb olyan eszmefuttatások tömkelege, amelyeket legjobban „helyi érdekű tudományoknak” nevezhetnénk. Hiszen láthattuk, hogy a világháború után is a tudományok és a művészetek hozták a nemzeteket, s a legnagyobb ellenfeleket összébb, megmutatva, hogy vannak az emberi szellemnek közös nagy érdekei, kincsek, melyekben mindnyájan egyformán osztozkodunk.

Azonban a tudományos és a művészi fejlődés útjai mindenkor tövisesek voltak, tele küzdelemmel, verejtékes munkával, s így a küzdelem gondolatát, melyre Darwin is elméletét alapította, sohasem zárhatjuk ki a fejlődő emberiség életéből. Ahol ez hiányzott, mint azt a hanyatló, kihalófélben lévő népfajoknál látjuk, ott visszaesést, hanyatlást, degenerációt vont maga után, ott lejtőre juttatta a szerves államot is, melyen többé nem volt megállás!

S ezt a nagy igazságot Romain Rolland, korunk egyik legnagyobb alakja is bizonyára átérezhette egyik klasszikus regényében, melyet talán éppen akkor írt, amikor legsűrűbben hullottak a gránátok a marne-i mezőkre, amikor az argonni erdők vizes árkaiban ezrével várták a halál pillanatát talán éppen azok, akik nagy szellemi kincsekkel lettek volna hivatva megajándékozni az emberiséget. S ennek címlapjára e spinozai szavakat ültette:

„Pax enim non belli privatio, sed virtus est, quae ex animi fortitudine oritur.” [„A béke nem a háború privációja, hanem olyan erény, amely a lelkierőből származik.”]

A háború ellen szólnak e szavak, és ugyanakkor mégis küzdelmet hirdetnek! Mert a lélek bátorsága, a lélek hatalma, melyet az emberiségnek ez a nagy jótevője oly nagy nyomatékkal állít elénk, tulajdonképpen a szellemi erők örökös küzdelmét jelenti, azokét a szellemi erőkét, melyek szüntelenül, feltartóztathatatlanul, de örökös vívódások közben törnek előre az emberi igazságokért. S ezek a küzdelmek örökkévalók! Amikor Dürer apokaliptikus lovasa és Stuck hullamezői a háborúnak már csak emlékét fogják bennünk felidézni, ezek a küzdelmek, a gondolatok harcai még akkor is élni fognak, és irányítják az emberi állam sorsát.

*

In Természettudományi Közlöny, 60. kötet, 871. füzet (1928), 681-685.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters