Amit a szabad polgár történelmi jelentőségéről mondhatok, nem lesz rendszeres, tudós munka. Nem az elmélet szempontjából nézem a kérdést, [hanem] a gyakorlat és az élettapasztalatok területéről hoztam anyagomat, mert ez az én műhelyem.

A szabad polgár eszménye közéleti pályám első ideálja volt, és az maradt ma is. Amikor elindultam Budapest közéletében, a Szabad Polgári Párt tagja lettem. Ez a párt akkor azt tűzte ki céljául, hogy a kerületenként klikkekre tagozott közéletet, a nagy közös célok érdekében egységes fővárosi közéletbe olvassza, és a kerületi képviseletek aránytalanságainak megszüntetésével kitárja a kapukat a polgárok szabad érvényesülése előtt.

Akkor a polgári szabadság számára utat kellett nyitni. Le kellett bontani a parciális korlátokat, melyek a maguk szűk körében nem tudtak Budapest egyetemes érdekeiig emelkedni. Ma olyan egyetemesítő törekvések ellen kell a főváros polgárainak szabadságát megvédeni, melyek a háborús gondolkodás utórezgéseiként akadályozzák meg a haladást. Ez a háborús utóhatás olyan formákba akarja az életet beszorítani, amely formák nem a dolgozó szabad emberek békéjének mentalitásából keletkeztek, hanem a megszálló csapatok tartalmilag üres, kíméletlen, erőszakos rendszerére támaszkodnak.

Mert a háborúk a népek lelkében nem végződnek azzal, hogy elhallgatnak a fegyverek. A harcokból hősköltemények lesznek, és a hősök glóriája enyhíti a nagy áldozatok által okozott súlyos sebeket.

De nemcsak a lelki fölemelkedés marad meg a háborúk után. Megmarad az elpusztított kultúrjavak után beállott üresség és ennek az ürességnek megszokása. Megmarad a közerkölcs leromlása, a törvény iránt való tisztelet meggyengülése, a felelőtlen felsőbbség által megszabott üres, formaszerű élet megszokása, az emberi munka meg nem becsülése, a jog helyett az erőszak érvényesülése. A háborús léleknek e fojtogató lehelletétől csak a polgárság öntudatos ébredése tudja megszabadítani a nemzetet. Ezért kell a polgári szabadságot, mint valami elsüllyedt világot, felhozni a múlt hullámaiból.

Ezért idézem most a szabad polgárt.

Jelenünk tárgyilagos megítélése nem könnyű dolog. Ítéletünket erősen befolyásolja a történeti távlat hiánya. Csak ha kitekintünk a jelenből, akkor tudjuk megítélni haladásunk mértékét és irányát. A történelem útján befutott pálya tesz bizonyságot jelenünk helyes vagy helytelen iránya mellett. Tisztán kell látni a célt, mely felé haladni akarunk, és le kell mérni az eszközöket, amelyekkel ezt a célt el akarjuk érni.

Számot kell vetnünk azokkal az akadályokkal, melyek a polgárságot a maga útján akadályozzák. Látnunk kell úgy a külső veszedelmeket: a közélet polgárellenes áramlatait, a gazdasági viszonyok bénító hatását. Úgyszintén a polgárság belső erőtlenségét, a polgári öntudat és erkölcsi bátorság megtorpanását, s azokat az okokat, amelyekből ez a bénaság ered.

A polgár: az állam. [A] Civitas lelke a civis, amint a két szó összefüggése is mutatja. Nem, mintha a polgárságon kívül álló néprétegek nem lennének szükséges tényezői az államéletnek, de az államrend egyetlen társadalmi osztály sorsára sincs olyan közvetlen hatással, mint a polgárságra. A polgárság az az örökké mozgó társadalmi réteg, mely hatásokat vesz föl és tovább ad. Az európai államok életének legfontosabb tényezője ez.

A görög nép teremtette meg az európai lelkületet azzal, hogy emberivé tette a művészetet, a gondolkozást és az államot. A görög városokban látjuk az európai államélet első formáit: a demokráciát, az arisztokrata uralmat, a törvényes királyságot, a törvényen kívül hatalomra jutott zsarnokokat és a legszélsőbb demagógiát. Itt látjuk gazdasági életünk első útjait is: a szabad versenyt a csillogó, gazdag Athénben és a pauperizmust, mint nevelő elemet, a katonai szellemű, kultúraellenes Spártában. A népből felvetődött zsarnokok pünkösdi királyságát, a háborúk által okozott erkölcsi züllést és általános elszegényedést.

A görög polgári eszme római gondolatkörbe jutva jogi fogalommá alakult, és kiváltsággá lett. A világ meghódítására törekvő hatalmas római rendszer eszköze a légió, és beolvasztó varázsa a római polgári cím volt. Kelet és Nyugat népei között minden értékesebb ember arra törekedett, hogy a római polgári jogot megszerezze. Ez a polgári jog nemzetek és intézmények fölé emelte azt, aki megkapta. Első és legfontosabb előjoga a szabadság volt, melyet semmiféle polgári hatóság nem korlátozhatott, mert felette csak a császár ítélkezhetett Rómában.

A polgári eszmének ez az alapvető sajátossága később is jellemzi ennek a társadalmi rendnek célkitűzéseit. Mindig látták azt a veszedelmet, mely a helyi kiskirályok részéről fenyegetheti a polgárság vagyonát és szabadságát. Ezért iparkodtak közvetlenül a legfelsőbb államhatalom védőszárnyai alá menekülni, sokszor a legnagyobb anyagi áldozatok árán is.

A római birodalom összeomlása után, a népvándorlás bizonytalan és legtöbbször katonai államrendszerei között a polgárságot mintha eltemette volna az idők vihara. Már a pretorianizmus által súlyosan megmérgezett római állam is elfelejtette a politikai morált. Még kevésbé volt lehetséges ennek kifejlődése a népvándorlás alatt, a katonailag szervezett tűnő-múló államokban, mert a közerkölcsön alapuló jognak kifejlődését lehetetlenné teszi a független, egyéni értékeket el nem ismerő erőszakos szervezkedés, melynek gazdasági élete nem termel, hanem sarcol.

De a görög szellem által megteremtett kultúrrendet többé nem lehetett a történelemből kiirtani. Mikor a harcos, nyughatatlan szellem megbékélt és átalakult, mikor a néppusztító államrendek sorra megbuktak, akkor ismét megjelentek a jogrendszer formái, és velük az a lehetőség, hogy a kultúra fejlődését újra a polgári osztály ápolja tovább.

Az erőszak rendszerével szemben a becsületes munka által szerzett eredmények megvédése nem ment könnyen. De a fejlődő polgárság felvette a harcot a terméketlen, veszedelmes alacsonyabbrendűséggel szemben. Az erőszak, legyen az egyéni, vagy szervezett kifosztás, hiába él abban a hitben, hogy pillanatnyi győzelme állandósítható. A fejlődő polgárság munkája nyomán megindult az újkori államfejlődés, mely egyre inkább a polgárságra alapozta a maga rendjét, és félezer év óta azon dolgozik, hogy az egyént mindig jobban fölszabadítsa az intézményekre támaszkodó zsarnokság bénító hatása alól.

A polgári rend fellendülése a gazdasági virágzásból indult el. Ez a társadalmi osztályok hatalomra jutásának útja. A vagyonilag megerősödő osztály meg tudja szerezni a politikai érvényesülést is. Az elszegényedő osztály politikailag is hátratolódik. De ennek a polgári gondolatnak alapelve a szabadság. Az egyén szabadságának biztosítása megszólal az angol Magna Chartában, aztán végighangzik a XVI. század nagy megújulásán, a XVIII. század erkölcstisztító törekvésein át a középkori alkotmány reformjáig, a francia forradalomig és a XIX. század egész Európára kiható politikai felszabadulásáig. Sőt átlendül a XX. századba is, melynek kétségtelenül legfontosabb problémája az egyén gazdasági felszabadítása, mert ezzel feltétlenül ki kell egészíteni a XIX. század politikai felszabadítását.

Miért nem állhat fenn újkori állam polgári szabadság nélkül?

Mert az egyénre épített hatalomnak mindig összeomlás a vége. De a legnagyobb egyén kiesése sem pótolhatatlan, ha fejlődhet és érvényesülhet a milliók erkölcsi ereje, mely a történelmileg kifejlődött szabad polgárság lelkületében rendíthetetlen alapja az államéletnek.

A külföldi hatások, ha még olyan nagyszerű orvosságnak látszanak is, a nemzet életében mindig veszedelmes kísérletek. Valahányszor a nemzeti élet külföldi hatások alá kerül, mindig megáll fejlődésében a nemzet kultúrája. Ha ez a hatás sokáig tart, a nemzet teljesen elvesztheti sajátos jellegét, és alacsonyabb rendű életszínvonalra süllyed.

A külföldi hatás főleg akkor veszedelmes, ha idegen, nacionalizált formákat hoznak át a nemzet életébe. Idegen nyelv, idegen szokások, idegen társadalmi és politikai rendszerek megbénítják a nemzet életét. Így hatott bénítólag az európai kultúrákra a Lajosok fényes udvarának varázsa, mely a francia ízlést tette általánossá a közép.európai társadalomban és irodalomban. Mindenütt letarolta a nemzeti öntudatot, és elsorvasztotta a nemzeti irodalmakat. Csak a feléledő nemzeti érzéseknek a francia modor ellen indított szabadságharca idézte fel újra a nemzeti fellendülést Európa államaiban.

Tehát nemcsak bénító, hanem forradalmasító hatással is lehetnek az egyoldalúan átvett külföldi intézmények. Így az a társadalomerkölcsi mozgalom, mely Angliában a XVIII. század elején indult meg, és az angol közéletet szabad erkölcsi alapra helyezte, Voltaire és társai által Franciaországba átültetve, már úgy megtámadta a francia állam régi szervezetét, hogy teljesen elpusztította és rémuralommal végződött.

Azonban természetes, hogy ha a külföldi hatás nem izolált és egyoldalú, hanem az egyetemes emberi fejlődés eredménye, és nem formában, rendszerben, hanem a történelem haladó szellemében nyilatkozik meg, akkor áldásosan hat a nemzet életére, mert fel tudja szabadítani az addig pangó és visszafojtott nemzeti erőket, ezenkívül belekapcsolja a nemzetet a világfejlődés igazán haladó államai közé. Így volt ez a XIX. század első felében, amikor a francia forradalommal kezdődött új kort meglátták a külföldet járó lelkes magyarok. Nem szádékoztak külföldi mintára átönteni a magyar életet. Bölcsebbek voltak, mint Martinovicsék, akik egy forradalmi káté pontjaival akarták újjáteremteni a magyar nemzetet, és a külföldi hatásoktól megmámorosodva, egy, a nemzettől teljesen idegen rendszert akartak ráerőszakolni.

A magyarság erkölcsi erőire épített az igazi magyar reformkorszak. Ezeket az erőket céltudatos munkával akarták megedzeni. Fel akarták szabadítani politikailag és gazdaságilag a nemzet erkölcsi és anyagi értékeit. Ezzel kapcsolódtak bele a polgárság újkori felszabadító munkájába. A köznemességet és jobbágyságot jogi és gazdasági életében a polgársággal össze akarták olvasztani. Ha a szabadságharc katasztrófája össze nem töri ezt a fejlődést, sikerült volna a magyar nemzetnek újjáteremtése és a nemzet hatalmas polgári gerincének megalkotása. Azóta is állandó szerencsétlenségünk, hogy a köznemesség főleg az új kor gazdasági szellemében nem tudott polgárivá lenni, és hogy a felszabadított jobbágyság is csak igen csekély részben tudott a polgárság szélesebb politikai látóköréig és anyagi jólétéig emelkedni.

Így jutottak az első magyar reformkor vezérei a polgárság munkakörébe. A polgárság a mobil vagyon társadalmi osztálya. Ipar és kereskedelem csak nagy mobil vagyon mellett lehetséges. Ahol az ipar és kereskedelem gazdasági tényező akar lenni, ott megfelelő mobil vagyonnal kell rendelkezni az egész lakosságnak. Ahol a mobil vagyon elsorvad, akár azért, mert politikailag túlságosan kihasználják, akár abból az okból, hogy gazdaságilag az állam vezetősége nem találja meg a helyes utat az ország érdekeinek gyümölcsöztetésére, ott megszűnt az iparnak és kereskedelemnek jövedelmezősége, és vele a polgárság anyagi és politikai függetlensége. Viszont vagyonának mobilitása miatt van kitéve a polgárság legjobban a gazdasági és politikai válságoknak. Ez a mobil vagyon emelte fel a polgárságot a középkortól fogva mind jobban az állam fontos tényezőjévé, ez juttatta kezébe a gazdasági élet vezetését, de viszont erre vetette magát minden emelkedni akaró és bukástól félő hatalom. A polgárság gazdasági intézményei mindig megnyitható kincses kamrák voltak a hatalom számára.

A mobil vagyon fontosságára mutatott rá Széchenyi is a Hitel-ben, mert polgárivá akarta tenni a magyar társadalmat. Vagyont és szabadságot akart adni a magyarnak. Mindig az lebegett előtte, hogy Anglia sohase lehetett volna világhatalommá, ha alkotmányos élete nem segítette volna elő a szabad fejlődést és polgárainak boldogulását. A legnagyobb elnyomásban élő milliók is eszményüknek tekintik a szabad alkotmányos államot, és hogy Anglia mindig meg tudta érteni a népek közösségének lelkületét és a legzavarosabb diplomáciai helyzetekben is megtalálta az utat a siker felé, az is az angol ember lelkének szabadságában leli magyarázatát. Mikor más népek faji és társadalmi gyűlölettől elkábítva ködben élnek, és csak nagyon szűk körben tudnak tájékozódni, az angol polgár lelkének tiszta levegőjében mindig látja az emberiség útját, és a szabad haladás elvét semmiféle jelszó kedvéért fel nem adja.

Hogy a polgárság építette fel Európa jelenének fejlődését, azt senki sem tagadhatja, és hogy a polgárság éltető eleme a politikai és gazdasági szabadság, azt a történelem bizonyítja. Azonban minden élet ki van téve ellenséges támadásnak, és a polgárságnak is meg kell küzdeni időnként olyan áramlatokkal, melyek [a] létét veszélyeztetik.

A polgárság nem élhet munka és szabadság nélkül. Veszélyeztetheti az elsőt a gazdasági válság, a másikat az abszolutizmus. Mindkettőt kitermeli a háború. Különösen olyan államokban, melyek akár világnézetileg, akár gazdaságilag, akár diplomáciailag az általános emberi fejlődéstől többé-kevésbé izolálva vannak.

A háború lelkülete, mint az erőszak rendszere, minden háború után egy ideig még bujdosik a népek között. és ahonnan a nemzet öntudata erős kézzel el nem űzi, ott egy időre még felburjánzik, mint az abszolutizmus beteg másolata.

Mert mindaz abszolutizmus, ami a történelmi erőket elfojtja. Ezért rendesen a nemzettől idegen elemekre támaszkodik. Olyanokra, akik nem a nemzet történelmi fejlődésének lelkületéből sarjadtak. Ők azok, akik a hazát nem templomnak tekintik, amelyben áldozni kell, hanem a pénzváltók és galambkufárok piacának. Valami pretoriánus utánzat keletkezik ilyenkor; ezek a szolgalelkű pretoriánusok azonban a cézárt csak szolgálni tudják, de letenni nem.

Az egyénre alapított, alkotmány nélkül való uralomnak éppen ez a tragikuma, hogy kénytelen pretoriánusokkal terrorizálni a nemzet többségét. Ezzel szemben az alkotmányos állam erkölcsi erőkre támaszkodik.

A háború hagyománya: az erőszak - és a polgárság teremtő ereje: a munka, nem egy államban küzdenek ma is egymással. Itt minálunk is ettől szenvedünk. De lehetetlen olyan pesszimistáknak lennünk, hogy a kártevő erők maradandóságában higyjünk az egészség történelmi erejével szemben.

Az emberi kultúra mai színvonalát a szabad polgár munkájának köszönhetjük. A szabad polgár emelte a mi kulturális és gazdasági életünket is a fejlődésnek arra a magas színvonalára, mely tiszteletreméltó helyet biztosít a magyarságnak az európai népek sorában. Történelmünk háború előtti néhány évtizede mindennél meggyőzőbben tanúskodik a magyar nép csodálatos alkotókészségéről és erejéről. Ekkor tudta a szabad polgárság a világ egyik legszebb metropoliszát, á magyar nemzeti életnek gyönyörű centrumát - Budapestet is csodálatosan rövid idő alatt megteremteni. Ilyen áldozatra és ilyen teljesítményre csak a szabad polgár képes.

Lehetetlen, hogy ideiglenesen felbukkanó jelenségek ezt a fejlődést teljesen megakasszák. Mert aki a szabad polgárságot meg tudná semmisíteni, utat nyitna annak az alulról feltörő veszedelemnek, mely társadalmunk erkölcsi és gazdasági rendjét végső pusztulással fenyegeti. Legbensőbb meggyőződéssel vallom, hogy erős nemzeti életet, megújhodást és magyar feltámadást csak szabad polgárságtól várhatunk, s ha a hatalom kipusztítja azt, akkor ebből a csonka országból, Kisfaludy szavai szerint, »nemzeti nagylétünk nagy temetője« lesz!

*

In Országút, 2. évf., 3. szám (1936), 12-14.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés