Mindenesetre el kell ismernünk, hogy a világ nagy kérdéseinek eldöntésére nincs meg a hatalmunk; még csak az a súlyunk is hiányzik, hogy rólunk nélkülünk ne lehessen határozni. De azért egy igazi demokrácia szellemében igényt kell tartanunk arra, hogy szavunkat hallathassuk minden kérdésben, amelyben mondanivalónk van, és megmondhassuk az igazságot akkor is, ha ez az igazság netalán fájna azoknak, akik hatalmuk tudatában nemcsak igazságtalanságot képesek elkövetni, hanem ezt igyekeznek igazságosságként is elfogadtatni.

Ha tehát nem engedjük elvitatni azt a jogunkat, hogy a világgazdaság nagy problémájához mi, kis népek fiai is hozzászólhassunk, időszerű-e már a háború utáni feladatokról és azok megoldásáról beszélnünk? Könnyű volna igazolást találnunk arra való hivatkozással, hogy széltében-hosszában már úgy beszélnek arról, aminek a háború után jönnie kell, mint hogyha már elhallgattak volna a fegyverek, vagy legalábbis meg tudnók valamilyen csalhatatlan jelből állapítani, hogy a háború vége felé járunk. De nem érezzük szükségét annak, hogy egy ilyen igazolással beérjük. A háború utáni problémák megvitatását sokkal inkább abból szeretnők levezetni, hogy ezekről abban a pillanatban kell a vitát megkezdeni, amikor már vannak olyan feltételek, adatok, követelmények, amelyek bármilyen részletkérdés tisztázására elegendők. Ilyen adatok pedig ebben a háborúban megvoltak a legeslegelejétől kezdve, mert ez a háború sohasem állott teljesen magában, hanem szerves folytatása és kiegészítése volt annak az első világháborúnak, amely 1918-ban nem ért igazi békével véget, hanem csak olyan fegyverszünettel, amelyet a második világháborúval egy gazdasági háború kötött össze. Nem a mi egyoldalú megállapításunk ez, hanem így olvashatjuk ezt az American Academy of Political Science 1939. november 15-i üléséről szóló tudósításban, amely Thomas Lamont-nak, a Morgan-bankház igazgatójának következő szavait közli: „Az európai világ nem harcol most egy egészen új háborút végig, hanem csak a harmadik szakaszába lép egy viszálynak, amely 1914-ben kezdődött. A második szakasz, a végzetes gazdasági háború, amely talán még pusztítóbb volt, mint a fegyveres viszály, majdnem az 1918. évi fegyverszünetet követő napon kezdődött, és csak csekély megszakításokkal teljesen két évtizeden keresztül tartott. Ez a jelen küzdelem akkor talán csak a harmadik szakasza annak, amit a történelemben mint második harmincéves háborút fognak ismerni.” [1]

II. Párhuzam a napóleoni háborúk és a 20. század két világháborúja között

A mai második világháború jellegzetességet azonban nemcsak abban lehet megtalálni, hogy az első világháborúval szervesen összefügg, hanem abban is, hogy éppen ezzel az első világháborúval együttesen nem áll teljesen precedens, párhuzam és hasonlóság nélkül a világtörténelemben, már amennyire a világtörténelem egyáltalában meg szokta önmagát ismételni. A napóleoni háborúkra gondolunk, amelyekkel ezt a mi korunkbéli két világháborút legalábbis nem minden tanulság nélkül lehet összehasonlítani. A napóleoni háborúk, amelyek 1793-ban kezdődtek és 1815-ben értek véget, huszonhárom esztendőn keresztül tartottak, és ha belső tagozódásuk szerint egészen más képet is nyújtanak, mint a mi korunk két világháborúja, mégis szintén két félre választhatók szét, amelyek közül az első 1802-ig, az amiensi békéig tartott, és az ellenségeskedések újabb kitöréséig néhány békeévvel is elvált a második féltől. Ezeken a külsőségeken túlmenően azonban nézzük a párhuzamos jelenségeket. A napóleoni háborúkat Anglia gazdasági forradalma, iparosodása, technikai fejlődése előzte meg. Anglia a 18. században nem volt hitelező ország, hanem Hollandiának el volt adósodva, viszont a napóleoni háborúk alatt a világ első hitelezőjévé lett. Napóleon legfőbb politikai ellenlábasa Anglia volt, és a háborús korszak második felének folyamán úgyszólván az egész Európa szembefordult Angliával Napóleon vezetése mellett a kontinentális zárlat keretében. Még a moszkvai hadjárat oka is az volt, hogy Napóleon bele akarta kényszeríteni az oroszokat a kontinentális zárlatban való részvételbe. A napóleoni háborúkban a fordulatot viszont Bainville-nek az Encyclopaedia Britannicában olvasható felfogása szerint már a trafalgari tengeri győzelem meghozta, és miután Napóleon nem tudott átkelni Dovernél, hiába ment el szerinte már akár Moszkváig is. [2] Tényleg[esen] azonban Napóleon leverése szárazföldön és az európai népek hadainak döntő segítségével következett be. Anglia szárazföldi szövetségeseit elsősorban visszafizetésre nem szánt árukölcsönökkel támogatta. [3] A napóleoni háborúk igazi haszonélvezője, és ebben az értelemben vett győztese mégis mindenképpen Anglia volt. Már a háborúk alatt kiterjesztette gyarmatbirodalmát, és elhódította a tengerentúli piacokat, ahonnan általában a kontinentális Európát, de elsősorban mégiscsak Franciaországot szorította ki. A napóleoni háborúk után Anglia a maga termékeivel el akarta árasztani a kontinentális piacokat, de kiderült, hogy ezek a piacok a háborúk következtében annyira elszegényedtek, hogy képtelenek voltak az angol árukat átvenni és megfizetni, úgyhogy ez már 1816-ban válságra vezetett Angliában is. Folytatólag Anglia áruhitelnyujtással igyekezett a vételképességet fokozni, különösen Dél-Amerikában, ami az 1819-1820-ban bekövetkezett újabb válság elsimulása után 1825-ben még egy nagy hitelválságot okozott. Anglia a háborúk következtében 1797-ben kénytelen volt felfüggeszteni bankjegyeinek ércpénzre való beváltását, és ezt a korlátozást csak 1821-ben szüntette meg, amikor egyben tényleg áttért az aranyvalutára is, amelyet jogilag már 1816-ban elfogadott, elsőként a világ népei között. A napóleoni háborúk alatt Anglia még védővámos ország volt, és gabonatermését is magas vámokkal védte. A gabonavámokat csak 1846-ban szüntette meg, és egész vámrendszerét fokozatosan leépítve, 1860-tól kezdve már csak pénzügyi vámokra korlátozta. Ezzel helyezkedett Anglia szabadkereskedelmi álláspontra, ami a világ első hitelezőjéhez illő, és ipari fölényének kedvező politika volt.

Ismeretes, hogy List Frigyesnek mi volt a napóleoni háborúk angol-francia ellentétéről a véleménye. Érdemes szavait emlékezetünkbe idézni: „Napóleon az ő kontinentális rendszerével szárazföldi szövetséget akart létesíteni az angol tengeri és kereskedelmi felsőbbség ellen; hogy azonban sikere lehessen, elsősorban azt az aggodalmat kellett volna a kontinentális nemzetek felől eloszlatni, hogy Franciaország meg akarja őket hódítani. Nem volt sikere, mert ezeknél a népeknél a szárazföldi túlhatalomtól való félelem túlsúlyban volt azokkal a hátrányokkal szemben, amelyeket a tengeri túlhatalommal szemben éreztek.” [4]

Pedig semmire sem lett volna Európának nagyobb szük-sége, mint éppen egységre: „Ha tekintettel vagyunk azokra a mérhetetlen érdekekre, amelyek a kontinentális nemzetek oldalán a tengeri felsőbbséggel szemben közösek, akkor arra a belátásra kell eljutnunk, hogy ezeknek a nemzeteknek semmire sincs nagyobb szükségük, mint egységre, és semmi sem szolgálhat annyira romlásukra, mint kontinentális háborúk. Arra is tanít minket a legutóbb lefolyt századok történelme, hogy minden háború, amelyet a kontinentális hatalmak egymás ellen folytattak, csak arra szolgál, hogy a szigeti felsőbbség iparát, gazdagságát, hajózását, gyarmatbirtokát és hatalmát növelje.” [5]

A kontinentális egyesülés eszméje épp ezért nem is halványulhat el: „Hogy a kontinentális rendszer eszméje mindig vissza fog térni, hogy megvalósításának szüksége annál sürgetőbbé fog válni, minél nagyobbra nő Anglia túlsúlya iparban, gazdagságban és hatalomban, ma már világos, és egyre világosabbá fog válni. De épp oly kevéssé lehet kételkedni abban, hogy egy kontinentális szövetség csak akkor járhat sikerrel, ha Franciaország Napóleon hibáit el tudja kerülni.” [6] 

Emiatt csak az érdekelt népek egyenrangúsága lehet a siker biztosítéka: „Hatékony kontinentális rendszer csak a szárazföldi hatalmak szabad egyesüléséből keletkezhetik, és csak akkor lehet sikeres, ha a belőle származó előnyök egyenlősége a célja és az eredménye.” [7]

A mi időnkben, már az első világháború tapasztalatainak hatása alatt Sartorius von Waltershausen nyilatkozott a napóleoni háborúk tanulságairól, még mielőtt a második világháború kitörése előrelátható lett, és ez az ő ítéletét befolyásolhatta volna. Ezek a tanulságok egyrészt a kontinentális Európa egységének szükségességére, másrészt pedig a kényszerbékét örök időkre biztosítani igyekvő szövetség jellemzésére vonatkoztak.

Az elsőre utaltak a következők: „Franciaországnak Napóleon egy európai ipari monopóliumot szánt. Ha azonban ő komolyan egy olyan kontinentális rendszert valósított volna meg, amely az egész kontinens gazdasági fejlődését jelentette volna, akkor Franciaország csak egy tagja lett volna a nagy egységnek. Egy ilyen, gazdaságilag egyesített szárazföldi Európa talán annyi rokonszenvet szerzett volna számára, hogy politikai alkotása tartósabb lett volna annál, amilyen tényleg volt. De még úgy is, ahogy az események lefolytak, annak a történelmi ténynek az emlékét köszönheti neki Európa szárazföldje, hogy egyszer közös, mégha sajátságos gazdasági határai is voltak, amelyeket persze erőhatalommal kényszerítettek reá, és éppen ezért nem is lehettek kedveltek.” [8]

A másik utalás pedig arra mutatott rá Sartoriusnál, hogy a napóleoni háborúkat követő szentszövetség ugyanarra a szerepre vállalkozott, mint az első világháború utáni népszövetség: „Ez a (szent) szövetség, amelyhez alakilag az összes európai államok csatlakoztak Anglia, Törökország és az egyházi állam kivételével, mint a száz évvel későbbi népszövetség előfutára jöhet számba. Ennek a szövetségnek .is a béke a célja, amint azt a győztesek fenn akarják tartani, hogy hódításaikat biztosítsák, ehhez is csatlakozniuk kellett a kis államoknak, és követniük kellett az uralkodó nagyhatalmak intéseit. Az Egyesült Államok mindkét esetben távoltartják magukat. Egyik esetben sem hiányzik igazolásul egy etikai formula, az első esetben a kereszténység hangsúlyozásában a liberális felvilágosodással szemben a szeretet és igazságosság jegyében, a második esetben pedig a nemzeti fejlődés szabadságában minden, még a legkisebb állam számára is.” [9]

Herbert Hoover-nek, az Egyesült Államok volt elnökének legutóbbi beszéde itt egy közbevető megjegyzésre késztet minket, amely beszédről március 17-i délutáni napilapjaink adtak először hírt. Eszerint Hoover is párhuzamba állította az 1815. évi bécsi békét az 1919-1920. évi párizsi békékkel, és a szentszövetséget a népszövetséggel, úgy, ahogy már több mint egy évtizeddel ezelőtt Sartorius von Waltershausen is tette. „Hoover ezenkívül megjegyezte azt is, hogy ezt a mostani háborút vagy békével vagy pedig bosszúállással fejezzük be, mert ez a kettő egymással nem fér össze. Hoover-nek ezek a szavai az európaiságnak az a hangja, amelyet, sajnos, egyre ritkábban hallunk már a tengerentúlról, pedig, ne feledjük el, Amerika fehér lakossága ugyancsak Európából származott át oda, amint a francia Delaisi igen finoman kifejezte, a fehér ember lakta Amerika és általában a tengerentúlra származott fehér emberiség a tengerentúli Európa, Europe d'outre-mer.” [10]

Anglia gazdasági forradalma a gőzgép feltalálásával volt elsősorban kapcsolatos. A mi századunk első világháborúját szintén kapcsolatba hozták egy gazdasági forradalommal, amelynek szintén meglettek volna a maga különös hajtóerői, méghozzá nem is egy, hanem kettő, a villamosság és az olaj. Amint a gőzgép a vasútépítés korszakát indította meg, akként lett az olajmotorból valóságos autókorszak. A gőzgép angol forradalma mint első gazdasági forradalom vonult be a történelembe, az olajmotor forradalma ezzel szemben a villamosság forradalmával együtt a második gazdasági forradalom elnevezésére tart igényt, és Anglia 18. századbéli forradalmával szemben Amerika 20. századbéli forradalmának nevezi magát. Amerika, vagyis tulajdonképpen az Egyesült Államok, az első világháború előtt még nem voltak hitelezői a világnak, sőt el voltak Angliának adósodva, az első világháború alatt ellenben a világ első hitelezőivé lettek. Az Egyesült Államok voltak azok, amelyek az első világháború alatt szövetségeseiket hitelekkel támogatták, sőt ez volt éppen akkori háborús részvételük fő alakja is. Háborús követeléseiknek szövetségeseiktől való igénylése volt az oka annak is, hogy ezek terhét jóvátételek alakjában a legyőzöttek vállaira rakták. Ezek a szövetségközi háborús adósságok és a legyőzöttek jóvátételi tartozásai voltak az előidézői annak, hogy a világ aranykészlete az Egyesült Államokba vándorolt, és a nemzetközi aranyvaluta fenntartását lehetetlenné tette. Az első világháború igazi haszonélvezői és ebben az értelemben vett győztesei mindenképpen az Egyesült Államok voltak. Már a háború alatt elhódították a tengerentúli piacokat, ahonnan általában Európát, de elsősorban természetesen Németországot szorították ki. Az első világháború után Amerika a maga termékeivel el akarta árasztani az európai piacokat, de kiderült, hogy ezek a piacok a háború következtében annyira elszegényedtek, hogy képtelenek voltak az amerikai árukat átvenni és megfizetni, úgyhogy ez már [az] 1920-1921. év folyamán válságra vezetett Amerikában is. Folytatólag, az aranyvaluta helyreállítására adott népszövetségi kölcsönök nyomában és általában az aranyvaluta helyreállítása után, [az] 1927-1928. év folyamán Amerika hitelnyújtással igyekezett a vételképességet fokozni, különösen Európában, ami aztán az 1929. évi amerikai tőzsdeválság után a további hitelnyújtás elmaradása és a korábbi hitelek visszavonása folytán 1931-ben nagy nemzetközi pénzügyi válságot okozott éppen Európában. E válság következtében azonban 1931-ben Anglia és 1933-ban az Egyesült Államok is letértek az aranyalapról, holott Angliával ellentétben az Egyesült Államok még az első világháború egész folyama alatt és közvetlenül utána is kitartottak az aranyvaluta mellett, úgyhogy voltak időszakok, amikor az arany- és a dollárérték tulajdonképpen egyet jelentett. Az Egyesült Államok az első világháború előtt, alatt és után, egészen a mai napig nem szűntek meg védővámos országoknak lenni, hiába lettek a világ első hitelező országai. Nem hiába rótták ezt fel nekik azzal, hogy a hitelező szerepét az adós mentalitásával akarják betölteni.

III. Párhuzam a 20. század első és második világháborúja között

Az előző és a mostani világháború között akaratlanul folyvást párhuzamot vonunk, és sokan vannak, akik már puszta gondolkodási restségből is arra az álláspontra hajlandók helyezkedni, hogy a második világháborúban mindennek meg kell ismétlődnie, ami az első világháborúban történt. Már a háború utáni kérdéseknek mostani megvitatása is onnan származik, hogy mivel a háború negyedik évében járunk, azt hiszik, hogy a mai háborúból is csak rövid hónapok lehetnek hátra. Tudvalevő, hogy az első világháború tartama 51 hónap volt, úgyhogy a mai világháborúinak még 8 hónapja volna, ha ugyanannyi ideig tartana. De akármilyen lényeges is a háború tartama, és akármilyen kívánatos, hogy egyéb feltételek egyenlősége esetén a háború mihamarabb véget érjen, vannak a háborút minősítő egyéb körülmények is, amelyektől a múltak tapasztalatain alapuló megítélése és értékelése függ. Ezek figyelembevételével pedig a megismétlődés híveivel ellentétben azt kellene inkább feltételezni, hogy az ember, mint eszes lény, legalább a saját kárán okul, és ennélfogva elkerüli azokat a kétségtelen politikai és nem utolsósorban közgazdasági hibákat, amelyeket az első világháborúval kapcsolatban elkövettek. Ha az első világháború tanulságaiból való okulásnak nem kell szükségképpen elegendőnek lennie, annyi kétségtelen, hogy ilyen okulás valamilyen mértékben máris van, és ennek a háború feltételeit és következményeit meg kell változtatnia. Ezen felül azonban éppen az előző világháborúból levonható tanulságok azok, amelyek a második világháború tényleges lefolyásának és szándékolt befejezésének bírálatára felhasználhatók és a jövő fejlemények irányelveiül előírhatók.

A veneziai Agostino Lanzillo azonban a Giornale degli Economisti 1942. január-februári számában a háború közgazdasági dinamikájáról megjelent tanulmánya szerint mintha már akkor más véleménye lett volna. Anélkül, hogy nézeteit a magunkévá akarnók és tudnók tenni, érdemesnek tartjuk végiggondolni az okfejtését, mert nincs minden tanulsag nélkül. Beszéljen tehát most helyettünk egy ideig Agostino Lanzillo: „A háború jelentősége mérhetetlenül fokozódott a modern időkben azzal a kifejlett technicizmussal és túlnyomóan ipari jelleggel, amelyet a háború kezd felvenni. Ez csökkentette azt a lehetőséget, hogy a háború rögtönzés legyen. Ma a háborúnak oly kimenetele van, amelynek nem lehet meg nem felelnie a potenciális gazdasági erők hatékony feltételeinek. A meglepetés eleme a minimumra csökkent; azaz ez érvényesülhet epizódszerűen, a viszály első pillanataiban és pusztán múlékony, mégha mutatós gyümölcsöket is adhat. A küzdelem tartamával a lényeges és tartós erők azok, amelyek szükségképpen előnyben vannak. Ezek azok, amikben kifejezésre jutnak azok a természeti és mechanikai erők, amelyek a természetben működnek: az erők háborús egyensúlyának szükségképpen célhoz kell érnie, és ezt a szabályt nem zavarhatják időleges és valamilyen értelemben eltérő kilengések attól, ami a vég lesz, mint, ahogy ezt előre meghatározzák a két párt kiállítható tényleges erői. Ezek a megjegyzések megtámadhatatlanoknak látszanak, azonban csupán elvont érvényük van, és inkább csak egy törvényszerű irányzatot, semmint egy pozitív szabályt tárnak fel. A konkrét valóságban az államférfiak, akik a háború fölött döntenek, nem mindig vannak abban a helyzetben, hogy értékelni tudják a saját erőik viszonyát az ellenségéhez képest, és így a viszályba igen komplex indító okok hatása alatt vetik be magukat. Alkalmilag a kaland szelleme az, amely a háborúk eredetét megadja. A vezető osztályok beleviszik és elkötelezik országukat egy háborúba abban a reményben, hogy ezt a legrövidebb utat választva megoldhatnak olyan nehézségeket, amelyeket másképp nem tudnak megragadni és megoldani. Ezzel az állam leveti magáról a létért való küzdelem megszokott formáit, és ezeket helyettesíti a veletlennel. A háború dinamikája ilyen esetekben már csírájában elhibázott, és a nemzet elhasználja saját erőit annak a lehetősége nélkül, hogy ezeket akárcsak részben is helyreállíthassa. Az állam gazdasági életében lehetetlen körülmények keletkeznek kiút nélkül. A katonai kilátás e feltevés mellett csak másodrendű jelentőségű azokkal a gazdasági és társadalmi pusztításokkal szemben, amelyeket a háború a nemzet épületére reázúdit. Valóban egy nemzeti komplexum gazdasági szerkezete képes egy dinamikai átalakuláson keresztülmenni, ha meghatározott ténybeli előfeltételeknek megfelel, amelyeket a gazdasági szervezetnek az élet és a túlélés követelménye ír elő. Ha azonban a piacra a politika erőivel egy olyan gazdasági sémát igyekeznek rákényszeríteni, amely összeférhetetlen alapvető lehetőségeivel, ennek következménye csak a hanyatlás lehet”. [11]

„A totális háború esete a legbonyolultabb, amelyet a közgazdák tanulmányoztak, és jobban fognak még holnap tanulmányozni, a társadalmi tények dinamikájának következtében, mivel a gazdasági élet minden vonatkozását magában foglalja, és kiterjed a rá következő mozgalmakkal az időben, éveken keresztül. A geoökonómiai egység teljesen megváltozva lép ki a viszályból ahhoz képest, ami az elején volt. Egy nemzet, legyen akár győztes, akár legyőzött, egy totális háború után olyan szociális, politikai és közgazdasági valóságot mutat, amelynek vajmi kevés közössége van azzal, ami a viszály előtt volt. Ha az államférfiak, akik 1935 és 1939 között a háborút saját tévedéseik és bűneik tudatos következményeivel együtt elkerülhetetlennek tartották, előreláthatták volna a világproblémának ezt az alakulását, talán nem is tört volna ki a háború”. [12]

Annak fejtegetése után, hogy a háború két nagy ismeretlenje a háború terjedelme és tartama, amelyek az emberi akarat határait meghaladják: („A dolgok nagyobbak lesznek, mint az emberek és hevesen ütköznek a térben, akaratunk ellenőrzésén kívül”. [13]) a jelen háború végével várható tényleges helyzetet (situazioni di fatto) vázolja fel Agostino Lanzillo, mégpedig Európára és az Európán kívüli világra elkülönítve, függetlenül attól, hogy ki lesz a győztes, és ki lesz a legyőzött. Európa először objektív vizsgálat, aztán dinamikus szemlélet szerint a következő képet mutatná: „Tárgyi vizsgálat: a reális állótőkék és eszközjavak (épületek, műhelyek, gépek, földi és tengeri szállítóeszközök, kikötők és vasúti berendezések) leromlása, a megmaradt eszközjavak és állótőkék elhasználódása hiányos karbantartás folytán, a közvetlen és fogyasztási javak termelésének összezsugorodása, a minimumra, talán nullára csökkenése minden nemesfémkészletnek, majdnem teljes leromlása a hitelrendszernek és sok európai állam pénzének valószínű megingása, a munkáskezek elégtelensége. Dinamikus szemlélet: a keresleti görbék megváltozása, a hadijavak megszerzési képességének minimumra való csökkenése az államok részéről, a magánosok keresletének növekedése, az árak megváltozása, egyes ipari termelési ágak kínálati görbéjének erős megváltozása, és más termelési ágak kínálatának összehúzódása. Az általános gazdasági szervezet megváltozása. A meglévő berendezések karbantartásához, valamint új beruházásokhoz keresett reális megtakarítások hiánya. Bizonytalanság a munka mennyiségi és minőségi diszponibilitása tekintetében, a vállalkozó politikai-szociális válsága az állammal szemben a megváltozott helyzet hatásaképpen.” [14]

A kép Ázsiában, Afrikában, Amerikában először objektív vizsgálat, aztán dinamikus szemlélet szerint a következő: „Tárgyi vizsgálat: az eszközjavak terjedelmes készenléte (műhelyek, gépek, stb., a reális állótőkék lényegében érintetlen vagy megnövelt fenntartása), fejlesztett és megnövelt vasúti, kikötői és légi berendezések és szervezeteik; bőséges, a fogyasztási javak piacainak felvevőképességét meghaladó készletek (mezőgazdasági termények, bányatermékek); hajók, kocsik, repülőgépek és lőszer termelésének megállítása; komplex pénz- és hitelviszonyok, egyes államok pénzének valószínű önkéntes átértékelése, az árak valószínű általános esése. Dinamikus szemlélet: az államok vásárlási képességének csökkenése a háborús iparokkal szemben, sok termelési ág tevékenységének összehúzódása, az adózási kényszer csökkenése, a legerősebb mozgalom a kivitel növelése irányában, a háború kimenetelének és az ellenségeskedések megszűnésének visszahatásaképpen termelési ágak szerint különböző irányzatok a keresleti és kínálati görbék hirtelen megváltozására, beruházásokat kereső reális tőkék bősége, a kamatláb esése, a munka válsága (a munkanélküliség hirtelen növekedése, munkásmozgalmak stb.), a vállalkozó politikai-szociális válsága az államokkal szemben a megváltozott helyzet hatásaképpen.” [15]

Lanzillo megengedi ugyan, hogy ezen a helyzetképen a háború politikai kimenetele többirányú változást okozhat, azonban úgy látja, hogy ez az ő feltevésein legfeljebb módosíthat. Európában és Európán kívül két ellentétes állapotú világot képzel Lanzillo maga elé, amelyek szerinte szerencsésen egészítik ki egymást a következőképpen: „Az eltérés a két világ között az általános és különös körülményekben, a reális tőkék, valamint a beruházásokra kész megtakarítások rendelkezésre állásában, elkerülhetetlenné teszi a gazdasági érintkezés újrafelvételét a volt hadviselők között. Az egyensúlyhiány a népesség és a tőkéik között hasonló, közös jellemvonása mindkét pártnak, csak éppen ellenkező előjellel: Amerika, Ázsia és Afrika részere a probléma a túltermelés, Európában ellenben termeléshiányból származó válságunk lesz.” [16]

Hogy Lanzillo hogyan tud elképzelni és ennek megfelelően sürgetni árucserét két ilyen fél között, akik közül az egyiknek csak feleslege, a másiknak pedig csak hiánya van, az megoldhatatlan rejtély marad, hacsak nem tételezünk fel fogyasztási hitelt Európa számára az elkerülhetetlenül rá következő válsággal, illetve mindannak a megismétlésével, amit a két világháború közötti időből már jól ismerünk. Nem mutatna nagy fantáziára, ha csak a hibák ismétlését tanultuk volna meg a múltból. Lanzillo el is jut ide, amikor a következőket mondja: „Nekem úgy tűnik, hogy az 1914-1918. évi viszály után egyes tények lenyűgöző mértékben beigazolódtak, és minden annak feltételezésére késztet, hogy a jelen viszály befejezése után ugyanazok a tények fognak kifejezésre jutni még sokkal terjedelmesebb arányokban.” [17]

Igaz, hogy ő ezeket a tényeket négy pontban felsoroljal, és ezek igazak is, ha a háború után nyakló nélkül bele akarjuk magunkat vetni abba a világgazdaságba, amelyet éppen Lanzillo is jól jellemez azzal, hogy az nem az államok vagy nemzetek, hanem az egyének világgazdasága. „Az egyének között fennálló különböző fajtájú és természetű gazdasági viszonyok bonyolult és összetett rendszere.” [18]

Ennek a világgazdaságnak máról holnapra való visszakényszerítése nem járhat más eredménnyel, mint azzal, hogy a konjunktúraciklus lehanyatló ágát elmélyíti: „Egy jelenkori nagy háború elkerülhetetlen és szükségszerű oka a gazdasági ciklusok mélyreható változása időszakának.” [19]

Ehhez azonban még hozzájárulhatnak, és hozzá is járultak más hibák is, különösen a békeszerződések szerencsétlen megszövegezésében. Lanzillo még 1941 októberében írta a tanulmányát, tehát az amerikai-japán háború kitörése előtt, amit közgazdasági és politikai állásfoglalásának megítélésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni, de ez minden bírálattal szemben nem mentesítheti. Közgazdasági vonatkozásban az általa felsorolt négy körülmény, éspedig: (1) a javak és szolgálatok tökéletlen mobilitása a munkaerő beleértésével, (2) a termelő erők egyenlőtlen és irracionális elosztása, (3) a tőkék tökéletlen mobilitása, (4) a háború meghatározta pénzválság minden országban a pénz leértékelésének és az országközi pénzérték egyenlőtlenségének hatásával, valóban fennáll, de ahogy maga Lanzillo megállapítja, hogy ez a legyőzőiteknél egyensúlyhiányt (squilibrio), a győzteseknél pedig csak zavart (perturbazione) okoz, akként nem kell ebbe még fatalisztikusan beletörődni, hanem meg kell és lehet találni a módját annak, hogy az adott helyzethez alkalmazkodó gazdaságpolitikával a nehézségeket fokozatosan enyhítsük, ne pedig elmérgesítsük. Egy másik kiváló olasz, a milánói Costantino Bresciani Turroni hivatkozott legutóbb az aranyvalutáról írott cikkében arr a a régi latin mondásra, hogy a természetet kiűzhetjük, mégis mindig visszatér, Naturam expelles furca, tamen usque recurret, és ezt a közgazdasági törvények érvényére fordította át: „Le leggi economiche cacciate dalia porta, rientrano dalla finestra”, vagyis a közgazdasági törvényeket kiüzhetjük az ajtón, de akkor az ablakon át visszatérnek, ami kétségkívül helyes, de amint a természeti törvényeket is lehetett a technikában az ember szolgálatába állítani, a közgazdasági törvényekkel sincs másképp. Nem a törvények érvénye ellen, hanem a törvények segítégével kell és lehet jó gazdaságpolitikát csinálni. [20]

[...] V. A világgazdaság újjáépítésének politikai és közgazdasági feltételei

A világgazdaság az első világháború előtt tény volt, a két világháború között ellenben csak követelmény maradt. Az első világháború megbontotta a világgazdasági összefüggéseket, de egyben megváltoztatta azokat a feltételeket is, amelyeken a korábbi világgazdaság fennállott. A két világháború között megtett minden kísérlet most már a régi világgazdaság helyreállítása iránt csak időleges sikerrel járt, és hamarosan beigazolta magáról, hogy tartóssága nincs. Nemrég megjelent könyvemben [21] részletesen foglalkozom azokkal az okokkal, amelyek az egész világgazdasági összefüggést kérdésessé tették. Azok a körülmények ellenben, amelyek a világgazdaságot válaszút elé állították, nem tették a világgazdaságot időszerűtlenné, hanem csak új szervezeti formát és új elvi alapot kényszeríthetnek reá. Az alábbiakban a világgazdaságnak erre a problematikájára kitérni nem lehet, de nem is szükséges, mert itt csak azokról az akadályokról ós feltételekről kell szólani, amelyek minden világgazdasági összefüggés előzményéhez hozzátartozóknak látszanak. Ezek a feltételek részhen politikaiak, részben ellenben ezektől a politikai feltételektől teljesen el nem választható jellegük ellenére is közgazdaságiak.

[...] A nemzetközi helyzetnek [...] adottságaiból kiindulva próbáljuk meg a világgazdaság újjáépítésének feltételeit az alábbi tíz pontba összefoglalni:

1. A háborús felelősség eldöntése a történetírásra, nem pedig a béketárgyalásokra tartozik. Az első világháborút befejező békeszerződésben az akkori győztesek a felelősség vállalását az akkori vesztesekre kényszerítették reá. Egy évtized múlva azonban az Encyclopaedia Britannica 14. kiadásának 24. kötetében Garvin, a főszerkesztő maga írta meg War Guilt címszó alatt, hogy a háborús felelősségnek bármely országra vagy népre való hárítása semmis és hatálytalan. [22] Ez a beismerés a békeszerződések megfelelő módosítását követelte volna meg, de Garvin arra is megadta a választ, hogy ez miért nem történhetett meg: azért, mert ezzel a győztesek a felelősséget magukra vették volna a háborúért. Ez minden időkre szóló precedens lehet arra nézve, hogy a béketárgyalások izzó levegőjében ne akarjanak eldönteni olyan kérdéseket, amelyekhez a történeti távlat szükségképpen hiányzik, és minden kísérlet csak kútmérgezés-számba mehetne ahelyett, hogy a kibékülés kristálytiszta vizét töltené mindegyik fél békepoharába.

2. A szövetségközi háborús adósságok kölcsönös megfizetése csak akkor terhelheti a háború utáni közgazdasági életet, ha a közgazdaságilag erősebb tartozik egyenlegképpen a közgazdaságilag gyöngébbnek. Ezzel az erősebb csak illő módon hozzájárulna a gyöngébb fél békegazdaságának felépítésehez, míg az ellenkező esetben ezt éppen megakadályozná. Az utóbbi esetben a közösen viselt háború költségeiből csak éppen az erősebb viselné a reá eső arányos részt, ha a szövetségeseinek nyújtott kölcsönök visszafizetését nem szorgalmazza. A napóleoni háborúk alatt az angolok ilyen módon kölcsönöztek a szövetségeseiknek, illetve szubszidiumokat adtak nekik à fonds perdu. Ezt kellett volna Amerikának követni az első világháborúban is, és csak ez lehet az irányadó álláspont a második világháború szövetségközi adósságainak rendezésére nézve is, ha a hitelező és adós viszonyában az előbbi a közgazdaságilag erősebb fél.

3. Csak ezt az elvet lehet követni, illetve megfelelően alkalmazni a kölcsönös háborús pusztítások kérdésében is. Minden hadviselőnek a saját háborús veszteségeit magának kell viselnie. A hajóelsüllyesztések és a légitámadások korában különben is nagyon nehéz tárgyilagosan eldönteni, hogy melyik hadviselő felet érnek, illetve értek nagyobb háborús károk, mint a másikat, és ezenfelül még el kellene dönteni azt is, hogy melyik félnek háborús veszteségei aránytalanabbak a saját teherbíró képességéhez képest. Még szövetségesek között is nagyon nehéz volna ezt, egyes elképzelhető egészen kirívó eseteket kivéve, igazságosan eldönteni. Hát még akkor, amikor ez a győztesek és legyőzöttek kérdésévé válik, mert hiszen akkor elkerülhetetlenül az egyoldalú hatalmi szempont döntése ala kerül. Tanulságosan állítható szembe ebből a szempontból Lanzillo szegény Európája és Európán kívüli gazdag világa, és el lehet gondolkodni azon a különbségen, ha a szegény Európa szab feltételeket a gazdag tengerentúlnak, vagy ha a gazdag tengerentúl szabja a feltételeket a szegény Európának.

4. Ha a háborús felelősség kérdésének firtatása elmarad, akkor hiányzik az ürügy, ha pedig a szövetségközi adósságok megfizetésének és a háborús veszteségek megtérítésének szüksége is elmarad, akkor hiányzik az ok is ahhoz, hogy jóvátételek, reparációk, kerülhessenek a béketárgyalásokon szóba. Az első világháború utáni világgazdaság felépítését eleve lehetetlenné tették a reparációs követelések, mert ha a győztes a világgazdaság újjáépítésének terhét a vesztes vállaira rakja rá, akkor ezzel kifejezésre juttatja, hogy ezekből a terhekből a maga részét viselni nem akarja, a vesztes pedig, akinek a maga részén kívül még a győztes részét is viselnie kellene, ezzel még a maga részének viselésére is képtelenné válik: a világgazdaság újjáépítéséhez tehát végeredményben nem járul hozza sem az egyik, sem a másik, vagyis senki sem, és akkor még csodálkozunk, hogy a világgazdaság nem épül fel újra . Az első világháború után az európai országok csak 1932-ben, a lausannei konferencián jutottak el odáig, hogy a reparációk törlését elhatározzák, de Amerika csak addig jutott el 1931-ben, hogy a reparációk fizetését legalább függőben tartotta. Az utóbbi az 1931. évi nemzetközi pénzügyi válságot már nem tudta megelőzni, az előbbi pedig nem tudta már jóvátenni. Okulásul azonban ez is elég lehet legalább a jövőre nézve, hogy a reparaciók a vesztest tönkreteszik, a győztesnek pedig nem használnak.

5. A háború a maga költségterhének javarészét a fogyasztás megszorításával maga viseli. Ezenfelül azonban elhasználja a tőkefelszerelést, és elmulasztja a tőkefelújítást; hogy tehát a háború utáni közgazdaság a maga régi termelőképességét visszanyerje. Elsősorban ezeket a tőkeveszteségeket kell a közvetlen háborús veszteségekkel, légitámadások veszteségeivel együtt jóvátenni. Ezt tehát sürgősebb, mint a fogyasztás gyors kiterjesztése, ami a csökkent termelőképesség visszaállítása előtt csakis fogyasztói hitelből, vagyis eladósodás útján volna lehetséges. A legsürgősebb tehát a tőkeveszteségeknek önerőnkből való pótlása, vagyis a termelőképességnek önerőnkből való visszaállítása, más szóval minden egyes közgazdaságnak egy saját erejére támaszkodó átmeneti gazdaság keretében való újjáépítése. A háborúból a békére való átmenet viszonylag gyorsan, egyetlenegy aktussal megy végbe, a fegyverszünet tényével. A háborús közgazdaságról a béke közgazdaságára való átmenet azonban ilyen egyszeri aktussal nem lehetséges nagyobb rázkódtatások nélkül. Átmeneti gazdaság pedig, amely megérdemli ezt a nevet, nem lehet más, mint az, amely úgy megy át a háborús gazdaságból a békegazdaságba, hogy a háborús gazdaságból még megtart valamit, amikor a békegazdaságból valamit már átvesz. Átmeneti gazdaság alatt tehát a háborús gazdaságnak még tovább kell élnie, hogy a békegazdaság rázkódtatásokat ne okozzon. Így a hadianyaggyáraknak tovább kell dolgozniuk, az állami megrendeléseknek a hadianyag-gyárakhoz tovább be kell futniuk, csak éppen annak kell megváltoznia, hogy ezek a gyárak most már ne ágyúkat és harcikocsikat, hanem tőkefelszerelési tárgyakat készítsenek, tőkefelújítási szükségleteket fedezzenek, amelyek éppen a hadianyaggyártás miatt elmaradtak, és a békeszükségleteknek megfelelő termelőképesség helyreállítása érdekében a legsürgősebb pótlásra szorulnak. Szerencsére a hadianyaggyártásban elsősorban a nehézipar van érdekelve, és éppen a nehézipar az is, amelynek az elhasznált és nem pótolt tőkefelszerelés felújítása tekintetében a legsürgősebb tennivalója van vasúti kocsik, mozdonyok, sínek, tengerjáró hajók, általában közlekedési eszközök és egyéb tőkeberendezések, valamint épületek pótlásával és kiegészítésével.

Ha ehelyett a fogyasztást siettetnénk, akkor termelőképességünknek önerőnkből való visszaállítása előtt csak újabb nemzetközi eladósodást teremtenénk, amelyből más, mint újabb nemzetközi fizetésképtelenség, nem következhetnék be.

6. A háborút minden ország elsősorban fogyasztási jószágtermelésének megszorításával és állami pénzszükségletének kiterjesztésével viseli. Az előbbiből áruhiány, az utóbbiból pedig pénzbőség áll elő, ami az árak általános emelkedésében jut kifejezésre. Elvileg ez a pénzbőség és az áremelkedés is el volna kerülhető, ha mindenki a fogyasztási jószágkészlet csökkenése arányában mérsékelné az igényeit, mert ebben az esetben megtakarítaná és az állam rendelkezésére bocsátaná azt az összeget, amelyre az államnak a hadianyagtermelés megvételéhez szüksége van, és így az állam nem szorulna rá arra, hogy a hiányt pénzszaporitásból fedezze. De hat minden fogyasztó minden másik fogyasztó rovására akar a szűkülő jószágkeszletből kielégülni, és így anélkül, hogy valamennyien együttesen többet tudnának fogyasztani, azt, amit elfogyasztanak, drágábban fizetik meg. Az állam pedig nem tud hozzájutni ahhoz a pénzhez, amiből a hadianyagokat megvásárolhatná, és a hadianyaggyártásban foglalkoztatottakat jövedelmükhöz juttathatná. Kénytelen tehát ezt a pénzt a jegybanktól közvetlenül vagy magánbankok útján kölcsönvenni. Ez a folyamat mindaddig tart, amíg csak a fogyasztási jószágtermelés nem foglalhatja el újra a hadianyagtermelés helyét, vagyis a fogyasztási javak hiánya meg nem szűnik, és a fogyasztási javak árai esni nem kezdenek. Ekkor ugyanis a forgalomban lévő pénzmennyiség egy része fokozatosan feleslegessé válik, és a forgalomból kivonható. [...]  Az átmenetgazdaság és a pénzrendezés sikere általában sorrendi kérdés, a jól megválasztott sorrend épp annyit használ, mint amennyit a rossz sorrend árt. Az átmenetgazdaság első szakaszában, amely a tőkefelújításnak állami irányítás mellett való pótlását szolgálja, még nem érkezik el a fogyasztási javak megfelelő szaporításának lehetősége, és így a pénzrendezés ideje sem. Csak ha már a tőkefelújítás pótlása a termelőképesség helyreállítását lehetővé tette, kerülhet sor a megfelelő mértékű fogyasztási jószágtermelésre, és ezen keresztül a pénzmennyiség apasztására, vagyis a pénzrendezésre is. A pénzrendezéshez azonban mindjárt hozzákapcsolódik egy további feladat, mégpedig a háborús adósságok arányos elosztása. A háború tartama alatt az állam a háború költségeit az adóztatási lehetőségeken túlmenően azoktól veszi igénybe, akiknek még be nem fektetett, tehát likvid tőkéik vannak. Ezeket a tőkéket azonban az állam nem kobozhatja el, hanem arra kell törekednie, hogy a háború terheit azok a tőkések is aránylagosan vállalják, akiknek likvid tőkéik ugyan nincsenek, de befektetett tőkéikből rendszeres jövedelmeik származnak. Ez folyik az igazságos közteherviselés követelményéből. Ezeket a befektetett tőkéket azonban nem lehet úgy megadóztatni, hogy ez a tőkék termelési részvételét zavarja, mert ez a termelési eredményesség hátráltatásával járna. A háborús adósságok arányos elosztása tehát nem az adóssági tőke felosztásában, hanem csakis a kamattehernek a befektetett tőkék beérő hozadékára való arányos kivetésében állhat. Ez a termelési költségek növelesét okozza ugyan, de csak az állam azon belföldi hitelezői javára, akik ezzel arányosan nagyobb árukeresletet fejthetnek ki, tehát a termelési költségekkel arányban a termelési hozadékot is emelik. A háborús adósságok rendezése, arányos elosztása csak hosszadalmas művelet lehet, ha a hirtelen rendezés kísérletével járó nagy rázkódtatást el akarjuk kerülni, és az igazságos közteherviselés követelményével sem akarunk ellentétbe jutni, valamint a hitelbiztonságot sem akarjuk aláásni.

7. Háborús felelősségből, szövetségközi adósságokból, valamint háborús pusztítások helyreállításából származó reparációk nélkül, továbbá nemzetközi fogyasztási eladósodás nélkül, egyben pedig minden ország tőkés termelőképességének helyreállításával, valamint belső pénzrendszerének kiegyensúlyozása után komolyan gondolhatunk arra, hogy helyreállítsuk azt a nemzetközi fizetési közösséget is, amiből a világgazdaság áll, ha szilárd alapokon épül fel, vagyis tárgyi előfeltételeit eleve jól biztosítjuk. Ez pedig nem más, mint a nemzetközi aranyvaluta helyreállításának kérdése. Bresciani Turroni jól megvilágította azt a tényt, hogy egy nemzetközi valutaklíring is jól működhetik megfelelő kezelés mellett, vagyis ha hasznosítjuk az aranyvalutával szerzett tapasztalatokat és az aranymechnizmus önműködő ellenőrzését a kliringegyenlegek megfelelő hatékonyságával pótolni tudjuk.

[...] Mivel azonban ez csak egy szorosabb fizetési közösségen belül érvényesíthető ez idő szerint, mint amilyenné a világgazdaság egyelőre kiépíthető volna, ennélfogva a nemzetközi valutaklíringen vagy klíringeken túlmenően és az ezzel vagy ezekkel még mindig elérhető megtakarítás kihasználásával, kiegészítésül, még mindig szükség volna a nemzetközi aranyvalutára. Ha ellenben a már Hume meghatározta aranymechanizmus helyes értelmével tisztában vagyunk, akkor tudnunk kell, hogy az aranymechanizmus eredményes működéséhez a világ aranykészleteinek olyan megoszlása szükséges, amelyet a mechanizmus többé vagy kevésbé mindig helyreállíthat, mert ellenkező esetben egy a világ aranykészleteinek négyötödét tároló Amerika és az arany nélkül levő kontinentális Európa mindegyike szükségképpen kikapcsolódik a nemzetközi aranyvaluta automatizmusából. A túlnyomórészt Amerika birtokában lévő aranykészleteknek tehát olyan elosztása szükséges az aranyvaluta visszaállítása érdekében, hogy nagyjában olyan legyen a megoszlás, mint 1914 előtt volt. Amerika a maga 70 milliárd pengőnyi aranyát ma kamat nélkül heverteti, tehát nem veszítene azzal, ha kamat nélkül, csupán egy tulajdonjog-elismerési díj ellenében kölcsönözné ki, és csak arra az esetre tartaná fenn magának a visszavonási (felmondási) jogot, ha valamely ország az aranyfedezetét fogyasztási célra kezdené felhasználni. Ha Amerika ezt a látszólagos áldozatot saját aranykészlete érdekében meghozná, akkor idővel kényszer nélkül, fokozatosan, tehát zavart keltő hirtelen nagy áruszállítások nélkül is, az egyes országok alkalmilag megválthatnák az aranykészleteiket, és azok tulajdonába juthatnának, amivel aztán az aranyvaluta még tulajdonjogi viszonylatokban is teljesen helyreállna. [...]

8. A politikai határok kérdésének eldöntése az, előbb elmondottak közül sokakat időben megelőz, hatásában pedig valamennyit túlélheti. Ezek a határok azok, amelyekért ma elsősorban háborúkat vívnak. Ezért aztán a béketárgyalások előterében állnak, közgazdasági kihatásuk pedig úgyszólván felmérhetetlen. Emiatt alig lehet olyan kérdést is találni, amelyben az igazságosság követelményének hangsúlyozása jobban helyén volna, mint éppen itt. Az első világháborút befejező békeszerződések ebben a tekintetben követték el a legnagyobb hibákat, amelyeket már nem is lehet csupán hibáknak szépíteni. Ezeknek a hibáknak legfőbb áldozata Európa, a keresztény erkölcsi világrend és kultúra bölcseje volt. Európának 1914 előtt 34 vámterülete volt, s ez a szám 1918 után 44-re szökött fel. Ez volt az, amit Európa balkanizálásának neveztek el, de ugyanúgy lehetett volna Európa felparcellázásának és téridegen hatalmak támaszpontjaival való megbontásának minősíteni. Nagyon helyesen mondotta Dorothy Thompson már idézett előadásában, hogy a békeszerződésekkel elsősorban Európával és az európai kultúrával szemben követtek el igazságtalanságot, és hogy ennek a mai háborúnak nem szabad mással végződnie, mint Európának egyesítésével: „Hogy Európa elkerülje az utolsó húsz esztendő anarchiáját, egységessé kell válnia, amikor ennek a háborúnak vége van.” [23]

A két világháború közötti kontinentális Európában egy vámterület átlagos kiterjedése 128 ezer négyzetkilométer volt 8,6 millió lakossal, úgyhogy a trianoni Magyarország ennek a balkanizált Európának valósággal típusországául vehető. A csak azóta megnagyobbodott Magyarország a maga 172 ezer négyzetkilométerén élő 14,7 millió lakossal az 1910. évi népszámlálási adatokból következtethetően egy 74,5 százalékos magyar népi többséget mutathat fel, amely messze egységesebb nemzeti jelleget és nagyobb népi többséget jelent, mint amilyet az első világháború után a cseh, lengyel és szerb imperializmusnak kiszolgáltatott területeken tudtak érni. Földrészek közötti viszonylatban pedig jellemző, hogy mindenütt máshol a vámterületek földrészenkénti átlagos terjedelme ötszázezertől egymillió négyzetkilométerig terjed. Egyedül Európa szenvedi és szenvedte egyre jobban a kisállamiság politikai torzsalkodásainak és vámterületi szűkkeblűségének hátrányait a tengerentúli érdekeltségű angolszászok és az ázsiai érdekeltségű szovejetoroszok világbirodalmai közé szorítottan. Európa jövője elsősorban Európa népeire s az ő egyetértésükre, ezen belül pedig a három nagy kultúrnép, a franciák, németek és olaszok kölcsönös megértésére tartozik. Nem lehet az ő sorsukat téridegen népek érdekeitől függővé tenni, ha tartós rendet és nem új rendetlenséget akarunk teremteni.

9. A politikai határok kérdését szervesen egészíti ki a gazdasági élettér biztosítása. Európa, amelynek négyzetkilométerén átlag 53, az Oroszország és Anglia közé szorított területen azonban 68 ember él, sokkal inkább rá van szorulva a gazdasági élettér biztosítására, mint bármely más földrész bármely országa népének az egész világon. Hiszen a népsűrűség és a kultúrszínvonal mindenütt máshol jóval kisebb, és így egy területnek sincs annyira szüksége kiegészítésül gyarmatokra, mint éppen a kontinentális Európának. A kiegészítés iránya sem lehet kétséges, hiszen Európa már földrajzilag is jobban összefügg Afrikával, mint például Észak-Amerika Dél-Amerikával. Sartorius von Waltershausen 1931-ben a következő módon juttatta kifejezésre Európának Afrikára való igényét: „Afrika, ha annak a gondolatnak adunk igazat, hogy a politikai hatalom azokat a népeket illeti, amelyek intelligenciájuk és energiájuk szerint megérdemlik, politikailag és gazdaságilag az európaiaké.” [24]

Egy évtized múlva pedig egy francia, Gonzaguc de Reynold, mondotta el ugyanezt még szárnyalóbb szavakkal: „A Földközi-tenger nélkül nincs Európa. A Földközi-tenger nélkül Európa megszűnik kontinensnek lenni, s nem lesz többet más, mint Ázsiának egy gyönge félszigete. Az atlanti partokkal szemben a két Amerika van, ahol már nincs mit gyarmatosítani, ahol már nem lehet felosztani az érdekköröket és védnökségeket igényelni - a két Amerika, ahol Európának ezentúl a versenytársai vannak. Keleten Ázsia új erőre kap. Mi marad hát Európa számára? Afrika, természetszerűen rendelkezésre áll terjedelmes gyarmatul, amely nélkül Európa nem tudna megélni. De az Európából Afrikába vezető híd a Földközi-tenger. Voltak századok, amikor a Földközi-tenger Európa szemében elvesztette jelentőségét; nem volt-e kénytelen osztozkodni felette az iszlámmal? Folytatólagosan az európai erő teljes egészében áthelyeződött az Atlanti-óceánra. A nagy európai gyarmat nem volt többet Afrika, amelyet csak futólag ismertek, hanem a két Amerika. Európának nem volt szüksége a Földközi-tengerre, miután az óceánokon uralkodott. Most ellenben egy új Földközi-tengeri korszak kezdődik: a visszatérés a mare nostrum-hoz.” [25]

A politikai határokon, egy preferenciális vámszerződésekkel összefűzött Európán és a gazdasági élettérbe belevont Afrikán, mint egy nagy gazdasági egységen, Lucien Brocard-al szólva egy centre intermédiaire-en túl, tehát fokozatos szakaszokban, par étapes successives, mégiscsak a világkereskedelemhez, egy teljes nemzetközi forgalomhoz kell felszállni, amelynek az alsóbb szervezeti egységeken kívül már nem szabad semmiféle megkülönböztetéseket tennie, hanem amennyire ez az alsóbb fokú szervezettség követelményével összefér, valóban szabadnak kell lennie. [26]

A nemzetközi kereskedelmi forgalom helyreállítása, a nemzetközi munkamegosztás költségelőnyének kihasználása és a hiányzó külföldi nyersanyagok és máshonnan alig, vagy egyá talán nem pótolható árúk megszerzése érthető és természetes követelmény a világgazdaság újjáépítése tekintetében. De nem szabad ugyanakkor azt sem elfelejteni, hogy a világkereskedelmet ezúttal nem a második világháború kitörése vágta szét, hanem már az 1931. évi nemzetközi pénzügyi válság óta rákényszerült a világra a nemzeti elzárkózásra való berendezkedés, miután az országok egymás után vesztették el nemzetközi fizetőképességüket, és így nem tehettek egyebet, mint hogy felkészültek mindannak otthon való megtermelésére, aminek a tárgyi lehetősége fennállott, és a még megmaradó nemzetközi árucserét a naturálcsere elvei szerint bonyolították le. Nem lehet tehát most már azt várni, hogy amikor ez az állapot már a háború kitörése előtt nyolc éven át fennállott, amihez aztán a háború kényszeréből még egy fokozott elzárkózás és az ehhez való kényszerű szerkezeti alkalmazkodás járult, hogy a nemzetközi kereskedelem olyan arányokban és módon újból megindulhasson, mint ahogy akárcsak 1931 előtt is megvolt. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a háború két ellenséges tábora a háború bármily kimenetele mellett is még egyideig bizalmatlansággal fog egymásra tekinteni, és a lelkek kibéküléséhez még hosszabb idő kell, mint a háborúnak bármely irányban való eldöntéséhez és befejezéséhez. [...]  De még ezen túlmenően is vannak még nehézségek. Így mindenekelőtt ne feledjük el azt sem, hogy az 1931. évi nemzetközi pénzügyi válságot a nemzetközi hitelnyújtás módja idézte elő, amennyiben az Észak-amerikai Egyesült Államok az 1927-[19]28 folyamán magas kamatok mellett bőkezűen adott hiteleiket a New York-i tőzsdespekuláció tőkevonzó hatására még az 1929 őszén épp e spekuláció nyomában kitört tőzsdekrach előtt már félbehagyták, a tőzsdekrach hatása alatt pedig teljesen beszüntették. Majd Franciaország, amely bizalmatlanságból hosszú lejáratú hitelt nyújtani nem akart, az 1931. évi pénzügyi válságot közvetlenül azzal idézte elő, hogy a polgári és demokrata német és osztrák kormánynak arra a szabad elhatározására, hogy vámközösségre lépnek egymással, rövid lejáratú külföldi hiteleinek hirtelen visszavonásával válaszolt. Az 1931 előtti nemzetközi kihitelezés tehát csak átmenetileg volt a nemzetközi kereskedelem élénkítője, végeredményben ellenben éppen ennek a kereskedelemnek a sírásójává lett. Nem kell tehát a nemzetközi hitelektől csodákat várni, hanem épp ellenkezően, azzal az óvatossággal és néha még éppen gyanakvással kell a nemzetközi hitelekre tekinteni, amilyen már 1931 előtt is helyénvaló lett volna. A nemzetközi hitelek nélkül is lehetséges árucsere, méghozzá éppen az, amelynek a természetes feltételei a legnagyobb mértékben megvannak a földrajzi közelségben, az árak olcsóságában és a kölcsönös teljesítés lehetőségében. A hitelnyújtás alkalmilag éppen oda vezethet, hogy a legolcsóbb beszerzési helytől eltéríti a kereskedelmi forgalmat, amennyiben előnybe juttatja a drágább, de kedvezőbb hitelfeltételeket nyújtó piacot. Az olyan piacról nyújtott hitel, amely felé az áruszállítás útján való fizetés csak veszteséggel történhetik, már ezért is aggályos, és lehetőleg nem volna igénybeveendő. A nemzetközi termelési hitel egy ország gazdasági fejlődését meggyorsíthatja, de csak akkor lehet igazán kívánatos, ha a két hitelpartner között állandó jellegű kereskedelmi forgalom létesülhet. Ellenkező esetben a hitel végeredménye szerint többet árthat, mint amennyit eleinte használt. A saját erőforrásokból való lassabb, de egyenletesebb fejlődés előnyét a két világháború közötti idők tapasztalatai után nem lehet már lebecsülni. Ez a nemzetközi árucsere felvételét és fenntartását legfeljebb megszoríthatja, de még egyáltalán nem szünteti meg. Hiszen látjuk, hogy az 1931 utáni időben a nemzetközi árucsere nemzetközi hitelnyújtás nélkül is igen jelentékenyen és fokozatosan ki tudott terjedni. Ami végül a nemzetközi fogyasztási hiteleket illeti, el kell ismerni, hogy egészen kivételes és egyedi elbírálást igénylő esetekben ilyen is elkerülhetetlen lehet éppen a háborút követő időben. De ennek csak insógsegély jellege lehet mérsékelt kamatozással és hosszú fizetési határidőkkel, nehogy újból a nemzetközi fizetésképtelenség állapotába vezessen el. Ilyen inségsegély-jellegű termelési hitel is el volna képzelhető kivételes esetekben, de ehhez a hitelező országot már nagyobb politikai érdekeknek kellene fűznie, mint a fogyasztási hitel esetében, amelynél ez a politikai szempont szintén előtérben állana a gazdasági megfontolásokkal szemben.

A nemzetközi árucserének a háború befejezése után való felvételéhez kevésbé a terhes következményeket rejtő hitelezésre, mint inkább egy nemzetközi elszámolási szervre, tehát nem az egyes országokat hitelben részesítő, mint inkább az egész nemzetközi kereskedelmi forgalmat finanszírozó szervre volna szükség, amelynek sikeréhez elengedhetetlen, hogy a kölcsönös elszámolás végeztével az áruszállítások kölcsönösen kiegyenlítsék egymást. Ez az, ami annak a nemzetközi valutaklíringnek az alapgondolata, amelyet elsősorban német és olasz részről vetettek fel, és amelyet most szélesebb alapon, de már mint egy hitelező szervet a Keynes-féle terv meg akar valósítani. Ezzel azonban már mindjárt beleviszi a tervbe azokat az elemeket, amelyek a nemzetközi hitelnyújtással járó aggályokat felkelthetik. [...] Ha ugyanis a kliringkövetelések és tartozások ugyanúgy kihathatnak az egyes nemzeti valuták értékelésére, mint az aranyvalutáéra, akkor ez az aranyautomatiznnrshoz hasonló kiegyenlítődést hozhat létre.

A nemzetközi kereskedelemben a természetes kapcsolatok, minden világgazdasági összefüggés ellenére is, elsősorban a szomszédságiak. [...]

10. A bolsevista világveszély abban a pillanatban született, amikor a bolsevizmus a maga módszereiről Oroszországban az intelligencia fizikai kiirtásával szemléltető oktatást adott, és a világforradalom jelszavát felröpítette. Ezek ellen a tények ellen semmiféle szóbeli ígéretek vagy írásbeli kötelezettségek nem nyújthatnak védelmet, hanem csak a nagyobb katonai erő. Minél közelebb van egy ország földrajzilag a bolsevizmus határaihoz, annál közvetlenebbül kell magát fenyegettetnek éreznie, a földrészek közül pedig kétségkívül Európa van a leginkább a veszélyzónában. Amikor Mereskovszkij két évtizeddel ezelőtt a hazájából elmenekülni volt kénytelen, Szovjet-Oroszországot az Antikrisztus országának, a bolsevistákat pedig az ördög fiainak nevezte. Látva pedig azt, hogy Európa is közömbösen nézi a bolsevisták tömegyilkolásait, sőt kereskedelmi szerződéseket kötnek a gyilkosok vezéreivel, azzal vádolta meg az európai polgárságot, hogy összeesküdött a bolsevistákkal az ötágú csillag jegyében a kereszt ellen. [27] A Murmanszk és Arhangelszk kikötőiben partra szállt angolok és az Odesszában partra szállt franciák annak idején hanyatt-homlok hazarohantak, amikor éppen a bolsevizmus katonai leverésére készülődtek, a cseh légiók pedig Szibériában kiszolgáltatták a fehér ellenforradalmat a bolsevistáknak örök történelmi dicsőségükül. Amikor Szovjet-Oroszország területe a világ száraz felületének hatodrésze, lakossága pedig a világ népességének tizenkettedrésze, ekkora bizonytalansági tényezővel világgazdasági egyensúlyt teremteni nem lehet. Az egész világnak össze kellett volna már régen fognia azért, hogy ne csak a világot és Európát mentsék meg azt állandóan fenyegető veszélytől, hanem az orosz népet is, amint a sztálingrádi hősök nemcsak Európát, hanem az angolszászokat is védték a bolsevista áradat ellen. Amikor azonban ezzel szemben azt látjuk, hogy akadnak hatalmas világbíró népek, amelyek katonai szövetségre képesek velük lépni, akkor csak Mereskovszkij szavai juthatnak az eszünkbe.

A bolsevizmus gazdasági rendszere a termelésből az egyéni kezdeményezést, a fogyasztásból pedig a választási szabadságot zárja ki, márpedig az előbbi nélkül a termelés eredményessége, az utóbbi nélkül pedig a fogyasztás értelme hiányzik. Az egyéni kezdeményezés volt az, amely elsősorban a múlt században a gazdasági haladás mozgatója volt, a fogyasztási választás szabadsága pedig az évszázados kultúrfejlődés eszköze. Az új világgazdaság tehát ősi örökségét kótyavetyélné el, ha ezek nélkül akarna meglenni.

*

[1] Proceedings, 1940/1. sz., 126. lap.

[2] 14. kiadás, 1929, 16. kötet, 89. l. Jacques Bainville: Napóleon.

[3] Sartorius von Waltershausen: Die Entstehung der Weltwirtschaft. 1931, 50. l.

[4] List: Das nationale System der politischen Ökonomie. (1841) Waentig kiadás, 525. l.

[5] List: i. m., 535. l.

[6] List: i. m., 536. l.

[7] List: i. m., 536-537. l.

[8] Waltershausen: i. m., 144-145. l.

[9] Waltershausen: i. m., 159. l.

[10] Francis Delaisi: Les deux Europes. 1929. 75., 81., 208., 211. l.

[11] Agostino Lanzillo: Dinamica economica di guerra. 62-63. l. In Giornale degli Economisti, 1942/1-2. szám

[12] Lanzillo: i. m., 64. l.

[13] Lanzillo: i. m., 65. l.

[14] Lanzillo: i. m., 67. l.

[15] Lanzillo: i. m., 67-68. l.

[16] Lanzillo: i. m. 68. l.

[17] Lanzillo: i. m., 71. l.

[18] Lanzillo: i. m., 71 l.

[19] Lanzillo: i. m., 72 l.

[20] V. ö. A világgazdaság válaszúton. 1943, 151-164. l.

[21] A világgazdaság válaszúton. 1943, 372. l.

[22] 356-357. l.

[23] Procedings of the Academy of Political Science, 1940. január, 117. l.

[24] Waltershausen: i. m., 223. l.

[25] Qu'est-ce que l'Europe? 1941, 301-302. l.

[26] Principes d'Economie Nationale et Internationale. 1930, 3. köt., 28-31. l.

[27] Das Reich der Antichrist. 1921, 17., 28. l.

*

In Közgazdasági Szemle, 67. évf., 4. szám (1943), 288-325.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés