Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Kósa János: A hatalom (1939)

Kósa János: A hatalom (1939)

  2023.03.19. 08:39

Részlet egy hosszabb tanulmányból, amely a jelen körülmények között aligha tarthat számot a megjelenésre. Az egészből való kiszakítottsága bizonyára magyarázni és menteni fogja sok gyengéjét...

*

A kérdés vonzotta az emberi elmét. A bölcsek és a költők hosszú sorához fordulhatunk, akik mind a hatalom mibenlétét magyarázták.


- Ungesellige Geselligkeit! - mordult fel hallatára a königsbergi bölcs. Emberi természetünk kettőssége, a magány és a társaság közötti hányódása szülte Kant szerint a hatalom utáni vágyat, amely arra sarkalja, hogy hatalmat keressen embertársai között, »akikkel nem tud békében élni, de akik nélkül egyáltalában nem tud élni«. A modern amerikai szociológia az ember nyájszerűségében látja a hatalom kútforrását. A maga nyája nélkül az emberi teremtmény nem élhet, nem gondolkozhatik, nem létezhetik. - tanítja dr. Trotter, és Mc. Dougall az állatok társadalmából mutatott példákat a hatalmi egyenlőtlenségre. Freud a szerelem és a támadás kettősségéből magyarázza, és ezeknek a tudatalatti világát boncolva, a klasszikust idézi: homo homini lupus. Mások az önérdekből vagy a közérdekből származtatták, egyéni vagy társadalmi célokból, s művelt korok erős meggyőződésben éltek, hogy minden hatalom Isten rendelése, és aki hatalmon van, az Isten kegyelméből (Dei gratia, mondják latin okleveleink) gyakorolja hatalmát.

A nagy és híres elméletek mélyén mégis valamilyen gondolati hiba rejtezett. A kettős számmisztika, a tömegember megvetése, a pánerotika vagy a mindenbe belenyugvó opportunizmus volt az első alapvető élmény, ami a tudósokat elméletük felállítására ösztönözte. A hatalom elméletét megelőzte a személyes élmény, s az élményen megtört a tiszta elmélkedés. [Az] Érzelem elöntötte a gondolatok világát és a hatalmi teóriákat; bármilyen nagy név jelezze is őket a tudományban, mindig vissza lehet vezetni a teoretikus fő emberi gyengeségeire. Valóban úgy tűnik (amit manapság nem egy politikai párt hirdet), hogy a hatalom elmélete mindig sántít, és csak maga a hatalom merészel bátor lábon járni.

Úgy hisszük, hogy csak a fejlődési szociológia tudománya tudja a hatalmat emberibb közelségbe hozni, s megmagyarázza létrejöttét anélkül, hogy embertársainak lebecsüléséhez vagy a hatalom dicsőítéséhez vezetne. Összeegyezteti gondolkodásunk ellentétes pórusait anélkül, hogy egy rendszert követelne érte.

A »hatalom«, mint nyelvünk minden más szava, kevert képzetű, diszparát fogalmaikat takar. Nyelvünk az élet alkotása, és minden egyes szót meg kell tisztítani, mielőtt tudományos tárgyalásba vonnánk. A szó mögül elő kell varázsolni a fogalmat, a tudomány tárgyát. S a jelentése is, tarkasága rejtezik ebben a szóban is.

Fizikai hatalommal mindenki rendelkezik kisebb vagy nagyobb mértékűen, aki képes izmai mozgatására, élettevékenységekre, aki elmehet egy kitűzött pontra, gyümölcsöt szakíthat a fáról, s így kívánságait, bizonyos korlátok között, kielégítheti. Erről a képességről mondja nyelvünk: hatalmában áll megtenni, s ennek a fizikai hatalomnak a foka testi erőtől s egészségtől függ. Társadalmi hatalma csak annak van, aki akaratának végrehajtására idegen egyéniségeket is fel tud használni. Társadalmi hatalma van az úrnak, aki szolgáját mozgatja maga helyett. A képesség mások mozgatására két irányból eredhet. Egyik a társadalom közösségi ereje, centripetális erő: megragadja az egyént és a társadalom felé hajtja. A másik viszont egyéni képesség, centrifugális erő, amely az egyént a tömegen kívülre veti, fölébe helyezi, ami a közösségnek már nem sajátja: ez a tulajdonképpeni hatalom. E kettőt élesen el lehet különíteni egymástól.

1. A társadalomhoz tartozás szabadságot és szolgaságot jelent egyszerre (hiszen ez a két fogalom elvonás, és nem való szociális állapot eredménye), lehetőséget nyit meg és ezer megkötést ró az egyénre. Azért vagyunk mindnyájan a törvény szolgái, elmélkedett már Cicero, hogy szabadok lehessünk. Kétarcúság jellemző a közösségi életre. Az egyesnek alkalmazkodni kell az összességhez, különben együttműködés és közös élet zárt téren belül lehetetlenné válna. Az alkalmazkodás lemondást jelent, lehetőségek feladását, megalkuvást, idegen szokások átvételét. A társadalomnak ezt a kényszerítő szokásjogát, íratlan törvénykönyvét Durkheim, a szociológia tanítómestere, ekképp panaszolta fel: »Ha nem vetem magam alá a világ konvencióinak, ha öltözködésemben nem számolok országom és társadalmi osztályom szokásaival, az a nevetség és a többiektől való eltávolodás, amit ezáltal felkeltek és kikényszerítek, ha talán szelídebb formában is, úgy hat, mint a tulajdonképpeni büntetés.« S a kényszer, ha nem is egyenes, azért hatásos. Nem kényszerítenek, hogy honfitársaimmal franciául beszéljek, vagy hogy a törvényes pénzt használjam, de lehetetlen másként cselekedni. Ha kibújni próbálnék e szükségszerűség alól, kísérletem nyomorúságosan végződne. Egy iparos sem tilthatja meg, hogy múltszázadi eljárással és módszerrel dolgozzam, de ha megtenném, bizony azonnal tönkremennék.« [1]

Lemondás és alkalmazkodás a közös munka feltétele, s közös munka sok mindent kivívhat, amire az egyén nem képes. Ennek az állandó közös munkának történet a neve, s eredménye a kultúra. Mind a kettő ezer egyéni lemondás eredménye, s egyéniségem korlátozása nélkül csak alantasabb kultúrájú élet lenne elképzelhető. A kultúra minden egyes előrehaladása ezer áldozattal járt, és a másokhoz való alkalmazkodás legtökéletesebb formája, a tanulás, arra képesít, hogy évezredek kultúreredményeit rövid évek alatt elsajátítsam.

Kényszer és szabadság emberi világunkban szorosan egybetartozik, mint éj és nap, hegy és völgy. Kényszer és szabadság szétosztása nehéz feladat, sokféleképpen megoldható. A megoldásokat politikai, vallási és tudományos rendszerek kutatták végleges kielégítő eredmény nélkül, hiszen a mértékkel nem mérhetőt nehéz egyenlően felosztani. A szokások és a közmegegyezés szinte automatikusan részelteti bennük az egyént, ám az e célból felállított szervezetek vagy az ellenőrző joggal felruházottak nem végzik mindig igazságosabban a felosztást.

2. Miért alakult ki akkor mégis a személyhez kötött emberi hatalom? Miért van az, hogy az egyik egyénnek nagyobb képessége van akarata végrehajtására, mint a másiknak? A hatalmi egyenlőtlenség hosszú fejlődés eredménye, addig tartott fejlődése, amíg a szótalan és gondolattalan ősemberből a mi kultúrképes fajtánk megszületett. Csekély kezdetekből, kis különbségekből kiindulva született a hatalmak mai rendszere.

Az egyének, még a legkezdetlegesebb korban is különböznek, és az egyéni használhatósághoz, ügyességhez, erőhöz, testi és lelki képességekhez hamarosan közösségi értékítélet tapadt. Emlékezetünk sajátsága, hogy erősen rugalmatlan, és inkább a véletlen, semmint a fontosságuk alapján raktározza el a tudattartalmakat. Így ez az egyszeri értékítélet könnyen állandósulhatott, sőt vérségi alapon örökölhetővé válhatott, végül pedig megbecsüléssé, később tekintéllyé merevedhetett. Egy távoli ősnek a kiválósága tehát még a kései utódokat is kiemelhette a többiek köréből. Amint az emberi életforma továbbfejlődött, s kialakult az első nagyobb életközösség, a törzs, összetalálkozott a tekintély és a szervezet, és az első törzsfőnök kezében már a kezdetleges hatalom nyugodott. Homérosz hősei még csak a tekintélyért harcoltak, s nem többért. Euripidész drámájában hallatszik először a hatalom nyers kívánása. Alapvető érzelmeink és indulataink, a szerelem, szeretet, altruizmus, alapvető gondolataink, a tér- és időszemlélet, vagy egy másik, nem érzékelhető világ hite stb., mind hamarabb alakult ki, mint a hatalom. A sallustiusi mondás nem az ő korára, hanem erre a nagy átmenetre, az emberiség történetének a nyitányára érvényes: Ea tempestate coepere se quisque extollere, abban az időben kezdett mindenki magasabbra törekedni.

Mert a hatalom csupán lehetőség, s valósággá csak akkor válik, ha élnek vele. Az anyag használat közben megfogyatkozik, a hatalom éppen megnövekszik. A hatalom nem valami, ami valóban létezik, csak emberközti viszony, relatívum. Viszonylagosságából következik, hogy sem végtelenül kicsiny, sem végtelenül nagy nem lehet. Bármekkora is legyen egy egyén hatalma, azt lehetséges nagyobbra terjeszteni, vagy szűkebbre szorítani; tulajdonképpen nincs is hatalom, csak hatalomért folytatott küzdelem létezik. Ennek legutolsó fejezete a világtörténelem.

Amit a tudomány történelmi eseménynek vagy társadalmi ténynek nevez, nem egyéb, mint az emberközti viszony valamilyen változása. Emberi világunk minden része, a szellemi és vallási mozgalmak, háború és szerelem, egyéni szerencse vagy a kultúrák sorsa az emberközti kapcsolatok szűküléséből és tágulásából tevődik össze, tehát hatalmi változásokból. Íme, ez az igazi Próteusz, az alakját folytonosan változtató ősi görög isten, aki minden földi halandónak más formában mutatkozik, és az őt nagyon keresők elől teljességgel eltűnik. Finom és alig megfogható a hatalmi viszony, de mindenütt jelenlévő; változása gyorsabb, mint gondolataink járása, és épp ezért uralkodik annyira emberi lelkünkön. Nincs olyan szűk térség, ahová be ne furakodnék. A szerelem, úgy mondják modern filozófusaink, két ember egymásátadása, és ebben az ideális emberközti viszonyban is kiszolgáltatott az egyik fél a másiknak. »Wer am meisten liebt, ist der Unterlegene und muss leiden.« [»Aki a legjobban szeret, az az alsóbbrendű, és szenvednie kell.«] - tanítja Tonio Kröger, az emberek megértésére vágyódó költő. Kalypszó hétévi fogságban tartotta a szerelmes Odüsszeuszt, Aszpázia, a hetéra, Athén első asszonya lett Periklész szerelme révén, a Lajosok Franciaországát hosszú időn át kegyencnek kormányozták. Poszdnyisev, az orosz lelkiismeret légies alkotása is csak alárendelt volt még a szenvedély, bosszú és megalázottság zaklatott percében is, amikor pisztolyt fogott hűtlen asszonyára. Bármilyen tökéletes a test és lélek egybefonódása, a házasság által megszentelt szerelem, emberi gyöngeségeink még a szoros köteléken is áttolakodnak; megmarad az »én akaratom« és a »te akaratod«, és e kettő birkózásából születik meg a papucsférj vagy a házi zsarnok típus, a finom vagy túlzott egyenlőtlenség az emberek egymáshoz való viszonyában. Ha ilyen durva salak be nem tolakszik a szerelembe és a házaséletbe, a költők és regényírók aligha találtak volna valami érdemes tárgyat benne.

A szellem birodalma sem feltétlenül demokrata, könnyen megtűri az egyenlőtlenségeket. [A] Görög filozófiai iskolák a beavatottakra és a hívők nagy seregére oszlottak: az ezoterikusok körétől nagyobb tudást és kevesebb hitet követeltek; a hívők ekszóterikus körétől kisebb tudást és nagyobb hitet. Napjaink szellemi mozgalmainak során kevesen szabják meg a tartalmat és az irányt , a tömeg csupán hozzájuk alkalmazkodik. Ha a tudás és a hit viszonyát az emberközti kapcsolatok relatív értékeire bontjuk, eredményül kapjuk, hogy a tudás hatalmat, a hit pedig kiszolgáltatottságot jelent. A bölcsek mindig jól vigyáztak tudásukra, és a tudománynak ára volt. A régi görögök misztériumokban őrizték titkaikat, és az állam büntette, aki e titokból valamit elárult. A középkor alkimistái szörnyű babonákkal védték kabbalájukat, és a modern állam szabadalmi törvénnyel őrzi, nehogy a tudás közkinccsé váljék. A hit viszont a szegények kincse, s mennél többet kell hinnünk, annál szegényebbek vagyunk. A hit csupán a tudásba vetett remény, az optimizmus sorstársa. De amint a hívő lélek megindul a tudás felé, egyúttal a hatalom útját járja. Amikor újkorunk derekán az egész felvilágosodott Európában szabaddá vált az iskolázás, s a szegény és címernélküli tömeg megtöltötte az addig elzárt padokat, ott nem csupán szellemi szegénységétől akart szabadulni. Az érvényesülés útját kutatta, s mindennél jobban érezte, hogy a tudást a hatalom varázsa lengi át.

A tudás és a hit összepárosítása, a hatalom igazságossá tevése: ez a nagy feladat, ami a vallásokra hárul. Efelé fordul minden igazságkutató ember is, de a vallás rendszeresen indul a megoldására. Minden emberi rendszer a vallásban gyökerezik, és istenhit tanította meg az embereket a logikus gondolkodásra. Minden vallás önmagában szerveződik, és ettől függ, nagy mértékben, földi sikere. Beavatott papságát hierarchikus rendbe osztja, egyenletesen körülírja jogait és kötelességeit, és reája bízza a hívek vezetését. A katolicizmus ecclesia militansnak nevezi földi egyházát, jelezvén, hogy tagjai katonás rendben és fegyelmezett csapatokban harcolnak a túlvilági célért. A túlvilág helyesen felfogott közelsége sosem zárja ki a földi rendszer lehetőségét. A görög anekdota szerint Thalészt, a filozófust, kinevette a vízhordó cselédlány, mert a csillagokat vizsgálván, az úton tátongó gödörben felbukott. Ez a misztikusok örök sorsa. A vallás, bármennyit merített is a misztikus gondolatból, az ég csillagait és a föld útjait egyformán vizsgálja, egyikben sem akar elbukni. Az igazságkeresést rendszeres szervezettséggel kapcsolja, a lélek nagy problémákra feszülését világi tanácsokkal elegyíti, és a hatalom egyenlőtlen eloszlását igazsággal kívánja enyhíteni. Luther Márton a hivatástudattal megerősítve küldte a fejedelmeket uralkodni, és Istentől rendelt küldetéshit, mint alapélmény vezette Pitt vagy Gladstone politikai útjait.

A hatalomnak Próteusz-alakja van, de Odüsszeusznak is sikerült elfognia a bujkáló tengeri istent, a mérhetetlen víz partján, a tenger és a szárazföld határában. A hatalom számára is létezik ilyen határterület, ahol a legkönnyebben megközelíthető, s a legtisztább megjelenési formában fellelhető: ez az emberi akarat és a megvalósulás határterülete, a képesség és lehetőség összetalálkozása, ahol szeretet, tudás vagy hit fellépését nem zavarja: ez a politikai élet. A politikai hatalom (a hatalom legmeztelenebb formája) szintén nem egyéb, mint képesség embertársaink irányítására. Legtisztább jelentkezése a parancs és engedelmeskedés kettőssége. Politikai hatalma annak van, aki képes egy embercsoportot megmozdítani és mozgásban tartani, azaz vezetni. Parancsolás a hatalmas kincse, mint a tudás a bölcsé; a szegénynek nem marad egyéb, mint az engedelmesség és a hit. Ez a két magatartás igen rokon; mind a kettő önátadás, befogadási készség valami idegennel szemben.

Szentnek kell lenni, hogy valaki fel tudja sorolni a hit lehetséges formáit, minden megnyilatkozást és lehetőséget, ahogy a hit az emberi lélekben jelentkezik. Az emberi hatalom tartalomban szegényesebb, de megjelenési formában bizonnyal nem marad el a hit mögött. Van primitív és fejlett, igazságos és igazságtalan, bölcs és ostoba, kívánatos és undorító alakja. Ezeket számbavenni és mérlegelni: ez napjaink politikai és szociológiai tudományának kedvelt tárgya.

*

[1] Les regles de la méthode sociologique, p. 7.

*

In Az Ország Útja, 3. évf., 11. szám (1939), 577-580.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters