Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Baktay Ervin: Asztrológiai világszemlélet (1942)

Baktay Ervin: Asztrológiai világszemlélet (1942)

  2023.01.22. 07:59

1. A Nagy Napciklus

A csillagászati részben már említés történt a precesszióról, a Tavaszpont tovahaladásának jelenségéről. A Nap évről évre a tavaszi napéjegyenlőség idején nem ugyanazon a ponton áll, hanem évente. kb. 50"-cel hátrébb, mint az az előző évben. Ennek oka a földtengely elmozdulásában áll. A tavaszpont tehát lassan végigvándorol az ekliptika körén, mégpedig a jegyek sorrendjével ellentétes irányban, hátrafelé. 


A Nap a tavaszpont precessziós útján 72 év alatt tesz meg egy fokot, 2160 év alatt halad át egy állatövi szakaszon (30°), 25920 év alatt pedig bejárja az ekliptika egész körét.

Az egész kört, a 25920 éves ciklust Nagy Napévnek nevezzük, az egy-egy jegyre terjedő 2160 éves szakaszok a Nagy Napév hónapjai, a „világhónapok”, az egy fokra jutó 72 esztendős út pedig egy „világnapnak” felel meg. 

Ezeknek az időegységeknek rendkívül nagy a jelentőségük a Föld és az emberiség életében. Az egészséges, normális ember életkora 72 év, vagyis a precessziónak egy foknyi útja. Az ember normális hőmérséklete 36 fok, ez 72-nek a fele; az egészséges ember érverése percenként átlag 72;  percenként 18-szor veszünk lélegzetet, vagyis négypercenként 72 a lélegzések száma. Tudjuk, hogy a forgó Föld kb. 4 perc alatt fordul el 1°-ot, tehát a Föld 1°-nyi elmozdulásának 72 lélegzetvétel felel meg, mint ahogy a precesszióban 72 év egyezett 1°-kal. Ha az ember egy perc alatt 18 lélegzetet vesz, akkor egy nap - 24 óra - alatt 25290-szor lélegzik; ugyanennyi a Nagy Napévben lepergő földi évek száma. Ezek a számok tehát igen mélyen gyökereznek a lét törvényében, és rejtelmes, örök összefüggéseket tárnak fel.

A régi hindu felfogás az élet hosszát lélegzetvételekben állapítja meg; minden embernek, karmája szerint, bizonyos szintű lélegzetvételre van kilátása egy élet folyamán, s amikor halála elérkezik, a szó szoros értelmében „utolsót lélegzik”. A lélegzetszabályozás a hindu vallásban és bölcseletben, de a hindu életben is nagy szerepet játszik; egyrészt azt tartják róla, hogy a szabályozott, egyenletes, kimért lélegzés meghosszabbítja az életet, másrészt a szellemi elmélyedést segíti elő. A hagyományos hindu időszámítás - a bráhmani időszámítás - nagy földi korszakokról tud, az úgynevezett jugákról és kalpákról, ezek pedig mind a precessziós időszakokon alapulnak. A bráhmani időszámítás a földi lét kezdetétől számítva [a] mai napig több mint kétmilliárd évet ír, s ez megfelel a modern tudományos felfogásnak, amely ennyi időre teszi a Föld kialakulásának korszakait, mindet összegezve.

A Nagy Napév a Föld életében egy-egy hatalmas ciklust fejez ki. Amint a Nap a precessziós úton sorra áthalad az állatöv csillagképein, hatásait a csillagképek hatásösszegével egyesíti, más- és másképpen módosult sugárzással befolyásolja a földi életet. Tudjuk, hogy az évi Nappálya kezdetét a mindenkori Tavaszponttól számítjuk, s ezt tekintjük az évi Nappályán a ♈︎ 0°-ának. De a valóságban, a csillagképek állandó állatövét tekintve, a Nap a precessziós zodiákuskörön másutt jár; manapság némelyek szerint a Halak csillagképének elején, egyre jobban közelítve a Vízöntőhöz; mások szerint már elérte a Vízöntőt, és már ennek 27. foka körül halad. Élesen meg kell különböztetnünk az állandó állatövet, az állócsillagképek körét, az évi Nappálya állatövétől, s nem szabad elfelednünk, hogy a precessziós Nap a csillagképek s a jegyek sorrendjével ellentétes irányba, hátrafelé halad, évenkénti Tavaszpontját tekintve.

A bölcsek már igen régen megfigyelték a precesszió jelenségét, s azt is tudták, hogy ennek következtében, amint az elmozduló földtengely az égbolt más pontja felé mutat, időszakonként más és más állócsillag lesz Sarkcsillaggá. A földtengely eltolódása, s vele a precesszió jelensége olyan lassan megy végbe, hogy hosszú évezredekbe telik, amíg az egyik Sarkcsillag helyét másik foglalja el. A régi egyiptomiak teljesen tisztában voltak mindezzel, és a Nagy Napév titokzatos jelentőségével is; ma már bizonyosra vehető, hogy a legrégibb gúla, a híres Kheopsz-piramis, többek közt azt a célt szolgálta, hogy a precesszió figyelemmel kísértessék. A központi kamrájából rézsútosan a gúla északi oldalára nyíló akna egyenesen a mindenkori Sarkcsillag felé mutat. A Kheopsz-piramis sokkal régebben épült, mint ahogy az archeológusok a legújabb időkig vélték; évezredekkel idősebb, mint a többi, királysírokul szolgáló, kisebb gúla. Brunton Egyiptom titkai” című munkájában részletesen feltárja a Kheopsz-piramis egykori szerepét és jelentőségét. Ez az építmény az egyik legjelentékenyebb ősműveltség kultuszát szolgálta, és fenn említett jellegzetességén kívül minden méretarányával csillagászati, kozmikus méreteket foglalt kőbe.

A precessziós Nap útját a régi bölcsek világkorszakokkal hozták kapcsolatba, s aszerint, hogy a Tavaszpont melyik állatövi csillagképben járt, a földi eszmélést, a vallást és a bölcseletet is összhangba hozták a precessziós Napnak az illető csillagképben kifejtett hatásaival. A régi kultúrák és kultuszok félreérthetetlenül kifejezik ezeket az összefüggéseket. Az ősi mítoszok és kifürkészhetetlen eredetű hagyományok a történelem előtti korszakok emlékét is megőrizték; minden ősi műveltségű nép mítoszai tudnak az „aranykorról”, amikor a földi élet még összhangban volt az égi törvényekkel, az ember még nem szakadt el a természet egyszerű, de tévedhetetlen útjának követésétől. Ez az aranykor arra az időszakra vonatkozik, amikor a Tavaszpont, vagyis a precessziós Nap a maga égi házában, a természetének legjobban megfelelő Oroszlán csillagképében vándorolt 2160 esztendőn keresztül. A rákövetkező korszakban a precessziós Nap 2160 évig a Rák csillagképében járt, s ebben az időben az „aranykor” ősi tisztasága és egyensúlya már veszendőbe ment. Helyét a Rák hatásai váltották fel: az embereket elfogta az ismeretlen utáni vágyódás, nyughatatlanokká váltak, vándorolni kezdtek, kialakult a család, majd a nemzetség csoportszövetsége, ezekből törzsek alakultak, és a megnehezedett, bonyolultabbá vált életben megindult az emberi szervezkedés. Ebből a korszakból származnak a minden ősi népnél ismeretes Hold-kultusz emlékei, hiszen a bölcsek már akkor is tudták, hogy a Rák csillagképe épp úgy a Hold égi háza, mint az évi Nappálya állatövében a Rák jegye. A matriarchátus - anyauralom - is valószínűleg ennek a korszaknak a csökevénye, s némely kezdetleges népnél ma is fennáll. Mindez a Rák hatásának felel meg.

A precesszió a Rákból átlépett az Ikrekbe, s ebben ismét 2160 évig vándorolt; a földi élet szintén megfelelően átalakult ekkor. Az emberi gondolkozás nagy fejlődésnek indult, szellemi-értelmi téren felvette az Ikrek ismert hatásait. Az elágazás, a szétszóródás és ennek kapcsán a fokozott ismeretszerzés is megkezdődött. A szétszóródott embercsoportok tudatos kapcsolatba léptek egymással, megindult a szellemi és anyagi javak kicserélése. A vallásos kultuszokban mindenütt megjelent a kettősség elvének gondolata, a Kettő, amely egymást kiegészítve Egységet fejez ki. A mítoszok Iker-elemei ebből a korszakból valók: ikrek voltak Ozirisz és Ízisz, a görög mitológiában Kasztor és Pollux, Indiában a két isteni Asvin, stb. Mindez még a történelmi kor előtt ment végbe.

A történelmileg is már többé-kevésbé ismert korszak akkor kezdődött meg, amikor a precessziós Nap az Ikrekből a Bika csillagképébe jutott. A Bika hatásaira az élet sokat vesztett szellemiségéből, a földies, anyagias elemek előtérbe kezdtek lépni; a gazdaság, kereskedelem, pénzforgalom fejlődésnek indult, a szellemiség pedig szintén anyagi formában kereste kifejezését: magasra lendült a művészi alkotás, mégpedig elsősorban mindenütt a Bika lényegének leginkább megfelelő anyagformálás: a plasztika, a szobrászat. A kultuszok jelképei is megváltoztak, és a régebbiekhez a Bika szimbólumai járultak.

S itt kell rámutatnunk, hogy az őskultúrák, amikor a precessziós csillagképnek éppen érvényesülő hatásait felismerték, egyúttal azzal is tisztában voltak, hogy minden jegy, illetve csillagkép titokzatos, belső kapcsolatban áll az őt polárisan kiegészítő, vele szemközt álló csillagképpel, vagy jeggyel. Erről is már beszéltünk a megfelelő helyen. Már a régebbi kultuszokban jelentkezett ez a szimbolikus kettősség, poláris kiegészítés. A Rák precessziós korszakában a vele szemközt lévő Bak jelképei is megjelentek; az Ikrek korszakában pedig a Nyilas szimbolikája szintén szerephez jutott: példa rá a kentaurosz félig ló, félig ember alakja, aztán a sok ősi nép kultuszában fontos helyen álló lóáldozat (a régi hinduk is ismerték az Asvamédhát, a kultikus lóáldozatot), stb. Valószínűleg ebben a korszakban alakult ki a rendszerezett, intézményes papság és a törvénykezés kezdete is, a Nyilas tartalmának megfelelően. - A Bika korszakban, amelynek kultúráját igen sok műemlék és alkotás őrzi, már egészen nyilvánvalóan elénk lépnek úgy a Bika, mint az ezt polárisan kiegészítő Skorpió jelképei és vonatkozásai. Gondoljunk csak az egyiptomiak szent bikájára, az Apiszra, amely a Napkorongot viselte szarvai közt: a precessziós Nap a Bikában! Immár Íziszt is szarvakkal ábrázolták! De ábrázolták a precesszióban tovahaladó Napot sasszárnyakkal is, körülötte a titokzatos Uraeus-kígyóval; ez már a Skorpió szimbolikája, mert a Skorpiót kettős jelkép fejezte ki: a kígyó és a sas. Az előbbi a Skorpió sötét erőire utal, amíg az emberlélek még nem született új életre a Skorpió nagy válságában, a sas pedig a magasba szárnyalást, a fény felé emelkedést jelöli, amidőn a lélek már átélte a halál és újjászületés misztériumát. Mindennek nagy szerepe volt az egyiptomi kultuszban, de ugyanabban a korszakban más ősi műveltségű népek kultuszaiban is: Siva, a hindu  isteni Háromság egyik kiemelkedő személye, bikán nyargal, fején kígyót visel, phallikus kultusza is a Skorpió szexuális jellegét hangsúlyozza ki. Ennek a kultikus korszaknak az emléke [a] mai napig is él Indiában, pl. a hinduk szarvasmarha-tiszteletének képében. A kis-ázsiai Mithrasz-kultuszban is megjelenik a Bika; Mithrasz maga a Nap, ki ifjú képében legyűri, megöli a Bikát; az „ifjú” már az eljövendő Vízöntő-korszak jelképe, amikor a Nap elindul felemelkedő útjára, s kiszabadul a sötétségből, amelybe a Bikában hanyatlott.

Mielőtt továbbmennénk a precessziós korszakok során, emlékeztetünk a „világhoroszkóp” rajzára. Ebben a négy sarkalatos pontot az Oroszlán, a Bika, a Vízöntő és a Skorpió foglalja el. Ezek a világhoroszkóp és a precessziós ciklus, a Nagy Napév fordulópontjai, s ezért különösen kiemelkedő jelentőségük van. Láttuk, hogy a precesszió az Oroszlánban a Nap-erők töretlen, tiszta érvényesülését, az „aranykort” fejezte ki; amikor aztán a precesszió eléri a Bikát, újabb fordulóponthoz érkezik. A Bikát a Skorpióval összekötő tengely választja el a Nagy Napciklus világos félívét, az ég világos felét, a sötét, éjszakai félívtől, amely a Bikától a Skorpióig terjed. A Nap égi háza, az Oroszlán, a tetőponton van, az ég világos felének csúcsán; vele szemben, az éjszakai félív méylpontján a Vízöntőt látjuk. Az Oroszlántól a Vízöntőig terjedő precessziós út a Nagy Napciklus alászálló félíve, a Vízöntőtől az Oroszlánig terjedő rész pedig a felemelkedő félív. Amikor a precessziós Nap elhagyja égi házát, az Oroszlánt, és lefelé ívelve a Bika felé halad, misztikus értelemben hanyatlóra fordul, alászáll. A Bikában aztán eléri a világéjszaka félívének határát, jelképesen sötétségbe merül, elbukik. A Bika anyagias erői látszólag elnyelik, leigázzák a Napot, amely itt az éjszakába hanyatlik. De a Nap tovább folytatja útját, eléri idővel a Vízöntőt, s ezzel újabb fordulóponthoz jut a Nagy Ciklus útján. A Vízöntő egyben a hanyatlás mélypontját, de a felemelkedés, az újjászületés felé ívelő út kezdetét is jelenti. S amint a Nap a Nagy Ciklusban a felemelkedő íven továbbhalad, végül eléri a Skorpiót, amelyben kiemelkedik a halál, a sötétség éjszakájából, és a világosságban az ég világos felébe szárnyal, mint a sas, hogy aztán ismét felmagasztosulva elérje égi házát, trónját, a dicsőség teljességét az Oroszlánban.

Ennek a négy sarkalatos pontnak mélységes értelme van, titokzatos, ősi törvényszerűséget hordoznak, s a világ minden ősi eszmélése, minden vallásos, bölcseleti, költői és művészi kezdeményezése a bennük rejlő szimbolikán épült fel. Említettük, hogy úgy az Ó-, mint az Újszövetségben ismételten találkozunk a négy sarkalatos jelképpel; Szt. János „Jelenéseiben” már hatalmas világtörténésekre utalnak. Alább majd látni fogjuk, hogyan jut kifejezésre a Nagy Napciklus, s ezen belül kiemelkedő szerephez jut a négy sarkalatos pont, minden ősmítoszban és mesében.

Folytassuk most utunkat a korszakokon át, a Nap precesszióját követve. A Bika korszaka után a Kos 2160 esztendős korszaka következett. Ekkor mindenütt új, merész és úttörő szellemiség kezdett kibontakozni, s ezzel együtt új jelképek foglalták el a régebbiek helyét, vagy járultak ezekhez. A kos, a bárány jelképeivel találkozunk a kultuszokban; a szelíd pásztoridillek poézisa épp úgy idetartozik, mint a kosáldozat véres színjátéka. A Kos-korszak kultikus értelme a legvilágosabban és legtudatosabban az ószövetségi zsidóságban jutott kifejezésre. Már a zsidók őse, Ábrahám, kost áldozott az Úrnak, a Kos jelképesen megváltja az embert, Ábrahám halálra szánt fiát. Pedig Ábrahám idejében a földön még a Bika-korszak uralkodott, a zsidóság így mintegy már előre megsejtette kultikus feladatát, a Kos-korszak beteljesítését. Ez határozottan lép elénk akkor, amikor Mózes megszervezi és kivezeti népét az egyiptomi rabságból: a zsidóság tudatosan rálép a közben kozmikusan is beállott korszak kultikus útjára. Mózes tanácsára a zsidók bárány vérével kenik be az ajtófélfákat, hogy az Úr angyala felismerje otthonukat; intézménnyé válik a bárányáldozat és a húsvéti bárány elfogyasztásának jelképes, kultikus szokása, mely szintén a megváltás gondolatára utal.

A Kos poláris kiegészítője a Mérleg, a kiegyenlítő törvény eszméjével: a zsidóság kultuszában a Kos-bárány jelképeihez a Törvény járul, mint vallásuk lényege és alapja. Amikor Mózes a törvény tábláit kapja az Úrtól, az elvakult zsidóság lázongani kezd, és vissza akar térni az elhagyott, régebbi kultuszhoz, a Bika jelképéhez; aranyborjút  állít fel, és ezt imádja. Mózes összetöri az aranyborjút; a Bika korszaka immár letűnt, s ő az új éra hirdetője! A megtévedteket a Bika poláris, mélyebb értelmű ellenképének (Skorpió) szimbólumával, a rézből készült kígyóval gyógyítja meg. Más ősi népeknél szintén felszínre kerültek a Kos-Mérleg jelképei; hogy csak a germánokat említsük: Frigga, Wotan főisten felesége, a rend és erkölcsi törvény őre, kosok vontatta szekéren jár, Wotan maga pedig a Törvény rúnáit - titokzatos igéit - viseli lándzsáján, amely a világ rendjén őrködik. De ismételjük: a Kos-éra egész kultikus tartalma a zsidó vallásban jutott legteljesebb, legnyilvánvalóbb kifejezésre. Valóban Isten nagy kozmikus rendjébe kapcsolódtak bele, s ők voltak a Kos-korszak igazi megtestesítői.

Ám a Nagy Ciklus továbbhaladt, és elközelgett a Halak korszaka. A precessziós Nap a Bika óta már a sötét félívben jár, az emberiség tévelyeg, értelme és szellemisége elhomályosodott. A bölcsek, a próféták, a látnokok vezetik az embereket a sötétben, fel-felvillantják előttük az isteni törvény örök igazságait. S a Kos-korszak előkészíti a homályba süllyedt emberiséget arra, hogy az ős Igazság magasrendű tanait megismerhesse. A Halak korszaka - a Halak ismert hatásainak megfelelően - a lelkiség, az elmélyülés, az egyetemességbe visszavágyó megismerés elemeit hozta. Még mielőtt a precesszió elérte volna a Halakat, Indiában megjelent Buddha, és új, tisztult erkölcsiség, egyetemes világnézet tanait hirdette, mint a Halak előfutára. A 2160 éves Halak-érájának folyamán hithirdetők és vallásalapítók egész sora lépett fel; a régi kultuszok mindenütt elmélyülnek, új, univerzális elemekkel gazdagodnak. De a Halak korszakát kifejező legmélyebb és leggyökeresebb igazság elhivatott, Istentől rendelt hirdetője - Jézus. Ő valóban az egyetemesség eszméjét hozza, szeretete mindenekre kiterjed, újat ád a régi helyébe, de hangsúlyozza, hogy nem akarja lerombolni a Törvényt - a Kos-korszak nagy eredményét -, mert azért jött, hogy ezt beteljesítse. S valóban, Jézus tevékenysége tele van mindkét korszak jelképeivel: magát jó pásztornak, majd Isten bárányának nevezi, elfogyasztja tanítványaival a jelképes bárányt az utolsó vacsorán, de a Kos-szimbólumok az ő tanításában már megtisztulnak; elfordul a véres bárányáldozattól, s az ősi jelképet önmagával helyettesíti: ő maga az isteni Bárány, amely felajánlja magát az örök áldozatra, hogy vérével megváltsa a sötétségbe merült, bűnös emberiséget. De párhuzamosan a Kos-szimbólumokkal, sőt ezeknél hangsúlyozottabb értelemben jelennek meg Jézus életében és tanításaiban az új, a krisztusi Halak-korszak jelképei: halakkal lakatja jól az igére éheseket, halakkal és kenyerekkel, mert a Halak poláris kiegészítőjének, a Szűznek ősi jelképe az „arató szűz”, aki búzakalászt tart a kezében. Az utolsó vacsorán Jézus örök és mélységes misztériumot ád híveinek, megáldván a kenyeret, amely az Ő szent testévé válik, hogy az, aki azt eszi, örök életet nyerjen... A Szűz kultusza, látjuk, kozmikusan kapcsolódik a Halak-érájához, a krisztusi tanhoz; csak a racionális, értetlen hitújítás tarthatta lehetségesnek azt, hogy a Szűz kultuszát elválassza a kereszténységtől, amellyel szervesen, elválaszthatatlanul összefügg. Az első keresztények még nem használták a kereszt jelképét, jelük a Hal volt, tudatosan kifejezve a kultusz kozmikus vonatkozását. A püspöksüveg halfejet ábrázol, mint ahogy Jézus első tanítványai is halászok voltak, és Péternek azt mondotta, hogy „ezentúl majd emberekre halászol”.

A Halak-korszaka, mely isteni, kozmikus törvényszerűséggel elhozta Jézust és a krisztusi hitet az emberiségnek, ez idő szerint vége felé jár, némelyek szerint már véget is ért, és eljött a Vízöntő korszaka, óriási változásokat idézve fel a földi életben, a Vízöntő ismert hatásainak értelmében felforgatva, feje tetejére állítva mindent, hogy a régi világból megszülethessen az új.

A csillagképek határait nem lehet olyan pontosan és félreérthetetlenül megállapítani, mint az évi Nappálya állatövi jegyeinek határait. Ezért bajos volna pontosan, határozott évszámmal megjelölni egy-egy világéra kezdetét vagy végét. Csak megközelítőleg határozhatjuk meg ezeket a döntő időszakokat. Mondottuk, hogy némelyek szerint a precesszió jelenleg a Halak első fokaiban, tehát a Halak érájának vége felé jár; mások viszont azt állítják, hogy már elértük a Vízöntő korszakát, s ennek a végétől számított harmadik foka (elejétől számítva 27-ik foka) körül jár a Tavaszpont.    

Hentges német asztrológus fejtegetéseire támaszkodva ismertetjük azt a felfogást, hogy már ránk köszöntött a Vízöntő korszaka. Volney és Bailly francia csillagászok még a XVIII. század vége felé, régi adatokra támaszkodva,  egymástól függetlenül arra az eredményre jutottak, hogy a Tavaszpont Kr. előtt az 1447-ik évben a Kos csillagképének közepén, annak 15. fokán állt. Ez az év jelezte volna tehát a Kos érájának közepét, s innen számítva 1080 évvel később lépett át a Tavaszpont a Halakba. Eszerint a Halak korszaka Kr. előtt 367-ben kezdődött volna. Ősi hagyomány, mely valószínűleg tapasztalaton alapszik, hogy egy-egy világkorszak uralkodó, jellemző hatásai nem egyszerre állnak be, hanem az előző korszak végső szakaszában már felderengenek a következő éra eszméi (ld. Buddhát), s ezek csak később érlelődnek meg, hogy teljes értelmükben kifejezésre jussanak. 367 év nem hosszú idő egy világkorszakban, vagy világhónapban, hiszen 72 esztendő felel meg a világhónap egyetlen napjának. A precessziós Nap a Halak szakaszának 5. foka körül járhatott Jézus születésekor, a fokokat a precesszió értelmében a szakasz végétől számítva. A Halak érájának szellemi hatástartalma ekkor érett meg arra, hogy Jézus egyetemes értelemben tudtára adja az embereknek. Ha ez az időszámítás megfelel a valóságnak, akkor 367-et levonva 2160-ból, megkapjuk a Vízöntő-korszak kezdetének évét: Kr. u. 1793.

Ez az év csakugyan hatalmas átalakulást jelez: a francia forradalom ekkor állt tetőfokán, egy új korszak vajúdott és született meg a véres vajúdásban. Nem sokkal előbb már végbement egy másik, szintén óriási kihatású átalakulás: az amerikai Unió megszületése, amely eszméivel mintegy előkészítője és érlelője volt az európai forradalomnak. Néhány évvel előbb fedezték fel az Uránuszt is, s tudjuk, hogy az Uránusz a Vízöntő jelentéstartalmával rokon hatásokat fejt ki. Az emberiség tehát akkoriban fejlődött arra a fokra, hogy legjobbjai már erősen reagáltak az addig ismeretlen planéta hatásaira, s ez magyarázza meg a felfedezést éppen a Vízöntő-korszak küszöbén. A Vízöntő-éra beállta tényleg gyökeresen felforgatta a régi világot; évezredes kiváltságok mentek veszendőbe, egészen új emberréteg került felszínre, s a földi élet nagy problémái jelentékeny átértékelésen mentek keresztül. Egyrészt hatalmas szellemi-értelmi fellendülés kezdődött, a természettudományok elindultak diadalmas útjukra, a racionális ész mindenek fölé igyekezett kerekedni, de másrészt megindult egy veszedelmes bomlási folyamat is, a szabadságból szabadosság lett, az erők egyenlő versenyéből ijesztő társadalmi egyenetlenségek születtek, az új eszmék ledöntötték a régi ideálokat, de nem elégíthették ki az emberiség magasabb törekvéseit, s ezért új és újabb gondolatok kezdték kergetni egymást, szinte minden nemzedéket szembeállítva a megelőzővel. Óriási válságok és problémák merültek fel, s az emberi alkotószellem hihetetlen erőfeszítéseket tett, hogy megoldja azokat. Haladás és hanyatlás, fejlődés és visszafejlődés zűrzavarosan keveredett össze, és olyan mozgalmakat, összeütközéseket idézett fel, aminőkhöz foghatót nem ismert Földünk azelőtt. Minden óriási arányokat öltött, és világunk minden része közelebb jutott egymáshoz, hogy ugyanakkor ez a közelség éles összecsapásokra vezessen. Úgy forr, kavarog, vajúdik az emberi élet, mint soha azelőtt: valóban a Vízöntő-korszak hatalmas átalakulása ez, hiszen láttuk, hogy ezen a ponton rendkívüli dolognak kell végbemennie: a földi lét mikéntjét jelző precessziós Nap eléri az alászálló, hanyatló félív végpontját, hogy onnan ismét emelkedőre forduljon. Ez a legválságosabb, de egyben legígéretesebb korszak a Nagy Ciklusban, mert a precessziós Nap a Vízöntőben indul el jövendő újjászületése, magasba szárnyaló diadala felé.

Ha a Vízöntő-korszak 1793-ban állt be, akkor jelenleg ennek a világhónapnak harmadik napját éljük. A Vízöntő-korszak minden jellegzetes hatása és forrongó átalakulása szemünk előtt megy végbe. A földi élet válsága, népek és életformák problémái itt vajúdnak előttünk, és példátlan méretű, eddig elképzelhetetlen feszültségű próbálkozások történnek, hogy megszülessen az új világ a lassan összeomló régi helyén. S ha azoknak van igazuk, akik szerint még csak úgy 1950 vagy 1960 táján fogja a Tavaszpont elérni a Vízöntőt, a jelenségek akkor is már ennek a korszaknak a közelségére, kibontakozó erőkifejtéseire mutatnak, hiszen mondottuk, hogy a világhónapok határai elmosódnak, nem válnak el élesen egymástól. Csupán az átmenet ténye marad meg, s ezt a magunk szemével, sőt „a magunk bőrén” tapasztalhatjuk.

Milyen lesz a teljesen kialakult, valódi életformáját elnyert Vízöntő-korszak? Nem tudjuk, csak sejthetjük. A válságok ma plútói jellegűek, fenekestől felkavarnak mindent, és nagyarányú módon állítják élére az életbevágó problémákat, de éppen mert plútói a hatás, nem elégedhet meg félmegoldással, hanem előbb-utóbb meg is oldja a kérdéseket. Új világkorszak jön, amelyben a ma még forrongó, megoldatlan problémák tisztázódnak, és a földi élet kiegyensúlyozottan indul meg fölfelé emelkedő útján.

Mi ennek a korszaknak a szellemi tartalma, kultikus jelképe és célja? A Vízöntő poláris kiegészítője az Oroszlán, a feltétlen, de áldásos uralom szimbóluma, melyből a Nap éltető erői áradnak. A totális rendszerek, a tekintélyuralmak megfelelnek ennek a hatásnak, s feltehető, hogy kigyógyulva a kezdeti nehézségekkel együtt járó gyermekbetegségeikből, nagyszerű fejlődésre fognak lendülni, olyan életformát hozva, mely valóra váltja a ma még csak remélt eredményeket. A Vízöntő gyökeres átalakító, megújító hatásai minden téren új, ígéretes lehetőségekre mutatnak.

Mi a Vízöntő ősi jelképe? Az ifjú, aki kezében sajtárt tart, és termést fakasztó vizet önt a föld rögére. Az egyetlen jegy, amelynek jelképe egy fiatal férfi, ifjú ember. Önkéntelenül az evangéliumi szavakra kell gondolnunk: AZ EMBER FIA, aki eljövendő... Jézus Krisztus, akinek műve nem korlátozódhatott egyetlen világérára, a Halakra, hiszen ő maga mondotta, hogy ismét el fog jönni! A Vízöntő a jézusi irányítás beteljesítője, amikor Jézust, akit „egy időre nem láttunk”, „ismét látni fogjuk”. Nem kell ezt betű szerint érteni, nem kell apokaliptikus Világvégére gondolnunk. Jézus igehirdetése és igazsága beteljesülhet anélkül, hogy Földünk megszűnnék létezni. Hiszen az Evangélium is azt hirdeti, hogy „új föld és új ég lészen”... A Vízöntő forrongó vajúdása véget vet a réginek, de nem úgy, hogy utána ne következzék új életforma, hanem előkészíti az emberiséget az „új földre és új égre”. Krisztus újraeljövetele sokkal mélyebb misztérium, semhogy racionális, józan, kézzelfogható értelmezéssel magyarázhassuk. Hogyan, miképpen, nem tudjuk - de tagadhatatlan és kétségtelen, hogy Jézus megjósolta a nagy változás eljövetelét, és a Jelenések Könyvének jelképes, világátalakító víziói meglepően emlékeztetnek korunk forrongó eseményeire... Krisztus mondotta, hogy „Én az Élet vizét hoztam nektek” - íme az Ifjú, az Ember Fia, az Élet vizének hozója - a Vízöntő!

Egy bizonyos: ha a világérák folyamatát a múltban annyira találónak, mély gyökerekre és válságokra világítónak találtuk, akkor a máris beállott vagy a közeljövőben beálló Vízöntő korszaka is meghozza a maga törvényszabta, titokzatos, de nyilvánvalóvá érlelődő hatásait, abban az értelemben, ahogyan az asztrológia ősi tanai az asztrális és kozmikus tényeket magyarázza. Megpróbáltatásokon, szenvedéseken, katasztrófákon keresztül vezet a Vízöntő útja a kibontakozás felé, de bizakodhatunk, mert a földi lét útját jelző Nagy Napciklus nemsokára felfelé ível és emelkedőre fordul, egyre közelebb jutva az isteni Világossághoz. És Jézus a jobbja felől gyűjti majd azokat, akik a nagy próbát megállották, hogy így szóljon hozzájuk: „Vegyétek ezt a Földet, amely nektek készíttetett a világ kezdete óta!”

2. Az ősmítoszok, mint a nagy Napciklus kifejezői

Minden művelődéskör ősi mítoszában a leggyökeresebb kozmikus tények jutnak kifejezésre; a még pre-logikusnak, vagy legalább részen pre-logikusnak nevezhető szemlélet meglátja a nagy kozmikus folyamatok összefüggését a földi, emberi történésekkel, s ezeket mitikus, jelképes, „rejteki” módon mondja el. Ez egyúttal a költészet eredete is, mert az első költők mindig váteszek, bölcsek, látnokok. Amikor a költő már nem az egyetemességben, nem a kozmikus folyamatok keretében látja az emberi dolgokat, akkor elérkezik a szó szoros értelmében vett „szépirodalom” kora, s az ilyen irodalomban az ősi, gyökeres kapcsolatok már csak félig öntudatlanul, mintegy a háttérben jelennek meg. Az első nagy szellemi eszmélést a mítosz hordozza, s ebben minden jelképes, a szimbólumok általános és egyetemes tényekbe kapcsolódnak. Ez az oka, hogy a mítoszok az egész világon hasonló alapelemeket mutatnak. Voltaképpen minden mítosz csupán egyetlenegy témával foglalkozik, s ez a téma nem egyéb, mint - a Nagy Napciklus jelképiségében rejlő kozmikus történés, a földi életre vonatkoztatva. A mítosz középpontja mindig a hérosz, a hős pedig mintegy magának a Napnak a megtestesítője. A történés egymásra következő fázisai sorra megegyeznek a precessziós Napciklus állomásaival, elsősorban és legkiemelkedőbb módon a négy sarkalatos ponttal, az Oroszlán, a Bika, Vízöntő és Skorpió szimbolikus jelentéstartalmával. Ez annyira általánosan helytálló a mítoszokra nézve, s annyira mélyen gyökerezik az egyetemes szemléletű ősköltészetben, hogy ugyanez az egyetlen „örök téma” aztán a népmesékben is folyton megismétlődik, mi több, a már „irodalminak” nevezhető korszak alkotásaiban is akaratlanul, legalább a sorok közt újra meg újra kifejezésre jut. Az úgynevezett „örök könyvek” mindegyikében kisebb-nagyobb mértékben ez a sajátosság lép elénk, s talán éppen ez teszi az ilyen műveket időtálókká, hogy sem a divat, sem a közfelfogás változásai nem árthatnak meg neki.

De maradjunk az igazi, eredeti mítoszoknál, amelyekben a Napciklus jelképes eszmevilága [a] legnyilvánvalóbban jelentkezik. Minden nép ősmítoszában ugyanazok az elemek szerepelnek, a különbség csupán a látásmódban és a kifejezés jellegzetességeiben mutatkozik. Minden mítosz hőse Nap-hős, szoláris hérosz, aki magát a Napot személyesíti meg. Olykor ugyan találunk a mítoszok közt Hold-vonatkozásokat is, s tény, hogy az egyetemes Napmítosz mellett a legtöbb művelődésben a Holdmítosznak is szerep jut, de a Holdmítosz rendszerint csaj kísérője, kiegészítője a Napmítosznak, hiszen minden művelődés felismerte a Hold természetében a Naptól való függést, amely alárendeli a központi, legnyilvánvalóbb hatású égitestnek.   

Így például a legrégibb, teljes egészükben fennmaradt mítoszok, a hindu Mahábhárata és Rámájana, szintén tartalmaznak Holdmítosz-elemeket, de a központi hős és a központi történés bennük is - főleg a Rámájanában - a Nappal áll kapcsolatban. Napmítosz Héraklész regéje, a Biblia-béli Sámson története, az Aranygyapjú mondája, stb. Héraklész tizenkét munkája nem egyéb, mint a precessziós Nap diadalmas útja a tizenkét állatövi szakaszon keresztül; Sámson lobogó haja a napsugarak glóriáját fejezi ki; mindketten a révén buknak el, vesztik el erejüket: a precessziós Nap a Bika vénuszi, nőies szakaszában merül a sötétségbe, hanyatlik a mélybe. Jázon az egykor élő valóságnak, az arany- (Nap) fényű Kosnak már csak holt emlékét, a gyapját hozza el, s ő is elbukik a Bika-Vénusz (Medea) hatása alatt.

Vegyük szemügyre a nálunk is meglehetősen ismert eposzok egyik legjelentékenyebbikét, a germán Siegfried-Sigurd regét. Ebben pontról pontra, állomásról állomásra kísérhetjük a Napciklus fázisait, mégpedig nem az évi Nappálya, hanem a precessziós Nap útjának sorrendjében, vagyis visszafelé az állatövi szakaszok során, mint a mítoszokban általában. De ne a „Nibelung-ének” történését vegyük alapul; ez az eredeti germán regének késői, már keresztény korban létrejött változata, s az ősi elemek jó része vagy hiányzik belőle, vagy nagy változáson esett át. A rege eredeti formáját a skandináv Edda-dalok őrizték meg, s Wagner, aki maga is misztikus volt, ennek alapján írta meg zenedrámáinak mélyértelmű szövegét. Wagner teljesen tisztában volt a rege jelképes jelentésével, s ezt tudatosan hangsúlyozta is művében! Kövessük a regét végig ebben a tolmácsolásban.

A germán Napmítosz fázisait könnyen végigkísérhetjük, s ez általában illusztrálja a mítoszok történéseinek örökön ismétlődő körét. Tudjuk, hogy a precessziós Nap a dicsőség teljességéből, az Oroszlán égi házából kezdi jelképes vándorlását. A Nap a mítoszban mindig a központi hős, a hérosz. Sigurd-Siegried is égi eredetű. Apja, Siegmund, Wotannak, az égi királynak, az uralkodó istenségnek a fia. A ciklus még a Siegmund-regében indul. Siegmund az istenség fia, a Nap-hős. De a ciklus magával hozza, hogy a Nap elhagyja égi dicsőségének házát, és elinduljon a kalandos, bizonytalan úton, amely kérlelhetetlenül a Bika, a bukás felé vezet. Wotan, miután elhagyta égi házát, fiával együtt kalandozik, elrejtve eredeti mivoltát, mint ahogy a Nap is elveszti erejének teljes és töretlen kifejezését a Rákban. Az Ikrek jelentése is felmerül: Wotannak földi nőtől - erre a Rák utal - két gyermeke van, egy ikerpár: Siegmund és Sieglinde. Az istenség kénytelen magukra hagyni, sorsukra bízni őket, annál inkább, mert azért hozta létre fiát, hogy ez a szabad, korlátozásokat nem ismerő Nap-hős elvégezze azt a feladatot, a megváltás művét, amelyet ő maga, a Törvénnyel megkötött istenség nem vállalhat. Siegmund elszakad Sieglindétől, s ez az utóbbi a Bika vénuszi tartalmának kifejezőjévé válik. Az anyagiasság, a testiség rabságába süllyed itt, a Bika értelme szerint,  s a Bika utolsó - de a precessziós úton első - harmadában (dekanátusában) uralkodó Szaturnusz gátló, merev, sötét uralma alatt senyved. Ezt Hunding testesíti meg. A Nap-hérosz, Siegmund, elkerülhetetlenül a Bika hatása alá kerül, belép Hunding házába, s ott rátalál a Bika-Vénuszra, Sieglindére. A nőiség vonzása, a testi szerelem, a szaporodás földies parancsa megejti, és a Nap-hős, a kozmikus törvénynek megfelelően, elbukik, elhanyatlik a Bikában. Sötétségbe merül, s a sötétség küszöbének szaturnuszi őre, Hunding elejti. A Siegmund-ciklus itt véget ér, de a Napmítosznak még csak [az] első sarkalatos pontjáig jutottunk. A Nap folytatja útját, de most már Siegfried a megtestesítője. A Nap sötétségben merült a Bikában, most a Bika-Vénusz méhében rejtezik: Siegfried, a jövendő Nap kifejezője, Sieglindétől születik meg, de mint ahogy a precessziós Nap a következő fázisokban a sötét félív homályában bujdosik, Siegfriednek is rejteznie kell. Mime, a törpe neveli fel az ifjút, a sötétség honában, az erdő mélyén. Siegfried, az ifjú, itt a Vízöntőbe jutott precessziós Nap. A Vízöntő nemcsak a sötét félív mélypontján van, Mime barlangját fejezve ki, hanem maga Mime is szaturnuszi elemet képvisel: a Vízöntő ura a Szaturnusz, s Mime maga kovács, a kemény, merev anyag megmunkálója, ami szintén szaturnuszi elem. De a Nap és megtestesítője, Siegfried nem maradhat az ismeretlenség homályában és Mime szaturnuszi rabságában: átéli ennek a fázisnak egész jelentéstartalmát, maga is elsajátítja a kovácsmesterséget, sőt megteszi azt, amihez Mimének nincsen hatalma: újrakovácsolja apjának isteni eredetű kardját, amelyet Wotan maga tört szét. Mit jelent ez a motívum? A ragyogó kard nem egyéb, mint a napsugár, a Naperő jelképe. Amikor a Nap-hős a Bikában elhanyatlott, erejét is el kellett vesztenie. De amikor az új Nap-hérosz, Siegfried, a Vízöntő mélypontján az emelkedő félív útjára fordul, akkor a Nap lassan kiemelkedik a sötétség börtönéből, és visszanyeri erejének egy részét; ezt fejezi ki az újrakovácsolt, visszaszerzett kard. Siegfried valóban kilép a Vízöntő szaturnuszi börtönéből, mégpedig egészen vízöntői lendülettel: fellázad Mime ellen, sőt meg is öli ezt, hogy ne állhassa útját az emelkedésben. A precessziós Nap tovább halad, a Skorpió felé igyekszik, ahol valóban kiemelkedhetik majd a homályból, és kibontakozó ragyogással törhet a magasságba. Siegfried is ezt az utat követi, de hogy a Skorpió sarkalatos fordulópontján újraszülethessen, és naphősi mivoltában kiléphessen a dicsőség fényébe, előbb meg kell küzdenie a sötét félív végén őrködő erővel, amelyet a Skorpió alantasabb jelképe, a kígyó fejez ki. A sárkány ez, a mítoszok elmaradhatatlan eleme. Siegfried, a Nap, visszanyert Nap-erejével, győzhetetlen kardjával legyűri, megöli a sárkányt; ezzel végleg fölébe kerekedik a sötétség hatalmának, és mint a Nap, kiléphet az ég világos felének dicső ragyogásába, mintegy újraszületve a homályban való hosszas veszteglés után. A mítoszban hiányozni látszik a Skorpió másik jelképe, a sas, amely az új életre születést, a magasba szárnyalást fejezi ki. De a madár eleme megvan: Siegfried, miután legyőzte a sárkánykígyót, megérti a madár szavát, s ez további útja és feladata felé irányítja: el kell érnie a Szüzet, Brünhildét, aki magányosan, titokzatos álomba zárkózva - akárcsak a másik ősi mesealak, Csipkerózsika - várja az ébresztő Nap-hős érkezését. Azonban Siegfriednek, mielőtt elérhetné a Szüzet, át kell hatolnia a Mérleg szakaszán. Láttuk fentebb, hogy a Mérleg jelképes értelme a ciklusban a Törvény elvével kapcsolatos. Wotan áll útjába, sorompóként fektetve keresztül előtte gerelyét, amelyre a világon uralkodó isteni Törvény rúnái vannak bevésve. Siegfried azonban azért Nap-hős, hogy a Nap kötetlen, szabad erejét testesítse meg; nem riadhat vissza még a szentesített törvény parancsától sem, hiszen magában hordozza a legfelsőbb kozmikus törvény erejét: Siegfried kettévágja kardjával - Naperejének jelképével - a Törvény gerelyét, amely szabad útján korlátozza. Most már tovább haladhat, és elérheti a Szüzet, Brünhildét. A Szűz rejtekhelyét tűz övezi, s ennek a tűznek nincsen nyilvánvaló egyezése a Napciklus ide tartozó fázisával. Ez a tűz még a Skorpió marsi elemére utal, s az alantas vágyat fejezi ki, amely magában a Nap-hősben, Siegfriedben lobog. Ezt is le kell győznie, mielőtt érdemessé válna a Szűzre, a tiszta gondolatra, az istenség eszméjének hordozójára. Siegfried áttör a lobogó lángokon, legyőzi önmagát, a benne égő tüzet, s eléri a Szüzet, aki érintésére életre kél. A Nap-hős beteljesítette feladatát, s miután elnyerte a Szüzet, eléri dicsőségének teljességét, felemelkedik az Oroszlán diadalmas házába. 

De a ciklusnak az a természete, hogy ennél a látszólagos betetőzésénél sem állhasson meg. Siegfriednek, a Nap-hősnek tovább kell mennie: elhagyja Brünhildét, és elindul a kalandos vándorúton, mint egykor apja, az előző Nap-hős, Siegmund. Wagner ezt a fázist is tudatosan jeleníti meg: Siegfried a holdfényes Rajnán halad pályájának újabb állomása felé: a Rák útja ez, hiszen a Rák jelentéstartalma a vízzel kapcsolódik, s a Hold uralkodik benne. Így jut el végül az Ikrekhez: Gunther király és testvére, Krimhild-Gutrun palotájához. De Krimhild-Gutrun voltaképpen már a Bikában van otthon; ő jeleníti meg a vénuszi hatást, amely a Nap-héroszra örökké végzetes, mert amidőn belémerül a testiségbe, a Bika sötétségébe, el kell buknia. Ez kérlelhetetlen törvény a mítoszban; s a Napciklus értelme szerint, látjuk, nem is lehet másképpen. Krimhild-Gutrun, a Bika-Vénusz, akarva-nem akarva, kénytelen Siegfried bukásának okozójává lenni. Siegfried, a Nap elhagyta régi fényességének otthonát, és belemerült a sötétségbe. A Bika végén, amelyet az alászálló precessziós Nap elsőnek érint, ismét ott leselkedik - az egész szakaszban uralkodó Vénusz-Gutrun mellett - a harmadik dekanátus ura, a Szaturnusz sötét, gátló, gáncsot vető ereje, amelyet ezúttal Hagen testesít meg. A Szaturnusz a Nap örök ellenfele, s ellenlábasa, Gutrun-Krimhild, a Bika-Vénusz akaratlanul előkészíti Siegfried halálát, elárulja sebezhető pontját a leselkedő Hagennek, hiszen a Nap-hős, amikor vénuszi hatásának ölelő karjaiba merült, egészen a hatalmába jutott.

S itt meg kell említenünk, hogy a Nagy Napciklus misztériumában a Tejútnak is megvan a maga szimbolikája, amint nagyjából a Bika és a Skorpió sarkalatos pontjait összekötve átnyúlik az égbolton. Már alakzatánál fogva is rendesen mint fa vagy mint folyóvíz jelenik meg a mítoszokban. A hinduk a Tejutat az „égi Gangesznek”, tehát folyónak tartják. A Siegfried-regében mindkét jelképes megjelenésében szerepel: a Bikában elhanyatló Nap, a Nap-hérosz fák közt, erdőben éri el végét. Hagen akkor döfi le, amikor egy patak, tehát folyóvíz partján lehajol - elhanyatlik -, hogy vizet igyék. (Ez az elem a Nibelung-énekben is megmaradt.) A Nap alámerült, elbukott a Bikában. Itt véget ér a mítosz köre. Wagner azonban - egészen az ősi germán hitrege szellemében és a Napciklus értelmében - utal Siegfried halálának megváltásszerű jellegére is: a Nap-hős mintegy feláldozza magát, hogy az istenek megszabadulhassanak a rájuk nehezedő végzettől, és megtisztulhassanak az Istenek Alkonyában.

Láttuk, hogy erőltetés, kényszeredett belemagyarázás nélkül végighaladhattunk a mítosz kapcsán a Nagy Napév szimbolikus és kozmikus fázisain. Nyilvánvaló, hogy a mítosz a nagy kör szimbolikus és kozmikus történéseinek költői kifejezése. S ugyanígy, minden igazi ősmítoszban felismerhetjük ugyanezt az örök ciklust, a kozmikus folyamat költői mását, amelyet a nagy látnokok szavakba, formákba öntöttek. Valóban csak egyetlenegy örök költői téma van a világon...

Ugyanezek az elemek lépnek elénk az ősi eredetű mesékben is. Hófehérke története ugyanezeken a fázisokon halad végig, ugyanazokkal a jelképekkel. Walt Disney, amikor remekművét, a „Hófehérke” rajzfilmjét megalkotta, a kedves és szükséges humor elemén kívül belevitte abba az ősi kozmikus vonatkozásokat is: tudta, miről van szó. Hófehérke az égi eredetű napsugár, a tiszta lélek; ellenfele, üldözője pedig a Vénusz-Bika testies, sötét hatalma, amelyet a királynő személyesít meg; a lélek azonban csak látszólag bukhat el. Hófehérke maga is a sötétbe merült Napot fejezi ki, s vándorlásában szintén eljut a Vízöntő mélypontjára, ahol szaturnuszi erők megtestesítői, a törpék között kell elrejtőznie. Hiába üldözi a gonosz és kérlelhetetlen ellenség, meg kell találnia örök párját, a lélek urát, Istent; kiemelkedik a homályból, s a herceg - az égi vőlegény - felvezeti mennyi házába. Disney határozottan ezt a gondolatot fejezte ki: a film végén a herceg nem földi kastélyba viszi Hófehérkét, hanem égi várába, mely napsugaras glóriában magasan a föld felett ragyog...

Igen, az örök mítosz ősi elemei újra meg újra elénk lépnek a költők műveiben, olykor csak töredékekben, a gondolatok sejtelmes hátterében, de valahányszor igazi költő nyúl a tollhoz, akarva-nem akarva ebből a hervadhatatlan szépségű és kozmikus valóságokban gyökerező témakörből merít. S ezért a legfenségesebb emberi alkotásokban mindig van valami egyáltalán nem újszerű, hanem mérhetetlen múltakban gyökerező elem, az öröklét tartalmának egy-egy nektárként üdítő cseppje...

*

In Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve. Az asztrológia elmélete és gyakorlata. Bányai és Várkonyi Nyomdai Műintézet, Budapest, é. n.,  295-313.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters