„Az államelmélettől a családig a bomlásnak olyan folyamata mutatkozik, mint eddig soha. Egyensúly? Nem, az biztosan nincsen.” (Huizinga, 1938, 40.) E meglehetősen borúlátónak és pesszimistának (más olvasatban viszont éppen hogy realistának) tűnő mondatok – Formula 1-es hasonlattal élve – akár egy, a XXI. század meglehetősen turbulens légáramlásai közepette manőverezni kényszerülő pilóta élménybeszámolójából is származhatnának.  

Örökérvényű, már-már közhelyszerű megállapítás, hogy nem igazán van új a Nap alatt – már a krízistudattal kapcsolatos kutatások „apostola”, Hamvas Béla is több mint 800 munkát lajstromozott az általa annotált „válság-bibliográfiában”. (Hamvas 1937, 39–105.) Az egyensúlyát vesztett világ mintha azóta sem talált volna vissza önnön stabilitásához, aminek – legalábbis olvasatunkban – legalább annyira vannak lélektani, sőt morális, mint a reáliák világában kitapintható okai. 

A sokak részéről napjainkban is tapasztalható hanyatlástudat és bizonyos negatív fejlemények bekövetkezéséért – más, így például gazdasági és politikai eredők mellett – ugyanis egyfajta „axiológiai térvesztés” (vagy legalábbis eltévelyedés) is okolható. Az erény államtanból – egyúttal a mindennapjainkból – történő kiiktatása, illetve a jogállami legalitás-rendszer által piedesztálra emelt, ám valójában a konzumerizmus oltárán áldozó értékek zsarnokságának tombolása (Schmitt, 2011 [1959], Cs. Kiss, 2016) végeredményben mindent és mindenkit a technikai-gazdasági szemléletmód alapján „értékesíthető” árucikké silányít. (G. K. Chesterton – Schmitthez hasonlóan – ugyancsak arra panaszkodott, hogy az „erények megőrültek”. Weigel, 2022, 209.) A „megtébolyodott individualizmust” (Pollock, 1916, 19–20.)  könyörtelenül pajzsára emelő technikai-gazdasági szemléletmód reprezentánsai és vámszedői persze rögtön előrukkolnak az ellenérveikkel – eszerint a gazdaság és a társadalom modernizációja olyan áldásnak számít, amelynek eléréséért nem számít drága fizetségnek a tradicionális kötelékek – a család, a nemzet, a vallás – kifulladása (vagy egyenesen kifullasztása) sem. Huntington szavaival élve „a modernizáló materialisták örvendtek annak, hogy a tudomány, a racionalizmus és a pragmatizmus fokozatosan felszámolja a létező vallások alapját képező babonákat, mítoszokat, irracionális elemeket és rítusokat.” (Huntington, 2015, 144.) 

E modernizáló materialisták érvelésének középpontjában a legtöbbször az a dogmává merevített tézis állt, miszerint az általuk felépíteni kívánt új társadalom toleráns, észszerű, gyakorlatias, progresszív, humanista és mindenekelőtt szekularizált lesz. E szép új világban a csábító szirének gyönyörű szoprán hangszerelésében tűnhettek fel az olyan szólamok, miszerint Isten meghalt, és mi, emberek öltük meg (Nietzsche, 1886, 143.); hogy a vallás a „nép ópiuma”, egy olyan ideológiai felépítmény, mely a nyomor és a kizsákmányolás talajából nő fel, és elidegeníti önmagától az embert (Marx, 1957, 378.), vagy hogy az emberi szabadság kibontakoztatása egyenesen megkívánja Isten nemlétét (Jean-Paul Sartre-t idézi: Szabó, 1980, 182.) A kevésbé kritikus szemlélők pedig talán megelégedtek Blaise Pascal aforizmájának ismételgetésével, miszerint higgyünk Istenben, hátha valóban létezik. (Idézi: Fukuyama, 2011, 63.)

Az ilyen és ehhez hasonló meglátások deklarálásáig persze csak a modern kor gondolkodói jutottak el; a korábbi korok közfelfogása számára ugyanis egyenesen skandalumnak számított volna, ha a fentihez hasonlatos „szirénhangokkal” szembeni csábításnak nem álltak volna ellen. Istenhez ugyanis az emberiség hosszú időn keresztül úgy kötődött, mint tökéletes teremtőelvhez, akire végső célként kell tekintenünk, és akire éppen ezért választásainknak is szüntelenül irányulniuk kell. (Losonczi, 2006 44.) Még az egyházi hatalom ellen éles kirohanásokat intéző Voltaire is úgy gondolta, hogy ha nem létezne Isten, ki kellene találni. (Voltaire, 1833, 499.) A valóban keresztényi módon gondolkodó államférfiak számára hosszú időn keresztül orientáló elvként érvényesülhetett, hogy a „földi államok” (civitas terrena) mellett Isten városára (civitas Dei) is tekintettel kell lenni egy igazán jó és erényes kormányzás során – hiszen „mi egyebek is a birodalmak igazságosság nélkül, mint nagy rablóbandák?” (Augustin, 1981, 139.) 

A felvilágosodás hatására azonban lassan, de biztosan gyökeret kezdett verni az a felfogás, hogy az egyház és dogmái csak akkor értékesek, ha elősegítik az emberiség erkölcsi előrehaladását (Immanuel Kantot idézi: Kovács, 2001–2002, 11.). Az emberek számára a 20. század harmadik évtizedére talán már az sem feltétlenül jelentett problémát, ha a hőn áhított – ám a szovjet és náci „paradicsomban” végül Godot-hoz hasonlóan meg nem érkező – modernizációért és jólétért cserébe Isten helyett Hitler vagy Sztálin számára kellett tisztelegniük. Az Istentől az „emberi felszabadítás” jelszavának örve alatt szándékosan és végzetesen eltávolódó ateista humanizmus drámájának (Weigel, 2022, 47–48.) „csúcspontjaként” is értékelhető második világháború, a koncentrációs táborok és a meszesgödrök tragikuma sem vezetett el teljesen a keresztény értékek mentén szervezett társadalom és állam ideájának újbóli felkarolásáig.  Sőt egyre többen kötelezték el magukat az önimádat társadalma (Lasch, 1984), az egyedül az ember egóját és vágyait képviselni hivatott „relativizmus diktatúrája” (Weigel, 2022, 163– 164.) és a mindenben/bármiben hinni tudás korántsem racionális attitűdje (Nyirkos, 2018) mellett, amit csak kiegészített, hogy az állam a közjó őrző-védőjéből egyre inkább az egyént megillető jogok szavatolójává vált. E folyamat „mély társadalmi következményekkel járt: az európai közéletben az erkölcsi megítélés transzcendens látóhatárának összeomlását idézte elő.” (Weigel, 2022, 51.) A „spirituális senki földjére” kerüléssel (Weigel, 2022, 53.) párhuzamosan a nyugati politikai elitet fokozatosan a bűvkörébe kerítette a  depolitizáció, a dekrisztianizáció (Horkay-Hörcher 2020, 87–103.), valamint a krisztofób világnézet (Weigel, 2022, 69–739.).

Egy ilyen, pusztán az önnön elégedettségét hajhászó, s a „személyes érdekekre és előjogokra mániákus figyelmet összpontosító” társadalmi atmoszférában [II. János Pál apostoli buzdítását idézi: Weigel, 2022, 107.)] meglátásunk szerint kényszerítő szükséglet a keresztény gyökerekhez és tradíciókhoz történő visszatérés és ragaszkodás, valamint „a keresztény állameszme irányába történő fordulás” lehetőségének elvi élű vizsgálata. Ez a Barankovics István által is sürgetett keresztény állameszme „vetheti [ugyanis] köztársaságunknak is a legszilárdabb alapot és adhatja meg egy teljesértékű […] demokráciának legmagasabb megvalósulási formáját” (Barankovics, 1947, 1–2). A vallás nem lehet ugyan az élet totális és univerzális rendező elve, de a keresztény értékek képviseletének igenis szerepet kell játszania egyéni életünkön túl az államszervezés folyamában, illetőleg a közjogi méltóságok tevékenységében is. A sokasodó válságjelenségek ellenére – sőt pontosan azok okán! – újra tanulmányozni kell azokat az írókat, közéleti szereplőket és véleményformálókat, akik egy ilyen fordulat lehetőségét vázolták fel. Amint Márai Sándor fogalmazott: „Az európai kultúrát nem a hatemeletes betonházak, nem a repülőterek jelentik, nem is a vízlefolyásos klozett. Az európai kultúrát egy lelkiállapot jelenti, mely a keresztény műveltség hagyományaiból szívja erőit. Aki ennek az élményszerű lelkiállapotnak részese, európai.” (Márai, 1942, 11.)

Irodalomjegyzék

• Augustin: City of God. Penguin Books, New York, 1981.
• Barankovics István: Arccal a keresztény állameszme felé. In Hazánk, 1947. augusztus 17., 1–2. 
• Cs. Kiss Lajos: Az értékek logikája: zsarnokság vagy szabadság? In Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016. évi 36. szám.
• Eliot, T. S.: The Idea of a Christian Society. Faber and Faber Limited, London, 1939.
• Fukuyama, Francis: A politikai rend eredete. Az ember előtti időktől a francia forradalomig. Ford. Pető Márk. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011.
• Hamvas Béla: Aktuális kérdések irodalma a Fővárosi Könyvtárban. 53. A világválság. In A Fővárosi Könyvtár évkönyve. VII. Budapest Székesfőváros Házinyomdája, Budapest, 1937, 39–105.
• Horkay-Hörcher Ferenc: Pierre Manent a természetjogról és az emberi jogokról. In Acta Humana, 2020/4. szám, 87–103. 
• Huntington, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Ford. Puszta Dóra, Gázsity Mila, Gecsényi Györgyi. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015.
• Huizinga, Johan: A holnap árnyékában. Korunk kulturális bajainak diagnózisa. Ford. D. Garzuly Mária. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1938.
• Kovács Nemere: Egyetemes vallástörténet. K. n. Kolozsvár, 2001-2002.
• Lasch, Christopher: Az önimádat társadalma. Ford. Békés Pál. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.
• Losonczi Péter: Természetfilozófia, teleológia, teológia. Szent Tamás és Descartes. In Világosság, 2006/6-7. szám, 41–52.
• Marx, Karl: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM, 1. kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1957.
• Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Révai, Budapest, 1942. 
• Nietzsche Frigyes: A vidám tudomány. Ford. Sebestyén Károly. Világirodalom Könyvkiadó-Vállalat, Budapest, 1886.
• Nyirkos Tamás: Politikai teológiák. A demokráciától az ökológiáig. Typotex, Budapest, 2018.
• Pollock, Frederick: An Introduction to the History of the Science of Politics. Macmillan an Co., London, 1916.
• Schmitt, Carl: Die Tyrannei der Werte. Duncker & Humblot, Berlin, 2011.
• Szabó Ferenc: Jean-Paul Sartre, avagy a szabadság útjai. In Katolikus Szemle, 32. évf., 2. szám (1980), 180–183.
• Voltaire: Si Dieu n’existait pas, il faudrait l’inventer. in Beucheot, Jean Quentin (ed): Oeuvres de Voltaire. Tome LXVI.Lefèvre, Paris, 1833.
• Weigel, George: Kocka és katedrális. Európa, Amerika és az Isten nélküli politika. Ford. Kelecsényiné Szabó Gabriella. MCC Press, Budapest, 2022.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés