Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Hamvas Béla: Természettudományos mitológia (1934)

Hamvas Béla: Természettudományos mitológia (1934)

  2023.01.15. 09:02

1.

A múlt év végén Londonban olyan című könyv jelent meg, amelyik fel kellett, hogy ébressze mindazoknak az érdeklődését, akik a modern szellemiség kibontakozását figyelik. [1] A cím, persze, sokszor félrevezet. Mintha a szerző talált volna egy, de csak egy, szerencsés kifejezést, s ezt akasztotta volna ki cégérül. A mű nincs arányban a cím érdekességével. Limitations of science - a tudomány határvonala, egészen más, sokkal jelentékenyebb gondolatokat sejtet, mint amilyeneket a szerző elmond. Amiről a cím alatt szó kellett volna, hogy legyen, nem más, mint a „tudomány határvonala“.


Meg kellett volna fogni a kérdést ott, ahol a tudomány ötven éve bomladozóban van; meg kellett volna mutatni azokat a hézagokat, amikre ugyan találtak újabb elméleteket, hogy a hézagokat megfoltozzák, de a folt, természetesen, sokkal több, mint szépséghiba: jelenti azt, hogy a dolog már nem sokáig fogja bírni. Ehelyett a szerző, igaz, hogy a modern angol intelligencia teljes készültségével, de csak a fizika, asztronómia és pszichológia kis területén levő változásokról beszél úgy, hogy megmagyarázza Einsteint, Eddingtont és Freudot.

A címhez egészen más könyv tartozik. Ennek a könyvnek azt kellett volna elmondania, hogy amikor az Euklides-féle geometria, Newton-féle fizika és Fechner-féle pszichológia megbukott, akkor tulajdonképpen a természettudomány ingott meg a maga teljes egészében. Ki kellett volna fejtenie, hogy Einstein, Eddington, Freud (Drieschről, Dacquéról, Heisenbergről, Hörbigerről, Klagesról, Spenglerről, Frobeniusról, Uexküllről és a modern tudomány többi alapvető képviselőiről nem is beszél) már nem tudósok a természettudomány klasszikus értelmében. Valami más, valami új jelentkezik itt, valami, - ahogy Berdjajev mondja: „új középkori“, vagyis mély, sötét és titokzatos. A tudományt felszámolják - a természettudomány olyan értelemben, ahogy ötszáz évig élt, eltűnőben van.

2.

A természettudomány több száz évig minden dolog és történés egyedül lehető megoldása volt. A tudomány tényekkel dolgozott. A tény mindenki által ellenőrizhető. Működésében nem változik és kényszerítő erővel van: a fel nemfüggesztett és alá nem támasztott tárgy leesik, a föld forog a nap körül, az erősebb állat megeszi a gyengébbet és a pincelakásban élő emberek nagy része tuberkulotikus. Nehézkedés, faji kiválasztás, létért való küzdelem: az élet megrendíthetetlen ténye. A tudomány diktál - a technika végrehajt.

Az eredmény nem maradhatott el: ragyogó idő következett: a copernicus-i világkép győzelme, az analízis győzelme, a kémia győzelme - s csupa győzelem. Felkutatták a földet, a vizet, a levegőt. Ágyúkat öntöttek és alig számbavehető idő alatt az embereket százezerszámra lőtték halomra. Hajókat építettek és millió meg millió tonnákat hurcoltak át az óceánokon. Gyárakat alapítottak, ahol szőttek, öntöttek, faragtak, csiszoltak. Feltalálták az elektromosságot, s íme: telefon, távíró, villamosvasút, lámpa, rádió; feltalálták a motort, s íme: autó és repülőgép. Mindent feltaláltak. Ha a törvények nem lettek volna helyesek, mindez nem lett volna lehetséges. A természettudomány az emberiség fénye lett. Gondolatokat, mint: fejlődés, sejt, vitamin, okság, dogmákká léptettek elő. Ezek a dogmák azonban tények. A tudomány fényében minden egyszerű és világos. Az emberiség eddig együgyű volt, csaknem ostoba, most azonban már biztosítva van.

Abban a pillanatban azonban, amikor az ember közelebb lép, a helyzet lényegesen megváltozik, éspedig megfordul. Kitűnik, hogy a kezdemény nem a tudományé volt, hanem a technikáé. A technika mindig a legközelebbi valósággal dolgozott. Teremtett, és a technika sohasem csinált törvényeket és elméleteket. Figyelt, kísérletezett, keresett. Mindig a realitásban állott.

A technika szerény volt. Mindig megrettent, amikor valamit megtalált, feltalált , ahogy Schwarz Berchtold megrettent, amikor a puskaport feltalálta. Érezte, hogy démonokat szabadít fel. A technika mindig tudta - a nagy feltalálók egészen biztosan tudták -, hogy az, amit csinál , varázslat.

A tudomány azt hitte, hogy a siker az ő sikere. Elkezdett képzelődni, magyarázni, megfejteni. Olyan megfejtéseket, amiket nem lett volna szabad kiépíteni, kiépített; olyan magyarázatokat, amelyek csak bizonyos esetekre voltak helyesek, általánosított; a határokat nem tartotta meg; mélységekről nem vett tudomást; a magasságokat megtagadta, kinevette.

A tudomány gondolkozói mindig abból indultak ki, hogy tudásuk az élet minden kérdését alapjában és végérvényesen megoldja. A múltban ezek a megoldások a mitológiák voltak. A mitológiák megadták az élet értelmét és az élet kérdéseit megoldották. De, először is, a mitológiák történelmiek voltak, teljesítették feladatukat, aztán aktuálissá lettek; másodszor is, megoldásuk mindig imaginárius volt, sohasem végleges és kimerítő. A tudomány ezekkel a mitológiákkal szemben nincs történelmi korszakhoz fűzve, másodszor pedig nem dolgozik mással, csak a realitással. Időtlen és valóságos. Ez volt a XIX. század felfogása.

Egy nemzedék: filozófusok, mint Nietzsche, pszichológusok, mint Klages, csillagászok, mint Eddington és Jeans, fizikusok, mint Einstein és Planck, matematikusok, mint Poincaré és Russell, történészek, mint Spengler és Berdjajew, biológusok, mint Dacqué és Uexküll, etnológusok, mint Frobenius és Preuss, a mitológiákról kezdtek egészen másképpen vélekedni, s az ő nyomaikon az ember mélyebb, áthatóbb belátáshoz jutott. „A mítosz alapja nem egy gondolat - mondja Nietzsche -, ahogy a mesterkélt kultúrában felnőtt ember hiszi, hanem maga a gondolkozás; közli a világról való véleményét, de események formájában, mint: cselekvés és pátosz“. A mítosz, ahogy Bethe írja: „mindig ott lép fel, ahol a racionális gondolkozás és tudományos tapasztalat már megszűnik“. A múlt mitológiai megoldása, germán, egyiptomi, keleti, görög - a legvalóságosabb valóság volt. A mítosz életet adott, fenntartott, ítélt, rajta nyugodott családi élet, politika, társadalom, gazdaság. Mitológia történelmi erő volt - maga volt a történelem , a sors.

A tudomány megfejtéseiből kiküszöbölte a fantáziát, érzést, szellemet. Nem akart világszemlélet lenni, filozófia, metafizika, így védekezett az ellen, hogy bármiféle dolga akadjon az imagináriussal. Ez a kérdés ma már szintén megfordult. A tudomány képtelen volt fantáziát, érzést, szellemet, sejtelmet nem igénybe venni, mert lehetetlenség bármit is ezek nélkül alkotni. Amit az ember lát, az mindig több, mint ember: nemcsak azért, hogy legyen valami, amit a kudarcért felelősségre lehet vonni, hanem azért is, hogy legyen valami, amit a sikerért imádni lehet. A „magasabb realitás“ mindig jelen van, lehetetlen eltávolítani, mert ha az ember az egyik magasabbat eltolja, csak egy másik magasabb nevében teheti. „Aki fellázad Eusebeia ellen, kell, hogy Asebeiát szolgálja.“

Végül a két legnagyobb tévedés: a történelmi és a realitás. Ami a történelmire vonatkozik: minden történelmi. Az élet örök keletkezés-elmúlás. „Kultúrák, államok, társadalmak minden terméke, szokása, nézete a természet produktuma; erre is, mint minden egyébre érvényes a lét feltétele, az a szigorú törvény, hogy semmi sem állandó és minden változik.“ (Spengler.) Nietzsche: „a létező világ költészet, csak változó világ van“; egyetlenegy megrendíthetetlen tény uralkodik az életen: „minden esetben minden keletkező valami teljesen új“. Ami történik, a történelemben történik. Nincs időtlen, mert akkor a történelmen kívül is kellene történnie valaminek. A tudomány éppen úgy időhöz van kötve, mint minden egyéb emberi. Ami a realitásra vonatkozik : a tudományos realitás éppen olyan szellemi, lelki alkotás, mint a mítosz. A mítosz nem egyéb, mint egy formája az emberi gondolkozásnak, „ahol a történés szükségszerűsége szabadságot jelent, ott a történet mítosszá lesz“ (Jollés). Gondolatok, mint: erő, anyag, energia, rezgés, fejlődés,mutáció, képlet - mitológiai gondolatok.

3.

Az ember mondhatja egyszerűen: „türelmetlenség“. És mondhatja tudományosan: „idegsejttevékenység“. A „türelmetlenséget“ mindenki érti; az „idegsejttevékenység“ előzetes ismeretek nélkül nem érthető. Olyan ez, mintha a „türelmetlenséget“ idegen nyelvre fordították volna. Mi az idegen nyelv? Idegen szimbolika. Tudományosan beszélni annyi, mint a dolgokat idegen szimbolikára fordítani.

Az ember itt teljesen idegen világban van. Színeket lát: nem, nem színek, kémiai folyamatok. Fájdalmat érez: nem fájdalom, szövetelváltozás. A tudományos nyelv nem könnyű. Az előzetes ismeretek szélesek, bonyolultak, nehezek; a szimbólumok kemények, merevek, fagyosak.

Ezt a nyelvet tulajdonképpen senki sem beszéli. Csak akkor veszik elő, ha valamit meg kell magyarázni. Ünnepi nyelv ez, amit a művelt ember ismer ugyan, de amit csak a tudomány papjai beszélnek folyékonyan vasárnapokon. Néha úgy látszik, mintha titokról volna szó. De a titkokat széltében-hosszában hirdetik.

Amit az ember megeszik, nem tej, hús, főzelék, hanem vitamin, szénhidrát, zsír, kalória. Amit belélegzik, nem levegő, hanem nitrogén és oxigén. Víz? Nem, H és O.

Minél mélyebbre merül el az ember ebbe a szimbólum-nyelvbe, annál inkább érzi azt, ami nagyon hasonlít az önkényhez. Pupin azt mondja, hogy az egész világegyetem gép: „cosmic engine“; a fa is gép, önmaga által keletkezett és önmaga irányítja magát - „a self-made and self-repairing machine“. A gép természettudományos szimbólum. Dacqué véleménye ezzel szemben: „hogyha az ember a kozmoszt átfogóan szemléli, „egyáltalában nincs mechanikus, csak egymásra vonatkozott történés [...], ez pedig nem más, mint eleven történés“. „A legközelebbi okok megfoghatók - írja Goethe - éppen ezért a legérthetőbbek; talán ez az oka annak, hogy mechanikusnak gondoljuk azt, ami magasabbrendű.“ Darwin Spencer tudományos szimbólum-nyelve szerint az élet alaptörvénye a „struggle for life“. Azóta kiderült, hogy a természet nem ismeri a létért való küzdelmet, csak az „életről való gondoskodást“ (Klages). A tudományos szimbólum-nyelven átláttak: kitűnt, hogy, ami itt történt, „a törvények segítségével történő csábításnak egy neme volt“, ahogy Nietzsche írta; a tudomány nem ismert, hanem „sematizált“; „a tudomány fejlődése az ismertet mindig jobban az ismeretlenben oldotta fel“ és „in summa a tudomány a szuverén tudatlanságnak egy faját készítette elő“.

Szimbólumok nem tartanak igényt valóságra, s amire igényt tartanak, az a hatás. Tudományos magyarázatok sohasem akartak valóságosak lenni, hanem hatást kelteni. A természettudomány célja nem az volt, hogy behatoljon a realitásba, hanem, hogy szimbólum-nyelv-rendszert teremtsen az ő saját „magasabb realitása“ számára. A tudomány azt hitte, tényeket állapított meg, pedig „nincsenek tények, csak interpretációk“. Igazságot akart és mindenki azt hitte, az igazság a valóság. A tudomány maga is azt hitte.

A természettudomány azonban eredményeket ért el. Nem: az eredményeket a technika érte el. A technika reális volt, de sohasem épített teóriákat. A technika mindig az alchimia egy neme volt. Amit alkotott, azt sohasem lehetett előre kiszámítani. A technika természete, ahogy Berdjajev mondja, mindig mágikus volt. És a mágia nem teoretikus. A technika egyes, különálló, magában levő felfedezéseket tett, s ezekből soha törvényeket, elméleteket nem lehetett leszűrni. A technika felidézése annak a mágikus pillanatnak, amelyben az ember képessé lesz az anyagban szunnyadó őselemi energiák felszabadítására. A technika a valóságnak démonikus-dinamikus átélése. A találmány az, amin az egész újkori emberiség alapszik: a találmányban megnyilatkozó feltalálási heurisztika, minden sajátosan „újkori“ lényege. A tudomány csak ennek a technikának magyarázata, hermeneiája - kibontása -, szellemi felépítménye.

Általában azt hitték, hogy a természettudomány rendelkezett az előfeltételekkel és a technika csak levonta az eredményeket. Ortega is ezen a véleményen van: „az alkalmazott tudomány, a technika - írja - a tiszta és önzetlen tudományos munkának nem szándékolt eredménye, véletlen lecsapódása“ és természetesnek tartja, hogy „az ismeretek óriási tőkéjének, ami ma a tudományt teszi, csak egészen kicsiny része hajt hasznot“. Ezzel szemben Santayana azt mondja, hogy a modern földrajz a felfedezések eredménye és a copernicusi rendszer a föld körülhajózása nyomán támadt; „a modern tudomány eredete nem a tiszta szemlélet“. Sullivan: „a tudományt nem a tudományos szemlélet teremtette; a tudományos ismeret az, amely a szemlélet alapja volt“. A „necessity of everyday practical life - a mindennapos gyakorlati élet szükségszerűsége" vetette meg mindennemű tudomány alapját: a babiloni csatornázás a matematikáét, a Nílus áradása a geometriáét. A biológia az orvosi gyakorlatból, a kémia az alchimiából nőtt ki. Ha a tudományosságban „az ismeretek óriási tőkéje“ és a „hasznot hajtó, rész“ között olyan nagy a különbség, ez csak annyit jelent, hogy igen kicsiny és szűk az a reális alap, amire a tudomány oly irtózatos kiterjedésű mitológiát emelt. A gyakorlat, a technika, mindig a maga közeli, gyakorlati szükségletei számára dolgozott és a tudomány utólag kommentárt fűzött hozzá, éspedig hamis kommentárt. Azt hitték, a tudomány elméleteket állított fel és a technika ezekből merítette felfedezéseit. Nem: a technika mindig egyszeri és speciális feladatokat oldott meg, a tudomány ezeket összefűzte, de tévesen. A technika mindig reális volt, a tudományos felépítmény irreális. A technika valóság volt, a tudomány interpretáció. A technika a tényleges realitás, a tudomány a „magasabb realitás“ magyarázatrendszere.

4.

Kezdetben volt a találmány.

Mi a találmány? Kozmikus erők felszabadítása. A találmány segítségével megkötözött alvilági erők szabadulnak fel. Az ember azt hiszi, meg vannak szelídítve, közhely arra hivatkozni, hogy az a villám, amelyik előbb szabadon kóborolt a világban, most megszelídült, mint a kutya, macska vagy ló és utcát, szobát világít, vasal, termofort melegít és teavizet forral, az elektromosság háziállat lett. Az ilyen gondolkozás elvéti a démon lényegét: a titán mindig vad, azért titán. Ki a rabszolga: az elektromosság, amelyik látszólag szelíden él az emberi közösségben, vagy az emberek százezrei, akik szolgálni kénytelenek? Ki győzött: az ember, aki állítólag megfékezte a titánt, vagy a titán, amely a földön soha nem látott uralmat teremtett a gépekben való állandó jelenlétével? Az ember erősebb, az eleven lény, vagy a démon, amelyik pattog, csörög, gázol, robban, berreg, hasít, roncsol - meg kell nézni a nagyvárosokat: füst, korom, szenny, zúgás, zsivaj, száguldás, kattogás - nem az alvilág képe ez? A démon nem szelídült meg, nem szolgál.

Az emberiségnek sohasem volt technikája. Kínaiak, hinduk, babilóniaiak, görögök, mind elérték azt a szellemi magaslatot, hogy technikát csinálhattak volna. De nem akarták felszabadítani az alvilági erőket, sőt azon voltak, hogy megkötözzék, megfékezzék őket minden az ember rendelkezésére álló módon. A görögök Prometheust, a titánt, a feltalálót, a tűz elrablóját, megláncolták. A középkori keresztyénség számára a feltalálás varázslat volt, az ördög műve. Az emberiség tudta, ma is tudja, hogy ami itt felszabadul, az az emberi élet ellensége. A titánok közömbösek az ember értékeivel szemben. Morálisan érdektelenek. Ami bennük van: szellemi indifferencia, több: lélekelleniség, több: életrombolás. Ezért tartották a görögök a titánokat Zeus fennhatósága alatt az alvilágban. Ezért üldözték a középkoriak a varázslókat, Diabolos híveit. Csak az újkori ember, aki lényegében negatív, lázadó, felforgató, démoni, életromboló - ez csinálhatott technikát.

A tudomány legmélyebb alapjában paradox: szellemmel fejt meg valamit, ami nem szellem. Alapja a technika, a tudomány a technika felépítménye. De félreismeri az alapot, nem látja a technika lényegét, nem látja különösen azt, hogy itt felépítménynek semmi helye nincs. Amiről itt szó van, mindig egészen szűk, közeli, egyszeri feladat és megoldás. Téved, aki azt hiszi, hogy az autó és a repülőgép motorja ugyanaz, hogy a hajó és a mozdony gőzgépe ugyanaz, hogy a puska és az ágyú szerkezete ugyanaz. Minden találmány egészen független a másiktól, mindegyiknek megvan a maga egészen saját külön titka: ebben a titokban lakik a találmányban felszabadult titán.

A tudomány azt hiszi, hogy anyagot talált az ismeretre. És azt hiszi, hogy az ismeret független tértől és időtől, így keletkezett a tudományos világ, a tértől-időtől meg nem kötött ismeret világa: az „igaz“ világ, az igazság világa.

Az igaz világ nem a valóságos világ, magyarázata a valóságos világnak. A valóság térhez és időhöz van kötve. A klasszikus természettudomány azt mondja: „az anyag világa a független térben és független időben mozog“. Einstein a tételt úgy korrigálta, hogy „csak a tér és idő összhangzása adja a független realitást“. Ezzel szemben a valóság, hogy a világ realitása: tér, idő, anyag, mozgás, élet - vagyis az „egész“ realitás. A valóság keletkezik és elmúlik - az igazság nem múlik el -, valóságfölötti. A tudomány megrendíthetetlen tényekkel foglalkozik. Azt keresi, ami a világban „igaz“. Ennek az igazságnak fő tulajdonságai, hogy nem tér határozza meg és időtlen.

De az ismeret nem független tértől és időtől: a modern természettudomány, amely szembeszállt a klasszikussal, felfedte ezt a tévedést. Az ismerés csak az átélés egy módja és nem vonatkozik a valóságra, hanem a „magasabb realitására, nem a reális életre, hanem - mitológiai. Ismerni annyi, mint mögéje nyúlni, magyarázni. Ismerni csak igazat lehet. Az igaz mindig a dolog mögött van, benne van, fölötte van, ez benne az „értelem“, a „magasabb“ , a vitamin a gyümölcsben, az oxigén a levegőben, a szénhidrát a húsban - ez a tudomány magasabb realitása. Az ismeret ennek a magasabb realitásnak ismerete és a mítosz maga a fordítás a tudomány szimbólumaira, az a fordítás, amely minden valóságból „igazságot“ tud csinálni.

Az igazság fiktív, valótlan, éppen, mert „igaz“ , egy „másik“ valóság, nem a valóságos. Az igazság időtlen, tértől független, vagyis az igazság nem él. Nincs hajlékonysága, melegsége, nincs benne anastrophé. Nem teremt, nem alkot. Nietzsche írja: „az igazság akarata az alkotás akaratának ájultsága“. Az igazság valóságmentes - „wirklichkeitsfreie Wahrheit“, ahogy Maier mondja.

Mi az igazság? H2O. Nincs H és nincs O. Csak víz van. De víz sincs, mert nem lehet tiszta vizet csinálni: a desztillált víz sem „tiszta“. A valóságos víz tele van sókkal, foszlányokkal és élőlényekkel. Nincsenek elemek. Ha az ember ilyen lényegekkel dolgozik, mint: atom, erő, molekula, sebesség, út, anyag, fehérje, végeredményben nem tér el attól, ha azt mondja: Bel, Hermes, Anubis, Freja, Thor, Tlaloc, Xochipilli - csak az erőben, anyagban, fehérjében van valami lappangó démoni-dinamikus életromboló potencia, amit a régibb mitológiákban egészen más valóságérzés helyettesített. Nincsenek sejtek. Semmi sem bontható fel, mert akkor megszűnik élni. „A dolgok csak annyiban oszthatók, amennyiben élettelenek“ (Klages). Élőlények vannak, akik életükkel teljesen az anyaghoz vannak kötve, amiből élnek. Nincsenek társadalmi osztályok, csak emberiség van, amelyik a földből él. A föld a kozmikus rendben van és onnan kapja életerejét. Nincs igazság. Valóságos élet van. Az igazság az ismeret eredménye, de az ismeret olyan valóságtól eltávolodó folyamat, amelynek tendenciája az életen való túlemelkedés, az ismeret „belső sivárság“, mondja Theodor Lessing. „Az, hogy van időösztönünk, térösztönünk, okságösztönünk - mondja Nietzsche -, ez még nem jelenti azt, hogy ezeknek bármiféle közük van térhez, időhöz, oksághoz.“ „Valóság és tudományos ismeret összeegyeztethetetlen“ (Sesztow). Ami az igazságra vonatkozik: „a legnagyobb önkény hajózik itt a természetes szükségszerűség zászlaja alatt“. Az igazság jele a tudományos tudatlanságnak, az észszerű esztelenségnek, az értelmes értelmetlenségnek. „Was ist eine wissenschaftliche Wahrheit? - ohne Übertreibung antworten: ein Irrtum von Heute“ - mondja Uexküll: „a tudományos igazság, túlzás nélkül: a ma egy tévedése“.

5.

A tudományos világ polidemonikus mítoszvilág. Főistenei nincsenek. A tudományos istenek világa demokratikus. Az organikus, anorganikus, elem, atom, sejt, jelentőségükben, szerepükben, hatalmukban, helyzetükben teljesen egyenlőek. Ebben a világban megtalálható a régibb mitológiák minden meséje. Világteremtés annyi, mint: keletkezés, teremtő istenek: kiegyenlítés, reakció, vonzás, rezgés, centrifugális, centripetális erő. Megsemmisülés, vagyis világ vége: az idő. A démonoknak pontos helyük van, ez a hely: a funkció. A funkció mechanikus. Mindent törvény irányít: a törvények az istenek hőstettei.

A démon túlmutat önmagán; nemcsak az a jelentősége van, amit abban a pillanatban használnak, hanem van még egy, még több. A démon tulajdonságai kimeríthetetlenek. Ha az ember le akarná írni például a súrlódást, három kötetet írhatna tele számmal, képlettel, ábrával, reális következményekkel, praktikus utasításokkal, de ez csak azt mutatná, hogy a súrlódás szerepe egészen rendkívüli és lehetne még három kötetet írni felőle, még hármat és még háromszázat. A súrlódás végtelen: démon. Mindig új alakban bukkan fel. Mindenütt jelen van. Halhatatlan. Éppen úgy, mint: funkció, reakció, vonzás, anyagcsere, nyomás, feszültség.

Mi a mozgás? Olyasvalami, amit érzékkel fel lehet fogni? Nem. Az érzék csak az élőlény tulajdonsága, csak a „létért való küzdelemben“ fegyver, de nem lehet alapja az ismerésnek. Az érzékek halandók. Az ismeret pedig a halhatatlan istenekre vonatkozik. A mozgás mozgó levegő? mozgó ember? mozgó állat? mozgó csillag? Nem: valami, ami elválasztható a mozgó embertől, állattól, csillagtól. Valami, amit meg lehet határozni bizonyos képlettel, de a képlet csak látható székhelye, csak varázsjele a mozgásnak. Valami általános és elvont. Határozott tulajdonsága van, de mindig másképpen tűnik fel. Vannak törvényei, vagyis: hőstettei. Vannak vonatkozásai, vagyis: van legendaköre. A földi mozgás a kicsiny földi mozgásisten; a mozgás az univerzumban, a nagy kozmikus mozgásistenség. Csak hatását látjuk, őt magát nem. Isten, a démon.

A tudományos diszciplínák mondakörök. Nem képződnek egy isten köré, mert egyrészt a tudomány mindig személytelen, másrészt pedig „a mítosz nem gondolat, hanem egész gondolkozás - cselekvés, pátosz“. A fizikai mondakör megmagyarázza a világot „mint“ fizikai jelenséget. Fizikai annyi, mint: élettelen. Élettelen tulajdonképpen nincs - elvonatkozott -, az élettől elválasztott. Az egyes részek: sztatika, dinamika, akusztika, színelmélet, stb. a fizikai démonok titkaival foglalkoznak. A fizika az istenségeknek csak egyfajta megnyilatkozása. Az atomvándorlásmítoszban, abban a mítoszban, amelyik azt mondja el, hogyan válik az atom ércből földdé, hogyan oldódik fel egy csepp vízben és száll a magasba, a felhőkbe, hogyan esik le, mint eső, patakon, folyón, folyamon keresztül hogyan folyik a tengerbe, hogyan lesz ismét növény, hal, ember és újra föld - az atom körforgásában csak egy mód arra, hogy a fizika megfejtse az istenek titkát. A fizika csak a tiszta mozgással, szabad eséssel, gyorsulással, hővel stb. foglalkozik. Az atomok körforgása - a keleti, déli és germán népek napvándorlásának mintájára és a középkori mitológia „szenvedés útjának“ példájára - a legjelentősebb, legmélyebb mítosz, szimbolikus értelemben ez a mítosz par excellence, az, amelyik a „megváltást“ mondja el: ebben találja meg sorsát mindenki - azt, amiből lett, és, amivé lesz. Az ember csak pillanatnyi egység: „an accidental collocation of atoms - az atomok esetleges találkozása“ - ahogy Russell mondja. Az ember meghal, széthull. Csak az anyag, mozgás, atom, molekula, bomlás, vonzás halhatatlan.

De ez már kémia. A kémia az elemek, vegyületek, keverékek tanítása , alapvetően más mesekör. A kémiai istenek rejtőznek el a legjobban, ők a legveszedelmesebbek. Tisztán csaknem mindegyik méreg. Gyilkolnak, gyújtanak, robbannak. Vulcanus világa ez. A kémia démonai haláldémonok. Ekrazit, dinamit, savak, gázok életrombolók. Némely vegyület gyógyít, de ha az ember egy tized grammal többet használ, feltétlenül öl. A kémiának két része van: az organikus és anorganikus kémia. Az organikus annyi, mint anorganikus plusz bios. Bios szintén különös isten és minden isten közül a legkevésbé megfogható. A fizika és kémia kísérleteivel meg tudja ismerni isteneit: a biosszal nem lehet kísérletezni. Ezért eleinte meg akarták tagadni és azt mondták, hogy az organikus nem egyéb, mint az organikus hallatlan bonyolultsága. De a biológia kivívta önállóságát és új diszciplína lett, új mondakör.

Ebben a mondakörben az elemek: tulajdonságok. Az atomok körforgásához csatlakozott a tulajdonságok körforgása, az átöröklés. Inklináció, diszpozíció, környezet, földrajzi helyzet, hajlam, idő - ezek a határistenségek. A biológia azonban azt tanítja, hogy az élőlények egymagukban nem is érthetők: nincsen tényleges valóságuk és csak mint fajok vannak. A fajok biológiai lehetőségek. Fő tulajdonságuk a szaporodás és a „fejlődés“. A fejlődés a létért való küzdelem folyamán mindig hatékonyabb tulajdonságok szerzése. A leghatékonyabb tulajdonság: az értelem. Értelme csak az embernek van. Az emberi faj bioja azonban már az antropológia és szociológia tárgya.

Az élőlény fizikailag gép; kémiailag csaknem kilencven százalékban víz, aztán mész, vas, foszfor, keményítő, az emberből készíthető hatvanöt ceruza, hét patkószeg, nyolcszázezer gyufa, a vörös vértestek hossza száznyolcvanhétezer kilométer, amelyen az expresszvonat száztíz napig roboghatna; biológiailag: sejtállam és ebben az államban a mikrobák állandó gyilkos háborúja folyik. A természetnek ebben a káoszában a rendet teremtő tudomány alapelve: elemi istenek után kutatni. Ha már felfedezte őket, elemeknek tekinti, mennyiségeknek, egységeknek, atomoknak. Az elemek istenek. Hogyan működnek, ezt írja le a törvény: a hőstett. Hogyan viselkednek egymással, háborút folytatnak, békét kötnek, együtt élnek vagy ellenségesek, erről beszél a legenda. A legendakör összegyűjti a rokon istenek tetteit és így keletkezik a mondakör: a diszciplína.

6.

A természettudományos mitológia papjai a tudósok, ők a mystes, a beavatottak, a tudók.

A tulajdonképpeni pap az ortodox, igazhívő tudós, a szaktudós, a specialista. Szűk, rövidlátó, egészen kicsiny világ ismerője, szótagoké, képzőké, mikrobáké, sejtszöveteké. Egészen kicsiny szentség szolgája. Ő a templom őre, a legjobban ismeri az ő istenségét. Hivatása, hogy az isten tulajdonságait kutassa és kinyilatkoztatásait följegyezze.

A forradalmár és reformátor az újító, aki az ortodox pap csendes kultuszát megzavarja. Ezek azok, akik a technika felfedezéseinek érvényt szereznek a tudományban. Hatásuk felforgató, de ha új „igazságot“ állapítanak meg, akkor szentté avatják őket.

Az eretnekek azok, akik egészen új szempontokat, a tudományos hagyománnyal szembenálló tanokat hirdetnek. Kételkedők, akik az egész természettudományos mitológiát bizonyos tekintetben kérdésszerűvé teszik. Ezek a feloldók, az ironikusok. Ilyen eretnekség az utóbbi ötven év alatt számtalan keletkezett: Darwin faji kiválasztása, Marx történelmi materializmusa, Einstein relativizmusa, Planck quantum-elmélete, Freud pszichoanalízise, mind eretnekség. Csakhogy Darwin elmélete és Planck quantum-teóriája „igazsággá“ vált, őket szentté avatták és tanításuk besorozódott az elfogadott dogmák közé. Marx eretnek maradt és körülötte egész szekta alakult. Einstein körül folyik a vita: „igaz“ a relativitás, vagy sem. Freud sorsa már eldőlt: a pszichoanalízis eretnekség.

Az eretnek tanokban nyoma sincs új mitológiának, az eretnek csak lázad, de mindig negatív, vagyis azon csüng, amit tagad. Ugyanazon a nyelven fejti meg a világot, mint a tudomány, csak nem felépít, hanem le.

A tudomány szabadkőművesei a törvényesen nem felavatottak: a szektáriusok. El nem fogadott „igazság“ hívei. A marxizmus ilyen szabadkőműves szekta és a pszichoanalízis is azon az úton van, hogy szektává legyen. Végül a magántudósok, az autodidakták, a természettudomány fanatikusai. Mindenki ismeri ezeket a típusokat: a mániákus higiénikust, a statisztikust, a tudománynak ezt a pithagoreusát, az utcafilológust, a dilettáns orvost. Fanatikus az, akinek előítéletei vannak. A fanatikus mindig komolytalan. Az igazi, magas tudomány nem foglalkozik a fanatikusok hitével: hirdeti az igaz tant és minden ember feladata, hogy a tanítást elfogadja.

A tudomány szent helye, a tudományos istenek székesegyháza, a laboratórium. Ez az a hely, ahol a technika és a tudomány találkozik. A valóságban csak levegő, víz, madár, fa van. Ha az ember vérkeringésről, sejtről, nitrogénről, anyagcseréről beszél, laboratóriumnyelven beszél, mert vérkeringés, sejt, csak a laboratóriumban van. A laboratórium kultuszhely, ahol az isteneket látni is lehet: a szentély, ahol a beavatottak s fölszenteltek bemutatják az isteneknek a nép áldozatát, ahol az istenek akaratukat közlik és bölcsességüket kinyilatkoztatják. A tudományos laboratórium célja nem a találmány, nem a gyakorlatért, hanem szigorúan a tudományért van. Törvényeket, hőstetteket állapít meg. A laboratóriumi munka kutatómunka. De a kutatás nem öncél. Az ember azért kutat, hogy „ismerjen“, ismerje a „magasabb realitást“.

Statisztikai, orvosi, biológiai, asztronómiai intézetek szintén nem gyakorlatiak. Megfigyelőhelyek. A tudós itt már nagyobb arányokban foglalkozik az istenségekkel. Az intézet egész isten-család kultuszhelye. Intézete csak diszciplínának van és itt nemcsak törvényeket állapítanak meg, hanem elméleteket építenek ki. Megtörténik, hogy az intézet fölfedez valamit, de a fölfedezésnek soha sincs technikai jelentősége. A tudomány nem szabadít fel démonokat, hanem azok tulajdonságait keresi, figyeli és nevezi meg. Néha az intézet tudományos jósok, próféták működési helye. Ezek a tudósok szorosan a technika határán állanak, csaknem fölfedezők. Megfigyelő-intézetek hivatalból is tesznek jóslásokat, így a konjunktúrakutató vagy a meteorológiai intézet, amelyik rendszeresen kérdezi az időjárásistenségeket, depressziót, temperatúrát, nedvességet, szélirányt, stb., és jó vagy rossz időt jósol.

A papokat az egyetem neveli, itt tanítják a mitológia elemeit.

A kongresszus a zsinat, amelyik a döntő hittételeket megállapítja.

Az akadémia a pantheon: minden isten székesegyháza.

A könyvtár a mítoszok gyűjteménye.

Az egész mitológiát az enciklopédia foglalja össze.

Az enciklopédia a tudomány szentírása, a tudománnyos istenek e kinyilatkoztatása.

Exaktság a természettudományos kinyilatkoztatás biblikus pátosza.

7.

Mitológia a valóság interpretációja: olyan megoldás, amely minden jelenséget közös nevezőre hoz. A tudományban ez a közös nevező: az igazság. Az igazság a tudományos mítoszok jellegzetes sajátsága, a tudomány magasabb realitásának átélési formája.

A természettudományos mitológia nem „alapított“, hanem „keletkezett“ mitológia, mint ahogy a mitológiákat sohasem alapítja senki, azok mindig keletkeznek. Az emberiség nem éli a mitológiát, a mitológia él az emberekben. Mert a mitológia mindig a magasabb realitás.

A mítoszok egészen szigorúan véve: szellemi kötelékek. A kötelékek határok, amelyek között az élet tartózkodik. A mitológia egy korszak történelmi alakja. A mítosz kormányoz, nem a népet, sokkal inkább a királyt, papot, államférfit, gondolkozót, művészt és ezeken keresztül vezeti az emberiséget; felülről kötelez.

A mitológia tiszta szellemiség. A mítosz az ember sorsáról beszél: az élet értelme.

A mitológia korszaka úgy kezdődik, mint az asztrológiai kor. Az „egész“ új neonba fordul. A változás az élet legmélyebb lényegében történik: új fény árad a mindenségre és ez a belülről kiömlő fény lassan áthatja a dolgokat. Az ember új színben lát, új perspektívák nyílnak, új összefüggések tárulnak fel. A mitológia feltartóztathatatlanul terjed. Elkezd mindenütt jelen valóvá lenni. Kezdetben az új értelem lappangva nyugszik, messze bent, hol, nem tudja senki. Aztán megmozdul és elkezd cselekedni. Az embereket átitatja, s azok megittasodnak. Ez a tavasz. Az az idő, amikor a főmítoszok alakulnak: anyag, erő, atom, gravitáció, vonzás. Megtalálják az isteneket és megnevezik őket.

Növekvés: dél, érettség. A teljes kibontakozás, az anastrophé. Ez az építés, a kidolgozás, a rendszerezés ideje. Megjelennek a nagy mondakörök alakjai és vonalai, a főistenségek mellé felsorakoznak a kisebbek. Keletkeznek a diszciplínák. Ez a fizika, kémia, asztronómia virágkora. Az életet át- és átszövi a sok mítosz. Az értelem már nem kérdéses, de az ittasság is elmúlt. Ez a nyár.

Nyárutó: bonyolultság, túlérettség. A diszciplínák egymásba folynak. A határokat átlépik. A mondakörök ebben az időben már egységes egésszé épültek. De már elkezdődik a zavar. Ez az átmeneti, a határdiszciplínák kora: biokémiáé, biofizikáé, kémiai fizikáé. A főistenek lassan elhalnak és a kicsiny szentek lépnek előtérbe. A nagy nevek háttérben állanak, az apró, nem egészen világos istenek foglalják el helyüket. Atom, sejt, rezgés, ezek a monumentális, méltóságos istenségek, rezisztenciahatár, a kolloiddiszperz rendszer diszperzitásfoka, a koncentrációs polarizáció, ezek egészen kicsiny, intim, házias, túlérett polgári istenek. Ezeknek száma beláthatatlan és már a határnélküliséget, a széthullást jelentik. Már nincs új elem, új lehetőség, csak árnyalat, az ismert megoldás új variánsa.

Az anastrophé véget ér, kezdődik a katastrophé. Ősz. Pusztulás: belülről. A hús a csontnál kezd először rothadni. A rothadás plasztikus, belülről kifelé áramló folyamat. Ez a feloszlás ideje. A mítoszok elkezdik elveszteni értelmüket; az emberi szellemben ez mint kétség jelentkezik. A világ kétértelművé válik. Eszme és valóság elválik, vagyis keletkezik az alacsonyabb és magasabb realitás. És a két realitás között mélység támad - a Semmi mélysége. A magasabb realitás eltűnik, a mítoszok üressé válnak - már nem kötnek senkit.

A tél a merevség, görcs, a csend. Az emberi szellem az értelmetlenség - mert télen az értelem éppen a némaság. Az élet ájultan fekszik. A tél nihilisztikus nyugalom. Mitológia nem jelent semmit. Mítoszok halottak: a dolgok szétesnek, összefüggés nélkül. Ami megjelenik: az űr. A túlbonyolultság megemészti önmagát.

8.

Az élet ma még tele van tudományos mítosszal. De a mitológiának nagy része már hatástalan. Az ember már kételkedik, már nem hisz feltétlenül. És ha a mítosz elvesztette hatását, mindent elvesztett. Múlttá vált. A történelem elvonult fölötte.

Mítoszt nem lehet megcáfolni. A mítosz a történelemben élő lényeg. Amit a történelem teremt, azt a történelemnek kell megsemmisíteni. Más számára ez a feladat teljesen reménytelen: az ember logikusan megcáfolhatja, ellentéteket szerkeszthet, megtagadhatja - mégis tovább él. De ha a történelem elejtette, azonnal elveszti hatóképességét. Elhal és eltűnik.

A természettudományos mítosz ma kezdi elveszteni szellemi hatását - elhomályosul -, misztikussá lesz. Mi a misztikus? Elmosódott kontúr, fogyó fény, a bizonytalan határ. Új lehetőség merül fel: az exakt törvények erőtlenekké válnak és az ember kezd valami újat érezni. Misztikus az utolsó lépés a földön, s az első lépés az ismeretlenben.

És ugyanakkor, amikor a természettudomány mítoszainak hatása lassan, de napról-napra észrevehetőbben gyengül, erősödik az új, aminek még nincs neve. A világlényeg, aminek megnyilatkozása a mítosz, sohasem szűnik meg hatni. Az exakt fizikai törvényekben való bizalom megingott: Eddington, Heisenberg, Planck fejezeteket írnak arról, hogy annak, amit „törvénynek“ hívtak, nincsen kizárólagos érvénye. A fizika, vagyis főképpen a mechanika volt minden természettudomány legszilárdabb alapja - „a tudomány paradicsoma“, ahogy Leonardo da Vinci írta. Ha a mechanika meginog, meginog a régi természettudomány. Jeans csodálkozva írja, hogy a modern természettudós a legkényesebb kérdésekben kénytelen volt belátni az annyira megvetett filozófusok és metafizikusok igazát: a világ megértése sokkal nehezebb, mint ahogy a tudomány gondolta. De az ember nem adja fel azt, hogy a világot meg akarja érteni - ez éppen a szellem ereje, azé a szellemé, amelyik köt és felold, teremt és rombol, de mindig jelen van. A mechanikus természettudományos törvény érvénye megszűnt és helyébe lép valami, amit egyelőre „valószínűségi hullámnak“ neveznek. És itt az ember már belépett az új mitológiába. Új szellemi valóság - de szellemi valóság. Új tudás - de tudás. Mítosz - de új mítosz. A szellem világlényegének hatóereje nem szűnt meg, sőt, azzal, hogy a törvény mechanikusságát kiküszöbölte és meghaladta, emelkedőben van, az emberiség szellemi korszakba lépett, mert mi egyéb az, mint a szellem előretörése, amikor az új gondolkozás igyekszik „eine absolute Gesetzlichkeit in der Naturganz auszuschliessen“, ahogy Planck mondja : „az abszolút törvényszerűséget a természetből teljesen kizárni“?

*

Körülbelül ezt kellett volna elmondani a szerzőnek az alatt a cím alatt, amit könyvének adott.

(Budapest.)

*

[1] J. N. Sullivan: Limitations of science. London, Chatto and Windus, 1933.

*

In Debreceni Szemle, 8. évf., 5. szám (1934), 210-219.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters