Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Carl Schmitt: A buribunkok - Történelemfilozófiai kísérlet (1918) - II. rész

Carl Schmitt: A buribunkok - Történelemfilozófiai kísérlet (1918) - II. rész

  2023.01.02. 08:37

Ez a zseni saját személyiségének fájáról hullott le, mint a legnemesebb buribunkizmus teljességgel beérett gyümölcse. Schnekkénél már nem találjuk a legkisebb botlásra utaló jelet sem, a legkisebb eltérést sem az eredeti buribunkiak [Ur-Buribunkischen] nemesi vonalától. Nem más ő, mint A naplóíró, aki a naplójának, a naplójában és a napló által él - s a végén még arról is naplót vezet, hogy kifogyott az azzal kapcsolatos ötletekből, hogy mit is írhatna a naplóba. Azon a szinten, ahol az Én - amely egy dologszerű Te-világba [dinghafte Du-Welt]  vetíti magát - erőteljes ritmusban áramlik vissza a világ-énbe [Welt-Ich], a legmagasabb harmóniát a belső én és annak identitása iránti abszolút odaadáson keresztül éri el minden erő. Mivel itt az eszmény és a valóság hallatlan tökéletességben olvad össze, hiányzik minden olyan sajátosság, amely Ferker életét olyan szenzációssá tette, de amely a lényegre irányuló szemlélődés számára inkább kételyre ad okot, mint dicséretre.


Schnekke még Ferkernél is magasabb értelemben vett személyiség, és éppen ezért teljesen eltűnik a legkevésbé feltűnésmentes társasági életben, határozott egyénisége, a legszélsőségesebb öntörvényűségben kilengő énje kifejezetten általánosságban nyugszik, egyöntetű színtelenségben, ami a legáldozatkészebb hatalomakarás eredménye. Itt az utolsó, az abszolút csúcspontot értük el, és már nem kell félnünk a Ferkeréhez hasonló visszaeséstől. [11]  A Buribunkok birodalma azáltal konstituálódott, hogy a megszakítás nélküli naplóírás közepette Schnekke erős közérzetével és egyetemes ösztönével lehetőséget talált arra, hogy a naplót leválassza az egyénhez való korlátozó kötöttségéről, és kollektív organizmussá formálja. A kötelező kollektív napló[írás] nagyvonalú megszervezése az ő teljesítménye. Ezzel megteremtette és biztosította a buribunki bensőség külső feltételeit, az összefüggéstelen egyéni buribunkizmus rohanó káoszát egy buribunki kozmosz harmonikus tökéletességévé emelte. Vázoljuk fel e szociológiai építmény körvonalait!

Minden buribunk és buribunkin [minden férfi és nő] köteles naplót vezetni létezésének minden másodpercéről. Az összes naplóbejegyzés másolatát naponta egy példányban kézbesítik, és a helyi tanácsok összesítik. Az egyidejű szelektálás tárgy- és személymutató szerint történik. Az egyes bejegyzések szerzői jogainak legszigorúbb tiszteletben tartása mellett nemcsak az erotikus, démoni, szatirikus, politikai stb. jellegű bejegyzéseket csoportosítják, hanem a szerzők körzetek [lakóhely] szerinti katalogizálása is megtörténik. Egy zseniális szisztémának, a kartotékrendszernek köszönhetően a későbbi átfogó ellenőrzés lehetővé teszi az egyes személyekre vonatkozó minden lényeges körülmény azonnali megállapítását. Ha például egy pszichopatológus azt szeretné megtudni, hogy a buribunkok egy bizonyos osztályának milyen álmai voltak a pubertáskorban, akkor a katalógus segítségével meglehetősen rövid idő alatt össze lehetne állítani az ezzel kapcsolatos anyagot. A pszichopatológus e munkáját is regisztrációhoz kötik, így például egy pszichopatológia-történész [e karbantartás révén] néhány óra alatt megbízhatóan meg tudná állapítani, hogy milyen pszichopatológiai vizsgálatokat végeztek eddig, és egyúttal azt is - ez a kettős regisztráció legnagyobb előnye -, hogy milyen pszichopatológiai motívumok vezettek ezekhez a pszichopatológiai vizsgálatokhoz. Az ekként rendezett és átválogatott naplókat rendszeres havi jelentések formájában nyújtják be a buribunkok osztályvezetőjéhez, aki ily módon folyamatosan ellenőrzi a körzete pszichikai fejlődésének menetét; e vezető is jelentést tesz egy központi hatóságnak, amely, miközben eszperantó nyelven publikál, teljes katalógusokat [Gesamtkataloge] vezet, és így képes a buribunkok kollektíváját buribunkológiai szempontból nyilvántartani. Egymás rendszeres ábrázolása fényképeken és filmeken, élénk naplócsere, felolvasások a naplókból, műteremlátogatások, konferenciák, folyóiratalapítások, színházi fesztiválok a művész személyisége előtt és után megrendezett tisztelgéssel - egyszóval számos megfelelő óvintézkedés biztosítja, hogy a buribunkok érdeklődése önmaguk és a többi buribunk iránt ne apadjon el; megakadályozzák ezen érdeklődés káros, társadalomra veszélyes elkalandozását is, így nem kell attól tartani, hogy e buribunki világ fenséges körforgásának valaha is vége szakad.

A lázadó szellem azonban itt is megnyilvánul, még ha csak ritkán is. De meg kell jegyezni, hogy a buribunkok birodalmában korlátlan, mindent megértő, soha fel nem háborodó tolerancia és a személyes szabadság legnagyobb tisztelete uralkodik. Egyetlen buribunkot sem akadályoznak meg semmilyen módon attól, hogy szabadon alkothassák meg a naplóbejegyzéseiket. Nemcsak azt állíthatja, hogy nincs elég szellemi ereje a bejegyzésekhez, és csak az erő hiánya miatti bánat adja meg neki a szükséges erőt; ez még a bejegyzések egyik igen népszerű, különösen elismert és nagyra becsült formája is. Azt is megjegyezheti, anélkül, hogy a legkisebb nyomástól is tartania kellene, hogy a naplót haszontalan és fárasztó intézménynek, ostoba zaklatásnak, nevetséges jelmeznek tartja; egyszóval nem akadályozzák meg abban, hogy a legerősebb kifejezéseket használja. A buribunkok ugyanis jól tudják, hogy létük éltető erejét sértenék meg, ha hozzányúlnának a véleménynyilvánítás feltétel nélküli szabadságához. Létezik egy tiszteletnek örvendő szövetség is, mely tagjaira azt a  feladatot rója, hogy a buribunk-ellenességet is buribunkként értelmezzék, amint külön szervezet jött létre annak érdekében is, hogy lenyűgöző naplóbejegyzésekben kapjon helyet az egész szervezettel szembeni undor és a naplóvezetési kötelezettség elleni tiltakozás. Valahányszor a naplóbejegyzések azzal fenyegetnek, hogy elvesznek az egyhangúság tengerében, a buribunkok vezetői olyan kezdeményezést indítanak útjára, amely általában nagy sikerrel állítja vissza [a bejegyzések] egyéni-személyes jellegét. [12] E szabadságjogok csúcspontja azonban abban rejlik, hogy egyetlen buribunkot sem akadályoznak meg abban, hogy naplójába azt jegyezze fel: nem hajlandó naplót vezetni.

Ez a szabadság természetesen nem vezethet anarchikus féktelenséghez. A naplóvezetés megtagadásával kapcsolatos minden bejegyzést meg kell indokolni és részletesen meg kell magyarázni. Aki ahelyett, hogy azt jegyezné fel, hogy nem hajlandó írni, valóban felhagy a naplóírással, illetéktelenül él vissza a szellem általános szabadságával, és a társadalomra veszélyes magatartása okán likvidálják őt. A haladás kereke csendben halad át a némán; többé nem fognak beszélni róla, következésképpen többé már nem tud hallatni magáról, míg végül, szintről szintre süllyedve, a legalsó osztályba kényszerül, hogy segítsen megteremteni a nemes [naplóíró] buribunkság lehetőségének külső feltételeit, vagyis például puszta kézzel kell elkészítenie a papírt, amelyre a legértékesebb naplókat nyomtatják...

Ez a jobbak szigorú, de tökéletesen természetes szelekciója, mert aki nem állja ki a naplók szellemi küzdelmét, az hamar visszamarad a fejlődésben, és azok tömegébe kerül, akik a[z említett] külső feltételeket megteremik; a fizikai munka, az alantas szolgaság stb. következtében már nincs abban a helyzetben, hogy élete minden másodpercét buribunkológiai szempontból is kihasználja, s így sorsa kérlelhetetlen következetességgel beteljesedik. Mivel már nem ír, többé nem tud védekezni a személyét érintő pontatlanságokkal szemben, nem tartja magát naprakészen, végül eltűnik a havi jelentések képernyőjéről, és megszűnik létezni. Mintha a föld nyelte volna el; senki sem ismeri többé, senki sem említi a naplójában, szem nem látja, fül nem hallja; bármennyire megrázó és őrjítő is a siránkozása, a vastörvény nem ismer semmilyen kíméletet az érdemtelenekkel szemben, akik önmagukat juttatták erre a sorsra - ugyanúgy, ahogyan a természetes szelekció alapvető törvényei sem ismernek kivételt.

Minderre figyelemmel a buribunkok azt remélik, hogy fáradhatatlan és szorgalmas munkával elérhetik szervezetük olyan tökéletességét, amely biztosítja a hallatlan kifinomultságot, még ha talán csak több száz generáción keresztül is. Merész számítások - adja a fejlődés, hogy ne bizonyuljanak utópiának! - már olyan magaslaton látják a kultúrát, hogy a korlátlan haladás eredményeként a buribunk-magzatokban fokozatosan kialakul a naplóvezetés képessége. A magzatok ezután a még megalkotandó kommunikációs eszközökkel tájékoztathatnák egymást a [méhen belüli] egyedi észleléseikről - és így biztosíthatnák egy kifinomult nemi erkölcs ténylegesen szükséges alapjait, feltárva a szexualitással kapcsolatos kutatások utolsó titkait is. Természetesen mindez még a jövő zenéje. Történelmi tény azonban, hogy már ma is létezik a egy erőteljes és magasan szervezett buribunk birodalom, amely hozzájárul az ember legbensőbb személyiségének legintenzívebb élvezetéhez - egy buribunk birodalom, amely beszél, ír, vállalkozik, és diadalmasan lépdel történetisége hajnalpírja felé.

A buribunk filozófia alapvonalai. Gondolkodom, tehát vagyok; beszélek, tehát vagyok; írok, tehát vagyok; publikálok, tehát vagyok. Ez nem tartalmaz ellentmondást, hanem pusztán az identitások növekvő sorrendje, amelyek a logika szabályszerűségei szerint, önmagukon túlmutatóan fejlődnek. A buribunk számára a gondolkodás nem más, mint hangtalan beszéd; a beszéd nem más, mint írás nélküli írás; az írás nem más, mint előrehozott publikálás és a publikálás következésképpen azonos az írással, olyan apró különbségekkel, hogy azokat nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni. Írok, tehát vagyok; vagyok, tehát írok. Mit írjak? Én magam írom. Ki ír engem? Írom, amint magamat írom. Mi az írásom tartalma? Azt írom, hogy saját magamról írok. Mi az a nagyszerű hajtóerő, ami kiszakít Én-ségem önelégült köréből? A történelem!

Én tehát egy betű vagyok a történelem írógépén. Egy betű vagyok, amely önmagát írja. Szigorúan véve azonban nem magamat írom, hanem csak azt a betűt, ami vagyok. Ám bennem foglaltatik az önmagát író világszellem, úgyhogy én, önmagamat felfogva, ezzel egyidejűleg felfogom a világszellemet. Valójában nem a gondolkodással, hanem az írással ragadom meg magamat és Őt, mert kezdetben a tett vala, és nem a gondolat. Ez azt jelenti: nem csak olvasója vagyok a világtörténelemnek, hanem írója is egyben.

A világtörténelem minden másodpercében a világ-én fürge ujjai alatt a betűk az írógép billentyűzetétől a fehér papírra iramodnak, hogy folytassák a történelmi elbeszélést. Csak abban a pillanatban jön létre a történelmi valóság, amikor egy betű a billentyűzet értelmetlen és jelentéktelen közömbösségéből a fehér lap életre keltett összefüggésteliségébe vésődik. Csakis ez a pillanat az élet születési órája. Ez a múlt számára azt jelenti, hogy a jelen csak egy bába, mely elköti az életteli történelmi múlt köldökzsinórját a jövő sötét testéről. Amíg ezt nem éri el, addig a jövő némán és közönyösen hever ott, akárcsak az írógép billentyűzete, mint egy sötét patkánylyuk, amiből, akárcsak egyik patkány követi a másikat, a másodpercek egymás után a múlt fényére lépnek.

Mit tesz tehát etikai megfontolásból az a buribunk, aki élete minden másodpercében naplót vezet? A jövő minden másodpercét elragadja, hogy beépítse azt a történelembe. Képzeljük el e folyamat teljes nagyszerűségét: másodpercről másodpercre, a jelen másodperc pislogó, fiatal patkánya kúszik elő a jövő sötét patkánylyukából, a még meg nem történt semmiből, hogy a következő másodpercben csillogó szemmel lépjen be a történelmi valóságba. A szellemtelen emberrel szemben, aki számára milliói és milliárd patkány áramlik tervtelenül és céltalanul a múlt mérhetetlenségébe, hogy elveszítse magát benne, a naplót vezető buribunk tudja, hogyan kell őket egyenként befogni, és jól rendezett légiójukkal végigmasírozni a világtörténelem nagy díszmenetén. Így biztosítja magának és az emberiségnek a történelmi tényszerűség és tudatosság lehető legnagyobb kvantumát. Ekként a jövőtől való szorongó várakozás elveszti rémületét, mert bármi történjék is, egy dolog biztosnak tekinthető: egyetlen másodperc sem vész el a jövőből, az írógép egyetlen betűje sem marad le a lapról.

Az egyén halála is csupán egy ilyen patkány-másodperc, amely nem hordozza magában - boldog vagy szomorú - tartalmát, csak a történelemíráson keresztül kapja meg azt. Most, halálom patkány-másodpercében azonban kihullik kezemből a toll és a napló, és olybá tűnik, hogy már nem veszek részt aktívan a történelemírásban; a naplóírás lényege, a történelem feletti hatalom akarása elhalványul, és átadja helyét egy idegen akaratnak. Ha itt figyelmen kívül hagyjuk a dolog pedagógiai oldalát, vagyis azt a késztetést, hogy a hatalomra való akaratunkat ráerőltessük az eljövendő történetírásra, akkor be kell látnunk, hogy a történelem [feletti hatalommal] kapcsolatos akaratunk megszűnése nagyon is akaratunk ellenére történik, hiszen a hatalomra való akarat mindig csak a saját hatalomra való akaratot jelenti, nem pedig a következő századok valamelyik történészének  akaratát. Az ilyen aggodalmak azonban valószínűleg komoly zavart képesek okozni, és már láttuk, hogy a halálfélelem milyen katasztrofális hatással volt Ferker történelmi hírnévre. Manapság azonban az igazi buribunkot aligha fenyegeti a zűrzavar veszélye, hála a növekvő tudatosságnak, amelynek napfénye elpusztítja a halálfélelem bacilusait.

Átlátunk a szingularitás illúzióján. Mi vagyunk a betűk, amelyek az író Világszellem kezéből settenkedtek elő, és tudatosan szenteljük magunkat eme író-erőnek [schreibenden Macht]. Ebben látjuk az igazi szabadságot. De ebben megtaláljuk az eszközt arra is, hogy az író Világszellem helyére helyezzük magunkat. Az egyes betűk és szavak csak a világtörténelem cselének eszközei. A sok dacos „nem”, amelyet a történelem szövegébe dobnak, büszke ellenzékiségére, és forradalmárnak hiszi magát, holott talán negligálja csak a forradalmat. De azáltal, hogy tudatosan eggyé válunk az író világtörténelemmel, megragadjuk annak szellemét, egyenrangúvá válunk vele, és - anélkül, hogy felhagynánk az írással - mégis egyúttal íróként pozicionáljuk magunkat. Ily módon kijátsszuk a világtörténelem cselét - írjuk őt, miközben ő ír minket.

Abban a felismerésben, hogy az igazi valóság csak a történelemben létezik, a történelemben keressük a valódi halhatatlanságot. Nem valamilyen túlvilágiasságban. A kereszténység a szó szoros értelmében „elcsavarta” az emberek fejét - ezt kell hangsúlyoznunk a magasztos tanok relatív értékének teljes elismerése mellett is -, mivel a múlt tényszerűségéről egy túlvilági jövő felé irányította a tekintetet. Ott azonban, mint láttuk, csak a még nem létező sötét patkánylyuka van,  de nincs valóság. Mi ennélfogva megmutatjuk az embereknek a valóshoz vezető helyes irányt, amennyiben a halhatatlanságot ott keressük, ahol valójában fellelhető: mögöttünk, nem pedig előttünk.

Az utókor gondolata sok hőstettet szült. De ki volt eddig az utókor? Egy képzeletbeli személy, egy séma, egy kitaláció? A Homérosz előtt élt hősök, mint ismeretes, szintén az utókorban, a halhatatlan hírnévben reménykedhettek. Őket becsapták. Kinek volt eddig garanciája a dicsőségre az utókorban? Végül is a legtöbb név csak a legkülönösebb véletlenek folytán maradt fenn számunkra. Festum breve gloria mundi. Pedig a megérzés helyes volt, és csak egy szilárdabb ténybeli alapra volt szüksége. Mert az élet dicsőség nélkül olyan, mint egy tánc muzsika nélkül, mint egy körhinta verkli nélkül. De a buribunki intézményeknek köszönhetően abban a helyzetben vagyunk, hogy a hírnevet, [13] amely eddig valójában csak múló árnyék volt, szilárd állapotba hozzuk, és az üres beszéd helyett a naplók és nyomtatott anyagok tömör tömegében stabilizáljuk. Az emberi nagyság nemes motívuma ily módon kimozdul a metafizikai illúziók bizonytalan szférájából, és visszatér a szilárd talajra.

Ez az igazi etika, mert mélyen a tényekben gyökerezik. A buribunkokak nincs szükségük sem a kereszténységre, sem más ideológiára. Érzelmek nélkül, megbotránkozás nélkül, mosolyogva áll fölötte. Sok minden mellett keresztény is, de többet tud a kereszténységről, mint ezer teológus. Mert ő nemcsak keresztény; ő ugyanúgy keresztény, mint ahogyan buddhista, mohamedán, gnosztikus; ő minden, mivel minden dolgot a maga valóságában, vagyis történelmi feltételeinek viszonylagosságában ismer fel. Ekként több ő, mint mindezek a dolgok, és több, mint minden emberi lény, aki nem emelkedik föléjük -  és az írás által elnyeri az Abszolútum álláspontját, megért mindent és önmagát is a maga viszonylagosságában. Ő az önmagát író, önmagát megörökítő, önmagán túljáró Világszellem a maga közvetlen, megcáfolhatatlan tényszerűségében.

C. S.

Pongrácz Alex fordítása

[Néhány helyen hasznosítottam a Tillmann Ármin által fordított Koselleck-tanulmányt, Az utópia temporalizálódását.]

*

[11] Micsoda különbség Ferker és Schnekke nőkkel szembeni viselkedése között! Schnekkénél az egyházi házasság gondolata sohasem merül fel; [azt] ösztönös bizonyossággal  golyóként ismeri fel zseniális lábában, és csalhatatlan biztonsággal tudja kivonni magát belőle, számos erotikus kapcsolata ellenére, amelyek határozott formát öltenek belső életében. Mindig tudatában marad annak, hogy mit köszönhet egyedisége szabad kibontakozásának, és joggal hivatkozik Ekkehardra, amikor naplójában azt írja, hogy a házasság akadályozza lényegi énjét. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk azt a hatalmas előrelépést sem amely Ferkertől Schnekkéig a nők részéről történik. Schnekke regnálásakor már nem találunk analfabéta nőt, nincs olyan nő, aki nevetségesen kispolgári módon akadályozni merné a zseni féktelen vágyát, nincs nő, aki ne lett volna büszke arra, hogy egy olyan férfit, mint Schnekke, művészetének múzsájaként szolgálhatott, s ebben élvezhette nőiességének legnemesebb jutalmát.

[12] Ebben az összefüggésben külön figyelmet érdemelnek a bátor neoburibunk törekvések, melyek az időszakonként megismételt, erősen promotált és csábító pályadíjakkal ösztönző versenyekhez vezettek, melyeknek mottója: „Milyen valódi előrelépést ért el a buribunkizmus Ferker óta?”.

[13] Schmitt arra a hihetetlen kijelentésre ragadtatja magát, hogy az örökkévalóságot tekintve minden földi hírnév csupán értéktelen illúzió, de nem helyettesíti a halhatatlanságot -  ha ugyanis a hírnév szerencsés esetben még évszázadokkal a halál után is megmaradna [és tovább nőne], ez ugyanolyan lenne, mintha egy  holttest haja és körmei tovább nőnének. Nem vagyunk hajlandóak eltűrni az ilyen gusztustalan, sőt patrisztikus összehasonlításokat, és a buribunkológia nevében a leghatározottabb felháborodással utasítjuk el őket.

*

In Summa.  Eine Vierteljahreschrift. Viertes Viertel. Hellerauer Verlag Jakob Hegner, Hellerau, 1918, 89-106.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters