Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Carl Schmitt: A buribunkok - Történelemfilozófiai kísérlet (1918) - I. rész

Carl Schmitt: A buribunkok - Történelemfilozófiai kísérlet (1918) - I. rész

  2022.12.27. 10:10

A buribunkológia mint tudomány. Minden tudománynak mindenekelőtt arra kellene törekednie, hogy valódi eredményekkel bizonyítsa a létjogosultságát, és gondoskodjon arról, hogy a munka vaskos tényszerűsége elzárja az utat a tudomány lehetőségével kapcsolatos felforgató kétségek elől. Amennyiben az ember intellektuális tevékenységének tudományos jellegéről szóló bármely módszertani vita értéke mindössze abban rejlik, hogy megtörténik a munka szellemi eszközeivel és céljaival kapcsolatos önreflexió, akkor ez pontosan azt feltételezi, hogy mindenekelőtt valóban léteznie kell egy műnek, ahogyan az is magától értetődő, hogy nem lenne Amerika-kutatás, ha nem fedezték volna fel Amerikát, és nem létezne buribunkológia, ha nem lennének buribunkológusok. [1]


Egy ilyen történetiség, amely két lábbal a szilárd földön áll, minden bizonnyal rendelkezik valami első látásra meggyőzővel, valamivel, aminek köszönhetően nem kell tartanunk az ellentmondástól. Mégsem akarjuk, hogy ez a látszólagos evidencia megakadályozzon bennünket abban, hogy behatoljunk a helyzet rejtettebb nehézségeibe, hogy óvatos szkepticizmusunk jutalmaként betekintést nyerjünk a végső megkülönböztetésekbe. Hiszen a valódi buribunkológia lényege nemcsak az, hogy a tényeket jelentésük teljességükben ragadjuk meg, hanem az is, hogy önmagunkat a buribunkológia tárgyaként ragyogó tisztaságban ragadjuk meg, és így, önmagunkat a történelem menetébe helyezve, a történetiben való elmerülés teljes tudatában az emberi spiritualitás legmeredekebb magasságaiba emelkedjünk. Minden buribunkológiával kapcsolatos kiadvány maga is a buribunkológiához tartozik, és ezért buribunkológiai értelemben vett valóság.

Mindebből olyan érvet kell kifejteni, amelynek szigorúsága alól minden bizonnyal csak az ultramontán szűkszavúság vagy a régi lutheránus makacsság tudna kibújni. Ha igaz, hogy van egy pont, ahol - Hegel zseniális kifejezésével élve - a mennyiség minőségbe csap át, akkor a buribunkológia mint tudomány kérdésével kapcsolatos vitáknak ama kardinális pont körül kell forognia, hogy a buribunkológiai realitások tényszerű mennyisége elérte-e azt a mértéket, hogy észszerűen minőségként (vagyis jelen esetben tudományként) kell foglalkozni vele. Erre a kérdésre tehát a buribunkológiai kutatások bibliográfiájával kellene felelnünk. Megelégedhetünk azonban azzal is, hogy rámutatunk: már több mint 400.000 buribunkológiai disszertáció jelent meg (20 szakágban!); hogy a Ferkerért és Rokon Kutatásokért Létrehozott Nemzetközi Buribunkológiai Intézet [Internationalen Buribunkologischen Instituts für Ferker und verwandte Forschung, Ibiffuff] a díjátadó pályázatakon évek óta mindig számos díjat és dicséretet nyert. A buribunkológiai könyvkiadás szintén az egyik legvirágzóbb publikációs iparágnak számít, és - nem utolsósorban - a Buribunk- és Ferker Kutatási Bizottság [Buribunken- und Ferkerforschungsausschußkommission](Buffak) rendes éves költségvetése több milliárdnyira rúg. Éppen ez a grandiózus valóság kecsegtet impozáns meggyőzőerővel. Simmel, a pénz nagy filozófusának közismert szellemes megjegyzése után azt mondhatnánk, hogy a pénz az a legfőbb értelemben vett pénz, amelyre a mennyiségből a minőségbe való átmenet a leginkább alkalmazható. E büszkeségre okot adó adatsort tehát érvelésünk sarokkövének tekinthetjük; minden tudományos kétséget kizáróan felveti [ugyanis], hogy ha a mennyiség egyáltalán átmehet minőségbe, akkor ezt a pontot a buribunkológiában már teljes mértékben elértük.

Valljuk be, hogy semmiképpen sem hagyhatjuk el a legóvatosabb historizmus álláspontját saját tudományunkkal szemben, és nem szűnünk meg szem előtt tartani minden emberi tudás viszonylagos helyességét és viszonylagos helytelenségét a világszellem fejlődésének végtelen folyamatában. De éppen ez az, ami lehetővé teszi számunkra, hogy elhárítsunk egy nyilvánvaló ellenvetést, amelyet nem akarunk véka alá rejteni magunk elől. Még a skolasztika halott, sőt életidegen formulaanyaga is jelentős mennyiségi kiterjedést ért el; kétségtelen, hogy évszázadokon át valóságos történelmi hatalomnak bizonyult. Ám a skolasztika egy olyan fejlődési szakaszhoz tartozik, amelynek helyét a kérlelhetetlenül előretörő világszellem már régen negligálta, mert nem 10 vagy 20 évvel, hanem - itt is a szám mennyisége beleolvad az érték minőségébe - több száz évvel van mögöttünk. Most már nem lehet nehéz felismernünk a különbséget a mai buribunkológia és a legyőzött skolasztika között; ez éppen a lényegben, a szellemben rejlik: a buribunkológia él, a skolasztika halott; a buribunkok élnek, a skolasztikát viszont már régen eltemették.

A tudományos buribunkológia különösen kedvező helyzetben van tárgyával, a buribunkizmussal szemben, mivel mindkettőt ugyanaz a szellem élteti és egyesíti egy harmonikus házasságban. Hiszen mivé lenne akármely kutatás a szellem titkos szövevénye nélkül, amely az elhalt részleteket élő organizmussá olvasztja össze, és minden felismerést emlékké tesz a rokonszenves megértő számára. A négyszázezer disszertáció mindegyikében fellelhető egy jó adag igazi buribunkentum, és számunkra jelentőségteljesnek tűnik, hogy még a szellem gépies szolgálatáért sem más a jutalom, mint amit a történelem fizet a leleményes szervező gigantikus repüléseiért, a jutalom, amely abban a bizonyosságban nyugszik, hogy beépül a történelembe, és hogy évezredek múlva is idézni fogják. Ekként a legközvetlenebb szellem itt él mindenütt, és lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük, mi az élet valódi értelme; nevezetesen maga az élet, az élet, ahogyan az történelmileg ott van vagy ott volt, a maga konkrét, tényszerű aktualitásában és pozitivitásában. A mi tárgyunk is egy elsöprő valóság tehát, semmi olyasmi, amire a bárgyú bolondok pislognak, hanem csak tény és megint csak tény. Végül is a skolasztikus évszázadok unalmas tapasztalatai után ebben már nem kételkedhetünk: nagy erőfeszítéseket pazaroltak el szégyenteljesen; szinte erkölcstelen energiapazarlással csalták ki az emberiséget az evilágiság zöld rétjéről a spekuláció szürke elméleteibe. Természetesen ez is egy szükséges fejlődési szakasz volt, s nem volt mentes a viszonylagos értéktől és vonzerőtől. Itt sem fogjuk elveszíteni objektivitásunk felsőbbrendűségét, és nem válunk érzelmessé vagy felháborodottá. [2] Ezért a metafizika többé nem jelent veszélyt ránk nézve. Mindazonáltal tudatában vagyunk a buribunkológia iránti kötelességünknek, és minden olyan kísérlet, amely az elmúlt napok szomorú spekulációit kívánja feleleveníteni, a buribunkológusok egyesült falanxát fogja maga ellen fordítani, akik a győztes csatakiáltás alatt egyesülnek: a buribunkológia több, mint teológia, mint a teológia, a jogtudomány vagy a filozófia, több, mint tudomány. Ez tény.

A buribunkok. Fogjunk is hozzá in medias res; lássuk a problémát a legégetőbb, legérdekesebb pontján! Mi a kritérium, a differentia specifica, a nagy megkülönböztető jegy? Lelki-e vagy fizikai? Más szóval, vajon abban rejlik-e [a differentia specifica], hogy minden buribunk naplót vezet, vagy abban, hogy szélesre nyílt a szájuk?

Módszerünkhöz híven itt is abból induljunk ki, ami van, [tehát] a tényekből. Mindkettő tény; az is, hogy a buribunkok naplót vezetnek, s az is, hogy megnagyobbodott szájuk van. De melyik a magasabb rendű tény? Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a naplóvezetés olyan hatalmas lelkiséget fejez ki, ezért itt nagyobb buribunkológiai értéket kell feltételeznünk, mint a megnagyobbodott száj látszólag csak fiziológiai tényében. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az alacsonyabb rendű népek, a polinézek, a tűzföldiek és a Baronga négerek, valamint más, nevelésre képtelen törzsek viszonylag kis szájjal rendelkeznek, noha kannibálok, akkor a megnagyobbodott szájnak a magasabb szellemiséggel való mélyebb összefüggése válik valószínűvé. E valószínűség azzal a további állítással nyer etikai bizonyosságot, hogy ha a kis száj már elegendő ahhoz, hogy ezeket a primitív fajokat a majmok és madarak szintje fölé emelje, akkor a nagyobb szájnak - ismét a mennyiség minőségbe való átcsapása tételének megfelelően -  döntő válaszvonal meghúzásához kell vezetnie az emberek két különböző fajtája között, hogy az ezen az oldalon  (a nagyszájú buribunkológusok oldalán) álló faj ne viszonyuljon másként a másik oldalon álló, ápolatlan fajhoz, mint ez utóbbiak a majmokhoz és madarakhoz. Ezért enyhén szólva is meggondolatlanság lenne, ha egyszerűen a naplóírást tekintenénk szellemi értelemben döntőnek a megnagyobbodott szájjal szemben; sőt, a legértékesebb etikai felismerések félreértékelése lenne, ha nem akarnánk megérteni, hogy (még ha a napló vezetéséhez értelem is szükségeltetik), a megnagyobbodott száj egy különösen erős értelem feltételezéséhez vezet, mivel az értelem az, amely felépíti a testet. Ha a megnagyobbodott száj spirituális jelentőségének minden tudatossága ellenére mégis a naplóírás gondolatának előnyben részesítése felé hajlunk, akkor ebben a fejlődés határozottan történeti megítélése vezérel bennünket, amelynek szakaszai a naplóeszme fejlődésében történelmileg pontosan nyomon követhetők, míg a száj fokozatos megnagyobbodása fiziológiai-anatómiai, egyszóval inkább orvosi megfontolást igényelt.

Manapság, amikor abban a kiváltságban részesülünk, hogy a naplóvezetéses eszme ragyogó déli magasságát a maga teljes finomságában élvezhetjük, szívesen átsiklunk ama nagy tett felett, amelyet az az ember vitt véghez, aki - talán a világszellem gyanútlan eszközeként - szerényen, őseredeti módon ültette el a magot, amely most [kikelve] hatalmas faként árnyékolja be a földet. Egy bizonyos, mondhatnám, erkölcsi kötelességtudat arra kényszerít bennünket, hogy megkérdezzük, melyik történelmi személyben látjuk e dicsőséges korszak előfutárát, a galambot, akit a világszellem az utolsó és legfejlettebb korszak [bekövetkezte] előtt küldött. Ezzel a központi kérdéssel egy elvi vizsgálat keretében kell majd foglalkoznunk.

A buribunkológia számára büszke diadal lenne, ha egy olyan hőst, mint Don Juan, az elődjének nevezhetne, és így - a tudományos világtalanság vádjával szemben - megengedhetné magának azt a paradoxont, hogy ettől az életvidám és elképzelhetően tudománytalan gavallértól származik. Valóban, Don Juan hódításairól nyilvántartást vezetnek, de a punctum saliens [döntő tényező] éppen az, hogy kinek tulajdonítható e gondolat szellemi tulajdonjoga.Maga Don Juan énekli pezsgő áriájában, hogy

Ah, la mia lista doman mattina
D'una decina devi aumentar
[Ah, az én listám holnap reggelig
vagy tízzel is kell, hogy gyarapodjék]

- ez az érzés gyakran járja át az igazi buribunkológust, amikor publikációinak naponta bővülő terjedelmét vagy naponta növekvő számát szemléli. Következésképpen kísértésbe fog esni, hogy egy ilyen győzedelmes érzést a vakmerő hódító nőkkel szembeni merész magabiztosságához hasonlítsa. Mindazonáltal nem engedhetjük meg, hogy egy csábító párhuzam eltérítsen bennünket megvesztegethetetlen komolyságunktól, és soha nem veszíthetjük el azt a távolságot, amelyet a higgadt tárgyilagosság és a meg nem sértett tudományosság diktál nekünk, még lehetséges ősünkkel szemben sem.

Vajon Don Juan valóban rendelkezett ezzel a sajátosan buribunki attitűddel, amely lehetővé tette számára, hogy a naplót ne felszínes, kérkedő szórakozásból, hanem - merem állítani - a történelem iránti átkozott kötelességből és adósságképpen vezesse? Nem tudjuk elhinni. Don Juant egyáltalán nem érdekelte a múlt, valójában épp oly kevéssé [nem érdekelte], mint a jövő, amely számára aligha terjedt túl a következő randevún; a közvetlen jelenben élt, és az egyéni erotikus élmény iránti érdeklődése nem tartalmaz semmi olyat, amiben az önhistorizálás [Selbst-Historisierung] kezdetét láthatnánk. Semmit sem veszünk észre abból a buribunkokra jellemző attitűdből, amely abból a tudatból fakad, hogy az ember saját létezésének minden egyes másodpercét megőrzi a történelem számára, emlékműnek állítva és látva magát. Igaz, hogy ő is az egyes másodpercekre csap le, mint a naplóíró buribunkok, és e pszcihés gesztusban bizonyára van is hasonlóság. Ahelyett azonban, hogy a történelem oltárán álló, fényes templomban szentelné fel zsákmányát, a brutális hedonizmus párás barlangjába vonszolja, és felfalja, mint egy állatot, hogy kielégítse nyers ösztöneit. [3] Egyetlen pillanatban sincs meg benne a  - mondhatnám - buribunki filmes attitűd [Filmhaltung]; soha nem ismeri [fel] magát a történelem alany-tárgyaként [Subjekt-Objekt], amelyben a világ-lélek [Weltseele] az írás révén maga is cselekvéssé vált. A regisztert pedig, amit Leporello [a naplóíró] vezet neki, csak mellékesen veszi tudomásul, mint mulatságos fűszert a közhelyes élvezetekhez. Joggal kételkedhetünk abban, hogy például Spanyolország 1003 képviselője közül csak hárman köszönhetik a regiszterbe való felvételüket a regiszter létezésének, vagyis Don Juant csak három esetben késztette tettére a [napló]feljegyzés létrehozásának vagy folytatásának belső vágya - ugyanúgy, ahogy például a művészet, a tudomány és a mindennapi élet számos nagy tette ma is a napló vagy az újság - a nagyközönség naplója - gondolatának köszönheti létét. A regiszter sohasem volt causa finalis [cél-ok]; a szóban forgó innervációs aktusok esetében - a pszichológiai erők parallelogramjában belül -  legfeljebb az adminisztratív véletlen, a  kísérő ösztönző marginális szerepét játszotta. Ezzel végeztünk is Don Juannal.

Leporello viselkedése viszont annál érdekesebb. Az érzéki örömöket tekintve azokat a morzsákat szedi fel, amelyek gazdája asztaláról lehullanak: néhány lányt, néhány ízletes falatot -  ezen kívül csupán a gazdáját szolgálja. Egy buribunk nem teszi ilyet, mert a buribunk feltétel nélkül és teljes mértékben a saját ura, ő maga. Leporellóban azonban fokozatosan felébred a vágy, hogy úgy vegyen részt mestere élményeiben, hogy azt leírja, feljegyzi, és ebben a pillanatban virrad fel a buribunkentumok [Buribunkentums] hajnala. Egy csodálatra méltó csel révén felülemelkedik gazdáján, és ha nem is maga válik Don Juanná, de annál többé - nyomorult szolgából életrajzíróvá válik. Történésszé lesz, a világtörténelem ítélőszéke, azaz a világbíróság elé vonszolja, hogy megfigyeléseiés értelmezései eredményétől függően védőként vagy vádlóként jelenjen meg ott.

De vajon Leporello valóban tudatában volt-e annak, hogy a regiszterével megtette az első lépést egy nagyléptékű fejlődés felé? Természetesen nem. Nem akarjuk lekicsinyelni azt az erőteljes próbálkozást, ami a szegény buffó kis regiszterében rejlik, de semmi esetre sem nevezhetjük őt tudatos buribunknak - hogyan is jöhetett volna rá ő, annak a gyönyörű, de kulturálisan oly elmaradott országnak a szegény fia, amelyben a pápai inkvizíció réme az értelem utolsó maradványát is szétzúzta és elpusztította. Így nem adatott meg neki az esély, hogy mégis kamatoztassa jelentős szellemi teljesítményét; a kincsekkel teli láda a kezében van, de hiányzik hozzá a kulcs. Nem fogta fel a lényeget, és nem mondta ki a varázsformulát, amely megnyitja az utat Aladdin összes kincséhez. Hiányzott belőle az író magasabb tudatosságának [Bewußtheit] tudata [Bewußtsein]; annak tudata, hogy a világtörténelem egy darabjának szerzőjévé, s ezáltal a világbíróság bírájává vált, sőt, hogy ennek a világbíróságnak az ítélete a kezében van, mert olyan bizonyítékot állított elő egy írásos okiraton keresztül, amelyet száz szóbeli tanúvallomás sem tud megcáfolni. Ha Leporellóban meglett volna az erős akarat ehhez a hatalomhoz, ha megtette volna azt a mesés ugrást, hogy önálló írói személyiség legyen, akkor előbb megírta volna a saját életrajzát, hőssé tette volna magát, és a sok felületes elmét elbűvölő, kissé készséges gavallér helyett valószínűleg egy felsőbbrendű menedzser impozáns képét nyújtotta volna, aki fölényes üzleti ismereteivel és intelligenciájával mozgatja Don Juan tarkálló marionettjének szálait. De ahelyett, hogy az öklébe szorítaná a tollat, a szegény ördög  [csak] a zsebében szorongatja az öklét.

Közelebbről megvizsgálva számtalan hiányosságban válik nyilvánvalóvá Leporello feljegyzéseinek teljes elégtelensége. Az egyik fényképet a másik után fűzi fel, [s] sehol sincs kísérlet arra, hogy az egymást követő csábítások heterogén diszkontinuumából homogén kontinuumot alkosson; hiányoznak a [kalandokat] összekapcsoló gondolatok és a fejlődés sem kerül ábrázolásra. Semmiféle bizonyítékot nem találunk az ok-okozati összefüggésekre, sem az egyedi események lélektani, éghajlati, gazdasági és szociológiai körülményeire, sem a Don Juan szerelmi étvágyával kapcsolatos fejlődés  emelkedő vagy süllyedő görbéjének leírására nézve. Nincs nyoma annak sem, hogy az egyedi történések vagy személyiségek valami specifikus történelmi érdeklődés irányába mutatnának. Közönye teljességgel érthetetlen; még akkor sem juttatja kifejezésre megdöbbenését, amikor nap mint nap látja, ahogy gazdája ragyogó szexualitása véletlenszerű sodródásban lobban el, ahelyett, hogy a céltudatos népesedéspolitika racionális csatornáiba terelődne. Sehol sem veszi górcső alá az egyes csábítások közötti mélyebb összefüggéseket, sehol sem lelünk társadalomtudományi szempontból hasznos részletekre Don Juan áldozatainak státuszáról, származásáról, életkoráról, stb., sem a korábbi életükről – legfeljebb azzal az igényesebb tudományos feldolgozás számára túlságosan is absztraháló megjegyzéssel találkozunk, miszerint [Don Juan áldozatai] „különböző státuszúak, formájúak és életkorúak” voltak. Arról sem hallunk semmit, hogy az áldozatok később összefogtak-e egy nagy, közös tömegakció és a kölcsönös gazdasági támogatás érdekében - ami kétségtelenül az egyetlen megfelelő dolog lett volna, tekintettel az áldozatok nagy számára. Természetesen hiányzik az egyes számokon belüli statisztikai bontás is, ami olyan nyilvánvaló lett volna egy ilyen magas számnál, mint az 1003; és nincs utalás arra sem, hogy a sok esetben szükségessé vált szociális segélyszolgálat milyen módon gondoskodott az elhagyott lányokról. Természetesen annak a gondolatnak sincs nyoma, hogy a férfiak védtelen nőkkel szembeni társadalmi felsőbbrendűségének brutális kihasználása miatt az általános női választójog bevezetése a legkézzelfoghatóbb igazságosság követelése lenne. Hiába fürkésszük a társadalom kollektív lelkiállapotának fejlődésére, a kor szubjektivizmusára, és érzékenységének mértékére vonatkozó alapvető törvényszerűségeket. Egyszóval, a tökéletlenség itt valósággá válik. A legsürgetőbb tudományos kérdések sokasága Leporellónál süket fülekre talál - saját kárára, mert a történelem előtt drágán meg kell fizetnie süketségéért. Mivel figyelmen kívül hagyta e kérdezősködő hangokat, s még csak egy vizsgálatot sem végzett (elszalasztva azt a lehetőséget, amelyet ma még a legéretlenebb bölcsészhallgató sem mulasztana el), nem tudatosult benne saját személyiségének fontossága sem. A holt anyagot nem hódította meg szerkesztőjének szellemi tevékenysége, ezért a hirdetőoszlopok színházi plakátjain még mindig az áll: Don Juan, a megbüntetett kéjenc, és nem ez:  Leporello elbeszélései.

Hagyjuk tehát a jó buffót magára, és forduljunk a buribunkság logikus módon előrehaladó és felfelé ívelő fejlődésének képviselői felé! Magától értetődik, hogy minden időkben voltak olyan emberek, akik naplót vezettek, és kötelességtudattal viseltettek a történelem iránt. Marcus Aurelius feljegyzéseit már említették ebben az összefüggésben, [4] és valaki még Szent Ágoston Vallomásaihoz [5] is visszanyúlt anélkül, hogy gyanította volna, hogy az ilyen katolizáló trivialitásokban csak az afrikai-európai fajkeveredés foszforeszkálásával találkozunk, amely a dekadenciába süllyedve, az Istenhez való beteges ragaszkodásban és a férfiatlan önmarcangolásban találja meg az utolsó biológiai mentőövet. Sokkal érthetőbb, ha ehelyütt az idősebb Pliniust  [6] említjük, akinek életéből sok részlet kifejezetten buribunkinak tűnik (akkor olvasott, amikor nem írt, és akkor írt, amikor nem olvasott). Az új szellem meglehetősen pozitív jelét figyelhetjük meg Richard Wagner önéletrajzában is, amelyben a mester elbeszéli, hogy magányát nem bírta elviselni élénk levelezés nélkül, és egyik postai küldeménytől a másikig várt. De a tényleges fejlődés csak a nagy Ferkerrel kezdődik, méghozzá azonnal a legnagyobb léptékben.

Egyedül Ferker tette a naplót etikai-történelmi lehetőséggé; egyedül ő rendelkezik az elsőszülöttnek járó jogokkal a buribunkok birodalmában. Légy maga a történelem! Élj úgy, hogy életed minden másodpercét megörökíted a naplódban, ami életrajzíród kezébe kerül! Ezek olyan nagy és erős szavak voltak egy olyan szájban, mint Ferkeré, amilyeneket az emberiség még soha nem hallott. Az eszméinek terjesztésére létrehozott világszövetség, amely nagy szakértelemmel szerveződött és intelligens sajtóval rendelkezett, a legtávolabbi falvak legtávolabbi zugaiba is eljuttatta ezeket a gondolatokat. Nincs olyan kicsi falu, ahol egyáltalán ne lenne egy kalapácsos kovács, ahogy a régi népdal mondta; ma már büszkén mondhatjuk, hogy nincs olyan kicsi falu, amelyben ne lenne egy leheletnyi buribunki szellem. A rendkívüli ember, [7]  aki vezérkari főnökként tornyosult a több ezer segéd fölé, aki biztos kézzel irányította a hatalmas hadműveletet; hol egy hadoszlopnyi kutatót vezényelt fenyegetett helyre, hol pedig - hallatlan stratégiai képességekről tanúbizonyságot téve - felügyelte a nehéz problémákba mélyére ásó disszertációk írását; ez a hihetetlen személyiség valóban szenzációs életeseményeket tudhatott a magáénak. Szegény emberek fiaként látta meg a napvilágot, és szülővárosának latinul nem tudó gimnáziumában nevelkedett, majd gyors egymásutánban lett fogorvos, könyvkereskedő, szerkesztő, építőipari vállalkozó Tbilisziben, az Adriai-tengeri turizmust népszerűsítő nemzetközi egyesület központi irodájának titkára, Berlinben mozitulajdonos, San Franciscóban reklámigazgató, végül az alexandriai kereskedelmi főiskola reklámügyi és karrierépítési docense. [Halála után] Alexandriában hamvasztották el; és végakaratának megfelelően a hamvait [a nyomdák fekete nyomtatószínébe keverve] nagy mennyiségben használták fel nyomdafesték előállítására, amelynek egy kis részét a világ összes nyomdájába eljuttatták. Röpiratok és neonreklámok segítségével az egész civilizált emberiséget tájékoztatták erről a folyamatról, és példátlan sürgősséggel arra intették őket, hogy mindig tartsák szem előtt, hogy az évek folyamán a szemük elé táruló milliárdnyi betű mindegyikében a halhatatlan ember hamvainak egy-egy atomja található. Ekként földi napjainak nyoma nem mehet veszendőbe az eonokban; ő, aki még halálában is a tényszerűség zsenije maradt, egy nagyszerű, mondhatnám, antimetafizikai-pozitív gesztussal biztosította fennmaradását az emberiség emlékezetében, amelyet azonban még szilárdabban biztosít a naplókönyvtár, amelynek egy részét még életében, más részét halála után adták ki. Hiszen eseménydús életének minden pillanatában tudta, hogy szemtől szemben áll a történetírással vagy a sajtóval; az idegtépő események közepette hűvös nyugalommal kurblizta naplójába az eseménydús filmképeket, hogy beépítse őket a történelembe. Ennek az óvatosságnak, de az ezt követő önzetlen kutatómunkának is köszönhetően a hős életének szinte minden másodpercéről értesülünk.

Ennek részleteibe e helyen nem megyünk bele, [8] mert minket csak a lélek sajátosan buribunki állapota érdekel a maga történelmi crescendójában, amely az idők folyamán fokozatosan fejlődik intenzitásában. Egy vadul felbolydult, idegtépő élményekkel teli életet látunk, de Don Juan esztelen hedonizmusa nélkül, saját vadságának, majdnem azt mondanám, saját modernségének, sőt színpadi igazságosságának teljes tudatában; ez az önismeret azzal kezdődik, hogy tartózkodunk minden ideológiától, és mégis csodálkozunk azon, hogy az élet - a kor nyers hangján szólva - „nagy dolog”. Önmagunknak mint a (művészi, tudományos, történelmi érdeklődés) érdeklődés tárgyának ez a megismerése, ez a szélsőséges önbizalom, amely elválaszthatatlan kapcsolódik a közösségben való teljes feloldódáshoz - ezek a nagy élet jellegzetes körvonalai. Ferker eleinte a legélesebben elutasította a naplóírás gondolatát; ekkoriban a könyörtelen munkának és a meggondolatlan önélvezetnek szentelte magát, miután már 7 éves korában, a latint mellőző reáliskola tanulójaként mélységes gyűlölet töltötte el minden ideológia iránt. Bármennyire is jogos volt ez az ellenszenv, kezdetben a spirituális tényszerű jelentésének észszerűtlen figyelmen kívül hagyásához vezetett. Egészen addig, amíg a tények logikája ezt a Saulust is Paulussá nem változtatta, és a történelmi tapasztalat szelíd erejével rá nem szorította arra a felismerésre, amely Kolumbusz tojását megállítja [az asztalon]: a nagy nyüzsgés, a fáradhatatlan és serény hasznosítási vágy  a legcsekélyebb erő- és intenzitásvesztés nélkül átvihető a szellemi, az etikai területre. Ekként Ferker nemcsak etikailag emelkedett fel, hanem a tudományban is a legszörnyűbb előrelépést érte el, és pompás példával szolgált arra az igazságra nézve, hogy az emberiség fejlődése csak akkor várható, ha mindenki csak magára gondol, és a másikat magára hagyja. Csak most vagyunk abban a helyzetben, hogy történelmileg meghatározzuk e zseniális ember döntő érdemeit: nemcsak a modern nagyüzemi világátalakító eszmét tette használhatóvá az ember szellemi tevékenysége számára anélkül, hogy elhagyta volna az erkölcsi eszme talaját; nemcsak azt bizonyította egész életével bizonyította, hogy lehet [egyszerre] céltudatos karriert csinálni és mégis etikai értelemben teljes embernek lenni, de az életellenes dualizmus felszámolásával egyesítette a szellemet és anyagot, és a huszadik század szellemi atmoszférája számára alkalmatlan, teologizáló metafizika konstrukcióit egy győzedelmes új idealizmus révén felszámolta; megtalálta (és ez a leglényegesebb szempont)  a kortárs vallásosság egy formáját, miközben szigorúan fenntartja a kizárólagos pozitivizmust és a tényekbe vetett rendíthetetlen hitet. S az a szellemi régió, amelyben e számos ellentmondásos elem szintézise, a tagadott negációk [negierter Negationen] e kusza szövevénye zajlik, ez a par excellence megmagyarázhatatlan, abszolút, ami minden vallásosság lényege, nem más, mint a buribunki [das Buribunkische].

Nincs olyan buribunkológus - amennyiben igazi buribunki -, aki egy ilyen ember nevét ne mély meghatódottsággal ejtené ki. Ezt a legerőteljesebb nyomatékosítással kell előrebocsátanunk. Ha ugyanis az alábbiakban ellent is mondunk a hős kritikai minősítését illetően a dicsőséges Ferker-kutatók véleményének, nyomatékosan tiltakozunk az ellen, hogy félreértenénk a Ferkerből áradó félelmetes indulatokat, és az ellen is, hogy Ferker teljes nagysága még nem világosodott meg előttünk. Senkit sem hat át és tölt fel jobban [e személyiség], mint minket. És mégsem ő a buribunkizmus hőse; ő csak az a Mózes, aki megláthatta ugyan az ígéret földjét, de mégsem léphetett be oda. Ferker egyébként tiszta vérében még mindig túlságosan idegen elemek keringenek; még mindig atavisztikus reminiszcenciák vetik árnyékukat életének nagy periódusaira, és elhomályosítják az önellátó, nemes és tiszta buribunkizmus képét. Máskülönben érthetetlen lenne, hogy a legbensőbb énjében tévelygő nagy embernek nem csupán polgári és egyházi házasságot sikerült kötnie nem sokkal halála előtt, de [éppen] a saját házvezetőnőjével lépett frigyre; egy olyan nővel, akiről tudjuk, hogy teljesen iskolázatlan, sőt írástudatlan ember volt, s aki végül, álszent bigottsággal próbálta megakadályozni [Ferker] elhamvasztását, hasonlóan ahhoz, ahogyan általában akadályozta személyiségének szabad kibontakozását. Nem szükséges megismételni, hogy buribunkológiai fegyelmünk nem hagyhat magunkra e tény láttán. Mivel semmi emberi sem idegen számunkra, abban a helyzetben vagyunk, hogy még az emberi szív ilyen perverzióit is megértsük, és ennek megfelelően, sine ira et studio írjuk be őket a történelem könyvébe. Mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy ez a pont, amelyet a ferkerológusok érthető hallgatással pudendumként kezelnek (mintha a buribunkológiában lennének pudendák!); Ferker naplóiban még csak érintőlegesen sem utalnak rá. Megdönthetetlen forrásból tudjuk, [9] hogy félt a haláltól; azonban erről sem hagyott naplóbejegyzést, amint a házasságkötés indítékairól sem. Egy talánnyal állunk szemben.

A kérdés egyetlen elképzelhető megoldása ismét új kérdések csíráit hordozza. Hogy Ferker a neuropszichopatológiai hajlama folytán depresszió hatása alatt vette-e feleségül a házvezetőnőt, vagy a neuropszichopatológiai betegség a házasság következménye - a naplóbejegyzések sajnálatos hiánya miatt puszta feltételezésekre kell hagyatkoznunk. Sok minden szól az első feltételezés mellett, hiszen ha a neuropszichopatológiai hajlam nem lett volna jelen, akkor a naplókban legalább utalást kellett volna találni a házasságkötés közelgő elhatározására. [10] Már maga a tény, hogy jellemének egyébként oly egyértelmű megítélése ebben az esetben súlyos csorbát szenvedett, azt a következtetést sugallja, hogy a pszichológiai abnormitás abban nyilvánult meg, hogy lelki gyötrelmeit elzárta, - ahelyett, hogy leírná és produktív formában teremtéssé változtatná azt -, és átadta magát az atavisztikus halálfélelem mérges álmának. Ferker még nem ismerte fel a feltétlenül szükséges határozottsággal azt, ami ma már mindannyiunk számára általános gyakorlatnak számít, nevezetesen, hogy a szabad alkotói szabadságunkat akadályozó szellemi-lelki küzdelmeket és görcsöket az alkotói öröm tárgyává kell tenni. Éppen ez volt az oka annak, hogy még ő is megbotlott, és elviselhetetlen következetlenségben cselekedve ismét hagyta, hogy a régi idők [újból] felüthessék a fejüket. Schnekke munkáját dicséri, hogy ezt a szeszélyességet legyőzte, és a buribunkizmust éteri tisztaságban, történelmi tényként formálta meg.

Folyt. köv.

Pongrácz Alex fordítása

*

[1] Ez a priori kétségtelenné teszi maguknak a buribunkoknak a létezését is, amelyet a hiperkritikus doktrinerek időnként aligha komolyan vehető módon tagadnak. Mert ahogy Amerika létezése az amerikanisztika tényéből következik, úgy a buribunkok létezése a buribunkológia tényéből következik.

[2] Schmitt azzal a szinte hihetetlen állítással rukkol elő, hogy Földünkün a spiritualitás iránt megmaradt minden tisztelet a középkori kereszténység öröksége, amelyből néhány rövid évszázadon át még in dulci jubilo élünk (hasonlóan a kiskasszát elsikkasztó tanoncokhoz), hogy aztán rájöjjünk, hogyan is gondolkodik valójában a művészetről és a tudományról a keresztényietlen világ. Ezt a szemtelen állítást az egész buribunkológia nevében a leghatározottabban visszautasítom.

[3] Ily módon azt mondhatnánk, hogy Don Juan nem töprengett az általa átélt tapasztalatokon, ha valóban egyfajta intellektuális rágódással vádolnánk a buribunki naplóvezetést. De egy ilyen vád alaptalansága könnyen bizonyítható, hiszen a buribunki naplóíró semmit sem tapasztal meg előzetesen, hanem a tapasztalat éppen a naplóbejegyzésben és annak közzétételében áll. Az átrágásól beszélni tehát egyenesen képtelenség, mert eleve nem történt semmiféle átrágás.

[4] Ulrich Finnig: Die Uranfänge des Buribunkentums, Halle an der Salle, 1912, 208. o. („A valódi buribunki szellem halvány csírája már átüt e birodalmi köpenybe burkolózott nemes filozófus levelein.”) A szerzők hősük iránti (az utóbbi időben oly gyakran megfigyelhető)  vonzalmából fakadóan még F. sem tudja rávenni magát arra, hogy felismerje: Marcus Aurelius írásai teljesen elmerülnek a moralizáló auto-pedagógiai konstrukciókban, [s emiatt]  a buribunkológus számára komoly türelempróbává teszik az olvasást.

[5] P. Expeditul Schullze: War Augustinus ein moderner Schriftseller? Köln, 1911, 585. o. Véleményem szerint Sch. túlságosan is elnéző Szent Ágostonnal szeben. Természetesen egyetlen épeszű kutató sem fogja egy 4. századi írótól megkövetelni korunk szellemi színvonalának magasságát, de ezek a kifogások soha nem vezethetnek arra, hogy minden lényeges elvárásról lemondjunk. Ellenkező esetben minden olyan embert, akitől rögzített, írásos emlékeink vannak, buribunkoknak nyilvánítanánk, még Püthagoraszt is,  akinek titoktartási kötelezettsége annyira buribunk-ellenes. - H. Reuter: Augustinische Studien, Gotha 1887, 4. o., megjegyzése szintén az anakronizmusig elavult: „Az, hogy Szent Ágoston közvetlenül a megtérés napjai után elmélkedésének tárgyává [tette is azt], már csak pszichológiai okokból is valószínűtlen. Az ilyen jellegű folyamatoknak valóban lehetnek olyan utóhatásai, amelyek befolyásolják a későbbi lelki életet; de saját öntudatuk kritikai elemzésétől (...) és az érdeklődésüket tükröző írásbeli beszámolók közzétételétől az érintettek általában nem érzik jól magukat. Sem Páltól, sem Luthertől, sem Kálvintól nem ismerünk ilyen elemzést.” Nem tudjuk megállni, hogy ne mosolyogjunk R. naiv pszichológiáján; H. Bahr „Mennybemenetel” című regénye, valamint [a] Bahr közelmúltbeli megtéréséről szóló terjedelmes irodalmi kifejtése teljes képtelenséget csinál belőle.

[6] Kuno Lifschitz: Zur Methodologie der Buribunkologie. Berlin, 1909, 32. o.

[7] E kérdéssel kapcsolatban ritka egyhangúság található minden vonatkozó dokumentumban. Maximilian Sperling „okos fickónak” nevezi a naplójában. (Sperlings Tagebücher, szerk. Alexander Bumkotzki, XII. Bd., Breslau, 1909, 816. o.) Theo Timm egy 1919. augusztus 21-én kelt, Kurt Stangéhoz írt levelében „mesés fickó”nak nevezi.  (Timms Briefe, szerk. Erich Veit, XXI. köt., Lipcse, 1919, 498. o.) „Remeknek találom” – írja Mariechen Schmirrwitz a naplójában (szerk. Wolfgang Huebner, IV. köt., Weimar, 1920, 455. o.). „Ő óriási, akárhogy is nézzük” - kiáltja lelkesen Oskar Limburger az első találkozás után (Erinnerungen aus meinem Leben, szerk. Katharina Siebenhaar, Stuttgart, 1903, 87. o.). „Démonikus természet”  - írja Prosper Loeb, (Königsberg, 1899, 108. o.) Olyan, mint egy „babaház” [dolles Haus], állítja Knut vom Heu a menyasszonyához írt levelekben (kiadta fia Flip, Frankfurt am Main, 1918, 71. o.), stb.

[8] V. ö. mindenekelőtt a Pielenpiep által készített, még mindig mérvadónak számító Ferkerbiographie 300 kötetét, amely a legnemesebb burilonkógiai megfigyelés eredményeként született meg. Ld. továbbá: John Puffke: Ferkers Maul. Göttingen, 1898 (hozzáértő munka!); Emil Sterker: Unser Ferker. Nr. 78.029 der Sammlung „Geisteshelden”, Lipcse, 1900; Gustav Maria Adolf Mayer: Ferkers Tätigkeit als Buchmacher, Hamburg, 1892; Max Hirschberg: Ferkers Stuhlgang, Wiesbaden, 1913; Aenne Schwitz: Ferker und wir Frauen, Marburg an der Lahn, 1910 (érdekes pszichológiai együttérzéssel!); Eduard Fuchs: Ferker in der Karrikatur, München, 1914; Florence Marson Cassel: Is there a real Ferker Problem?, New York, 1913; Gaston Maquaque: Ferker et le Ferkerianisme, Lyon, 1912; Heinrich Ritter von Kistemaker: Ferker als Dentist  (fogászati klienseinek fontos listájával), a Buffka 253., 1911. november 15-i találkozójáról szóló kiadásban. Populárisabb jellegű, pedagógiai munkák: Herbert Eulenberg: Ferker (a Schattenbilder kiváló gyűjteményében, Berlin, 1912); Maria Züttkemaier: Was erzähle ich meinen Kleinen von Ferker? Paderborn. 1910; Richard Knorp: Ferker in der Vorschule, Jéna, 1907. 

[9] Ferker háziorvosa, Dr. Friedlich emlékiratai. Szerkesztette a lánya, Erika. Kairo, 1899, VII. kötet, 95. o.

[10] F. Rappaport: Ferker als Psychopath, Genf 1908 (rendkívül érdekes munka, de valószínűleg nem egészen a tárgyának megfelelő), továbbá F. Scheiner: Ferker und die Ehe, Lipcse 1900. Sch feltételezését, miszerint a házvezetőnő elhallgatta a Ferker házasságára vonatkozó összes naplóbejegyzést, bizonyíthatatlannak tartom, mivel a házvezetőnő sem írni, sem olvasni nem tudott, amint az a Boldt által közölt iskolai bizonyítványaiból (München, 1911) is kitűnik.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters