Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Somogyi Imre: Kertmagyarország felé (1942) - Részletek

Somogyi Imre: Kertmagyarország felé (1942) - Részletek

  2022.12.23. 06:38

Új Magyarország felé

A harmincas évek óta új magyar szellemi front kezd kialakulni. Szellemi téren népi íróink lelkében és a valóságban is kezd kibontakozni a szociálisabb, az emberibb, az igazabb közösségi magyar élet. Az urambátyámok Magyarországa, hála Istennek, kihalófélben van.


Eddig úri Magyarország voltunk, ezután népi Magyarországnak kell lennünk.

Új szellemi világok, új életformák keletkeznek.

Ennek az új Magyarországnak a megálmodói és előharcosai, a fiatal paraszt és népi írók, most rakják le az igazán magyar, mindenkit egyformán értékelő szociális új életforma alapjait.

De itt álljunk meg egy percre.

A gazdasági élet átalakulása nélkül el sem lehet képzelni az új élet kialakulását.

Népi íróink megmutatták a mostani társadalom minden szociális és kulturális hibáját, sőt már azt is elénk rajzolták, hogy az új népi, közösségi társadalomnak milyennek kell lennie. Idáig rendben is lenne minden. A hiba csak ott van, hogy a szociális problémákkal a földreformon túl még elméletben sem jutottunk.

Szellemi irányítóink hála Istennek vannak. De az új magyar gazdasági élet nem elégedhet meg a földreformmal. Nem elégedhet meg a javak igazságosabb elosztásával; új gazdasági életformára kell áttérnünk, ha nem akarunk elveszni, ha be akarunk illeszkedni az új népi Európa közösségbe. 

De olyan gazdasági életre kell berendezkedni, amelyik minden magyar munkáskezet foglalkoztat.

A külterjes szemtermelés nagybirtok-védő drága fényűzéséről le kell mondanunk, és a magyar földet azoknak a kezébe kell adnunk, akik azon csakugyan dolgoznak is.

De nem elég, hogy a földet szétosztjuk. Az nem cél, hogy nagybirtok ne legyen, minthogy az sem cél, hogy minden mezőgazdasági munkásnak földje legyen. Ennek csak eszköznek kell lenni egy olyan életforma kialakításához, amelyben a közösség minden tagja egyformán boldogulni tudjon [sic!].

Olyan gazdasági életre kell berendezkednünk, amelyikben termelési költség szempontjából versenyezni tudunk más államokkal.

Körülbelül tíz esztendővel ezelőttig a hottentottákról, a zulu-kafferekről, az eszkimókról többet tudtunk, mint a legmagyarabb magyarokról, a magyar parasztokról. A világ minden nagy és kis nemzetéről a kötetek egész sora jelent meg magyar nyelven is.

A magyar nép életéről, ősi paraszt-kultúrájáról, szociális problémáiról egészen a közelmúltig alig tudtunk valamit.

A magyar parasztot a szomorú emlékű népszínművekből, a kaszárnyából és a korteshordóról ismerték.

A közelmúltig mindig csak azok írtak a magyar népről, a magyar parasztról, akik maguk nem voltak parasztok, azt az életformát soha nem élték. Tehát nem is ismerhették. Szomorú benne csak az, hogy nem is igen akarták ismerni. Csak vállveregetve, leereszkedni akartak a néphez. Az igazi közeledést szégyellték. Nem tartották úri dolognak, ha valakinek közeli, vagy még inkább rokonsági kapcsolata volt a néppel. Ezzel a parasztirtózással annyira mentek, hogy a lehető legrosszabbnak tartották parasztnak lenni.

Általában szokássá lett nálunk, hogyha valakit nagyon meg akartak bántani, de azért mégiscsak úgy, hogy annak törvényes következményei ne legyenek, azt mondták rá, hogy paraszt. Nemcsak a múltban volt így, van még most is.

Nincs a világon még egy állam, ahol egy foglalkozási ágat a többi társadalmi rétegek annyira lenéztek volna, annyira lealázónak tartották volna, mint nálunk.

Nemcsak az uraink szégyellik a parasztságot, a paraszt kapcsolatot vagy rokont, de így van ezzel a jelzővel, ezzel a fogalommal maga a parasztsági is.

Az elmúlt esztendőben az egyik felvidéki szövetkezet, a Hanza, az újságjában vitasorozatot indított meg: „Parasztok vagyunk-e, vagy nem vagyunk parasztok?“

És a hozzászólások 90%-a tiltakozás volt: nem vagyunk parasztok!

Ezt a megbélyegző jelzőt azok vállalták, leginkább, akik már nem, vagy sohasem élték a paraszt életformát.

A nagy tömeg, a parasztság nem vállalja. Sem a szegény, sem a zsíros nyakú. Pógároknak, földműveseknek, gazdáknak, kisgazdáknak, mezőgazdasági termelőknek, stb. mondják magukat. A parasztságot nem vállalják. De ez természetes is.

Az utolsó évtizedekben a középosztály számottevő tagjait a parasztság szolgáltatta. A leghíresebb orvosok, ügyvédek, mérnökök, stb. a parasztság közül kerültek ki. Legtöbbnek paraszt volt az édesapja, vagy ha már az nem, akkor az öregapja. Ezek a parasztivadékok renegátok lettek. Szégyellték a parasztságot, szégyellték a fajtájukat.

A paraszt elnevezést pedig nekünk vállalnunk kell. Ez a jelző csak addig sértő, amíg tagadják, amíg szégyelljük. Ha az öntudatosabb parasztság vállalja, hamarosan megbecsülést jelent.

Szociális és kulturális bajainkról az utóbbi évtizedben már a kötetek egész sora jelent meg. Felsorolták az elkövetett hibákat is, és utat is mutattak a kiküszöbölésükre.

De nekünk, sajnos, nemcsak kulturális bajaink vannak, ugyanolyan helytelen utakon jártunk eddig gazdasági téren is. De erről, sajnos, a nagyközönség számára már alig írtak. Gazdasági életünk múltjáról alig tudunk valamit. Ez a kis munka ezt a hiányt szeretné pótolni. Nemcsak a hiányokra és elkövetett hibákra mutat rá, de megpróbál utat is mutatni, amelynek a követése ha egymagában nem is oldaná meg, de mindenesetre elősegítené Magyarország gazdasági megújhodását. 

[...]

A mi világunk

A hibák felsorolása nem azért történt, hogy valakit vagy valakiket bántani vagy felelőssé akarnánk tenni. Annak nincs és nem is lenne semmi értelme. Ezek a hibák nem rosszakaratból születtek. Senki sem tehetett a múltban arról, hogy egyetlen iskolában sem tanították meg az igazi hagyományok, a népi hagyományok ismeretére és megbecsülésére. De ebbe ne nyugodjunk bele; iparkodjunk ezután különbek lenni. Törekedjünk arra, hogy mindent jobban csináljunk. Lássuk be, hogy csak azok a népek tudnak maradandót alkotni, akik ősi kultúrájukat építik tovább.

Minden kultúrnemzet társadalmi berendezésének alapja a néphagyomány, a nép szellemi és tárgyi kincseinek az összegyűjtése, azok megbecsülése és tovább építése az európai közösségi kultúra hozzáadásával.

Ezen az úton nekünk még nagyon sokat kell tennünk mind szellemi, mind gazdasági téren. Hamis álmok, idegen ideálok után futottunk. Nem mi vagyunk a hibásak, hogy nem tanítottak meg bennünket ősi kultúránk ismeretére és szeretetére. De az idegenbe bámulás hála Istennek végét járja. Kezdünk magunkra találni, kezdünk abban is értéket látni, amit idáig szégyelltünk. Minél többet tudunk meg más nemzetek népi kultúrájából, annál jobban erősödhet a hitünk a jövendőt illetőleg.

Nincs nekünk szégyenkezni valónk egyetlen más kultúrnemzettel, még a legnagyobbakkal szemben sem. Ha az egyetemes európai kultúrát vesszük is alapul, és számítást végzünk, hogy melyik nemzet milyen arányban járult hozzá ehhez a kultúrához a nemzetek számarányát nézve, az elsők között is olyan elől vagyunk, hogy semmi okunk sincs a szégyenkezésre. Ami pedig a népi kultúrát illeti, nincsen a világon még egy nép, amely a lelkében élő alkotóerőt olyan csodálatosan, színesen, gazdagon tudná akár dalban, akár mese- vagy mondavilágában, öltözködésében, táncában, használati eszközeiben és munkájában kifejezésre juttatni, mint a magyar paraszt. Sajnos, még eddig keveset tudtunk megismertetni belőle, s abból is igen sokat csak rosszul. És mégis annyit adtunk már a világnak ezen a téren is, hogy nincs okunk a szégyenkezésre. Nem kell szégyellni a magyar parasztot.

A gazdasági téren elkövetett hibákat még jóvá lehet tenni. Most vagyunk abban a korban, amikor érezzük a jelen tarthatatlanságát, és új utakat keresünk, hogy az eljövendő gazdasági háborúban is megálljuk a helyünket.

Az ebben a kis könyvben felsorolt ősi hagyományokon alapuló új gazdasági lehetőségek már nem elméletek. A hasuragazdálkodást évek óta az ország legkülönbözőbb vidékein bevezettük, s két év óta a Földmívelésügyi Minisztérium támogatásával folytatjuk. Ebben az esztendőben már ötven darab hasuraszövőállványt tudunk államköltségen a kertészkedő kisgazdáknak juttatni. Az ország különböző vidékein tíz helyen gazdálkodunk már hasurával. Kezdetnek ez is elég. Mert sajnos, eddig csak egyedül jártam az országot, de ha komolyan akarjuk megszervezni az egyedül életlehetőséget adó kertgazdálkodást, meg kell tanítani népünket a kertészkedésre, a hasuragazdálkodásra - ahol lehet -, a kevés költséget igénylő öntözésre és a mocsárgazdálkodásra is.

Legalább vármegyénként kellene beállítani még ebben az esztendőben egy-egy olyan már hasurával gazdálkodó értelmes gazdát, akik majdnem mind aranykalászosok vagy népfőiskolát végzettek, mert tervszerűen ezeket tanítottam én eddig. Ezek nemcsak előadások útján, de gyakorlatban mutatnak meg mindent, a melegágy készítésétől kezdve a föld elkészítéséig. Természetesen még többet tudnánk csinálni akkor, ha vármegyénként nem egy, hanem több gazda végezné a gyakorlati oktató munkát. A mi népünknek a magyarázat már nem elég, abból eleget kapott, gyakorlat kell neki, és azt is szívesebben fogadja el a fajtájától, mint a nadrágos embertől. Ezekkel az emberekkel igen sokat tudnánk elérni, aránylag oly kevés költséggel, ami közvetve a termelés útján rövid idő múlva megtérülne. Ha vagy a földmívelésügyi minisztérium, vagy a közjóléti szövetkezetek, vagy a Családvédelmi Alap venné a kezébe a dolgot, 100.000 pengővel nemcsak a hasuragazdálkodásra, de az öntözésre és a mocsárgazdálkodásra is tudnánk a parasztságnak az országban több helyen követendő példát állítani.

A mostani keretek között így nem lehet tovább csinálni. Én sajnos, Baranyától Beregig, Szombathelytől Biharig csak kerékpárral járhatom az országot. (A kereskedelmi miniszter ebben az esztendőben nem adott szabadjegyet. Ő valószínűleg nem is tud semmit az egész dologról. Kérvényem - több mint valószínű - nem is jutott el hozzá.)

A napi 150-200 kilométerek után éjjel előadásokat, nappal gyakorlati bemutatókat tartani és újabb 200 kilométereket karikázni nem lehet célravezető. Már csak azért sem, mert nem vagyok húsz esztendős.

Lehet a magyar paraszttal boldogulni, csak nem vállveregetéssel. Szereti, várja a magyar paraszt, hogy tanítsák, örül, ha törődnek vele, de magyarul kell hozzáfogni. És hogy ezért még áldozni is tud erre, olyan példát mondok el, aminek az igazságáról bárki meggyőződhet.

1939 nyarán jutottam el a Szabolcs megyei Tiszaladányba, sajnos, akkor is csak kerékpáron. Ott csináltuk ugyanis a legelső országos hasuragazdálkodási és elraktározási kísérletet. Jól tudták, hogy szegény vagyok, fizetést akartak adni, amiért hozzájuk elmentem. Télen még többször eljutottam hozzájuk. Többször tartottam nekik előadást nemcsak a hasuragazdálkodásról, de ősi hagyományainkról is. A legelső előadás alkalmával megkértem az ifjúságot, hogy énekeljenek el egy pár régi magyar nótát. És amikor sok unszolásra az egyik idősebb ember mégis elénekelt egy igazán szép magyar nótát, szégyenkezve vallották be, hogy azt ők is ismerik, de az csúnya. Bevallották azután, hogy tudnak ők ilyet többet is, de nem éneklik. Szégyellték. Mint ahogy szégyellik mindenütt - valamikor szégyelltem én is - azt a nótát énekelni, amit az öreganyám dalolt.

A második előadáson már szebbnél szebb ősi nótákat dalolgattak. Karácsony után meglátogatta a falut Darvas József, az ismert magyar író, akit a falu szélétől a hosszú falun keresztül ősi magyar nótaszóval kísérték addig a házig, ahol a hasuraszövő volt. Egyik nótájuk annyira megtetszett Darvasnak, hogy egyik azóta megjelent könyvében le is írta:

Mikor Isten világot teremtette,
Legelőször a szegényt teremtette,
Ha a szegény szógalegény nem vóna,
A jó gazda imádkozni se tunna.

A ladányiak szeretik a jó italt. Darvas tiszteletére is az egyik igen lelkes gazdánál bor mellett zsúfolódtak össze a falu gazdái. De nemcsak a férfiak, hanem az asszonyok, leányok is. Ezt csak azért említem meg, mert éjfél után, amikor már igen sokan rózsaszínűnek látták a világot, akiknek már a nyelvük is alig pergett, egy-egy nóta előtt azon feleseltek, hogy melyik a régibb.

Később a Falukönyvtár Szövetkezet száz kötetes könyvtárát juttattuk el a faluba, ahol még csak gazdaköri helyiség sincs, csak a kocsma, ahol csak inni lehet. A saját könyvtáramból is vittem vagy száz kötetet. Ezek az emberek azelőtt ponyván és egy pár újságon kívül semmit sem olvastak. Az 1500 lelket számláló falunak már 200 kötet könyve volt. Azóta minden bevonulásnál igen kivették részüket, tehát keveset voltak otthon. És én is csak igen ritkán lehetek a faluban. És mégis több, mint ötven könyvet vittem azóta a ladányiaknak, a modern magyar írók munkáit (darabonként 4-5 pengő az áruk!), aminek a megvásárlására ők kértek meg.

Nem kivétel ez a magyar falu. Lehet a magyar paraszttal boldogulni mindenütt, csak törődni kell vele. Ezek a gazdák, akik Tiszaladányban, legelőször hasurával gazdálkodtak, név szerint: M. Csikai László és Miklós és Jenei László, stb., még a legnagyobb dologidőben sem sajnálják az időt, hogy átmenjenek valamelyik szomszéd faluba, gyakorlatban bemutatni a gazdáknak a hasuragazdálkodást.

De így van ez mindenütt, ahol hasurával gazdálkodunk. Mindenütt azokat a gazdákat kerestem, akik nemcsak maguknak dolgoznak, hanem a közösségért áldozni is tudnak, és a képességük is megvan hozzá, hogy nemcsak a falujuknak, de a környéknek is vezetői legyenek. Ezeket a gazdákat kellene még ezen a télen valahol összegyűjteni valamelyik népfőiskolán, és a népfőiskola elvégzése után megbízni őket, hogy a saját vármegyéjükben vagy falujukban megszervezzék a hasuragazdálkodást.

*

Ezekben látom én az egészséges, életképes, új Magyarország gazdasági alapjait.

Ha könyvemet figyelmesen elolvasták, egyet fognak érteni velem abban, hogy [a] kertgazdálkodásra való áttérés a magyar nép jövő boldogulásának egyik fő előfeltétele. Ezt tehát meg kell valósítanunk - éspedig inkább ma, mint holnap.

*

Somogyi Imre: Kertmagyarország felé. Magyar Élet kiadás, Budapest, 1942, 5-8., 123-127.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters