Öt órakor értem a São Bento-palotához. A múlt században restaurált, s két évvel ezelőtt modernizált egykori kolostor hatalmas tömege egymagában, uralkodóan magaslik a téren. Középen, a hosszan elnyúló homlokzatok előtt, s mind a négy sarkon katonai őrszem. Éppen most váltják őket. Ebben a palotában ülésezik a portugál nemzetgyűlés, évenként három napon át. November 15-étől február 14-éig. Egyetlen nappal sem tovább. Az idén tehát már régen letelt a munkaideje. Megvitatta és jóváhagyta a költségvetés kereteit: a keretek kitöltése, a megszavazott kiadások részletes elosztása már a kormány feladata. A miniszterelnökség bejáratát most könnyű megtalálni. Ott, a déli fronton az a kapu, ahol a fegyveres katona mellett revolveres rendőr is posztol. A portás az első emeletre küld. A lépcsőház peronján asztal, mellette libériás lakáj és egy rendőr. A lakáj belepillant az előtte fekvő naplóba, s vezet balra egy terembe, ahol már többen várakoznak. Csakhamar azonban visszajön értem: fáradjak fel vele a második emeletre. Itt is rendőrbe ütközöm. Egy újabb lakáj névjegyemet kéri, de már vissza is érkezett:

- Szíveskedjék helyet foglalni a bordó szalonban!

Egyedül vagyok. A napfényt pirosra szűrő függönyöket, az aranyozott függönyhordó rózsákat, s a két óriási facsillárt szemlélem, amikor nyílik az ajtó, s egy titkárnő jelenik meg. Barátságosan jelenti:

- Őexcellenciája az imént jött meg. Néhány pillanat múlva fogadja Uraságodat.

Valóban, megint nyílik az ajtó. Feketébe öltözött úr lép be. Bemutatkozunk. Anhero A. Leal Marques, a miniszterelnök kabinetfőnöke. Átkísér az irodán, előre enged egy terembe, és a kormányfő dolgozószobájában vagyok. 

Oliveira Salazar kezet nyújt, s íróasztalához vezet. Ahhoz az üveglappal borított, iratokkal alig terhelt, de nagyméretű bútordarabhoz, amely mellől Portugáliát az elesettség szörnyű állapotából a világ pénzügyileg és gazdaságilag legrendezettebb államává emelte. Ennek az országnak már tíz év óta bevételi többlettel végződik a zárszámadása, ennek az országnak nincs már semmi függő adóssága, ennek a valutája szilárdabb, mint az angol font vagy [a] dollár, ez az ország csak gyarapodott a világválság esztendői alatt is, ebben az országban a nemzeti munkahivatal kartotékjai két héttel ezelőtt 351 munkanélküliről tudtak.

Halvány portré, torlódó gondolatok

Körülnézni sincs időm, mert Salazar máris kérdez, és kérdései gyorsan követik egymást. Csak apránként, a beszélgetés folyamán bontakoznak ki előttem a dolgozószoba kontúrjai, az ablakokon át Lisszabon aláhanyatló házsorai, le a Tejo vizével összeölelkezett tenger síkjáig, ahol vitorlásbárkák szántanak el a lehorgonyzott hajók között. Csak hosszú percek, talán tízpercek múlva érzem, hogy látom, és már figyelni tudom ezt a diktátort, akinek mély emberségét, katolikumból és latin kultúrából összeszőtt humanizmusát egy Paul Valéry és egy Maeterlinck dicsőíti. Vasszürke ruha van rajta. Haja fekete, homloka magas, orra erőteljes, szája keskeny. Szája szögletén néha ironikus mosoly fut át. Halkan, tagolva beszél, de amikor ő fejteget egy-egy kérdést, mondanivalói sebesen áradnak, olykor már-már megerőltető követni, ám hamar észreveszi, s nyugodtan megismétli fontosabb kijelentéseit. 

Tekintetéből a szellem sugárzik ki, az öntudat, a kemény akarat, a fegyelmezett akarat, amely taglejtéséből, kezének minden mozdulatából is árad. Ahogy előttem ül karosszékében, emlékezetemben kavarog mindaz, amit hallottam és olvastam róla, s villanásszerűen cikázik fel előttem mindaz, amit láttam, ami mind a nagy emberre és a lángelmére utal alkotójaként.

Erőszakkal kell koncentrálnom agyamat, mert a könnyű társalgási témák mellett - miként határoztam el magam erre a tanulmányútra? Eleget tapasztaltam? Kellő segítségben részesítették-e munkámat a hatóságok? Tanultam-e, és mennyi ideig portugálul? Nehéznek találom-e a grammatikát? stb. - egymást érik a súlyosabb kérdések is, sokszor olyanok, amelyek készületlenül, meglepetésszerűen találnak: Milyen a politikai helyzet Magyarországon, mi van a restaurációval, kívánja-e a magyar közvélemény az Ausztriával való újabb dualizmust, hogyan alakul a nagybirtok sorsa és a munkáskérdés, milyen feltételeket fűz Magyarország a Duna-medence konszolidálódásához, mi a célkitűzésük a katolikus politikusoknak? Fogalmam sincs arról, hogy kielégítik-e válaszaim, csak akkor merek megjegyzéseiből ilyesmire következtetni, amikor a magyar katolikus fiatalság helyzetéről és a horogkeresztes mozgalmainkról beszélek. Kínosan jut eszembe Reynold gróf, a híres fribourgi professzor szellemes vallomása: „Az ember habozás nélkül meggyónnék Salazarnak, elsimervény nélkül átadná neki egész vagyonát, de félne vigyázni előtte!”

Közben ijedten gondolok az idő múlására, mert hiszen tudom, hogy Salazar csak a legritkább esetben fogad kívülállót, hogy interjút is csak egyszer vagy kétszer ad évenként, márpedig én olyan régóta készültem kérdéseimre. De íme, erre is sor kerül!

Salazar előrehajol íróasztala fölött, várakozóan reám pillant, s ezt mondja:

- Most pedig tessék, halljuk a kérdéseit! Igyekezni fogok kielégíteni érdeklődését!

- Magyarországon - kezdem -, s Európa talán valamennyi országában még azok is, akik tanulmányozzák a politikai és társadalmi reformokat, a portugál diktatúrát szeretik a fasiszta vagy a nemzetiszocialista diktatúra analógiájára magyarázni. Magam, miután áttekintettem a vonatkozó irodalmat, s egy hónapon keresztül a helyszínen tanulmányoztam Portugália intézményeit, arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a felfogás felettébb téves. Úgy látom, hogy ez a diktatúra, amely Excellenciád nevéhez fűződik, lényegében a keresztény államtan tételeit érvényesíti, amely tan az államot a közjó őrévé teszi meg, de tiszteletben tartja az emberi személyiség jogos és szükséges szabadságait, valamint azoknak a természetes közösségeknek szabadságát, amelyekből a nemzeti társadalom felépül. Szeretném tudni, hogy helyesen értelmezem-e Excellenciád koncepcióját, és hálás volnék, ha erről bővebben nyilatkoznék.

„Vannak örök elvek és parancsok, amelyek fölötte állanak az államnak!”

- Valóban - feleli Salazar -, akik felületesen ismerik a portugál diktatúrát, egynek tekintik azt az olasz fasizmus vagy a német nemzetiszocializmus diktatúrájával. Gondolják el: azok is diktatúra, ez is diktatúra. Az emberek hajlamosak csupán az elnevezés után indulni, s nem könnyen veszik figyelembe, hogy ugyanaz az elnevezés sokszor igen eltérő fogalmakat jelöl. Elvégre tény az, hogy ezekben az államrendszerekben első pillantásra főként a közös vonások domborodnak ki. Szakítottak a parlamentarizmussal, összpontosítják a hatalmat az államfő kezébe, függetlenítik a miniszterelnököt és a kormányt a választások esedékességeitől. Minthogy ilyen módon tekintélyi elv érvényesül, ami bizonyos mérvben korlátozza az egyéni szabadságot, mi, portugálok is a diktatúra elnevezést használjuk államrendszerünkkel kapcsolatban, amivel bizonyára magunk is hozzájárulunk ahhoz a tévedéshez, hogy olyan diktatúrának tekintsenek bennünket, mint a többiek.

- Pedig - emeli fel hangját Salazar - azok az alapvető elvek, amelyek meghatározzák a mi diktatúránkat, lényegesen különböznek a többi diktatúra bölcseleti tételeitől. Abban a princípiumban mindenesetre megegyezünk, hogy az államnak népi politikát kell űznie, mélyreható szociálpolitikát, amely biztosított létet teremt a nemzeti társadalom minden dolgozó tagjai számára - nekünk azonban sarkalatos alapelvünk, hogy az állam és kormányzata nem mindenható. Korlátozzák az erkölcs, az igazságosság, s természetesen maguk a társadalmi tények. Mi elismerjük, hogy vannak örök elvek és parancsok, amelyek fölötte állanak az államnak. 

A hatalom korlátjai

- Vallom és valljuk, hogy szubsztanciális realitás e földi társadalomban egyedül az ember, az egyed, akinek felsőbbrendű céljai vannak. Az államnak nem lehet külön felfogása a jóról és a rosszról, a boldogságról és a boldogtalanságról, mint amilyen felfogást a magasabb rendeltetésének tudatában lévő egyes embernek kell hordoznia. Az állam nem szerepelhet öncélként, mert az állam csak szükséges és pótolhatatlan szervezett társaság, amelynek létoka az, hogy az emberi élet céljának elérését lehetővé tegye. Köteles tehát elismerni az embernek egy felsőbb célra való rendeltetését, engedni az ehhez megkívánt szabadságok birtoklását, s természetesen ennek árnyékában köteles elismerni a kisebb társadalmi közösségek jogait. Végeredményben tehát az államot korlátozzák azok az elvek, amelyek felsőbbrendűek az államnál.

Mintha a coimbrai egyetemen tartaná Salazar klasszikus előadásainak egyikét, olyan határozottan és kidolgozottan gördül fejtegetése. Most mintha legyintene kezével, s ezeket fűzi az előbbiekhez:

- Látja, a múltkoriban egy kiváló német újságíró, aki nálam járt, sehogy sem tudta ezeket a bölcseleti megkülönböztetéseket megérteni. Ismételten próbált szorongatni ezzel a kérdéssel: „De csak Önnek is meg kell engednie, hogy a kormány csak akkor lehet erős, ha az állam totalitárius?” Pedig nyilvánvaló, hogy a tekintélyi uralom nem azonos az állami mindenhatósággal. Mi nem vagyunk totalitáriusok. Ez nagy különbség az olasz vagy a német és a portugál rendszer között. Előbbiek elvileg tagadnak, s a gyakorlatban is tagadhatnak olyan jogokat, amelyeknek elismerésétől a portugál állam nem zárkózhatik el. Összefoglalva, kérdésére ezt felelem: helyesen interpretálta felfogásomat és államunk megnyilatkozásait.

Fasizmus, nemzetiszcoializmus, korporativizmus

Felvetem azt a kérdést Salazarnak, amely sokat foglalkoztatott, mielőtt elindultam volna Portugáliába:

- Azon a nézeten van-e Excellenciád, hogy Portugália jelenlegi politikai és szociális berendezése nagyrészt egyetemes elveken nyugszik, aminek következtében ez a rendszer függetlenebb az ország közvetlen és sajátos adottságaitól, mint akár a fasizmus, akár a nemzetiszocializmus?

- Igenlően, megerősítően kell felelnem - hangzik a válasz. - Semmi kétség, hogy a fasizmus és a nemzetiszocializmus az illető országok sajátságos terméke. Érvényesülnek bennük egyetemes elvek is, de nagyobbrészt mégis konkrét történeti, földrajzi és etnikai sajátosságokkal magyarázhatók, amelyeknek döntő szerepe van kiépülésükben. Hogy úgy mondjam, a fasizmus és a nemzetiszocializmus is túlnyomóan eredeti. A portugál rendszer sokkal inkább egyetemes elvekre támaszkodik. Ennek folytán talán kevésbé eredeti, de az eredetiességnek ez a kisebb mértéke szükségszerűen következik a nagyobb egyetemességből.

- Bizonyos persze - teszi hozzá Salazar -, hogy mint minden rezsimben, a portugálban is vannak sajátos elemek, amelyek miatt ugyanígy és ugyanilyen formában nem képzelhető el másutt. Kérdéséből mindenesetre úgy vettem ki, hogy ezt a több egyetemességet vélte megállapíthatónak nálunk, s bizonyára ezért is kívánta tanulmányozni intézményeinket. Nos, a mi rendszerünk tényezőinek nagyobbik hányadát egyetemes jellegűnek és érvényességűnek ítélem.

Erőszak nélkül?

- Éppen ennél a nagyobb egyetemességnél fogva - kapcsolódom bele a kormányfő kijelentésébe - kézenfekvő a feltevés, hogy a Portugáliában már eddig elért eredmények is sok külföldi gondolkodót és politikust indíthatnak Excellenciád módszereinek és rendszabályainak hasznosítására a saját országukban. Gondolja azonban Excellenciád, hogy a liberális demokratizmusból a tekintélyi korporativizmusra való áttérést erőhatalom és erőszak igénybevétele nélkül is meg lehetne valósítani?

A diktátor kis időre gondolataiba mélyed, majd ekként válaszol:

- Vegyük sorra a tényeket! Mint tudja, én csak akkor lettem tagja a kormánynak, majd kerültem a kormány élére, amikor az államcsíny - mert ugyebár erre célzott? - már megvalósult. Új kezek vették át Portugália irányítását. A felfogás csak abban volt egyetemes, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, mint ahogy az 1926. május 28-iki forradalom előtt mentek. Az, hogy a parlamentet feloszlatták, s a kormány összpontosított magánál minden hatalmat, még csak negatívum volt. Jó ideig a liberalizmus gazdasági és szociális formái folytatódtak. Bár az ország érezte a változás szükségességét, ezeknek a formáknak megszüntetése csak 1933 óta tekinthető befejezettnek, hiszen innen számítódik az alkotmányosan statuált korporatív állam.

Közszellem és hatalom kell!

- Amit tehát tőlem kérdezett, arra körülbelül máris megfeleltem. Tény ugyanis, hogy a változások feltétele a társadalmi közszellem, a miliő megfelelő alakulása. Tény azonban az is, hogy hatalom kell, amely a következtetéseket levonja, és a változtatásokat keresztülviszi. Erős parlamenti többség is jelenthet ilyen hatalmat, tehát elképzelhető a liberális demokráciából a tekintélyi korporativizmusba való átfejlődés - békés úton is. Ez a békés forradalom. Egy azonban tagadhatatlan: végeredményben hatalom kell, amely az átformálást elvégezze. 

A kérdést az imént még aggódva tettem fel, de Salazar őszintén és világosan felelt. Egy lépéssel tovább megyek:

- Szabad arra is vonatkoztatnom Excellenciád szavait, hogy a korporatív társadalmi rendet, amit a katolikus szociálpolitika és a pápai körlevelek kívánatosnak nyilvánítanak, nem lehet alulról felfelé haladva kiépíteni? Másképpen: sikerrel biztathat-e az a nézet, hogy előbb az alsó korporatív szerveket kell - esetleg még a liberális államban - meggyőzés és propaganda révén kialakítani, s majd azután fokozatosan kibontakozik az egész korporatív építmény, élén a megfelelően rendezett állammal?

- Az eddigi tanulságok - feleli nyomban Salazar - mind azt mutatják, hogy alulról felfelé haladni nem lehet, hanem a társadalmi és gazdasági élet átformálását felülről kell végrehajtani. Az irányítást sem adhatja ki kezéből az állam. A mi példánk is emellett szól. Következésképpen az a meggyőződésem, hogy nagy társadalmi reform csak az állam útján, az államhatalom birtokában válhat valóra.

A totális és rendi állammal kapcsolatos legsúlyosabb problémát így elintézte. Más tárgyra térek rá.

A két frontra szakadt Európa végzetes napjai

- Excellenciád jól tudja, hogy Magyarország is azoknak az államoknak az oldalán van, amelyek eltökélték magukat, hogy mindenáron megvédik a keresztény Isten-hitben gyökerező európai civilizációt. Sajnos, a jelek arra a veszedelmes lehetőségre mutatnak, hogy két nagy ellenséges világnézeti front alakul ki a kontinensen. Miként vélekedik erről Excellenciád, és miként ítéli meg a két front lehetséges összecsapását?

- Ez a kérdés - feleli Salazar - Európa legnagyobb és legsúlyosabb problémáját veti fel. A két nagy világnézeti front - sajnos valóság. Ismerjük azokat a népeket, amelyek az egyik, s amelyek a másik oldalon állnak. Világos, hogy mi, portugálok, nagyobb rokonszenvvel tekintjük azokat, amelyekkel egy oldalra sorakoztunk, s erős szimpátiával kísérjük közöttük Magyarország sorsának alakulását. 

- Látván ezeket a frontokat, bizonyára sokan gondolnak egy elhatározó összecsapásra, amelynek kedvező eredménye gránitként megszilárdítaná az európai keresztény civilizációt. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, és nem is könnyű. Lelkiismeretes államférfiúnak nem lehet ma forróbb óhaja és nagyobb feladata, mint az ilyen összecsapás elhárítása. Ne feledje ugyanis, hogy vannak más ellentétek és érdekek is a nemzetközi életben, mint a világnézetek. Ezek a más érdekek és ellentétek be nem látható módon komplikálnák azt a harcot, amely eredetileg világnézeti síkról robbanna ki. A világnézeti frontok csak kezdetben érvényesülnének, a harc folyamán azonban egymást érnék a meglepetések.

„Tekintse Spanyolországot!”

- Ismétlem - szótagolja szavait Salazar -, egymást érnék a meglepetések. Tekintse Spanyolországot! Franco felvette a küzdelmet, hogy hazáját kiszabadítsa a bolsevizmus és az anarchizmus örvényéből. S mi az, ami mindjárt szembetűnik? A kommunisták oldalán ott harcolnak azok a szegény baszkok, akiknek katolikus lelkiségét senki sem vonhatja kétségbe. Miért? Mert a vörösök bizonyos szabadságokat ígértek nekik, olyan szabadságokat, amelyeket történetük és népségük folytán igényelhetőnek vélnek. Arra még nem is gondoltak a baszkok, hogy a vörös diktátorok győzelme esetén teljesítenék-e ígéreteiket. Tény az, hogy igazi véd- és dacszövetség jött létre a katolikus népcsoport és a kommunisták között, s a baszkok vérüket ontva segítettek átültetni a spanyol földre az orosz bolsevizmust. De tapasztalhat egyéb konfúziót is. Mauriac, s a francia katolikusok néhány más jelese a valenciai kormány mellett érez, azzal az érveléssel, hogy ez képviseli a nép által választott legális rezsimet. Mintha bizony a legalitás igazolhatná azt a gyakorlatot, amelyet a vörös Spanyolország folytat, s mintha a hatalommal való visszaélés nem szüntetné meg automatikusan a legalitást!

- Franco mellett foglalt állást - folytatja Salazar - Olaszország és Németország: eredetileg ideológiai okokból. Franciaország kezdettől fogva a másik oldalon áll, de nem ideológiai okok miatt! A francia kormány bajosan gyanúsítható azzal, hogy a kommunizmust kívánja uralomra juttatni közvetlen határainál. Nyilván az észak-afrikai gyarmatokkal való összeköttetését félti a spanyol nacionalisták győzelmétől. És Anglia? Fel sem tételezhető, hogy az angol kormányzat rokonszenveznék a kommunizmussal. Az ő spanyol-politikáját a Földközi-tengeri uralom szabja meg, ahol Olaszországgal - úgy véli - szembekerült. Látja tehát: mit jelent a világnézet, mint frontok kialakulásának tényezője. Kérdezték már tőlem: nem helyeselném-e, ha valóságos entente szerveződnék a bolsevizmus ellen. Válaszom: nem! Minden ország küzdjön a maga korlátai között az orosz ideológia ellen, de ezt a küzdelmet ma sajnos nem lehet külpolitikai csoportosulások tengelyévé tenni.

Néhány pillanatnyi hallgatás után Salazar még hozzáfűzi:

- Ezzel persze nem azt mondom, mintha Európának nem kellett és nem lehetett volna kellőképpen állást foglalnia Oroszország tekintetében. Meggyőződésem, hogy a nagyhatalmak államférfijait hibák terhelik. Ha a nagyhatalmak másként cselekedtek volna, mint ahogy cselekedtek, akkor ma másként állnának szemben a bolseviki veszedelemmel.

Újabb súlyos probléma: az egyház és a lelkiismeret szabadsága a tekintélyi uralomban

- Engedje meg Excellenciád - szólok -, hogy ezzel kapcsolatban feltehessek egy kényesebb kérdést. Ismerem Excellenciád nézetét az állam és az egyház viszonyáról, nem látom azonban tisztán azt a határt, amelyet e két hatalom tevékenységi köre közé kíván vonni. Egy sajtónyilatkozatában Excellenciád annak szükségéről beszélt, hogy ki kell zárni az egyház beavatkozását a tisztán politikai ügyekbe épp úgy, mint az államét a tisztán vallási ügyekbe. Viszont pregnánsan mondotta 1934. január 16-án tartott beszédében: „Senki közülünk nem tekinti az államot az erkölcs és az igazságosság forrásának”. Ugyanezt volt szíves hangoztatni beszélgetésünk során is. Kérdés tehát: elismeri Excellenciád, hogy az egyház, amely - ha nem kívánja elárulni a küldetését - köteles magát az erkölcs és az igazságosság őrzőjének tekinteni, hallathatja szavát még politikai kérdésekben is, amikor az emberi személy és a család elidegeníthetetlen jogairól szól? 

Ami csak Portugáliára vonatkozik

- Teljes nyíltsággal válaszolok - jelenti ki Salazar. - Amit én az említett újságnyilatkozatban követelményként állítottam fel, azt csupán Portugáliára értelmeztem, s nem általánosságban. Nálunk tényként kell elfogadni a szeparációt, de - s erre hangsúlyozottan felhívom figyelmét - most már nem az egyház ellenében, hanem az egyházzal együtt, kölcsönös megértéssel. Amit én kívánok: az állam és az egyház bensőséges együttműködése a közös területen, az úgynevezett vegyes ügyekben. Szeparációs rezsim, ám konkordátummal rendezve! Számolni kell a tényekkel. A portugál nép, mondhatni, teljes egészében katolikus. Ez a katolicizmus azonban jobbára annyit jelent, hogy a népünk zöme „katolikus - érzelmeinél fogva”. A művelt osztályok nagyjában kívül állnak az egyházon. Rengeteg az előítélet. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még vidéki városokban is lehetetlen volt papi ruhában mutatkozni. Nagy megfontoltsággal kellett tehát haladnunk az egyházpolitikai kérdés rendezése felé. Az, hogy eredményt értünk el, kétségtelen. Most már sok, csaknem minden az Egyházon fog múlni, amely visszanyerte szabadságát. Hogy ezen mit értünk? Azt, hogy oroszlánrészben magától az Egyháztól függ, hány nemzedéknek kell még felnőnie, hogy újabb lépést tehessünk előre.

És általánosságban

- Ez vonatkozott Portugáliára. De felelek általánosságban is. Sok olyan országban, amelyekben a katolicizmus államvallás volt, ahol tehát a pap szinte állami tisztviselőnek számított, a vallási élet hanyatlott, s az egyház ádáz támadások pergőtüzébe került. Ezt szenvedi ezekben az országokban ma is. Nem hozott üdvöt az egyházra az, ha olyan területen is kénytelen volt hatalmat gyakorolni, ahol anyagi és szociális érdekek ütköznek a lelkiekkel. Ezért kívánatos, hogy az egyház tartsa magát távol a politikai küzdelmektől, s papjai ne vállaljanak politikai, legalábbis pártpolitikai szereplést. A konkordátumos rendszer pedig végeredményben - ez az én meggyőződésem - sokkal jobban szolgálja az egyház érdekét, mint az államegyházi helyzet.

- Mármost, ami a kérdést illeti - hallom tovább a kormányfőt -, hogy az egyháznak joga van-e beleszólni olyan, bár politikai természetű ügyekbe, amelyek az emberi személyiség és a család szabadságával kapcsolatosak, gondolom, lényegileg már akkor válaszoltam, amikor kijelentettem, hogy az állam nem tekintheti magát az erkölcs és az igazságosság forrásának. Hogy azonban teljes világossággal leszögezzem az álláspontomat: a mondott esetekben az Egyháznak igenis hallatnia kell szavát, mert megszólalása ilyenkor nem jogosulatlan politikai beavatkozás, hanem elveknek meghatározása.

- Ebből viszont - kérdezem tovább - nem logikusan következik-e, hogy az egyháznak még egy szeparációs rezsimben is joga van az állam hathatós támogatására, amely támogatás megkönnyíti nevelő és erkölcsvédő feladatainak teljesítését?

- Semmi kétség! - válaszolja Salazar. - A legszükségesebb intézkedéseket már megtettem. Valamennyi iskolánk és kórházunk nyitva áll az Egyház előtt. Fogházainkban és a hadseregben lelkigondozás is folyik. Az államnak szolgálatot teljesítő papok állami javadalmazásban is részesülnek. Az egész komplexum rendezése pedig a konkordátum feladata, amellyel kapcsolatban örülnék, ha mielőbb létrejöhetne. Én mindent meg akarok tenni, amire képes vagyok!

Lenyűgözve nézem a diktátort. Csak most veszem észre, hogy karosszéke mögött a mennyezetig felnyúló hatalmas freskó a Szent Szüzet ábrázolja, karján a gyermek Jézussal. S arra gondolok, hogy Cerejeira bíboros-patriarcha előtt ülve csaknem hasonló kijelentéseket jegyezhettem.

„A proletariátust csak abban az ütemben szüntethetjük meg, amilyenben fokozni tudjuk a termelést és a nemzeti jövedelmet”

- E hosszabb kitérés után - szövöm tovább a beszélgetést - engedje meg Excellenciád, hogy a szociális kérdést hozzam szóba. A korporativizmus mindenekelőtt ennek a kérdésnek megoldását célozza. Mit tekint Excellenciád amaz anyagi, szellemi és erkölcsi jólét minimumának, amelyet meg kell szereznünk a munkásság számára, ha ki akarjuk vonni a marxizmus befolyása alól?

- Ilyen minimumot nem állapíthatunk meg - hangzik a felelet. - A jólétnek ugyanis elméletileg nem lehet határt szabni, tehát csak az alsó határról beszélhetünk. Ez az alsó határ nyilván az az állapot, amelyben az eddigi proletár már polgárnak, a nemzet tagjának érzi magát. A cél tehát a proletariátus [a proletár sors] megszüntetése. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy az osztályharcot kiküszöbölni kívánó új társadalmi és gazdasági rend csak akkor állandósítható, ha a jelzett értelemben módosítani tudjuk a munkásság, úgy az ipari, mint a mezőgazdasági munkásság helyzetét. Ehhez azonban erőteljesen fokozni kell a termelést és a nemzeti jövedelmet. Mert ha igaz is, hogy vannak a társadalom életében jövedelemelosztási igazságtalanságok és visszásságok, s ha igaz is, hogy a modern termelés sok parazitát tenyészt ki, az elvonható jószágmennyiség önmagában még nem elegendő a szociális bajok gyökeres orvoslására. Ez nem jelenti azt, hogy ne küzdjünk a jobb jövedelemmegoszlásért, és ne harcoljunk a társadalmi élősdiek ellen, igenis, ez köteleség, de a nagyobb bérek, a saját otthon, a közművekkel és kultúrával való ellátottság, a biztosítottság baleset, betegség, öregség és munkanélküliség esetére - mindez több és eredményesebb termelést, takarékosságot és rendezett államháztartást követel. Ez az igazság irányította és irányítja pénzügyi politikámat is. Amilyen mértékben sikerre vezetett ez a politika, abban a mértékben, párhuzamosan igyekeztünk javítani a munkásság életkörülményeit. Látta szociális intézményeinket, kimutatásainkat, ismeri törvényeinket. Gondolom, mindez meggyőzhette arról, hogy amikor a termelést céltudatosan emeljük, arról is gondoskodunk, hogy ennek jövedelméből a munkásra jutó hányad aránylagosan is nagyobb legyen.

Az autarchia ellentétes az emberiség érdekeivel

- A nemzeti termelés fokozása - szólok közbe - nyomban felveti a dilemmát: autarchia, vagy a népek kölcsönös és természetes kiegészítése? Miként ítéli meg Excellenciád ezt a problémát?

- A gazdasági önellátás elve - válaszolja Salazar habozás nélkül - a képzelhető legnagyobb ellentétben van az emberiség érdekeivel. Ha én olyan árut akarok előállítani Portugáliában, aminek feltételei nincsenek adva, akkor szükségszerűen rosszabb és drágább lesz ez az áru, mintha külföldről hoznánk be. Az autarchia a legköltségesebb és legegészségtelenebb gazdaságpolitika. Merem állítani, egyenesen luxus az az adminisztráció, amellyel egyes országok az autarchiára rendezkedtek be. A józan ész követeli, hogy a nemzeti termelések egymást alkalmasan és jóindulatúan kiegészítsék. Nyilvánvaló, hogy a háborútól való örökös rettegés az autarchia szülője. A probléma így végeredményben politikai kérdés. Szemmel láthatóan tévednek azok az államférfiak, akik előbb gazdasági közeledést keresnek a népek között, mondván, hogy ez majd előkészíti a politikai kiengesztelődést. Teljesen fordítva! Előbb a politikai ellentéteket kell rendezni, s ezzel automatikusan megnyílnék az út a minden nemzet számára üdvös árucsere előtt. Kis internacionalizmus a nagy nacionalizmus mellett. Ez, amit kívánnunk kell.

„Az európai civilizációval a civilizáció pusztulna el!”

- A népek háborúra készülnek. Kegyelmes Uram, pedig egy újabb világháború kockára tenné az európai civilizációt. Excellenciád bízik abban, hogy az európai civilizáció fennmarad?

- Hiszem, hogy az európai civilizáció megőrzi fensőbbségét - feleli Salazar. - Éspedig azért, mert ez a mi civilizációnk, amely a kereszténységben gyökerezik, nem kvantitatív, hanem kvalitatív jellegű. Az európai civilizáció maga a civilizáció. Vannak és lehetnek más életmódok, de ezek számunkra nem jelentenek civilizációt. Részemről csak ennyit felelhetek kérdésére.

Nem állítom, hogy pesszimizmust, de némi lehangoltságot érzek a diktátor szavaiból. Mintha az óriási feszültség, amely e pillanatban megüli a nemzetközi politikát, kiszorítaná a napfényt ebből a dolgozószobából is. Szeretnék többet hallani, s újabb kérdést teszek fel.

- Ez az európai civilizáció sokszínűségét és mélységét kétségkívül annak köszönheti, hogy a nagy nemzetek mellett kis népek is élnek és tevékenykednek. Nem gondolja Excellenciád, hogy ezekre a kis népekre éppen most újabb nagy feladatot ró a történelem?

- Sajnos - feleli Salazar - a négy vagy öt európai nagyhatalom politikai befolyása olyan nyomasztó, hogy a kis népek huzamosabban nem vonhatják ki magukat alóla. Isten persze művelhet csodát, amint művelt az emberi történet több időszakában, amikor egyik-másik kisebb nemzet új fordulatot adhatott az eseményeknek. Mindenesetre azonban nem szabad csüggednünk. Bizonyos kezdeményezésekkel s erkölcsi indításokkal a kis népek is szolgálhatnak. Ebben gondolnám nemzetközi hivatásukat is. Talán nincs kizárva, hogy a civilizáció és az erkölcs nevében való fellépésük ellensúlyozhatja a nagyhatalmak korrumpálódását.

Nincs több kérdésem. Salazar egyénisége, világfelfogása nemcsak alkotásain, beszédein és írásain keresztül, hanem közvetlen megnyilatkozásban is feltárult előttem. Megköszönöm azt a sok szívélyességet, előzékenységet és segítséget, amelyben tanulmányutam során egy hónap alatt országában részesültem. Közben banális szavak is tolulnak ajkaimra. A diktátor kezet nyújt:

- Viszontlátásra, újból Portugáliában!

A folyosókon kíváncsi tekintetek vesznek körül, mert fogadásom kerek másfél óráig tartott. Az utcán nagy csődületbe botlom. Háromméteres bábuk - alul emberek - illegetik végig magukat. Az autók, a villamosok megállnak, s nevető arcok hajolnak ki az ablakokon. A bábuk éktelen trombitálás és dobálás közben röpcédulákat osztogatnak: az állatkertbe hívják Lisszabon népét São João ünnepére. Ma tánc lesz ott világos hajnalig, hamisítatlan bragai jelmezes felvonulásokkal, ma és két napon át. Kacag az utca önfeledten, mókázik a maskarákkal. 

Ott fenn, a São Bento-palotában éjszaka is virraszt fölöttük a diktátor-professzor, akinek áldozat és kötelesség a hatalom, őrködik fölöttük ez a megközelíthetetlen aszkéta, akinek erkölcsi fölényét még a pletyka sem tudta kikezdeni.

*

In Nemzeti Újság, 19. évf., 149. szám (1937. július 4.), 6-8.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés