A legutóbbi években igen nagy változásokon mentünk keresztül. Ezeket a változásokat mutatja, hogy sok új gondolat támadt, sok fogalomnak tartalma változott meg. Szólamok keletkeztek, melyeknek erős visszhangjuk van. Mily sokat hallani ma fajvédelemről, közösségről, munkaalkalomról; emlegetjük a horizontális és vertikális tagozódást, nem is szólva olyan különös szavakról, mint vérvalóság stb.

Ma már kilépett a tudományos könyvekből a hivatásrendiség gondolata is az életbe. Ez a gondolat világszerte bámulatos gyorsasággal hódít. Ma már egész térképet lehetne fölrajzolni arról, hogy mely államok tették magukévá ezt a gondolatot. Mint mondottam, a tudományos könyvekből lépett ki, ami azt mutatja, hogy a gondolat nem új. S valóban, már a múlt század első felében felvetették és értékelték azok a bölcselők, akik rohamot kezdtek a liberalizmus ellen. 

Ezek a bölcselők a középkort állították szembe az akkori helyzettel, később azonban ezt a középkorért való kritikátlan rajongást háttérbe szorította a szociálpolitikai irány. Ám az az alapgondolatuk, hogy az osztálytagozódást fel kell váltani a hivatásrendi tagozódással, továbbra is megmaradt szociális reformtörekvésnek.

Köztudomású, hogy amikor a gazdasági liberalizmus a múlt század közepén elérte a tetőpontját, akkor a vele kapcsolatos szörnyű hátrányok miatt nagy megmozdulás támadt ellene. Kifejlődött az állami szociálpolitika, amelynél nemcsak az a fontos mozzanat, hogy pártfogásába vette a gyengébb társadalmi réteget, hanem az is lényeges, hogy megkötéseket épített bele a kapitalista szabad gazdálkodásba. Amikor a munkaidőről intézkedett vagy szociális biztosításokat létesített, a gazdasági szabadság elvével szállt szembe, és organizációt hozott a gazdasági életbe. Persze ez az organizáció kezdetleges még. Mindig ott nyilatkozik meg, ahol a liberalizmus visszásságai, hátrányai a legélesebben mutatkoznak.

A legnagyobb jelentőséget a fejlődésben a szakszervezeteknek kell tulajdonítani. A munkásság óriási küzdelmek után elérte azt, hogy a munkaadók elismerték a szakszervezetet a munkavállalók érdekképviseletének. A következő lépés az volt, hogy a munkaadók és a munkavállalók szervezetei kollektív munkaszerződést kezdtek kötni, mely megállapítja az egyéni szerződések minimális tartalmát. Ez már egy privát munkajogi törvény volt. Csakhamar igen sok állam kormánya megkapta a jogot arra, hogy ezeket a kollektív szerződéseket országos érvényre és kötelező erőre emelje. Itt van az első mozzanat, amikor a kétoldali szervezet nem mint osztályharcos alakulat szerepel, hanem mint igazi hivatásrend, mert az egész foglalkozás érdekében és a közjó érdekében szabályozza a foglalkozás ügyeit. A kollektív szerződés útján, ha az állam kötelezővé teszi, befolyik a törvényhozásba is. Még inkább kitűnik ez, amikor a munkabér kérdését kapcsolják az árkérdésbe. Első példa volt nálunk erre a nyomdaiparban.

Eddig a pontig úgyszólván minden állam szociálpolitikája eljutott. Itt már csak egy lépés hiányzik, az, hogy a szabad szervezetek mellett vagy helyett csúcsszervezetek alakuljanak tarifaszerződéskötés kötelezettségével. Ha ezt az államhatalom megteszi, mint ahogy megtette Németországban, Spanyolországban és így folytathatjuk tovább a sort, akkor mára adva van az osztályharc kiküszöbölésével a foglalkozás érdekeit képviselő szaktestület, a korporáció. A hivatásrendiség kialakulásának ez a szaktestület, a korporáció a pillére.

A korporációs gondolat megnyilatkozását a háború óta sűrűn tapasztalhattuk itt Magyarországon is. Legelső megnyilatkozása volt Németországban, amikor munkaközösség létesült, amelyben munkaadók és munkavállalók a bérharcok kiküszöbölésére és a termelés irányítására összefogtak. Ide tartoznak a különböző kamarák, köztük a munkáskamarák és munkakamarák, amelyek Európa több országában létesültek már, valamint az úgynevezett gazdasági tanácsok. Mindezek a korporatív alakulatok különböző, de meglehetősen széles jogkört kaptak az államtól. Ilyen a döntőbíráskodás, egyezkedés, a szakoktatás, sőt nem egyszer megkapta az állam részére az adóztatási jogot is (ügyvédi kamara nálunk).

Mindez nemcsak szociális okokból történt, hanem történt azért is, hogy a gazdasági ügyekben nagyobb hozzáértés és szakértelem nyilatkozzék meg.

Ezt az egész folyamatot azzal jellemezhetjük, hogy az individualizmussal szemben megint az organizmus került előtérbe. Ezt már Rodbertus [német közgazdász és politikus, a morális alapú monarchista állami szocializmus teoretikusa] megjósolta a múlt század derekán, mondván, hogy egy inorganikus kor felé vagyunk útban, amelyben az egyéneket erkölcsi, szellemi és gazdasági együttműködésre fogja a közösség.

Az individualizmus, amelyre a liberalizmus is támaszkodik, csupa független és csupa egyértékű ember tömegének képzelte a társadalmat, amelyet csupán a külső erőszak tart össze. Ezt a kényszert, amely az embereket társadalomba fogja össze, az állam gyakorolja a maga alkotmányával. Ez a társadalomszemlélet az emberi akaratban, a megegyezésben, belátásban kereste a társadalom létokát. Ezzel szemben az organikus társadalomszemlélet, az úgynevezett közösségi felfogás, az ember társas természetéből indul ki, abból az egyszerű valóságból, hogy az embernek hajlama van a társulásra, mert az ember nem is tud társadalmon kívül élni. Mindazok a tények, amelyek módot adnak a társulási hajlamoknak a cselekvésre, kényszer nélkül hoznak létre társulásokat. Ilyen tények például a nemek harmonikus kiegészülése: család, vérközösség, ebből származik a törzs, faj, nép; ilyen a gazdálkodás, amelyből erednek a foglalkozási csoportok; az a tény, hogy biztosítani kell a rendet, létrehozza az államot. 

A mai felfogás szerint a társadalom nem kényszerből származik, hanem szükségszerűen, a természet irányításával, hogy a kisebb-nagyobb társulások pótolják az egyén fogyatékosságait, és lehető tegyék mindenki számára az emberhez méltó megélhetést. Ebből következik, hogy a társadalom célja minden ember megélhetésének és boldogulásának biztosítása. Ez az úgynevezett szociális cél. Ebből következik, hogy az embereknek, akiket a természet együttmunkálkodásra utal, valóban együttesen kell előállítaniuk azokat a javakat, amelyek nélkül az ember nem élhet emberi életet, s amelyet a maga erejéből egyedül nem tudna megszervezni. 

A társadalom tehát, a mai organikus felfogás szerint nem más, mint egy teljesítményi közösség. Egy teljesítményi szervezet, amely által megvalósul az említett szociális cél: minden ember megélhetése, minden ember boldogulása. Ebben a szervezetben az alanyi, tehát egyéni képességek és a tárgyi szükségletek szerint alakulnak ki olyan közösségek, amelyek mindegyikében az emberek egy-egy csoportja ugyanazon javak előállításán fáradozik. Ez a közösség a hivatásrend. Vannak a társadalomban, akik ruhát készítenek, akik cipőt készítenek, akik az árucserét bonyolítják le, akik tanítanak stb. Akik egy-egy ilyen társadalmi teljesítmény előállításán fáradoznak, azoknak közössége a hivatásrend. Az összes ilyen rendek beilleszkedése a társadalom keretébe adja a hivatásrendi társadalmat.

Felmerül a gondolat, hogy miért kellett ezt a társadalmi bölcselkedést végighallgatni, és miért szükséges ez? Azért, mert a társadalomnak ez az organikus-korporatív felfogása igen nagy változást jelent a múlttal szemben, és ez hordozza azt a szociális reformot, amely után az elmúlt kor hiába vágyódott. Jelenti a múlt század szabadságelvével szemben a megkötések, a közérdekű megkötések egész sokaságát.

A foglalkozás nem csupán kenyérkereset, hanem hivatás is, jelenti azt a munkakört, amelyet az ember betölt a társadalom életében. A foglalkozás nem csupán egyéni feladat, hanem társadalmi is. Cipőt készítek azért is, hogy eladhassam, és a hozadékból megélhessek, de készítem azért is, mert a társadalomnak szüksége van cipőre. Minél inkább előre halad a kultúra, annál inkább előbbre nyomul ennek a munkának ez a társadalmi jellege. Hiszen a kapitalizmus bukását éppen az idézte elő, hogy a keresőmunkának társadalmi jellegét nem vette figyelembe. A tőke ott keresett befektetést, ahol a legnagyobb hasznot remélhette, tehát semmibe vette a társadalmi szükségleteket, és megfeledkezett a szociális oldalról.

Az elmondottakból következik, hogy a társadalmi tisztségnek gyakorlása adja meg a társadalmi tagságot. Ez egészen új fogalom napjainkban. A társadalom csak azt tekinti tagjának, aki a társadalom szempontjából hasznos tevékenységet fejt ki. Aki nem fejt ki hasznos tevékenységet, azt a társadalom ma már kilöki sorából. Következik a hivatásból és társadalmi tagságból a társadalom gondoskodási kötelezettsége a tagjaival szemben, ami jelenti a létbizonytalanság megszűnését. Ha szüksége van a társadalomnak tagjai hasznos tevékenységére, s a tag eleget is tesz feladatának, akkor a társadalom számára az illető olyan érték, amelyet fenn kell tartani. Ha az egyén dolgozik a közösségért, akkor elvárhatja, hogy feltétlenül, s annak rendje és módja szerint megélhessen. Ilyen kötelezettséget vállalt eddig is az állam az ő alkalmazottjaival szemben. Az új felfogás szerint azonban a munkateljesítmények között nincs értékkülönbség, minden munka a társadalom javát egyaránt szolgálja, következik ebből, hogy a dolgozókat egyenlőképpen kell elbírálni. Nem lehet különbséget tenni foglalkozás foglalkozás között biztosítottság tekintetében. Németországban éppen ezért jelentették ki nemrégiben, hogy minden munkás és dolgozó ember állami nyugdíjat fog kapni. Nincs különbség a munkanemek között szociális érték szempontjából. Ez nem azt jelenti, hogy egy-egy ember nem lehet értékesebb a társadalom számára. Egy kiváló orvos értékesebb, mint egy utcaseprő, de az utcaseprők mint csoport épp olyan szükségesek a társadalom számára, mint az egyetemi tanárok. Tehát a szociális egyenértékűség adva van.

Ahhoz, hogy ez a biztosítottság előállhasson, szükséges, hogy a társadalom részéről megkívánt teljesítmények mindenkor kellő mennyiségben álljanak rendelkezésre. Világos ugyanis, hogxy élelemhez, ruhához stb. csak akkor juthat hozzá mindenki, ha megfelelő mennyiségben rendelkezünk belőlük. Hogy pedig a javak kellő mennyiségben és minőségben álljanak rendelkezésre, erről gondoskodni a hivatásrendek feladata. Amiből következik, hogy a hivatásrendnek kettős felelőssége van. Felelős azért, hogy a társadalomnak a kívánt javak rendelkezésre álljanak, és felelős azért is, hogy tagjai, akik hozzájárulnak a társadalom fenntartásához, tisztességes megélhetésnek örvendjenek.

Világos, hogy mind a két követelmény érvényesítése csak akkor lehetséges, ha a hivatásrend megfelelő szervezettel és jogkörrel bír. Logikusan következik az előbb mondottakból, hogy a hivatásrendeknek, ha megfelelő szervezet birtokában vagyunk, meg kell kapniuk azt a jogot, hogy szabályozhassák a termelést, azok mennyiségét és minőségét, a megfelelő árakat megállapíthassák, ellenőrizhessék a tagokat, tehát hivatási bíráskodást gyakorolhassanak fölöttük, irányíthassák a szakoktatást, szakképzést, szabályozhassák a munkabért és a munkaviszonyt, bíráskodhassanak a tagjaik között felmerül ellentétekben, végül kiegyenlíthessék a lehetőséghez képest a gazdasági és szociális kockázatokat. Egy példát lehetne felhozni a kockázat kiegyenlítésére. Portugáliában az egyik legfontosabb ipar a konzervipar. Az országnak érdeke, hogy állandóan virágozzék, biztosított menetű termeléssel rendelkezzék. A gyárak kötelezve vannak, hogy a munkásoknak minden körülmények között három hónapig bért fizessenek, amennyiben pedig nincs szükség rájuk, fedezzék a más szakra való átképzés költségeit. Ha egy üzem azért állt le, mert csődbe került, a többi konzervgyár fizeti a terhet. Új gyár azonban csak akkor nyílhat, ha ennek a leállt üzemnek a terhét elvállalja, és visszafizeti a többi gyáraknak a kiadásukat.

Annak ellenőrzésére, hogy mindez a köz érdekének megfelelően menjen végbe, és a hivatásrendek a köz érdekét szolgálják, az állam feladata. Az első probléma itt, amit figyelembe kell venni, a szervezet kérdése. Miként kell megszervezni a hivatásrendet? Elméletekben nincs hiány, gyakorlatilag sok tanulsággal szolgál az olasz, a régi spanyol, a mai portugál (a német kísérletet megállította a mostani háború) és a legújabb francia példa. Mindenütt felmerül a kérdés, hogy a hivatásrendek foglalkozási szakok vagy természet szerint szervezkedjenek-e. Több ország vegyes szervezkedést választott.

Nézzünk meg elméletben egy ilyen korporatív szervezetet! Vegyünk egy olyan várost, mint Szeged, ahol vannak kellő számban textiliparosok, akik szervezetet létesíthetnek. Pontokkal jelezzük a textilipari munkaadókat Szegeden. Mellettük vannak a textilipari munkavállalók. Ezeknek a kiküldöttjeiből alakul meg a textilipari kamara Szegeden. Paritásos bizottság ez a kamara. A munkaadók és munkavállalók egyenlő számban választanak meg egyéneket a maguk sorából, akik a textilipari kamarát alakítják. De nemcsak Szegeden, hanem másutt is vannak textilkamarák. Ezek együttesen küldik ki az országos textilipari kamarát. Szegeden azonban nemcsak textilipari kamarák alakulnak, hanem másfajta kamarák is. A Szegeden működő kamarák együttesen küldik ki a szegedi gazdasági kamarát. Az országos textilipari kamara mellett vannak más országos kamarák is, ezek az összes országos gazdasági kamarák megalakítják az országos gazdasági tanácsot. Ennek az országos gazdasági tanácsnak tagjai a különböző gócpontokon megalakult gazdasági kamarák is. Az országos gazdasági tanács összefüggésben áll a Nemzeti Bankkal, és a legfőbb felügyeletet gyakorolja fölötte az államhatalom.

A liberalizmus korában és a kapitalista gazdálkodásban a társadalom szervezete, rétegződése horizontális. Tudniillik a hatalomban való részvételből ki van zárva a munkásság, a proletariátus. A középosztály a kézműiparosság, azért középosztály, mert középső helyet foglal el a kapitalisták és a proletárok között, lévén az egyetlen gazdasági ág, ahol a legénynek megvan az a reménye, hogy később önállósíthatja magát. Ezzel szemben a hivatásrendi társadalom vertikális tagozódású. Kiindulva például az említett textilipari kamarából, látjuk, hogy paritás alapján választanak bele tagokat, a munkaadók és munkavállalók is. A munkások is szelektálódnak szakértelem szerint, és mind nagyobb részt kapnak az egész nemzet gazdasági irányításában.

Ez a vertikális tagozódás azért fontos, mert a proletár sorsnak a másik kritériumát is megszünteti, nevezetesen a társadalmi emelkedés hiányát. A proletár sorsnak ugyanis két ismérve van. Az egyik a létbizonytalanság, a másik a társadalmi emelkedés hiánya. A vertikális tagozódás révén a munkásnak módja van a hivatásrendi szerveken keresztül a társadalmi emelkedésre.

A leghelyesebb, ha a szervezet kiépítésében alkalmazkodik minden ország a maga sajátosságaihoz, és igyekszik a már meglévő építményeket továbbfejleszteni. Természetesen van itt probléma, sőt több ilyen probléma. Vajon a munkavállalókat milyen mértékben vonják be nemcsak a szociális intézésekbe, hanem a termelés irányításába is? Ennek a kérdésnek megoldása függ az ország munkásainak értelmi képességeitől.

Hazánkban ezeken felül szükség van elengedhetetlenül a kormány által tervbe vett kamarák felállítására, amelyek a szociális ügyeket intéznék, és szükség van termelvények szerint prekorporatív szervekre. Utóbbi olyan hivatásrendi szerveket jelent, amelyekben csak a munkaadók, a vállalkozók vesznek részt. Így a gabona prekorporatív szerve a gabonatermelők, a malomiparosok, a gabonakereskedők, a sütők és a tésztagyárosok kiküldöttjeit foglalná magában. Ez állapítaná meg az árat, amelyen a gabonát a termelőtől átveszik, megállapítaná a liszt, a kenyér, a sütemények árát, akként, hogy az egész termelés folyamán a jövedelmezőség biztosítva legyen. 

Egy következő probléma, amit tisztázni kell, és amely a hivatásrendiséggel kapcsolatban fontossággal bír, az államhatalom szerepe. Abból a társadalomszemléletből, amelyet bátorkodtam előadni, következik, hogy az ezen felépülő hivatásrendiség nem fér össze az állami mindenhatósággal. E társadalomszemlélet szerint ugyanis az állam nem vállalhatja át az ő jogkörébe és ténykedésébe azokat a feladatokat, amelyeket a kisebb társulásoknak kell végezniük.

A hivatásrenden belül természetesen a legteljesebb demokráciának kell érvényesülnie. Hogy egy-egy hivatásrendi vezetésre ki alkalmas, legjobban a szaktársak tudják megítélni, tehát nem helyeselhető, hogy az államhatalom nevezze ki például a kamarák vezetőit. Vezetőiket az illető társadalmi csoportoknak kell kiválasztaniuk. Ahhoz, hogy ez a kiválasztás megtörténhessék, szükséges, hogy a kényszerszervezetek mellett mód legyen a szabad egyesületi életre is. Ez logikus követelmény, és ezzel szemben csak diktatúra tudna érvelni. A hivatásrendi belső demokrácia megkívánja a szabad társulás lehetőségét is.

Abból, [a]mit az állam feladatára vonatkozóan bátorkodtam röviden előadni, következik, hogy a hivatásrendeknek bírniuk kell mindazokkal a jogosítványokkal, amelyeket már felsoroltam, a termelés szabályozásától kezdve a szakoktatás intézéséig. Egy ilyen hivatásrendi társadalom semmiképp sem prejudikál az állam politikai szervezetének, mert csupán társadalmi vonatkozásban érvényesül. Mindenesetre azonban, minthogy a hivatásrendiség rendkívül megerősíti a társadalmat, szükség van az ellenőrző és összeegyeztető államhatalom megerősítésére is. Bár a hivatásrendiség nincs ellentétben a parlamentarizmussal, annyit mindenesetre megkíván, hogy a közjó biztosítása érdekében az állam kormányzásában a tekintély elve érvényesüljön. Ez jelenti például azt is, hogy a kormánybuktatás nehezebbé váljék. Azonban a tekintélyelvnél óvakodni kell attól, hogy az ember azt túlvezesse önmagán egy totális állam felé. A rendi Ausztriában például lehetetlen helyzet állt elő abból, hogy a tekintélyelvet túlfeszítették: a köztársasági elnököt azok a polgármesterek választották, akiket a köztársasági elnök nevezett ki.

Ha nézzük az egyes termelési ágakat, akkor nem vitás, hogy a hivatásrendiség kiépítése elsősorban a kézműiparnak életérdeke. A kézműiparosság eleget okulhatott azokból az időkből, amikor sem a politika, sem a hivatás ügyei iránt kellő érdeklődést nem tanúsított. A múlt század második felében a kézműiparosság minden reményét a szabad versenybe fektette. Amikor rájött arra, hogy a szabad verseny őt teszi tönkre, addigra már kialakultak a gyáriparosok és a munkások erős szervezetei. Sokáig tartott, míg Európa országaiban az államhatalomnak [a] magatartását meg lehetett változtatni a kézműipar javára. Az állam akkor szubvenciókkal sietett a kézműipar javára, de gyökere orvoslást nem hozott. Nálunk aránylag jó volt a fejlődés, mert nálunk a korlátlan szabad versenyt csak 1872-ben hirdette ki az első ipartörvény, de már 1884-ben szakított is a korlátlansággal. Arra azonban továbbra sem volt módja a kézműiparosságnak, hogy befolyást és hatalmat gyakoroljon az áralakulásra és minőségre. A legtöbb kézműiparos úgy próbált érvényesülni, hogy a minőség rontásával versenyzett, nem gondolva arra, hogy ezzel saját jövedelmi forrását tömi el. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy a kézműiparos csak akkor biztosíthat megfelelő piacot magának, ha állandó tökéletesedésre törekszik, és fokozza a minőséget. Növelte a bajokat az önbizalom és a felelősségérzet hiánya is. A felemelkedés útja nem kétséges: többet kell keresni, nagyobb jövedelemhez kell jutni. A magasabb áraknak viszont feltétele a testületi szolidaritás, a nagyobb szaktudás és a jobb minőség nyújtása.

A jobb és műveltebb iparosok ezt mindig érezték is, s egyébként is a kézműipar ragaszkodott legjobban az összes gazdasági ágak közül a hivatásrendiségnek a középkorból átmentett formáihoz. Nálunk is az ipartestület feladatai jobbára azok, amelyeket a hivatásrendiséggel kapcsolatban megismertünk. Így az iparhatóságok támogatása, és sok esetben az iparhatóság gyakorlása is. Céljai közé tartozik a rend és az egyetértés ápolása az iparosok között, az iparosok és segédjeik viszonyának rendezése stb. A hivatásrendi szellemet tükrözik az ipari vizsgabizottságok, a kereskedelmi és iparkamarák, a tisztességtelen verseny elbírálására hivatott választott bíróságok. Mindezek a szervezeti formák reformra szorulnak. Ezeknek a reformoknak megállapítására maguk a kézműiparosok a legilletékesebbek.

Szerény nézetem szerint a mai szervezeti formák fenntarthatók és továbbfejleszthetők. Továbbfejlesztendők olyan irányban, hogy a kézműipar minél teljesebb hivatásrendi önkormányzathoz jusson. Ennek az önkormányzatnak ki kell terjeszkednie a verseny szabályozására, az ezekből támadó viták elbírálására, a szakképzésére, a minőség ellenőrzésére, az alkalmazottak munkaviszonyainak rendezésére, az árak megállapítására, szövetkezeteknek és hitelintézeteknek létesítésére. A társadalombiztosításban is reformokat kell keresztülvinni, amelyek a kézműiparosság érdekeit szolgálják: így például hogy a járulékkivetés ne a munkások számához, hanem az üzemi tőkéhez igazodjék.

A gazdasági válságok és szociális megpróbáltatások nyomán így bontakozik ki előttünk a hivatásrendiség, a hivatásrendi társadalom, amely előtt állunk, és amely feltétlenül be fog következni. Itt csak az a kívánalom és az a fohász, hogy ez a hivatásrendi társadalom olyan formában jöjjön létre, amely megfelel a magyar nép adottságainak, a magyar múltnak és a magyar lelkiségnek. A szabálytalan és szabályozatlan gazdasági harc helyett a minden nemzettárs javát és az egész nemzet javát szolgáló összhangzatos munkaközösségnek kell kialakulnia.

Schiller mondása juthat eszünkbe: „Amint a nap párakört fest a felhőkre, mielőtt kibukkannék, úgy járnak a nagy események előtt annak szellemei, és így hordozza magában a mai nap a holnapi napot.” [Wallenstein halála, 5. felvonás, 3. jelenet.] Ha valaki, akkor a kézműiparosság elmondhatja nálunk, hogy már meglévő szervei csírájukban hordják a fejlődést, azt a fejlődést, amelyet itt felvázoltam. Itt csak további lelkes, kitartó munkára van szükség. A felsorolt követelmények érvényesítése, az értük való kiállás és küzdelem nemcsak a kézműiparosság érdeke, de érdeke az egész nemzetnek. Nem utolsósorban azért, mert a kézműipar középhelyet foglal el a gazdasági életben. Innen kell tehát elsősorban kiáradnia a nemzeti egységnek, a munkavállalók szolidaritásának, az összes dolgozók általános összefogásának, amin egyedül építhetünk fel egy boldogabb Magyarországot.

*

Vörösvári, Budapest, 1940.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés