Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Boczán Béla: Schmitt Carl: Völkerrechtliche Grossraumordnung (1940)

Boczán Béla: Schmitt Carl: Völkerrechtliche Grossraumordnung (1940)

  2021.10.14. 10:46

Schmitt Carl: Völkerrechtliche Grossraumordnung. Deutscher Rechtsvertrag, Berlin-Wien, 1939. -  „A világnak nagyterek szerint való rendezése és az ehhez igazodó nemzetközi jog.“ Mint a címből is kitűnik, a szerző új államközi jogot kíván, minthogy az eddigi nem tudta biztosítani a népek nyugalmas együttműködését. A hiba Schmitt sze­rint abban rejlik, hogy az az államközi jog, amely a szuverén államokra támaszkodott, szükségszerűen figyelmen kívül hagyta a népeket és föld­rajzi teret.


Az imperializmusok és a gyarmati hódítások korában kialakul­tak ugyan mindenféle érdekkörök, felbukkantak területi igények és „elő­jogok“, de ez a folyamat nem tartalmazott olyan elveket, amelyek valóban rendezhették volna a földön nyíló élettereket. Emellett az államközi jog légürességben mozgott, voltaképpen „a fenntartások joga“ volt, mert a vezető hatalmak saját önös érdekeikből indultak ki. Az általánosabb ér­vényű szabályokat is vélt vagy tényleges érdekeik szerint értelmezték, fo­gadták el vagy játszották ki. A nemzetközi jogot valójában nem elvek, hanem megkötött szerződések irányították. Ezt a helyzetet jellemzi Schmitt a „Ver­tragspositivismus“ szóval. (Időközben - úgy látszik - Németország is jobbnak látta letérni az elvek által vezetett politikáról, amennyiben megegyezett a Szovjettel, eddigi legnagyobb ellenségével.) Schmitt elismeri azonban azt is, hogy az eddigi államközi jognak a megnyilatkozásaiban akadtak egész­séges elemek is. Ilyen mindenekelőtt a „természetes“ határok francia fogalmazású elmélete. Csak az volt a baj, hogy Franciaország ezt az elmé­letet hódításokra használta fel, így amikor például a Rajna bal partját megszerezte. Értékes kísérlet volt az 1925. évi Locarno-szerződés, amely a regionális paktum eszményének ígérkezett; sajnos ezt a tájrendező szom­szédsági közösséget lerombolta az a szövetség, amelyet Franciaország a Szovjetunióval kötött. Utóbbi ugyanis szomszédsággal nem bíró, egymástól távol eső országokat fűzött össze, a közbenső terület ellen irányuló éllel. (Ebbe a hibába, ha hibának nevezhetjük, azonban Németország is bele­esett, mikor a Szovjettel szövetkezett a közbenső Lengyelország elpusztítá­sára.) A regionális paktumok azután egyre nyilvánvalóbban eszközökké váltak az imperializmus szolgálatában. A legnagyobb fontosságot a közel­jövőben várt fejlődés szempontjából, a német jogász az amerikai Monroe-elvnek tulajdonítja. Ez az elv három tétellel írható körül: Valamennyi amerikai állam függetlensége, a gyarmatosítások tilalma, Amerikán kívüli hatalmak nem avatkozhatnak bele a térnek életébe. Schmitt, miután ezt azelvet egészséges precedensnek tekinti, logikusnak mondja, hogy megpró­bálták másutt is alkalmazni. Így keletkezett az ausztráliai, majd a Kelet­-ázsiai, vagy japán Monroe-tan. Annak a fejlődésnek azonban, mely így életterekre tagolta volna a földet, útját állta a brit világbirodalom, amely a közlekedési útak biztonságának alaptételéből indul ki. Az angol értelme­zésű államközi jog, amelyet Schmitt igen élesen támad, életterek helyett utakban és közlekedési vonalakban gondolkodott! Tehát a brit birodalom szükségképpen egyetemes érvényű tételeket dolgozott ki államközi jogában. A tengerek szabadsága, az állampolgári jogok, a külföldieknek a belföldiekkel való egyenlő elbírálása - mindez alapjában angol érdek volt -, de a brit birodalom a kultúra és civilizáció jegyében igyekezett a tételeket ráerőszakolni minden országra. Ez a brit „univerzalizmus“ a maga szabadságelveit imperialista célzatból hirdette. Ha például síkra szállt a Dar­danellák nyitva tartásáért, azért tette, hogy hadihajói akadálytalanul támad­hassák meg a Fekete-tengeren Oroszországot. Elismeri Schmitt, hogy az angol államférfiak csodálatos harmóniában tudták feltüntetni a brit érde­keket az emberiség érdekeivel.

Ezek után rátér az író az Osteuropäischer Grossraum tárgyalására. Minthogy minden birodalom sajátos, meg nem ismétlődő és nem általáno­sítható jelenség. Schmitt a továbbiakban csak a német birodalom életteré­vel foglalkozik. Ennek a nagy térnek a jogrendjét a nagytér ura állapítja meg. Szerinte ebben nem rejlik semmi igazságtalanság és semmi veszede­lem (legalábbis a németekre nézve nem).

De nézzük most meg a minket legjobban érdeklő fejezetet, amely a kisebbségekkel foglalkozik. Schmitt szerint a párizsi békekonferencia alkal­mából megkísérelték a kisebbségek ügyének rendezését a Népszövetségen keresztül. Ennek a tervezetnek nagy hibája azonban, hogy az angol univerzalisztikus felfogást teszi meg a kérdés megoldásának alapjául. Szerinte a kisebbségi kérdést csak az egyes élettereken belül lehet megoldani. Így a közép- és kelet-európai kisebbségi kérdéseket, mivel azok a német biroda­lom életterébe tartoznak, csakis Németország oldhatja meg, s nem tűrheti más hatalmak beleavatkozását ebbe a kérdésbe. Schmitt helyesli a lengyelek eljárását, mikor 1934-ben megtagadták a kisebbségi szerződések to­vábbi végrehajtását; csak annyiban nem volt igazuk a lengyeleknek hogy túlbecsülték hatalmukat. Hogy közelebbről miként alakuljon a kisebbségek helyzete a nagy élettérben, arról Schmitt nem ír. A kérdésben Schmitt elfogadja Erber véleményét, aki szerint kisebbségfogalom a való életben egyáltalán nem létezik. Léteznek különböző közösségek és maguk a népi kisebbségek is igen különbözőek.

Ami a munka kritikáját illeti, abban van igazság, hogy minden állam saját maga intézze el kisebbségi problémáját. De akkor minden államnak legyen joga a saját hatáskörében ezt a kérdést megoldania. Az semmi esetre sem elfogadható, hogy Németország valami élettérelmélet alapján beleavatkozzon az „Ostraum“ államok belső ügyeibe, így a kisebbségi kér­désbe. Ez lényegében a szuverenitás csökkenését jelentené. Egyetlen állam sem engedheti idegen hatalomnak ily mérvű beavatkozását, mely végered­ményben teljes függőségre vezetne. Másrészről a kisebbségi kérdésnek saját hatáskörön belül való megoldása is veszélyes, különösen a kisebbség számára. Legjobb, ha a két érdekelt állam kétoldalú szerződésben igyekszik ezt a kérdést megoldani.

Schmitt, amikor helytelennek tartja a kis államok korlátlan szuvere­nitását, és azokat egy nagyhatalom hatalmi körébe akarja vonni, megfeled­kezik Európa speciális helyzetéről. A németeknek kedvenc tudománya a geopolitika, és itt - úgy látszik -  mégsem vette ezt teljes mértékben tekintetbe. Amerika. Ázsia, Ausztrália és Afrika a nagy tájegységek világrészei, Európa a kicsiké. Azonkívül a többi világrészeknek ezeket a nagytájegységeit nem tagolják szét rajtuk élő, fejlődő nemzeti öntudattal rendelkező népek. Nem ütközött tehát akadályokba létrehozni az Amerikai Egysült Államokat vag yaz Ausztráliai Egyesült Államokat stb., de Európának még ezeken a kis tájegységein is több igen öntudatos s hosszú történelmi múlttal rendelkező nép él egymás mellett. Nem tudjuk elképzelni, hogyan tudnák a németek összeegyeztetni a mai túlfűtött nacionalizmusokat a szuverenitás csökken­tésével, s egyik népnek a másik fölé helyezésével. A fő indító ok gazdasági. A Közép- és kelet-európai kis népek német védnökség alatt gazdasági egységterületté tömörülnének. A németek szerint ez mindkét fél érdekét szolgálná. Kétségtelen, hogy bizonyos termelési ágaknak ez igen előnyös lenne, s [a] vám­falak leomlása gyorsítaná a gazdasági vérkeringést, ami talán a jólét emel­kedését vonná maga után. De nem szabad elfelejtenünk, hogy különösen a háború után létesített iparágaknak, amik pedig igen sok embernek szol­gáltatnak megélhetést, a vámfalak lerombolása igen súlyos károkat okoz­nak.

A gazdasági jólét ideiglenesen csökkentené a nacionalista gondolatot,de ez a rövid szünet csak egy még erősebb nemzeti fellángolásnak lenne az előjátéka. Végeredményben tehát, állandóan fennáll az élettér német el­gondolásának örök ellensége, a nacionalizmus.

Európát szerintem a németek által elképzelt életterekkel nem lehet véglegesen rendezni. Annyira szerves egységben van Európában minden állam egymással, s annyira egységes kultúrnívón állanak a különböző nem­zetek, hogy itt a kérdést vagy hagyjuk mai formájában, tehát fenntartjuk az összes nemzetek szuverenitását, vagy pedig egész Európa számára pró­bálunk egy egységes megoldást találni faji-, kulturális- és gazdasági alapon.

Ezen a nagy egységes Európán belül lehetségesek kisebb életterek, ha a terület földrajzilag, néprajzilag arányban áll, s a különböző népek nem­zeti törevéseit földrajzi és történelmi alapon össze lehet egyeztetni. Ezek a feltételek a német élettérnél hiányoznak, de megvannak Európa legjobb földrajzi és történelmi egységterületén, a kárpáti medencében [sic!]. Nekünk, ami­kor ezeket a német törekvéseket bíráljuk, sohasem szabad elfeledkeznünk arról, hogy célunk a régi Magyarország visszaállítása. Mi csak olyan esz­méket fogadhatunk el, amelyek elősegítik ezt a folyamatot, nem pedig gá­tolják. Sohasem felejthetjük el, hogy Trianon csak húsz éve áll fenn, míg a Kárpát-medence ezer évig volt magyar élettér, s megcsonkítottságunk el­lenére is tulajdonképpen az maradt.

Gazdaságilag kétségtelenül előnyös ránk nézve a német gazdasági kap­csolat. De ne felejtsük el, hogy a németekre is előnyös ez.

A német élettér bizonyos mértékig még ma is fennáll, hiszen Német­ország legnagyobb felvevőpiaca Közép-Európának. De semmi esetre sem alap ez arra, hogy Közép-Európa német gyarmattá váljon, s más államok Közép-Európában csak német engedéllyel köthessenek gazdasági szerződést.

*

In Kisebbségi Körlevél, 4. évf., 1. szám (1940), 40-42.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters