A társadalmi életet az éppen a jog szem pontjából vizsgáló jogászt ezek a változások a legközelebbről érdeklik, hiszen a változások oly természetűek, hogy a jogeszmének a bölcseleti alapjait látszanak érinteni.

A jog ugyanis társadalomrendező szabály, mi alatt fogalmilag egy meghatározott társadalom legmagasabb rendű szervétől közvetlenül vagy közvetve eredő, de a létrehozó szervtől elvált olyan kinyilvánított akaratot értünk, mely a maga normatív érvényességével arra van hivatva, hogy kényszerrel is biztosított mértékéül szolgáljon meghatározott emberi magatartásoknak.

A jogi szabályozás tehát arra van hivatva, hogy emberek közötti tényleges vonatkozásokat az államhatalom kikényszerítő súlyával előzetesen és absztrakt módon rendezzen, s ezen rendezés eredményeképpen - a jog terminológiája szerint - jogok és kötelességek formájában, egymásnak megfelelő magatartásokat váltson ki. A jogszabály tehát akaratkiképző motívumként van hivatva szolgálni, s ez csak úgy érhető el, ha az, mint ilyen, felismerhetőleg létrejött. A jogszabálynak a létrejötte tehát azt, hogy mint kialakult akarat a kialakításra hivatott testi-lelki realitású egységtől vagy egységektől - a személytől vagy személyektől - elvált légyen, conditio sine qua non-ként előfeltételezi. Jogról tehát csak ezen, a testi-lelki realitású forrásától elvált, s merőben ideális létű állapotban beszélhetünk. Nincsen tehát jogi norma addig, amíg testi-lelki realitású forrásából felbuzogván, s attól, mint méhmagzat az anya testétől elválasztatván, normaszerű ideális léte - érvényessége - meg nem állapítható.

Ha a társadalomrendező akarat ilyen, a létrehozójától elvált, s attól függetlenült és önállósult ideális létű formában nincs jelen, s az életviszonyoknak a társadalmi, illetve államrend szempontjából való megítélése csak egy még ki nem alakult, hanem csak esetenként utólagosan kialakítandó és pszichikai realitású akarat szerint történik, nem beszélhetünk a társadalom normatív szabályozásáról, annak normatív rendjéről.

A jogi norma egy adott társadalom objektív rendjét alakítja ki, amivel szemben az utóbbi esetben annak csupán szubjektív rendjéről beszélhetünk.

A jognak ezen kifejtett alaptermészete független attól, hogy az illető társadalom individualista vagy kollektivista eszmények szerint igazodik és rendezi be állami és társadalmi életét. Az, hogy valamely társadalom individualista vagy kollektivista, csak a jogszabályok tartalmában juthat helyesen és szükségképpen kifejezésre, mert kétségtelen, hogy az életviszonyok rendjét másként kell jogilag megkonstruálni akkor, ha az egyéniségnek, és másként kell akkor, ha a közösségnek akarunk kedvezni.

Tartalmilag tehát szükségképpen más értélműeknek kell lenniük az individualista, mint a kollektivista társadalom jogszabályainak, de nem különbözhetnek ezen társadalmak okozatos szükségszerűleg abban, mintha az individualista társadallom objektív rendet, a kollektivista ellenben szubjektív, illetve részlegesen objektív és szubjektív rendet kívánna.

Azt még megengedjük, hogy a normatív rend, az egyén helyzetének pontos körülhatárolása folytán, az egyéniség érvényesülése szempontjából - a szubjektív rend pedig, a közösségi ténykedések jogi kötetlensége, s az elérendő célhoz való legteljesebb alkalmazkodása folytán a kollektivitás érdekei szempontjából előnyöket jelentő lehet, de az ideológiák az egyik vagy másik természetű rendezést a lényegükből folyó szükségszerűséggel nem igénylik. A jelenségek között törvényszerű okozati öszszefüggés nem mutatható ki.

A jogszabályok tartalma mindig politikum, a társadalom rendjének objektív vagy szubjektív minősége azonban már magának a jogi normának társadalomrendezésre való alkalmasságát felvető társadalombölcseleti probléma, amelynek megoldásánál nem igazodhatunk a napi politika rövid életű szempontjai szerint, hanem méltányló és alapos figyelembe kell vennünk az embert a maga történeti kifejlődésében, amely ha mutat is időbeli és térbeli különlegességeket, de ezek nem homályosíthatják el az ember individuál-kollektivista vegyes lényegét, ami természetszerűleg önmagától tiltakozik az ellen, ha társadalmi intézményeiben az egyik vagy a másik irányban a természetes helyes arány rovására túltengés következik be.

A jog továbbá - hogy annak lényegét minden vonatkozásban megvilágítsuk - egyrészt lázért, mert a felmerülhető összes életviszonyokat tényálladékszerűleg nem lehet felölelni, de másrészt meg azért is, mert az államok politikai megfontolásokból nem kívánják az összes életviszonyokat jogi szabályozás tárgyává tenni, nem terjed ki az összes életviszonyokra, csupán azokra, amelyeket tényálladékszerűleg megjelöl, s így vannak jogi rendezés alatt álló, s a jogi rendezés körén kívül maradt életviszonyok. Ezen sarkallik az állami és társadalmi élet kettőssége.

A jogállam azon az állásponton volt és illetve [sic!] van, hogy az érdekeltsége fennáll ugyan minden életnyilvánulás tekintetében, de - eltekintve az összes életviszonyok jogi rendezésének lehetetlenségétől - helyesnek tartja, ha a szabályozható életviszonyok egy része tekintetében is lemond az állami beavatkozásról.

Ha ezek előrebocsátása után megvizsgáljuk a totális államok életét, úgy mindenekelőtt azt állapíthatjuk meg, hogy a totális állam politikai megfontolásokból elvetette a jogállam azon álláspontját, hogy részint a jogi szabályozás lehetetlensége, részben annak a maga részéről nem méltányolt politikai célszerűtlensége okából lemondjon az összes életviszonyokba való állami beavatkozásról. Az állami beavatkozást azonban nem eszközölhetvén ezekben a vonatkozásokban a jogi szabályozás sajátos módján, kiterjesztette azokra meghatározott államszerveknek jogilag teljesen kötetlen, az adott konkrét életviszonyokra esetenként kialakítandó, s csupán az államcéloktól vezetettnek feltételezett szubjektív megítélését.

Úgy álllapíthatjuk meg, hogy hasonló jelenséggel találkozunk a jogállamok jogéletében is, éspedig [a] végrehajtó hatalmi szervek szabad belátásában. Ha azonban a kétféle jelenséget egybevetjük, azok között lényeges különbséget állapíthatunk meg, éspedig abban, hogy a jogállam közigazgatási szervei ily értelmű működésük közben is csak a meglévő jogi keretek között mozoghatnak, míg a totális államok ily értelmű közigazgatási szervi ténykedése szuverénszerűleg szabad, az államfő ily értelmű ténykedése pedig a legsajátabb értelemben szuverén. A jogállam közigazgatási szerveinek szabad belátásszerű működésében tehát - ha azokat kétségtelenül politikai célszerűségi szempont is vezeti -, ez a politikum csak jogi korlátok között érvényesülhet - a totális államok közigazgatási szerveinek szabad belátásánál azonban, miután azoknak legmasabbrendű korlátja a vezér esetenkénti szuverén megemlítése, tehát nem sajátos értelmű jogi korlát -, nem jogi korlátok között érvényesülő államhatalmi ténykedés, hanem tisztán politikai megítélés szerint igazodó.

Mint már jeleztük is, különbség van a vezér és a többi államszervek szabad belátásszerű tevékenysége között abban, hogy míg a vezér konkrét ügyintéző ténykedése minden jogi korláttól mentes, s így felelőtlen, addig a többi államszervek tevékenysége a vezérrel szemben politikai felelősséggel tartozó.

A jog szempontjából tehát a jogállam és a totális állam közötti különbség abban mutatható ki, hogy a jogállamok szuverén megnyilatkozása csak a legmagasabbrendű jogi norma megalkotásában -, a totális államok szuvereritása azonban ügyeknek konkrét intézésében is megnyilvánul.

Ez az állapot azonban azzal az eddigi alkotmányosnak kommunis opinió-szerűleg egyedül elfogadott politikai követelménnyel -, melyet a jogállam a jogeszmének teljesen megfelelőleg tökéletesen megvalósított azzal, hogy az emberi magatartások az államhatalom részéről csak jogi norma alapján kerülhetnek konkrét megítélés alá, határozottan ellentétes. A jogi norma a jogállamszerű felfogásban egyedüli alapja annak, hogy a közhatalom az emberi életviszonyokba belenyúlhasson. Az államhatalom csak az önmaga által előzetesen kitermelt jogi norma közvetítésével, éspedig vagy azok alapján, vagy azok keretei között nyúlhatott be rendezőleg a társadalmi életviszonyokba, s az azokba való közvetlen szuverén belenyúlás a jog világán kívülinek, hatalminak tekintetik.

A jog lényege szempontjából közömbös az, hogy a szuverén jogi normákat ki termeli ki, egyes személy vagy testület, lényeges csupán az, hogy a kitermelt szuverén jogszabályok feltétlen alapját, illetve keretét alkossák a nem szuverén jogalkotó és jogalkalmazó államszervi cselekvéseknek. Ebben van a jogállamok jogbiztonsága.

Az államhatalmak elválasztása törvényhozó és végrehajtó hatalomra szintén nem minősíthető az individualizmus elvi álláspontján szervezkedett államalakulatok speciális követelményének, mert az a jogeszmének követelménye, ami elvilegesen kizárja a törvényhozásnak, mint az állam szuverén szervének és a végrehajtásnak, mint az állam nem szuverén szervének azonulását, mert ilyen államszervezés mellett természetszerűleg megszűnik az életviszonyok kizárólagos jogi normaszerű rendezése, s annak helyét számos vonatkozásban az adott konkrét esetre esetenként kialakított, s csupán az államcéloktól vezetett szubjektív államszervi megítélés foglalja el. A törvényhozó és végrehajtó szervnek egymástól való szervezeti elválasztása tehát a jogi norma lényegéből eredő szervezeti bifurkáció, s ahol megvan a jogi lehetősége annak, hogy államszervek jogilag teljesen kötetlen, csupán az egészen szubjektív, a politikai megérzés szerinti államcélok által vezéreltetve tevékenykedhessenek, ez a lehetőség lehet ugyan tételesjogi lehetőség, de ez a tételes jog szembekerült önmaga lényegével, mert a tételes jog csak úgy adhat felhatalmazást arra, hogy reá való tekintet nélkül engedélyezzen államszervi cselekvőséget, ha beismeri vagy a maga feleslegességét, vagy a tehetetlenségét.

A jog - mint már említettük - csak a tényálladékszerű magatartásokra érvényesíti társadalomrendező hatását, s így az ezekre vonatkozó megkötöttség mellett intézményes szabadságot is biztosít a tényálladékszerűleg nem érintett magatartásokra. Ebben áll a jogállamok jogi szabadsága. A totális állam ideológiája azonban ilyen szabadságot nem ismer. A totális állam, azon tételesjogi konstrukció eredményeképpen, mely a szuverén szervet ilyen minőségben ügyek konkrét intézésére jogosítja, bár ugyan tételesjogi alapon, de a jog lényegével szembehelyezkedve, belenyúl a tényálladékszerűleg jogi rendezés alá nem vont életviszonyokba is.

Ez a helyzet mélyreható különbséget képez a jogállam és a totális állam jogélete között, s annak megítélése két szempontból történhetik, éspedig a jogeszme szempontjából, s a konkrét állameszmény megvalósítása szempontjából.

A jogeszme szempontjából az a jogi lehetőség, hogy emberi magatartások közvetlenül esnek szuverén politikai megítélés alá, nem fogadható el, miután a jogeszme alapzatán az emberi magatartások mindig csak jogi norma alapján bírálhatók el, nem pedig közvetlenül a jogi normának csupán forrását képező politikai megérzés alapján.

Az állameszmény megvalósítása szempontjából viszont a szuverén szervnek konkrét ügyintézési jogosultsága a cél megvalósítására alkalmasnak tekinthető, de feltétlenül áldozatul kívánja a jogeszmének megfelelő államberendezkedés mellett az egyesnek kijáró jogi - társadalmi - szabadságot.

A totális állam azonban ezt áldozatként nem értékeli. A totális állam az egyest a maga teljes egészében foglalja le az állam részére, külön társadalmi léte tehát, melynek javára szolgálhatna ez a szabadság, nincs.

A totális állam joga tehát lehet ugyan hézagos, mint általában minden jogban szükségképpen vannak hézagok, de ez a hézagosság teljes kitöltést nyer a szuverén és a neki alárendelt, s neki csupán politikai felelősséggel tartozó szerveinek konkrét ügyintéző jogosultságával.

A totális államban tehát az egyesek magatartását nem kizárólag a jogszabályok hivatottak meghatározni, hanem az a közösségi érzék is, mely sugalmazásszerűleg irányítja az egyest a jogilag szabályozatlan vonatkozásokban, s magatartását úgy irányítja, hogy az összhangzatos legyen az ezen magatartások politikai megítélésére hivatott szervnek politikai érzékelésével.

Úgy kell megállapítanunk, hogy ebben a helyzetben nagy hasonlatosság van az erkölcs társadalomrendező hatásával, azzal a különbséggel, hogy a totális államban az erkölcs, mint államerkölcs megsértése, közhatalmi szankcióval jár.

A helyzetnek kizárólag a jogeszme szempontjából történő vizsgálatánál természetesen figyelmen kívül marad az, hogy ez az államberendezkedés mennyiben tekinthető az államot alkotó népesség akaratának megfelelőnek. Ez már a kérdésnek alkotmánypolitikai vizsgálatához tartozik, mellyel nem kívánunk foglalkozni, de kitérünk röviden az alkotmánypolitikai vizsgálódásokból kitetsző arra a megállapításra, hogy a totális államokban a törvényhozó hatalom elveszti eddigi vezető szerepét, hogy az szűkül, s a végrehajtó hatalom köre viszont tágul, hogy a végrehajtó hatalom függetlenül a törvényhozó hatalomtól, meg hogy a törvényhozás kerül függésbe a végrehajtó hatalommal szemben.

Részünkről ezeket a megállapításokat ebben a formában nem tudjuk osztani.

Az ugyanis logikai lehetetlenség, hogy a végrehajtó funkció, mint nem szuverén működés felébe kerülhessen a szuverén törvényhozó működésnek, s ha esetleg tényként lehet és kell megállapítanunk azt, hogy az alakilag végrehajtó szerv szuverén ténykedéseket végez, ezt a ténykedést nem könyvelhetjük a végrehajtó hatalom javára, hanem arra kell magyaráznunk, hogy az alakilag végrehajtó szerv érdemben szuverénné, törvényhozóvá is vált, s ezzel megszűnt a jogeszme szempontjából szükséges államhatalmi szervezeti bifurkáció.

Az alkotmánypolitikai vizsgálódásoknak felsorolt megállapításai azért tévesek, mert nem méltatják kellő figyelemre a külső szervi formák alatt végbemenő érdemi eltolódásokat, s végrehajtó hatalmi szervről beszélnek akkor is, amikor az már érdemben átváltozott törvényhozóvá.

Úgy mondhatnók, hogy ezek a megállapítások alkotmánypolitikai optikai csalódások eredményei, mert logikai ellentmondást jelent, ha a végrehajtó hatalom törvényhozási természetű, és a törvényhozó hatalomnak végrehajtó hatalmi természetű gyarapodásáról beszélünk. Ezek az államhatalmak ugyanis a másiknak a rovására nem gyarapodhatnak, csak valamely államszerv egyesítheti magában a kétféle működést a jogeszme kimutatható sérelmére.

E rövid eszmefuttatás keretében csupán annyit szögeztünk le tényként, hogy a totális államok életében a jog társadalomrendező szerepe elvesztette jogállamszerű, a jogeszmének teljesen megfelelő helyzetét, s konkurrensévé lett az államhatalmi szubjektív parancs. Az, hogy az emberi társadalmat a tisztán a jog eszközével történő közhatalmi szabályozáson kívül lehet-e célszerűen az eszményi közösségi céloktól vezetett közvetlen szubjektív hatalmi parancs eszközével is mint a koreszmével összehangolt abszolutisztikus módon szabályozni, korunk nagyszabású társadalmi kísérlete, s ennek a kísérletnek az eredményére kíváncsi ma az emberiség. A kísérlet sikerében többen kételkednek, mint amennyien bíznak.

A magyarság gondolatvilágában a jogeszme mindig előkelő helyet foglalt el, s ezt népi sajátosságképpen máig megőrizte, s lényegileg ennek tudhatjulk be, hogy a nemzeti közvélemény, ha megértéssel is van más államoknak ezzel ellentétes társadalmi próbálkozásaival szemben, a maga részéről erre hajlandóságot nem igen mutat.

Bizonyos viszont, hogy ilyen értelmű próbálkozáshoz megfelelő vezéri személyi kvalitások is szükségesek, s kérdés, képes volna-e a magyar szellemiség ilyen kvalitást kifejleszteni, és ha igen, úgy miben különböznék a magyar szellemiség által kitermelt társadalompolitikus szellemnagyság más népek társadalompolitikus szellemnagyságaitól?

Ha nem is zárjuk ki a lehetőségét magyar totális állam keletkezésének, tudományos megállapításunikat fenntartjuk: a jogeszme nem maradhatna meg továbbra is a nemzeti szellemvilágunkban eddig elfoglalt előkelő helyzetében.

Hogy pedig mennyiben szolgálna az nemzeti életünk javára vagy hátrányára, a világnézetek befolyása alatt értékelő politikai jóslás dolgára tartozik.

*

In Miskolci Jogászélet, 16. évf., 2. szám (1940), 17-22.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés