Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Dékány István: A gazdasági élet fokai és az „élettérgazdaság” (1940) - I. rész

Dékány István: A gazdasági élet fokai és az „élettérgazdaság” (1940) - I. rész

  2021.09.30. 08:47

Már régen van forgalomban az a gondolat, hogy a világgazdaság korában vagyunk, és gazdasági szervezetünket úgy kell beállítani, hogy a „világpiacon” tudjunk érvényesülni. „Ma mindenki öt világrészből él.” Az ilynemű gondolatok észrevétlenül belesodornak bennünket egy gazdasági fejlődéselméletbe, mert ennek utolsó, jelenlegi fokáról van tulajdonképen szó, tehát a jelent magyarázzuk, mikor világgazdaságról beszélünk. Ez a „világgazdasági” érvényesülés, mint eszme, jelen cselekvéseinknek, számításainknak ad irányítást, gazdaságpolitikai perspektívánkat alapozza meg.


Így célszerű egyre újabb revízió alá vetni azt, vajon a kiindulás jó-e, avagy téves útra tértek a jövőt illető számításaink. A „nemzetgazdasági” életkeret tehát így a multé volna, mert „ezt a fokot már felülmúltuk” stb. Hogy a gazdasági életünk milyen „fokon” van, egyáltalában nemcsak történeti érdekű probléma, hanem gyakorlati is, elméleti is, oly kérdés, melynek - mint látni fogjuk - igen nagy komplikációi vannak.

Hogy milyen „fokon” élünk, milyen „stádiumon” vagyunk, nem pusztán meggyőződés kérdése, hanem erőteljes és gondos vizsgálat deríti ki, amelyben egyaránt részt kérnek gazdaságtani, történeti és szociológiai szempontok. Sokszor nem sejtjük, hogy egyes tények konstatálásai mögött mennyi oly kérdés vár tisztázásra, amely csak megfelelő elméleti alapvetés után nyerhet megnyugtató választ. Ha pl. valaki a jelenben fennálló forgalmi korlátozásokkal kapcsolatban odaveti, hogy a blokád „visszavet” bennünket egy „alacsonyabb fejlődési fokra”, avagy ha a mai „önellátási elv”, az autarkia „elavult” voltára utal, megint egy bizonyos gazdasági „fokra” hivatkozik, anélkül, hogy tudná. Általában minden gazdaságpolitikai mérlegelésben megcsendül egy szempont: „hol”, milyen fokon vagyunk, és hova, milyen „fokra” törekszünk. Minden tervezés mögött az áll, hogy „egy magasabb fokra” törekszünk. A gazdasági „fokok” elmélete így szinte naponta van napirenden. Nem más forog szóban, mint egy fejlődési elmélet, amely fokokról, azaz stádiumokról szól, stádiumokról szóló tan (stadiológia). Célszerű lesz ezen a téren teljesen tiszta alapfogalmakon megindulni.

A) A fokok (stádiumok) tanának elméleti jellege

Leghíresebb, és legelterjedtebb tan a gazdasági élet fokairól, stádiumairól a Bücher K.-féle fokozatelmélet. Legtermékenyebbnek bizonyult, legvilágosabban beszél; célszerű ebből kiindulni, és ezt venni erőteljes revízió alá ott, ahol az szükségesnek mutatkozik. [1] Ez az elmélet ma is igen fejlődésképesnek látszik, összehasonlítva a többi fejlődéselméletekkel. [2] Előre kell bocsátanunk, hogy a Bücher-féle elmélet egyben szociológiai is. Az elmélet szerzője a maga korában, a kilencvenes években, még nem tudott erről. [3] Az a kor történelmi felfogással telítődött, számára a történeti fejlődés fővonalainak és állomásainak a kimutatása volt egyedül fontos; egy pillanatig sem eszmélt arra, hogy mi az elméletében a sociologicum. Pedig nem nehéz észrevenni, liogy a Bücher-féle három „fok” mögött mindig egy-egy gazdaságtársadalmi egység, egy embercsoport jelenik meg: háztartási egység, város, nemzet (ország). Tehát minden gazdasági tevékenység egy kollektív, azaz csoportos alany tevékenysége, nem egyes embereké. Nem szükséges bővebben kifejteni, hogy a gazdálkodó csoport-alanyok különleges szerkezeti vizsgálatot kívánnak meg: ez a strukturális vizsgálat Büchernél épp csak megindul, éspedig egyoldalú alapon: csak a fejlődési sorrendet nézve. Ám így is sokat mond nekünk ma az az elmélet, mert lényeges mozzanatokat hegyez ki. Bücher sémáknál marad, azok kitöltése sok munkába fog még kerülni. Célunk először csak annak a kiderítése: melyek az egyes fokok, stádiumok. Rövid, előzetes áttekintésben ezek.

a) Első fok a zárt házi gazdaság foka. Ezen a fokon a termelő és fogyasztó ugyanaz, amennyiben egy szűk körű háztartás önellátásra rendezkedik be, ősi stádiumon a dolog természeténél fogva csak maga-magát elégíti ki. Forgalom, piac (áralakulás) még nincs, és nem is lehet. Szociológiai értelemben megjelenik itt előttünk mint tipikus alakulat az ún. nagycsalád (família), szülők, gyermekek, közeli rokonok (eltartottak) és a szolgák serege. Bücher elméletén itt kell legkevesebb revíziót végrehajtani, ez tudományos közkinccsé vált már őelőtte.

b) Második fok a városgazdálkodás: itt egy összefüggő gazdasági „körzet” van előttünk, ahol a város és a „maga” vidéke él együtt, mert egymásra is szorul: a vidék felveszi a város ipari termékeit, a város felhasználja a vidék termékeit, élelmet, nyersanyagot stb. Ha pénz közbeiktatódhatik is, a csere voltaképpen „közvetlen”. Találkoznak a vevők és eladók egy helyen: a fizikai értelemben vett piacon, ahol már bizonyos szerepe van az áralakulásnak.

Már itt egy revizionálandó pontra akadunk: nincs mindenütt egy gazdasági körzeten belül egy forgalmi központ, város. Büoher elmélete igen beszédes a közép-európai vidékekre, de már hazánkra sem alkalmazható jól, még kevésbé Kelet-Európára. A római birodalomra még alkalmazható, de az óriási provinciákra nem. Mégsem kell ezt a fokot elvetnünk, hanem csak ki kell szélesítenünk. Ha a szó kissé szürke is, elég tágnak kell lennie, hogy többféle vidékre vonatkoztathassuk: beszélni fogunk „körzeti” vagy regionális gazdaságról. Ennek - alább bővebben szó fog esni róla - két fő faja van: egyik, kultúrvidéken, a városgazdálkodás (Nyugat, Közép-Európa), más vidékeken ezek helyén sokszor ún. nagyuradalom található. Ez utóbbi fog tipikusan találni az agrárvidékekre. Itt is van ún. közvetlen árucsere, ipari és mezőgazdasági, azaz városi-központi jellegű és vidéki munkamegosztás.. Láthatók nagyuradalmak, amelyeknek központján ugyancsak nem hiányzik egy élénk forgalmi élet, nyüzsögnek a „gazdaság” iparosai stb. Nincs szó arról, hogy a városgazdaság és a nagyuradalom párhuzamát túl akarjuk feszíteni, de valaminő párhuzam van, amely épp strukturális jelentőségű: lényeg az, hogy regionális egység van előttünk mindkét esetben.

c) Bücher tudvalevőleg azért írta híres tanulmányát, mert ki akarta domborítani, mennyire csak egy, történeti jelenség az ún. nemzetgazdaság, a „Volkswirtschaft”. Látni fogjuk, ez a nagyon meggyökeresedett szóhasználat rossz fordítást eredményezett; ha eredeti jelentését nézzük, akkor célszerűbb országgazdasági foknak mondani azt, amit Bücher harmadik fokával kívánt kidomborítani. Itt ugyanis olyan gazdasági egységről van szó, amelynek egy ország és a rajta élő nép az egysége és egy szervező dinasztia alkotja a magját. Íme, ez a híres három fok.

Bücher eme három gazdasági foka sem nem kezdődik helyesen, sem nem záródik le. Elejére kell tennünk az ősgazdaság fokát, melyet gazdaság előtti foknak is lehetne mondani, tekintettel arra, hogy a „gazdálkodás” fogalmában rejlő lényeges mozzanatok itt hiányoznak; de ez csak árnyalati kérdés, nagyobb zavar nélkül lehet mindig beszélni ősgazdálkodásról. Ugyancsak nem kerül nagy fejtörésbe Bücher fokozatait a végén megtoldani: utolsónak mondják a világgazdaságot. Ezt alább kifogással illetjük, mert szerintünk közbeiktatódik egy tagadhatatlanul érdekes és az előbbiből következtethető fok is, az „élettérgazdaság” (ld. 7. fejezet). Ha még az árnyalatok közül is ki akarunk emelni egy, a gazdasági életben erősen kidomborodó típust, akkor beszélhetünk még egyéni-vállalatgazdasági (liberális) fokról is.

Ezek szerint az előzetes tájékoztatás céljából felsorakoztatható „fokok” ezek: 1. ősgazdaság, 2. házigazdaság, 3. körzetgazdaság (városgazdaság és nagyuradalom), 4a) országgazdaság, 4b) egyéni vállalatgazdaság, 5. élettérgazdaság, 6. világgazdaság. Hogy az utóbbi kettő közé nem fog-e még egy vagy több gazdasági fok közbeiktatódni, az természetesen ma még nem deríthető ki.

Ez áttekintés után el kell zárnunk bizonyos tévedések forrásait, amelyek a fok, vagy stádium fogalma kapcsán nemcsak keletkezhetnek, hanem keletkeztek is. Kezdetben Bücher maga is homályosan utalt a fok és korszak különbségére: úgy tűnt fel, mintha a kettő ugyanaz volna, vagy lehetne. Akik a városgazdaság „fokát” látták, azoknak éppen a középkorra kellett gondolniok, ama fokot egy korral azonosították - holott egy fokot sohasem lehet egy korral azonosítani. Az ókor vizsgálója kevesebb kísértésnek volt kitéve az irányban, hogy az egész ókort a házi gazdálkodással azonosítsa; mégis megtörténtek bizonyos hibák, ez ellen már Ed. Meyer erősen tiltakozott, éspedig joggal. [4] Ám végre is kiderül, hogy semmi értelme sincs általában annak, hogy, ha Bücher épp három fokról szól, ezeket az ó-, közép- és újkorral kapcsoljuk össze. Itt megint az tűnt ki, hogy egyik kutató sem volt tisztában történetfilozófiai alapfogalmakkal. Így esik meg, hogy a stádium, a kor, sőt az időszak fogalmait összecserélik, nem is ritkán. Az utóbbi kettő közt is van valamely különbség: az időszakban az van együtt, ami egy időközben összeesik, együtt van, mégha különböző jellegű is; az időszak mintegy véletlenek halmaza (habár itt sincs szó „tiszta” véletlenekről). A korszak lényeges összetartozóságokat is mutat, egy korszaknak mindig van valaminő jellege (pl. a barokk kornak az abszolutista fejedelmi hatalom, a barokk művészeti stílus stb.), azaz egy korszaknak van egy vagy több „korszak-dominánsa”. Mármost ehhez képest a stádium nem valaminő időbeli összeesést jelent, hanem strukturális egységet; benső összefüggéseket, tárgyi kapcsolatokat mutat, nem pedig időbeli összeszövődést, sőt ezenfelül még egyebet is. Oly mozzanatról van szó, ami csak távolabbi strukturális vizsgálattal deríthető ki: egy közös értékvilággal való, „fokozatos” telítődést. A stádium színvonalat jelent, és fogalmilag átszövi a korszak fogalmát, a korszakban stádium is van, ezt a stádiumot a korszakból kell (legalábbis) érezni, és ekkor „megértünk” egy korszakösszefüggést. További szempont nem tartozik jelen tárgyunkhoz, de itt is ki kell emelnünk, hogy egy koron belül több stádium van együtt! Ennek szem előtt való tartása alapvető jelentőségű. Néhány példa egyszerűvé teszi a különben szubtilis kérdést: a barokk korban nemcsak barokk képeket festenek, nemcsak barokk épületek jönnek létre, a barokk csak a „jelleget” adja meg. Avagy: ha valaki azt állítja, hogy Belgiumban a faluk átlagában földszintes, a kisvárosban egy-, a városokban többemeletes házak vannak, ez nem jelenti, hogy nagyvárosban nincs földszintes ház. Ugyanígy: a leghaladottabb gazdasági, mondjuk kapitalisztikus gazdaság körében is van még ősgazdasági jelenség is, pl. zsákmányoló szerzés, gyűjtés (erdőben gomba és vadgyümölcs-szedés). Aki a mai Rómában jár, nemcsak automobilokat lát az utcákon, hanem ókori és reneszánszkori épületeket stb. A technikában is így van: a régi összekeveredik az újjal, a fejletlenebb a haladottal. Minden korban tehát összeékelődés van, stádiumok találkoznak. Már Sombart vizsgálataiban világosan látszik, minő vizsgálat az, amely különböző „szerkezetek” szétválasztására irányul. Ha ez a tény, a fogalmak e játéka végre is világossá tehető, nem jelent egyszerű problémát annak elemzése: minő alapon teszünk valamit egyik, vagy másik stádiumba.

Bücher elméletének rendkívüli hiányossága, hogy ő különböző tényeket egyes stádiumba hajlandó osztani anélkül, hogy a terület földrajzi adottságait számba venné. Kevés e tekintetben az érzéke, de kora még nem is volt gazdaságföldrajzi ismeretekkel felszerelve, ma viszont épp a gazdaságföldrajz az, mely igen sokat jelent minden fokozat-elmélet számára.

Végül: tudnunk kell, minő célja van és lehet általában a fokok elméletének, a stadiológiának. Ez az elmélet korántsem esik egybe a történelmi kutatással; ennek az csak segédfogalmakat ad. Történelmi kutatás szempontjából a stádiumok tana csak kutatáshipotézis-jellegű támasztékot ad, megmondja, mire jó súlyt helyezni, mit jó első-, másodsorban meglátni, viszont mi „szokott” lenni lényeges, vagy lényegtelen. Ezzel elősegíti a történész munkáját, de - nem pótolja. Megakadályozza, hogy a gazdaságtörténelem puszta krónikává süllyedjen, [5] időbeli és térbeli adatok puszta tárházává. A fokok elmélete tehát lényegeket kidomborító, mintegy nyomravezető az esetlegességek szüntelen sorában. A „stádiumok” képei elmélyítő hatásúak a puszta tények zavaros halmazában. Épp az, hogy a fokok elmélete nem rögződik egy-egy kor adataihoz, összehasonlításokra ingerel, és szempontokat ad. Ezért érdemes azzal is kiváló figyelemmel foglalkozni, hogy mit adhat ma is pl. Bücher elmélete. Ad olyat is, ami nem is volt szándékában.

Végül is termékennyé teheti a korösszehasonlítást még egy, kevésbé sikerült stádiumelmélet is, [5a] mert a jelenkorra nézve is mond valamit, pl. Bücher szerint a „nemzetgazdasági” forgalmi viszonyok aránylag újak, és mesterséges alapokon nyugszanak. Nekünk sem csak az a célunk, hogy pusztán a múltba nézzünk, sőt épp különösebben a jelen megvilágítása a célunk: a jelenben minden stádium fellelhető.

Egy fokozatelmélet, még ha gazdasági is, nem csak egy szaktudomány fogalomkészletének az alkalmazása. Bücher is az egész történeti életre nézve mond valamit - ezért ad szociológiai érdekű ismeretet is -, de nyújt néhol még lélektani szempontból is érdekeset. Oda természetesen nem jutott, mint Sombart, aki egyes gazdasági „rendszereknek” a szellemét - a gazdasági „érzületeket” is feltünteti. Gondoljuk el pl. azt, hogy mikor kapitalizmusról szól egy egész irodalom, voltaképp nem a homályos „tőke”-fogalom van jelen, hanem egy szellemi irányzat, amelyben bizonyos „racionális kihasználás” lélektani motívumáról van szó. Nem kerülhető el a lélektani kérdések feszegetése, mert a reális történés látványa ezt is magával hozza. Már elég súlyos hiba, hogy maga a közgazdaságtan egy hipotetikus ember-sémával dolgozik; [5b] ezt ma elkerüljük, a mai gazdaságtörténet a valóságos emberrel kénytelen foglalkozni. Elméleti emberkép nem elég. Ezért figyelhetünk arra, hogy a gazdaságban meglássuk a politikai, létért küzdő embert is (hiszen Oppenheimer ismert két típusa: a gazdasági „szerzéssel” foglalkozó és a „politikai eszközzel” foglalkozó ember nem két lény, hanem az ember két oldala). Sajnos, egy ma még merőben hiányzó „gazdasági antropológiára” még nem tud senki támaszkodni.

Így a fokok elmélete nem specializál, hanem összefogja a különböző szakszempontokat, miként a történet, bár a fokok elmélete maga nem történelem. Lássuk, ezek után - egész röviden az egyes fokokat, kiemelve, mit tartunk lényegesen revizionálandónak Bücher fokozatelméletében; mi a lényeg, mi nem.

B) A gazdasági élet fokai

1. Az ősgazdálkodás lényege

Korszakok szempontjából sok tízezer évet foglal magában. Hogyan lehetséges ily hosszú időre nézve a lényeg kiválasztása? Egyesek ilynemű kérdés elől egyszerűen kitérnek, holott kellő nyomozó munka után ez is megoldható, ha hozzátesszük is, hogy az ily munka sohasem ér véget. Kevés volna az, ha konstatálnánk: az ősgazdaság még nem gazdálkodás, azaz még nem javak állandó és következetes hozzárendelése szükségletekhez. Kiemeljük, maga a szükséglet fogalma az élet rendszereződésén nyugszik, ahol valaki csak véletlenül kíván meg valamit, ott még igazi szükségletről szó nincs. Ám az őskor jelleméhez tartozik, hogy az élet rendszeressé válása még nyomokban sincs meg. Ma magától értetődőnek tartjuk, hogy legalább egyféle, ti. a táplálék-szükséglet rendszeres, holott az ősember még e téren is kiáltóan rendszertelen, szeszélyes. Életét jellemzi épp ellenkezőleg az alkalmi szükségletkielégítés. Nincs még lelki berendezkedés arra nézve, hogy egy szükséglet bizonyos időszakban jelentkezni fog, tehát készüljünk fel előre. Az ősember önismerete végtelenül csekély. Lélektani antropológiájának első ténye: ha van erőfeszítés, ez még nem „munka”, még nem céltudatos, rendszeres, s nem kitartó. Az, ami a mi munkánkhoz némi hasonlóságot mutat, valaminő keveréke a munkának és a gondtalan játéknak, hasonló a lézengéshez, és a csere is valaminő játékszerűséget nyer: innen van, hogy valamit odaadnak szinte semmiért, „hangulatból”. „Rájuk nézve csak a pillanatnyi benyomás a mértékadó” (Weule). A primitív ember minden erőfeszítése könnyed nekiindulás, de korai abbahagyás is, mert közben elszórakoznak, elörvendeznek, majd megint dolgozgatnak: munka és álomszerű életnek keveréke egész életük. [6] Az álomnak tulajdonsága, hogy csak jelen ideje van. Az ősember is épp csak a jelenben él, pillanatember. A jövő a modern emberben már a jelenben benne van, a jelen az, ahol a jövőt kezdjük, a „most” mindig válságot jelent, bizonytalan előtörést. Az ősemberben nincs jövő-gond, nincs tehát benne felkészülés, nincs igazi állhatatosság sem. „A vadember minden munkájában jókedvű és derűs” (Weule). [7]

A gazdálkodás a lelki feszültség, a „gond” terméke, a jövő előkészítése és biztosítása. A primitív ember gondtalan, tehát nem gazdálkodik. Ha igen, akkor is eltérül céljától, kanyarodik, szinte szórakozik. Erőfeszítésében nincs mérték. Feltűnő, minő vad hajsza árán szerzi meg szükséges holmiját; merőben érthetetlennek látszik, hogyan tud elbabrálni apró díszítésekkel. És ez sem vall türelemre, hanem arra, hogy a dísz éppen neki való munka, mert egyben szórakozás is. Ilyen a szükségletkielégítése: mohó és szertelen. Ha óriási fáradság árán elejtették a zsákmányt, akkor is a fáradt emberraj egyhamar feléli, nem törődve a holnappal, de a következő órával sem. Az ily életforma nem nevezhető - mint szokás megjegyezni - gyűjtőgazdaságnak („Sammelwirtschaft”), hanem ősszerzésnek, vagy puszta zsákmányolásnak, zsákmányoló szerzésnek. Állandóan zsákmányolják nemcsak a természetet, hanem az embert is - ez a lényeg, mert éppen a zsákmányolás az, amelyben a pillanat, az alkalom törvénye az irányadó.

Az, amit ősfoglalkozásnak nevezünk, nem „foglalkozás” a mai értelemben, hanem rájuk kényszerített zsákmánylásféleség. Az ősgazdálkodás egyik jellegzetes faja, az ősi kapásművelés (Hackbau) csak a legszükségesebb értelemben használ ki egy földdarabot a ház körül, mint ma mondanánk, kiskertféle. Itt is zsákmánylás folyik, valakit, rendesen a nőt, az élettársat kényszerítik dologra, kizsákmányolása ez a nőnek, a gyermeknek, a jövő nemzedéknek. Az állattenyésztés sem más, mint az állat szaporodási ösztönének a kizsákmányolása, az állatállomány megrablása, nem pedig gondozása. Még a múlt század elején dívó szilajpásztorkodás is durva szerzés, nem állatgondozás. A növénytermesztés is kevés gonddal megy, termesztik, amit a természet kevés fáradsággal ád. Mindebben kitűnik, mi a lényeg ezen a fokon: minden tervtelen, gondtalan, az egész élet csupa „impulzivitás”, pillanatokon múló rögtönzés és zsákmányolás, s nyers erőre való berendezettség. E stádiumon a főkérdés: a „munka” megszületése. A gazdaságtani fogalmak közül ez az első kezd szerepet játszani, más még nem.

Ki az, aki gazdálkodik, ki a gazdaság alanya? Korántsem az egyén, mint még Bücher gondolja („individuelle” Nahrungssuche). A zsákmányolók mindig csoportok. Melyik ennek a fő típusa? Röviden jeleznünk kell a csoportok féleségeit. A csoportok lehetnek összetartók és össze nem tartók, az elsők lehetnek totemi (hitbeli), vagy szomszédságos, végül vérbeli csoportok (nagycsalád, nemzetség). Az össze nem tartókat hordának nevezzük: könnyen rájöhetünk, hogy az ősgazdálkodás tipikus alanya ez utóbbi. Maga a csoport összetételében is impulzív, mint ahogyan a gazdálkodás, s a lélekalkat is impulzív. A horda összeverődik, vagy szétoszlik, éppen a zsákmány, azaz a megélhetés alkalmi lehetősége szerint. Nem tartós „szervezet” az, hanem csupán alkalmi banda, raj. Mert nem tartós, szervezeti követelményei sincsenek, nincs pl. feje, nincs életrendje, nincsenek tapasztalati életszabályai. A horda összecsoportosult rendetlenség; tipikusan következik ebből az ősgazdálkodás jelleme is: élni, ahogy éppen lehet. A csoport csekély összetartására jellemző, hogy még a férfi és a nő is külön életet él, külön van pl. férfi és női konyha. Óceániában Ratzel szerint „nem eszik együtt a férfi és a nő, nem eszi azt, amit a másik készít, gondosan óvakodik attól, hogy ugyanazon edényből egyék”. [8] Végeredményben következik ez abból, hogy mind a kettőnek szinte merőben más az életformája. A nőé a törődés, apróbb gondoskodás, a férfié lényegében az életkockázat; a férfi kóborló életharcos, a nő otthonülő, ő van együtt, ő eszik együtt a gyermekeivel, tehát a szorosabb közösséget szinte ő teremti meg. Fő nehézségüket egyformán érzik: [a] férfi a harci eszközök gyarlóságát, [a] nők a termelési eljárások technikailag alacsonyabbrendű voltát (pl. a len vagy a kender termelése, fonása és szövése, 21 féle munka után lesz kész szövet, ebben sok a technikailag kezdetleges eljárás). A munkába, mondottuk, még belehangzik a játék, ezért, habár nehezen állítanak elő valamit, mégis aprólékos munkával bajlódnak, díszítik azt, amit lehet: ebben a csoportban való kitűnés, a feltűnés vágya szerepel (díszítik még a gyors elfogyasztásra szánt ételeket is). A dísz, a zene, a tánc természetesen a roppant terhes munka „üdítése” is, olyasféle, mint ahogy ma [a] katonazenekar a fáradt katonából is új erőfeszítést sajtol ki. A munkadalok is élesztők, ritmust visznek be az életbe, és ezzel több teljesítményt, mert ami automatikussá lesz, könnyebb is...

A fentebbiekben számos ismeretes mozzanatra utaltunk, jelezve azt, hogy mennyi szerkezeti összefüggés található, az egész gazdasági, sőt társadalmi szerkezet érthető. De más célunk is volt ezzel az ecseteléssel: megfigyelhető, hogy a mai munkaerkölcsök mélyén oly jelenségeket találunk, amelyek a fentiekhez hasonlók. Sőt ezen ősi „foknak” a számontartása azért is fontos, mert mindig van bizonyos tendencia arra, hogy mai, fegyelmezett munkások is lesüllyedjenek ősi alkatok felé. Mondottuk elméleti bevezetőnkben, hogy egy régi stádium nem hal ki, csak lesüllyed alsóbb régióba. Itt alsó régió jelenthet lelki, és társadalmi régiót. Egy korszak „elmúlik”, egy stádiumot pedig „felülmúlunk”, de csak részben; valami megmarad. Egy régi stádium, egy alacsonyabb fok eltemetődik, és mégis kibukkan valahol, mint ősi geológiai réteg, esetleg mint kövület (survival). Ilyen pl. a szedegető foglalkozások jó része, egy darab az ősgazdálkodásból. Továbbá a zsákmányoló gazdálkodás megvan a halászatban (kivéve a halastavi gazdálkodást) stb. végül megvannak a mai munkafolyamatok közt is egyes ősi elemek. Falun pl. nem ritkán a munka csak félig rendszeres erőfeszítés, mely közel esik a játékhoz, némi álomszerűség van benne, és mindennapi jelenség, az, hogy a munkás megáll szórakozni. A Szovjet az első időkben rendkívül sokat vesződött azzal, hogy a „meg-megálló és körülnéző” munkás állandó és rendszeres munkát végezzen: ez ellen az orosz munkás sokáig nagy ellenérzéssel viselkedett - mutatja, hogy az őskort nem felejtettük el, az a felszín alatt lappang. Íme, egy stádium vizsgálata nemcsak történeti érdekű, hanem a jelen megismerésére is szolgál.

2. A házi (oikosz-) gazdálkodás foka

A gazdasági és társadalmi fejlődés külön problémája: minő alapon állhat elő oly társadalmi egység, mely állandóan gondoskodik magáról, és ezzel kifejleszti magában a jövőre gondolás éthoszát. Ilyenek elsősorban a tartós vérségi csoportok, melyek közt kiemelkedik a nagycsalád, a família. Jól látható az antik családban, mely kiválóan önfenntartó egység, és állandó önellátásra rendezkedik be. Ma ez töredékesen mint „háztartás” áll előttünk; töredékes, mert a „háznép” már nem áll  - elvileg - vérségi alapon, még ha figyelmeztet is nyelvünk alakulása arra, hogy a cseléd és a család szók ugyanazok, tehát a gyermekek is a szülők cselédei és a cselédek is családtagok; Fustel de Coulange jól megrajzolta ennek vallásos alapjait. [9]

A ház feje, pater, vezetése alatt a família már rendezett egész, lassan kialakul a szükségletek rendeződése is, ki a munka rendszeressége is. Ez hiányzik az előző fokon, hol épp ez az utóbbi vonás hiányzik, mégha valaminő munka természetesen lefolyik is. A vademberek - írja Weule [10] - „nem javíthatatlan semmittevők, dolgoznak, csakhogy nem órára-percre beosztottan. A mi szerző munkánkkal szemben ott szükségmunka folyik”. Most egy belső, autonóm kényszerítés viszi a főszerepet, a munka egy, saját társadalmi kisközösség, a család érdekében kényszerű, és így ki-ki megérti a munka „jövőértelmét” is. Technikai értelemben természetesen még mindig igen fáradságos munkákról (talajtisztítás, erdőirtás, sarlóval aratás stb.) van szó; javarészét a nők végzik ennek is, a nő végzi annak a jó részét, ami a ház ellátására való, tűzkészítés, őrlés, sütés stb. terhesek. Bücher írja, hogy ha vendég jő a házhoz, akkor a nők hajnalig őrölnek, hogy a csekély fogyasztási többlet lehetségessé váljék. Még kis munkában is esetleg külön személy válik szükségessé: a „tortilla” (lepény) készítése külön személyre (tortillera) van bízva spanyol Amerikában. A középkori nagyobb háztartás is egész nyüzsgő népséget, mai szóval személyzetet kíván. Az ókorból számos oly fényűző háztartás képe maradt fenn, mely hatalmas szolgaseregre támaszkodik. [11]

A gazdasági éthosz alapja az önellátás. Ha Sombartnak igazat adunk, két „elv” áll egymással szemben: az önellátás (Nahrung) és a szerzés (Erwerb); az utóbbit ellenérzéssel fogadja az, aki az első elvet szentnek tanulta megismerni. Cato szerint lehet valamit eladni, de nem illő dolog - venni. Varró szerint, amit otthon elő lehet teremteni, azt másutt ne vegyük meg. Így érthető, hogy egy széleskörű munkamegosztás már a házi gazdálkodás fokán nagy szerepet játszik. „Egy gazdag ember háza - írja Salvioli - tökéletesen önálló szervezet. A nagy házaknak megvolt a maguk szövőik mellett a kovácsuk, a szabójuk és asztalosuk, ványolójuk a rabszolgák sorában. Saját malmuk volt, saját pékműhelyük, sőt fodrászuk és aranyművesük. Egy bizonyos büszkeség dolga volt a gazdag családok számára az, hogy házuk minden szükségét otthoni munkával fedezhessék: mindent, nem véve ki a fényűzési cikkeket, otthon állítottak elő.” [12] Íme, az önellátás elvének szinte abszurdumig vitele. Az önellátást látták normálisnak, az élet szabályának. Ne feledjük el a földrajzi tényezőt sem: a háztartások közt nagy hézagok vannak, a forgalom csak csekély lehet egyáltalán. Így normális is a jól felszerelt ház (domus intsructa), amelyhez természetesen hozzátartozott a föld a maga felszerelésével (fundus instructus). A ház önellátása mellett a csere csak csekély szerepet játszhat. „A csere - írja Bücher [13] - idegen elem, amely ellen védekeznek, ameddig tudnak. A vétel készpénzvétel, nehézkes formák szerint”. Mutatja a vétel ritkaságát az, hogy „az a kor, mely merev jogi formákat hozott létre, oly kor, amelyben vétel-eladás nem lehettek a mindennapi élet ügyei”. Némely cikket természetesen otthon előállítani nem tudtak (fémáruk), ezeket csere útján szerzik meg. Az ún. „zárt” házi gazdálkodás így természetesen nem zárt, csak „elvileg” az, ki- és beirányuló forgalom aránylag csekély, sokszor elhanyagolható mennyiség. Bücher nagy súlyt helyez annak kimutatására, hogy így semmit sem jelentenek oly fogalmak, mint „árucikk, ár, árucsere, jövedelemeloszlás, munkabér, kamat, vállalkozói nyereség stb.” A mai közgazdaságtan legfőbb fogalmai tehát mind „történeti kategóriák” csupán.

Gazdaságszociológiai szempontból lényegesnek látjuk azt, hogy egy aránylag kis, de szorosan kapcsolódott kör: „kisközösség” alkot termelő és forgalmi egységet, legfeljebb néhány száz ember tartozik szorosan egybe, mely - elvileg - vérségi alapon áll sokáig, és a maga jelenét-jövőjét tartja szem előtt.

Gondolnunk kell arra, hogy a gazdaságtan (ökonomia) szó is erre a „háztartási egységre” (Arisztotelésznél: oikonomia) utal, tehát egy régibb gazdasági „fokra” tartalmaz utalást: ma „kisközösségi gazdálkodásnak” fordíthatnánk. És most eszméljünk arra, hogy ma „köz”-gazdaságról szoktunk beszélni. Mit jelent ez a köz? A köz szó határozott jelentésűnek látszik, holott nem az; a köz jelent sokféle „közösséget”, oly csoportot, mely mindenirányúlag van összekapcsolva, sokcélú (politelikus), azaz „életegység”. [14] Hány ily közösség van? A szó maga nem jelzi. A köz és a magán szók  [sic!] ellentétet fejeznek ki, de nem világosan, a házi gazdaságot ma bizonyára magángazdaságnak mondanánk, holott ez is egy közösségre (kisközösségre) utal: eszerint a régi görög értelemben vett oikonomia, azaz háztartástan is - közgazdaságtannak mondható, csakhogy egy régibb fokra, házi gazdasági fokra vonatkoztatva. Közel esik a feltevés, hogy ezek szerint nem egyféle közgazdaságtan van, illetőleg lehet, hanem annyi, amennyiféle közösség van. Mikor közgazdaságtanról beszélünk, akkor üresen hagyjuk azt, hogy minő és mekkora közösség a csoportos gazdálkodó alany. Ezt egy gazdaságszociológiának kell majdan bővebben körvonalaznia. Max Weber, ki e téren az első problémalátó, még nem tette fel a kérdést úgy, hogy világos válasz remélhető.

3. A körzetgazdálkodás (városgazdaság és nagyuradalom) foka

Ezen a ponton kell kissé bővebben revizionálnunk Bücher elméletét, mert ezen a ponton vannak a legnagyobb nehézségek, melyeket nem tudott leküzdeni. Mint eddig is, természetesen meg kell elégednünk igen vázlatos előadással, ha kissé bővebben vázoljuk is itt-ott a tényállást. Bücher szerint, mint már utaltunk rá, a házi gazdálkodás fokára a városgazdaság következik. Ez a felfogás igen elterjedt, mert a legszemléletesebb tényállásra utal: a középkori német városi életről beszél világítóan. A lényeg itt az, hogy egy olyan gazdasági körzet van előttünk, amelynek központjában egy-egy város van. Az ősi munkamegosztás (férfi és női munkamegosztás) most egész más alapra helyezkedik, különválnak azok a munkák, melyeket városban és amelyeket „vidéken” végeznek, és a két munkanem egymásra van utalva láthatóan. A vidéki vásárokon (hetipiacokon is) még ma is szemünk előtt áll, miként hordják be a vidékiek a nyerstermékeket, miként dolgozza fel a városi iparos ezeket, mint a gabonát a malom, nyersbőrt a tímár stb. Bücher szerint a lényeg az, hogy a vidéki és a városi termék közvetlen árucserében találkoznak. A városnak fizikai piaca van: látni magát az árucserét; vidéki termelő találkozik a fogyasztóval stb. Bücher erre a forgalmi mozzanatra utal, mint lényeges mozzanatra. Minderre a „közvetlen” árucserére nem kellett más, mint puszta hivatkozás, hiszen szemléletesen ma is előttünk áll, mint egy régibb fok ma is élő formája. Utal arra, hogy Németország a középkorban tele van szórva várospontokkal: sokszor találunk oly várost, melynek a vidéke (körzete) egynapi fordulóra esik. A város és vidéke, a piac és körzete a gyalogközlekedés korában is szoros egységgé forradhatnak össze. Nem kevesebb, mint 3000-re becsüli azokat a középkori német városokat, melyek városjoggal bírtak. Délen és nyugaton 4-5 óra járásra volt a város középpontja gazdasági körzete szélétől, keleten 6-8 órára. Délen és délnyugaton 2-2 és fél, középen 3-4, keleten 5-8 négyszögmérföld a területük. Ehhez összevetve ma a városok 130-550 négyszög km. területtel rendelkeznek, amiből látható a városokkal való teleszóródás: vasúton láthatjuk is, minő gyakran egy-egy város fogadja az utast. [15] Oly életforma áll itt előttünk, amely a gyalogközlekedés szükségletének felel meg láthatóan; sok a város, ahol a vidéki egy nap alatt is „megjárja a várost”, ha korán hajnalban indul, estére már haza is térhet. Ez is szemléletesen áll ma előttünk: alföldi városaink már nagy területűek, és a kocsival járás dívik, de még mindig az az eset áll előttünk, hogy az, aki a terményével bemegy a városba, estére már haza igyekszik és meg is teheti. A „napi járóföld” tehát sajátos forgalmi egységet jelent. Még az is feltünhetik nálunk, amit Cholnoky [16] vett észre, hogy hazánkban sok megye van, amely oly terjedelmű, hogy rossz esetben lovasközlekedést használva 1-2 napi járóföldre van a megye határa a központtól; ha pedig nagyobb a megye, akkor mellékközpontok keletkeznek: ismét egy régebbi közlekedési egység maradt fenn.

A város természetesen szintén önellátó jellegű: először önmagáról gondoskodik, s távolabbi céljai ez után következnek. Egy-két példa magában is eleget mond. Az árumegállapító jog a város érdekében van, önmagát akarja ellátni, de az önellátás mellett már tekintélyes szerepre emelkedik a magángazdasági érzület, a szerzési elv („Erwerb”, Sombart) is. Ingó javakat halmoz, és forgalomba hoz, hogy tőkét gyűjthessen. Most már a munka maga válik céllá: a város nagy fegyelmező erő, iskola, ahol a folytonos és rendszeres munka válik vérévé az embereknek, s ahol az észszerű életbeosztás a fő. Ezzel szemben a vidéki földmunka még mindig szabálytalan, időszakos, és tekintve a természeti erők ellenállását, a munka elsősorban azok leküzdése, „küzdőmunka”, [17] és nem puszta észszerű erőbeosztáson alapszik. A szerző munka nem lesz öncéllá. Max Weber a nem észszerű, csak „tradicionális” munkára jellemző példát hoz fel: „Még egy emberöltővel ezelőtt (a 19. század végén) hiábavaló lett volna az, hogy egy sziléziai földmunkásnak, akinek egy darab földet kell akkordban lekaszálnia, munkája fokozása kedvéért megkettőzzük a bérét: akkor egyszerűen a munkáját f-lére redukálta volna, mert hiszen a munkája eme feléért kétszer annyit keresett volna, mint előbb”. Ez a gazdasági éthosz jelzi a városiasság-előtti, nem-szerző gondolkodást.

A városi munka előírt ritmusú; a vidéki azt látja, a városi ember általában „siet” a munkájával, bár senki nem hajtja. Ezzel szemben a „személyes munkás” (paraszt és kapitalizmus előtti kispolgár) „ünnepli” (mintegy élvezi) a maga munkáját. Ez utóbbi gazdasági fokra nézve Sombart [18] ezt is megfigyeli: „Magában a munkában nem sietnek az emberek. Nem érdekük az, hogy valami rövid idő alatt készüljön el, avagy pedig az, hogy bizonyos idő alatt sokat termeljenek.” Arra sem ad sokat a városiasság előtti ember, hogy „pontos” legyen. „Még nem hoznak létre csereértékeket, (amelyek mennyiségileg jönnek tekintetbe), hanem csak használati javakat, tehát minőségileg különböző dolgokat.” Az egyes gazdasági fokok tehát jórészben éthoszban különböznek, egy részben intézményesen: az intézményt az éthosz szüli, az intézmény viszont az éthosz fennmaradását segíti elő nevelés útján. Az önellátás gazdasági éthosza megfelel a házi gazdálkodás fokának, a munka- és szerzési éthosz meg a városgazdálkodás fokával párhuzamos... Oly strukturális összefüggés, mely megérdemli a tüzetesebb vizsgálatot, itt azonban helyünk nincs erre kitérni. A város persze külön csere-éthoszt fejleszt ki: nemcsak a munka, hanem a forgalmazás a cselekvések fő rugója. Ismét Sombart vesz észre egy sajátosságot: még a mai földműves is olykor nehezen ad el valamit, mert munkatermékét teljesen a maga személyéhez tartozónak érzi, akárcsak egy művészember, [19] aki nehezen válik meg a maga alkotásától. A városban születik meg a személytelen munka és ezzel a „cikk”, amely azért keletkezett, hogy eladják. Egy régibb város-előtti stádiumra vall az a faluhelyen ma is feltalálható jelenség, hogy a termelőtől udvariasan, sőt könyörgőleg kell kérni, hogy eladják azt, amit kérnek: a termékek egy sorát még nem tartják „cikknek”. Ugyanezt jelenti egy kifejezésbeli árnyalat: valamit „áruba bocsátani” nem a legelőkelőbb dolog ott, ahol még az önellátás a fő elv.

Ugyancsak a város a megalkotója a gazdasági nyilvánosságnak és az ellenőrzésnek: ellenőrzik a forgalmat, a mértékeket, a termelést. Sajátos városi elv, a polgári „tisztesség” eszméje kormányoz mindent, s ezzel még a kereskedelmi éthosz is megnemesedik. A munkafegyelem is megerősödik; a munka kényszerjellegét elveszti, nem „muszájmunka”, hanem magasztos jelleget nyer: das Handwerk ist ein Amt.

A város természetes életegységnek tartja magát, egocentrikus is, idegenekkel szemben elzárkózik, [20] hiszen sokan vágynak arra, hogy egy boldog „békesziget” áldását élvezhessék - ritka dolog ez a középkorban. Védelmet nyújt még a városba vezető úton is a város, még [az] idegennek is. Maga a piac is lehetőleg zavartalan kell hogy legyen: pl. magában a városban régebbi adósságaik tekintetében bírósági eljárás tárgyává idegenek nem lehetnek, [21] a város olyan, mint maga a piac, minden a forgalomért van, a forgalmat az idegenek jelenléte is emeli. A forgalom eléggé szűk mezsgyén halad, a város ugyan intenzíve együtt él a maga vidékével, de városközi forgalom nem valami nagyon élénk, a távolforgalom pedig egyenesen gyér: jellemző az, hogy Német- és Olaszország közötti egész évi külforgalom elférne ma 1-2 vonaton. [22]

A mai állam számos vonását először a városban figyelhetjük meg: szervezettséget, szabadságjogok biztosítását („die städtische Luft mach frei”), a jogpartikularizmus áttörését stb. A város végre is önálló és konvergens egész: egy kis racionális és gazdasági állam kezdete, csírája.

Folytathatnánk a strukturális vonások összetartozandóságának jelzését, itt azonban elég lesz ennyi: látjuk, minő egy gazdasági „körzet”, mely a maga életét éli, a maga termelési és forgalmi életét táplálja, szervezi. Bücher ezzel aratott legnagyobb sikert. De vajon elég szélességben fogta-e fel a problémáját? Nem. A gazdasági körzeteknek csak egy jól látható formáját vette észre, de a mellette álló másik körzet-fajt már nem: ez a nagyuradalom. Oly műszót használunk itt, amellyel kapcsolatban rögtön meg kell jegyeznünk, hogy ezt nagy általánosságában kell vennünk, és nem szabad egy modern uradalom képével elszűkítenünk. Ha a város több ezer embert von egy gazdasági egységbe - sokkal többet, mint a régi házi gazdálkodás foka, mely csak néhány száz emberre terjed -, úgy a nagyuradalom is lényegesen tágabb keret, mint a házigazdaság. Bücher revízióját elsősorban az teszi szükségessé, hogy a gazdasági fokok elméletét kiszabadítsuk egy, szűk, közép-európai látókörből. Végre is nagy agrártájak vannak, amelyeket tekintetbe kell vennünk, nem maradhatnak ki a fejlődés képéből. E téren azonban sokkal nagyobbak a nehézségek, mint a városgazdasági foknál. Itt szinte az egész történetírás előkészítette Bücher vizsgálódását, addig az agrárgazdasági történet még ma is az adatgyűjtés jegyében folyik. Még sok részlettényt nem vizsgáltak át, bár e téren - épp napjainkban és nálunk -  alapvető munkálatok indultak meg Domanovszky Sándor vezetésével: ezek fogják megnyitni a kérdés perspektíváját, látni fogjuk, mit jelent egy uradalmi gazdaság, avagy egy vár-gazdasági körzet együttélése.

Általában kiindulhatunk abból, hogy a városgazdasági egységhez hasonló méretű egységek vannak, amelyekben városgazdaságra emlékeztető vonások találhatók. A méretnagyság fontos mozzanat, láttuk már a városgazdaságnál. Középkori viszonyokat véve alapul, voltaképp kisvárosi gazdasági egységekről kellene szólanunk. Brodnitz a középkor végére nézve végzett számításokat: [23] az angol városok átlagos lakossága 5000, ez, úgymond, már „elég szép átlag”. A polgárok száma sokkal kevesebb: 500 és 1000, néha azonban 100 alatt van; eléggé jól látszik tehát a kisvárosi jelleg. Ha mégsem kisvárosi, hanem egyszerűbben városi körzetről szokás beszélni, miért nem szólunk ugyanígy - általában - uradalmi gazdasági egységről? Mert csak nagyuradalmi egységnél jelentkeznek a tipikus vonások, a kisebbekben maga az egység nagyon töredékesen jut kifejezésre. Más az eset város-város, és más uradalom-uradalom viszonyában: a városok végre is elszórt pontok, melyek alig érintkeznek egymással, míg az uradalmak szélesen szomszédosak egymással. Ha a kisuradalom gyengének érzi magát, igyekszik „tapadni” a szomszéd nagyuradalomhoz, mert számára a védelem kérdése nem oly könnyen megoldható probléma, mint aminő városfalak emelése. A város ily tapadást nem mutat, mindegyik magára van utalva, városszövetségek nem jelentenek sokat. A nagyuradalomban kiteljesül a kép, egy nagy önvédelmi egység van a gazdasági egység mögött. Az integráció lehetősége, azaz valódi közösség alakulásának kilátása más városban és más vidéken. Más a központosítás mértéke is, itt is van némi hasonlóság város és nagyuradalom közt. Egy nagyuradalomnak is van valamiféle igazgatási központja, és van belső forgalma. A központon iparosok is élnek, néha elég szép számmal. Piac ugyan nincs, minek is volna az, mikor a legszükségesebb élelmi[szer]cikkek a helyszínen megvannak? Megvan azonban, ha ritkább is, a központba való bejárás, a központnak való engedelmesség; ez a városi, szigorúbb életrendi szabályoknak csak valaminő pótléka. Konvergens egész áll előttünk, az iparosok pl. az uradalom népének dolgoznak. Számos vonást azonban önállóan kell észrevennünk, a nagyuradalom belső rendszerét kell megértenünk - függetlenül a városgazdaság megszokott képétől. Nem folyton párhuzamot kell keresnünk, mert ekkor idegen szempont fog érvényesülni. Nagy ma még ennek az akadálya: akárhány oly jelenség van, amely a városi kultúra befolyása alatt előttünk egyszerűen az „elmaradottság”, vagy a „feudális jelleg” formájában fog jelentkezni, holott ha kellő elfogulatlansággal nézzük a kérdéseket, látjuk, vannak oly összefüggések, melyek érthetők szerkezeti kapcsolódásukban.

A gazdasági egységeknek egyik szembeötlő szimptómája az, hogy külön jogállásra törekszenek, és ezt bizonyos részben ki is szokták vívni. Évezredeken át a jogi partikularizmus a természetes. Tudjuk, vannak városi jogok, vannak-e ugyanígy önálló nagyuradalmi, partikuláris jogok is? Erre nézve kevés kilátásunk van, bár egy regionális egység is - a világközlekedési forradalom előtt - magának akar élni, a maga életegységét akarja szolgálni, tehát bizonyos szabályegységet is akar teremteni. A nagyuradalomnak valószínűleg nem a forgalom emelése lesz a fő célja, mint a városnak. Életszabályai is mások lesznek. A nagyuradalom, nem falak között lévén természetesen a népessége, nem fogja össze szorosan a polgárokat, mint a város, nem is él oly intenzíven szolidáris életet. A nagyuradalom legfőbb problémája az emberek összefogása, éspedig úgy, hogy azok a földhöz tartozzanak. Ehhez hatalom kell, így gazdasági életében is nem az a fő életelv, mint a városban: szabadság, folytonos, rendszeres munka és észszerűség, hanem valami más: „Macht geht vor Wirtschaft”. A földet és a munkaerőt kell összeláncolni. Érthetetlen volna enélkül egy évezredes kísérlet, a folytonos erőfeszítés a jobbágyok szabad költözködése tárgyában. A birtok mindig arra törekszik, hogy a jobbágyot kösse. Ha tehát a város a szabadság országa, az uradalom a kötöttségé lesz. Ha város a modern állam alapja, mint szabadságot nyújtó szervezeté, úgy a nagyuradalom a kötött rendet, a hierarchiát alakítja ki: maga nem más, mint egy kis állam kísérlete, ahol a hatalmi pozíció fenntartása elengedhetetlen. Haderő dolgában a város is érdekelve van, tart védelmi erőt, céhbástyák védelme szervezve van stb., de a nagyuradalomnak még nagyobb a gondja: területének védelme nehezebb - területe nagyobb -, tart egyrészről bandériumokat, másrészről kezében tartja a központi, királyi méltóságot - ha teheti.

Nézzük a folytonosság biztosításának a módját! Szorosabb közösségben ez életelvek, szabályok kidolgozása és követelése által megy végbe: a város mereven tartja ősi szokásait, kiváltságait és hagyományait. A föld világában is van ehhez hasonló és ez mégis más: a dolgok logikájában a föld az eleven jogforrást, ti. legalább a maga régi vezetőit igyekszik megőrizni, egy családnak, vagy nemzetségnek megszokott uralma alól nem igyekszik kibocsátkozni, azaz az uralmi viszony állandóságára törekszik. A föld nem is válik a 19. századig igazi árucikké, „elvileg” nem lehet közönséges forgalmi cikk. Ez nálunk tudatosul is az ősiség intézményében, ami mai forgalomgazdasági nézőponton nem is érthető, hanem csakis úgy, ha tudjuk a föld konzervativizmusát: a nagyuradalom természetes tendenciája az, hogy ha másként nem lehet, folytonosságát egy vezetőjéhez való rögződés által akarja biztosítani. Ismerjük épp a mi történelmünkből, hogy a királyi hatalom a maga hatalmi érdekéhez képest a földet újra meg újra el akarja adományozni; maga az uradalom meg akar maradni a maga folytonosságában, életegységében, urához való viszonyában, tehát ura nemzetségéhez is fűződve. A szóban forgó stádium nem a gyors változások lehetőségének kora, nem a mobilitásé, hanem ellenkezőleg, a stabilitásé. Ez felel meg a kornak, illetve stádiumnak.

A nagyuradalom politikai szerepe részben ugyanaz a középkorban, mint a városoké: ezek meg akarják tartani gazdasági erejüket és kiváltságaikat - éppen mert mind gyengék, mind szétszórtak, az országon belül - mai szóval - kisebbségben [24] vannak, ezért ragaszkodnak a királyhoz, mint védelmezőhöz, ami európai jelenség. A nagyuradadalom helyzete kettős: szemben állanak a szomszédos, esetleg ellenséges és ragadozó - birtokát „kikerekíteni” akaró - nagyuradalommal: rászorulnak a király erőteljes védő karjára. Másrészt épp ellenkezőleg, mérsékelt királyi hatalmat kívánnak, hogy ők külön megőrizhessék önállóságukat saját uruk alatt, és ne csökkentsék a birtokos utódjaira öröklődés esélyeit. Ez is jele önállóságra törekvésüknek.

Bár a középkori nagyuradalom a gyenge és tájanként külön életet élő (partikuláris) kisállamokkal szemben még gyengébb, voltaképp maga is állam-konkurens és állampótló szerv. Az államnak ugyanis nincs mindenütt ott a keze (mint ma), a nagyuradalom pedig épp a helyszínen van; természetes, hogy maga igyekszik is pótolni az államot: bíráskodik, miután magához ragadta, appropriálta ezt a jogot. Immunitást is nyer, azaz maga az állam tisztviselőjét csak a földesúr beleegyezésével küldheti a birtok területére, a földesúr adót szed, esetleg pénzt ver, katonaságot tart stb. - egy kis állam képe bontakozik ki sok nagyuradalom láttán. Talán ez is hozzájárul, hogy a gazdaságtörténész mindezekben kevés gazdasági és sok politikai mozzanatot érezvén, kevéssé igyekezett beleilleszteni a fejlődés általános menetébe a nagyuradalmat.

Elmondhatjuk, a nagyuradalom országalapító kísérlet. Egyik-másik nagyúrnak valóban sikerül is, „magánuraságuk” hosszú dinasztikus kitartás árán (tipikus a Hohenzollernek esete) „országossá” lesz. Sok gyenge fejedelem pedig élete nagy részét birtokok szerzésével, vagy kikerekítésével tölti: másként nem tudja magát fenntartani, nem tud a primus inter pares helyzetéből kiemelkedni (Erdély fejedelmei), ligákkal szemben győzni: végre is nagyuradalom az első alapja sokáig haderő, fenntartásának (Hunyadiak). Mindenfelé úgy tűnik fel, hogy a nagy uradalom politikai kategória. Ezért a nagyuradalmak túlzott kiemelkedése („kiskirályságok” kora) összeesik az államhatalom gyengülésének korával, amikor az urak parcellázzák az államot (Jagellók, utolsó Árpádok). Ami a birtokosok személyét illeti, itt is a politikus elnyomja a ga-dát; Max Weber szerint [25] az ókori possessorral szemben a középkori földesúr „mindenekelőtt harcos volt, nem pedig gazda”. Másutt megjegyzi: a földesúr hivatásos harcos, aki „nem volt abban a helyzetben, hogy gazdaságát észszerűen vezesse”. Nemcsak a gazdasági vénát kell benne keresnünk, hanem a társadalom összetartóját és munkára ösztökélőjét, esetleg rideg fegyelmezőjét. Végre is az állam győz; éppen mert a nagyuradalom politikai jellegű, a fejedelem megosztozik vele a hatalomban (feudalizmus), végre pedig udvari nemességként teszi a földhöz hűtelen abszentistává a nagy földesurakat, s az udvaroncéletben ez intézmény éle elveszik.

A körzetgazdasági fokra még egy szerkezeti vonást kell általánosságban feljegyezni: mentesül az etnikai szempontból. [26] A városgazdaság az első, valóban gazdasági jellegű egység. Ez alapon mégsem lehetett volna mai állam: a nagyuradalom szintén egyesíti a különböző elemeket, de egyesíti a területtel is, (ami a városra nem áll), és így a nagyuradalom lesz a modern „ország”-gondolatnak megteremtője. Ha erre az összeolvasztó mozzanatra pillantunk, már a házi gazdaság foka is szerepet játszik e téren: a rabszolgák idegen eredetűek, a ház keretébe bevétetnek, ámde itt mégis épp etnikai az alap: az idegent fikcióval veszik be, úgy fogják fel, „mintha” családtag volna. A városgazdaság korában már ez is elesik. Ha elzárkózás van is, sőt jelentős is, de más a gazdaságtársadalom elvi alapja.

Városgazdaság és nagyuradalom összesimulnak, szintézisbe jutnak a modern államban, melynek mind ad valamit, ami alapvető lesz. A városgazdaságban kifejlődik a statútumokhoz való hűség, lojalitás, az államban az alkotmányhoz való hűség, városban a munkaszeretet; a modern állam polgári jellegű. A városban észszerű lesz az élet berendezése, ugyancsak az állam is racionális lesz igazgatásában, ügyvitelében stb. Viszont a városgazdaság nem ismeri jól a terület jelentőségét, erre a nagyuradalomnak kell megtanítani az embereket. Hogy a föld és a nép csodálatos egysége árán tudja csak önmagát fenntartani; hogy az etnikum jelentős; hogy e kettőnek az ország fogalmá-ban egyesülnie kell, erre és hasonlóra a nagyuradalom vezeti rá a polgárok tömegeit. Még a modern államéletnek is van némi feudális hangja, amit a városi polgár idegenül néz, és nem ért meg, mert már úgy gondolja, hogy mindennek alapja az észszerzű szerzés és polgári munka. A történet tanúsága szerint még sok más is...

Végül néhány szót a gazdasági tudományról. Tudományunk nem a városgazdaság korából nőtt ki. A merkantilizmus kora teremtette meg az első elmélkedő műveket. Ezért van az, hogy elsüllyedt a regionális gazdaság szempontja, holott ma is vannak regionális egységek, bár alig önállóak. A regionalizmus ellen évszázados per folyt le, akkor, mikor az államok központosítása, a dinasztiák hatalma volt a főkérdés: folyton szűk látókörű, önző és makacs „partikularizmusról” beszéltek, és a végén, midőn legyőzettek ezek a kisebb körzetek, vidéki egységek, elfeledni szabad volt magát a problémát: miként tartoznak össze vidékek, és mik a speciális regionális szükségletek. Ma ismét felfigyeltünk: vannak sajátos területek, pl. nálunk Erdély; ezeknek meg kell lennie a maga problematikájának, külön gazdaságpolitikájának. Ma is, mikor a világközlekedés elmos nemcsak tájakat, hanem országokat is, még mindig szükség gondolni: egy táj, régió is gazdasági egység, és - részben - megvan a maga problémája. Szükség van tehát regionális gazdaságtanra is, a közgazdaságtan mellett.

*

[1] Kezdeteit feltüntettük a „Gazdaság- és társadalomtörténet” című cikkünkben. (A történetírás új útjai c. koll. műben).

[2] V. ö. H. Freyer: Typen u. Stufen der Kultur. Handwb. d. Soziologie. 1931. 294-308. lk.

[3] Bücher: „Die Entstehung der Volkswirtschaft”-ja először 1893-ban jelent meg.

[4] Die Wirtschaft. Entwicklung des Altertums, tanulmánykötetében: Forschungen zur alten Geschichte. A „városgazdaság” fogalmi zavaraira ld. G. v. Below: Über Theorien der wirtschaftl. Entwicklung der Völker. mit bes. Rücksicht auf die Stadtwirtschaft des deutschen MA. Hist. Zeitschr. 86. köt. N. F. 1-77. l.

[5] Semminő fokozatiság nem tűnik ki olyanokból, minők L. André: Histoire économique 2. éd. 1920, vagy W. Cunningham: An essay on western civilization in its economic aspects. 2 köt. 1902.

[5a] Ilyen pl. W. Mitscherlich: Eine Wirtschaftstufentheorie. Weltwirschaft. Archiv. 20. köt., és külön is Leipzig. Hirschfeld, 1924; figyelemreméltó hibái mellett is.

[5b] V. ö. Dékány: A bourgeois és kapitalista megítélésének eredete. Közgazdasági Szemle, 1933.

[6] V. ö. Bücher: Arbeit u. Rythmus, 6. kiad. 1924.

[7] Őstársadalom és ősgazdálkodás. Ford. Szentgyörgyi. Év. n. 36. l.

[8] Bücher: Entstehung, 33. l. L. Sammlung, 16-ik, 1922-iki kiadás.

[9] Az ókori község. Ford. Bartal. Akadémia.

[10] Id. m. 39. l.

[11] Irodalmunkban kitűnő rajz: Révay J-től Petronius és kora.

[12] Salvioli: Der Kapitalismus im Altertum. 1912, 101 lk.

[13] Bücher: Entstehung, 113. l.

[14] V. ö. Dékány: Communautés et organisations. 1940. 2. fej.

*

In Közgazdasági Szemle, 54. évf., 9. szám (1940), 539-575.

[15] Die Entstehung der Volkswirtschaft. 16. kiad. 1922. I. 121. l.

[16] Magyarország földrajza. 1937.

[17] V. ö. Dékány: Város és falu szociogiai szempontból. Városi Szemle, 1935.

[18] Der Bourgeois. 16-20. l.

[19] Sombart: i. m. 19. l.

[20] Bücher: i. m. 119. l.

[21] Brodnitz: Englische Wirtschaftsgeschichte. 1918. I. 168. lk.

[22] Sieveking: Wirtschaftsgeschichte. 1935.

[23] Englische Wirtschaftsgeschichte. I.

[24] Brodnitz kiszámította az angol 1377-iki adólista alapján, hogy a városi lakosság az ország népének csak 12%-át teszi ki. Englische Wirtschaftsgeschichte. I. 161. l.

[25] Wirtschaftsgeschichte. 1923, 72. l.

[26] V. ö. M. Weber: Wirtschaft und Gesellschaft. 2. kiad., 1925, II. rész 2. fejezet.

*

In Közgazdasági Szemle, 64. évf., 9. szám (1940), 539-575.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters