A háború maga a felhalmozódott feszültségeknek a kisülése. Bárhogyan végződjék is ez a viaskodás, utána nem csak békét kell a hadviselőknek egymással kötniök, de Európát új alapon kell megszervezni, hogy ne halmozódhassanak fel új feszültségek, és ne kelljen húsz év után megint kiállani a porondra, hogy azok levezethetők legyenek. Ez a dolog természetéből következik. Az európai népek, úgy látszik, el vannak határozva, a fejlődésnek ebből a logikájából a megfelelő következtetéseket is levonni. Széltében hosszában beszélnek az új Európa megszervezéséről, nemcsak szép lelkek, nemcsak ideológusok és szobatudósok, hanem államférfiak, éspedig mindkét oldalon. Ha tehát hinnünk szabad abban, hogy a háborúval nem fog egyben európai kultúránk is elsüllyedni, akkor a jövő Európájának felépítéséről folyó diszkussziót komolyan kell vennünk, sőt azok a népek, amelyek komoly kultúrtényezők, abban egyben részt is kell, [hogy] vegyenek.

A jövő Európája, ha megérdemelni akarja ezt a nevet, ha nem egyes hatalmas népek saját képükre akarják teremteni, az európai népek szintéziséből kell kialakulnia. Minden népnek azt kell adnia, ami lényege, azonban ami egyben európai benne, ami európaivá teszi. Ezt pedig feltétlenül kell is adnia, mert különben az új Európa egyoldalúvá válik, és akaratlanul is azok bélyegét fogja magán hordani, akik nem mulasztják el, hogy lényükkel az új európai szervezetbe befolyjanak. A kérdés, amit a címben feltettünk, tehát mindenképpen jogosult. A magyar nemzet vállalja a kultúrtényező hivatását, vállalnia kell tehát azt is, ami ebből kifolyólag európai kötelessége: lényegéből adni az új Európa felépítéséhez. Közvéleményünk nem zárkózik el ezen feladat elől. Sőt örömmel vállalja azt. A kérdés most csak az, mi legyen hát, amit mi adhatunk, és amit az új európai szellem át is vehet tőlünk?

*

Az új Európa, ha tényleg az lesz belőle, amit várunk tőle, egy különleges és újszerű politikai képződmény lesz. A nemzetek tehát, ha lényegükből adnak is, csak olyasmit adhatnak, ami abban politikum. Kérdésünk szempontjából a történelemnek van döntő jelentősége, mert hiszen abban nyilatkozik meg elsősorban egy nemzet politikuma. A magyar nemzet történelme pedig a magyar föld történelme, annak minden tartozékával, legyen az biológiailag is magyar, vagy másvérű. Mi az hát, ami a magyar történelemben hol intenzívebben, hol enyhébben, de mindig vissza-visszatér, és aminek a tudata még ma is élénken él a közvéleményben? A magyar történelem, úgy mint a legtöbb nép történelme, egy feltűnő, valóban vissza-visszatérő jelenséget mutat, és ez a harc. Ebben azonban semmi sajátos magyar nincsen. A harc magának a történelemnek sajátossága. Ha ezt tudiuk csak adni az új Európának, akkor az semmiképpen sem lesz új, hanem egyenes folytatása annak, ami mindig volt, és ami ma sajnos fokozott mértékben az. Valami egyéni legfeljebb a harc jellegében, okában, céliában lehet. Itt valóban van eltérés korszak és korszak, nemzet és nemzet között. A keresztes háborúnak, vagy a török hadak Közép-Európából való kiszorításának egészen más értelme volt, mint például a kis finn nép elleni harcnak. Mi értelme volt a harcnak a magyar történelem folyamán, vagy helyesebben, miféle harc az, amely a magyar történelemre bélyegét ütötte, amely gyakoriságával, erkölcsi erejével ennek a földnek bizonyos fokig sajátosságává vált? Nos, a harc, amely a magyar történelemnek sajátossága, amelynek a jegyében ez a történelem túlnyomórészt lezajlott: a nemzet önállóságáért, szabadságáért folyó harc. Nemcsak, hogy a történelem ezt mutatja, de a magyar közvélemény tudatában is legélénkebben ez a fajta harc él ma is. A szabadságért azonban csak azért folyhatott olyan gyakran a harc, mert az a nemzet, amely ezt a harcot vívta, magát a szabadság eszméjét becsülte mindenek felett. Ezzel máris megoldottuk feladatunknak ezt a részét. Ha a magyar nemzet adhat valamit az úi Európának, olyat ami lényege, és ami elvben politikum benne, a szabadság eszméjét adhatja.

Bizonyos, hogy a jövő Európájának mindenekelőtt erkölcsi eszmére van szüksége, amelyen felépülhet. Az új Európa azonban konkrét formájában szervezet. Különböző nemzetek együttélésének politikai szervezete. Tudunk-e ehhez a kérdéshez a magyar történelem és a magyar köztudat szemszögéből hozzászólni, illetve adhatunk-e szervezeti formát, amit az úi Európa majd magáévá tehet? Van-e egyáltalán egy különleges szervezeti forma, amit a magyar történelem termelt ki, és ami abban hosszabb ideig volt érvényben, és amihez a magyar köztudat ma is hajlandó visszatérni? Van egy ilyen politikai szervezeti forma, elég közismert, és lehet mondani, az alapjául szolgáló eszme legalább a magyar elitben reneszánszát éli. Ez az eszme pedig a szentistváni állameszme.

A szentistváni állameszmének kettős az értelme. Szent István a királyi koronát tudatosan a pápától fogadta el: ezzel mindenekelőtt egy világi hatalomtól való függetlenséget érte el a maga és országa számára. Ugyanakkor a keresztény európai kultúrközösségbe közvetlenül integrálódott. Közismertek Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez intézett intelmei, amelyek a többnyelvűségnek előnyeire mutatnak rá. Gyakorlati jelentősége ennek az, hogy a többnyelvű ország számára olyan uralkodási elveket rakott le, amelyek alkalmasak voltak a különböző nemzetiségű lakosság együttélését biztosítani. Ez a szentistváni állameszmének második értelme. Virulenciáját ez az állameszme évszázadokon keresztül meg tudta tartani. Magyarország a függetlenséget és az európai kultúrközösségbe való tartozását sohasem tagadta meg. Hiszen a magyar történelem sokáig ennek a kettős problematikának a jegyében folyt le. Ami már most a szentistváni eszme másik részét illeti, úgy a liberalizmus korszakában bizonyos törés következett ugyan be, a különböző nemzetiségek együttélése azonban előtte évszázadokon át kielégítő volt. A rendiség korszakában közismert az „una eademque nobilitas” elve, amiben a nemesség egysége jut kifejezésre, tekintet nélkül nyelvi hozzátartozására. Márpedig a magyar nemesség soraiban nagyszámú nem magyar nemzetiségű is helyet foglalt. Ehhez jött a latinnak, mint a közélet nyelvének a használata, amely ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a nemesség között a nyelvi különbséget teljesen eltüntesse. Ha ma a szentistváni állameszme reneszánszáról beszélünk, úgy ez a liberális korszak nemzetiségi politikájának a reakciójaképpen jött létre, különös tekintettel a trianoni tapasztalatokra. Az eszme tehát ma is él, és - mint már említettük - egy szellemi elit benne látja a jövő Magyarország politikájának elvi alapját.

Mindezek után már nem vitás, hogy van eszme és van szervezeti forma is, amit az új Európának adhatunk. A kérdés most már csak az, szüksége lesz-e erre az úi Európának? Mondottuk, hogy az egyes nemzeteknek azt kell majd adni, ami lényegük, ami azonban bennük egyben európai is. Európai pedig bennük az, amire az európai közösségnek saját fenntartására és szervezetének kiépítésére szüksége van. Gróf Teleki Pál a Corvin-vacsorán tartott emlékezetes beszédében rámutatott arra, hogy Európa új korszak előtt áll. Valóban, mi értelme volna egy új Európáról beszélni, ha nem jelentene ez egyben új korszakot is? Az új korszak pedig, ugyancsak Teleki szerint, a szintézis felé vezet. Tehát a nemzetek összefogása következik, ellentétben az elmúló korszakkal, amely a nemzeteket elválasztotta egymástól. De vajon lehet-e összefogásra, szintézisre gondolni anélkül, hogy az egyes nemzetek megtarthassák azt, ami legszentebb előttük: a szabadságot? Hiszen ha egy új Európáról beszélünk, akkor mindenekelőtt egy igazságos elrendezésre gondolunk, olyanra, amely a népeket valóban ki is elégíti. Márpedig szabadság nélkül nincsen megelégedett nép a földön, legkevésbé kultúrnép, amelynek életeleme a szabadság. A szabadságeszme, amint az a magyar történelemben, de más népek történelmében is állandóan érvényesült, tehát kimondott európai eszme, amelyre a jövő Európájának is elsőrendű szüksége lesz.

Az új európai szintézis célja és értelme a keresztény európai kultúrközösség. Ezt megóvni, ezt továbbfejleszteni volna hivatva az új Európa. Nos, ez sem más, mint a szentistváni eszme korszerű változata. Igazi európai közösség azonban csak akkor lehetséges, ha a népek ezt a közösséget szabad elhatározásukból építik fel, nem pedig kényszerből. Ezzel önkéntelenül visszakerülünk az előbbi ponthoz, a szabadsághoz, amely nélkül nincsen európai közösség. Ugyanezt a gondolatot másképpen is lehet megfogalmazni. A szabad nemzetek európai közössége azt jelenti, hogy ezek a nemzetek sem egyenként, sem összességükben nem függenek egy másik nemzettől, nincsenek egy másik nemzet akaratának alávetve, hanem közvetlenül integrálódnak ebbe a közösségbe. Ezzel a megállapításunkkal ugyancsak eljutottunk a szentistváni politika vonalára. Szent István a koronát nem egy világi fejedelemtől, hanem a pápától, mint a keresztény európai kultúrközösség szimbolikus fejétől, fogadta el, ezzel függetlenségét és a közvetlen integrálódást biztosítván.

Milyen szervezeti forma felel már most meg az új európai szintézisnek? Erről a nemzetközi közéletben élénk diszkusszió folyik. A legkülönbözőbb gondolatok vetődnek fel, a legkülönbözőbb javaslatokat teszik. Nem szándékunk itt részletekbe menni, nem akarunk egészen konkrétek lenni, elég ha rámutatunk a következőkre: az európai nemzetek fejlett állami és népi öntudattal bírnak, európai integráció, európai közösség csak úgy lehetséges, ha a jövő szervezeti formája számol ezzel a ténnyel. Vagyis a jövő Európájának csak olyan szervezeti formája lehet, amely a fennálló politikai egyéniségek összhangján jön létre. Mi más ez, mint a szentistváni állam szervezeti formája, amelynek alapját az első magyar királynak fiához intézett intelmei képezik?!

Ezzel, úgy hisszük, máris megadtuk a feleletet a címben feltett kérdésre. Magyarországnak van mit adnia az úi Európának: eszmét is, szervezeti formát is tud adni, éspedig olyat, amire annak valóban szüksége is lesz. Ezzel a megállapítással azonban még mindig nem értünk fejtegetéseink végére. Ha van is eszménk, ha a magyar történelem ismer is szervezeti formát, amelyre az úi Európának szüksége lehet, ezeket csak akkor fogja tőlünk átvenni, illetve ebben az irányban csak akkor tudjuk az új Európát befolyásolni, ha mindenekelőtt mi magunk vagyunk az eszmétől áthatva, és ha igyekszünk a szentistváni államformát saját hatáskörünkben megvalósítani. Amilyen büszkeséggel hivatkozhatunk a magyar történelem ismertetett jelenségeire, olyan bizonytalansággal gondolunk arra, vajon a mai magyar nemzedék képes lesz-e szemléletében és cselekedeteiben is a történelmet igazolni? Csak ha ez bekövetkezik, csak ha a történelem mindabban, amit a mai nemzedék gondol és tesz, revelálódik, adhatunk mi irányt az új Európának.

Szabadság kifelé. A magyar történelem ezen vezérmotívumában nem következett be törés. Ehhez ma is változatlanul ragaszkodik. A szabadságeszmét nem lehet azonban csak a népeknek egymás közti viszonyára korlátozni. Annak az embernek viszonyában is érvényesülnie kell. Ebben a tekintetben az utóbbi években bizonyos homály állott be. A közvélemény nem egészen egységes e kérdést illetően. Márpedig maga a szabadság eszméje egységes és oszthatatlan. A magyar történelem ebből le is vonta a helyes következtetést, amennyiben az alkotmányosságot, a szabadság jogi megnyilvánulását, kifelé és befelé egyformán követelte és igyekezett megvalósítani. A mai nemzedék, ha európai akar lenni, ha az új Európának irányt akar mutatni, ebben sem tagadhatja meg a történelmet: szabadság kifelé, alkotmányosság befelé!

Ha az alkotmányos gondolkozás tekintetében homályról beszélünk, úgy a szentistváni államszervezetnek a közvéleményre gyakorolt hatásáról ezt nem mondhatjuk. A közvélemény egyik része, a bevezetőben említett szellemi elit, teljes mértékben tisztában van annak nagy jelentőségével a jövő Magyarországa szempontjából. Az út a szentistváni birodalom felé a szentistváni államszervezeten keresztül vezet. Ez mint kormányzati elv ugyan mind határozottabb formában kezd érvényesülni, a közvélemény széles rétege azonban még nem értette át ennek az eszmének a jelentőségét, bár szeret rá hivatkozni. A törés, ami a liberális korszakban bekövetkezett, nála még ma is tart. A magyar közvélemény nagyobb része ma is nemzeti állam ideológiájában él, és csak nehezen tud megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy ebben az országban népi öntudattal és népi intézményekkel bíró más nemzetiségű polgárok is élnek.

Ez utóbbi megállapítás azért még ne tegyen senkit kishitűvé. A múltban, ha Európa új korszakba lépett, Magyarország a korszellemmel mindig tudott lépést tartani. Semmi okunk sincsen kételkedni benne, hogy ez ma is így lesz. Amint a múltban a szellemi elit vezetett, és végül is megnyerte magának az egész közvéleményt, úgy ennek ma is be kell következnie. Annál kevésbé akarunk ebben kételkedni, mert ma - sokkal inkább, mint a múltban - az új korszaknak a magunkéból is tudunk adni Ez eddigi fejtegetéseinknek tulajdonképpeni értelme. Márpedig, amikor ilyen nagyszerű alkalom kínálkozik az úi Európába nemcsak beintegrálódni, hanem annak irányelveket is adni, ettől a magyar közvéleménynek egyetlen rétege, egyetlen tényezője sem zárkózhatik el, mert ezzel azt tagadná meg, amihez pedig feltétlenül ragaszkodik: saját történelmét és európai hivatását.

*

In Magyar Külpolitika, 21. évf., 3 szám (1940), 4-6.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés