Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Jasztics Béla: A világgazdaság egysége és az európai nagytér (1942)

Jasztics Béla: A világgazdaság egysége és az európai nagytér (1942)

  2021.09.16. 15:30

A ma élő nemzedék, a két világháború nemzedéke, szinte páratlan történelmi átalakulások tanúja és résztvevője. Míg a múltban egy változás, a történelemnek egy-egy hatalmas fordulója, hosszú évtizedeken keresztül érett a kifejlődésig, de néha egy évszázadon át, két-három emberöltőn keresztül is vajúdott, a közelmúltban és a jelenben - úgy látszik - a technika rohamos fejlődésének hatására, mintha meggyorsulnának az események. Kétségtelen, hogy a gondolatközlés és a forgalmi eszközök gyorsasága összeszűkítette a föld felszínén a távolságokat.


Nem nehéz megállapítani, hogy az emberiség történetében a hatalmas átalakulásokat, gyors változásokat rendszerint új eszme, vagy új eszmék megjelenése, elterjedése okozza.

A kortárs ugyan alig is képes az új eszmék történelmi jelentőségét a maga teljes valóságában lemérni, és csak megközelítő helyességgel is értékelni, mert a valamilyen irányban való túlzástól, valóban, elsősorban is az idő adta távlat szükséges. Mindezek figyelembevételével is meg merjük kockáztatni azonban állításunkat, éppen a jelenlegi, második világháború bekövetkezésével bizonyítva, hogy a történelmi görbe merész törésének idejét éljük jelenleg, hogy történelmi korfordulón vagyunk, hogy egy elmúlóban levő koreszmét új eszmeáramlatok váltanak fel, s szemünk előtt, a ma élő nemzedék szeme előtt és részvételével folynak le, rohannak az események. Nem kétséges, hogy ma, [a] jelenben, a mulandó eszmék képviselői csapnak össze fizikailag is a kirobbant új eszmék képviselőivel, a feltartóz[tat]hatatlan jövővel.

A gyöngülő és uralomra törő eszmék harcának tekinthetjük a most folyó második világháborút már ma is, amikor az emberiség nagy része, letérve az eddig használt, de túlságosan is kitaposott útról, mást keres, új utat új irányokban, boldogulása vélt beteljesedése felé!

E történelmi átalakulás idejében élő nemzedék, a ma nemzedéke, egyénileg és kisebb-nagyobb összességében természetesen aszerint foglal állást, hogy mit adott, mit jelentett részére az elmúló korszak erkölcsi, szellemi és anyagi vonatkozásban egyaránt, és mit félthet és mit remélhet az eljövendőtől. 

Akiknek a történelmi Tegnap jelenleg is hasznos, azok igyekeznek minden áron fenntartani azt, akiket viszont a Tegnap kitagadott, vagy csak éppen megtűrt, kihasznált, azok igyekeznek jobb sorsuk felé irányuló vágyaikat minél hamarább megvalósítani, akár harc felidézésével is.

Kettészakadt tehát az emberiség, s részben kevés öntudattal is, de két táborban áll ma egymással szemközt. Ne zavarja senki ítéletét a történelmi átalakulásra vonatkozóan az az ellentmondó, furcsa tény, hogy a ma egymással harcolók táborában a másik oldalról is vannak, hiszen a mai  háborút is, a fentiek ellenére, nem az eszmék egyes harcosai vagy csoportjai kezdték meg és folytatják, hanem meglévő politikai keretek, egyes államok, államszövetségek. Ezek döntésénél pedig a fennálló és érvényesülő pillanatnyi érdek, a politika nagyon is közrejátszik. Márpedig a politika semmi esetre sem történelmi választóvíz.

*

A népeknek egy új, egy jobb, egy más iránti vágya eszmék alakjában csírázik ki, és ha ezeket már öntudatosan nagyobb tömegek is átveszik, és igyekeznek életük mind több vonatkozásában megvalósítani, a gyakorlatban alkalmazni, [akkor] beszélhetünk történelmi értelmű cselekvésről. Az emberiség életében minden lényeges cselekvés mögött ott találjuk, mint mozgatót, az eszmét. Kétségtelen, hogy az eszme a történelmi cselekvések anyja. A jelenben megvalósulásra törekvő eszme, a modern eszme a korszerű cselekedetek szülője és a népek feltörekvő millióinak vágyát jelenti. A koreszme, még ki nem forrottan, rendszerint elméletek alakjában jelenik meg a mában, az emberi élet legkülönbözőbb vonatkozásaiban.

Minket itt elsősorban is a közgazdasági vonatkozások érdekelnek, és máris megállapíthatjuk, hogy e téren az idő mintha megállt volna az elmúlt fél évszázad alatt, s a szellem itt alig is fejlődött, mert közgazdasági téren eszméink és elméleteink forrását a múlt század elejében kell megjelölnünk, és az akkor kitermelt eszmék és elméletek a közelmúltig is alapját képezték egész közgazdasági életünknek és az emberiség kiterjeszkedő gazdálkodásának.

A majd másfél évszázad a gazdasági, helyesebben közgazdasági eszmék terén alapvetően újat nem hozott egészen az első világháború végéig.

Úgy tűnik fel, mintha a négyéves világháború vérözönéből kerültek volna ki az új közgazdasági eszmék is, melyek élesen szembefordultak a múlttal. Kétségtelen, hogy a világháború utáni idők nagyszerű melegágyát képezik sok új szellemi csírának, melyek közül a sok százmilliók lelkében öntudatlan vagy öntudatos vágyak némelyikét fejezi ki. Benne élnek ezek a kor emberének lelke mélyén. Valóban koreszmék ezek.

I.

Az alig egy negyed századdal ezelőtt befejezett, úgynevezett első világháborúnak egyik leglényegesebb következménye az volt, hogy a körülbelül egy évszázad óta fennálló gazdasági rendnek, a látszólagos nemzetközi munkamegosztás elvére épült, és a szabadkereskedelem által összetartott világgazdaság egységének rendjét alapjaiban megtámadta és felbomlasztotta.

A két angol közgazdasági bölcs, Smith Ádám és Ricardo David óta fejlődött, hódított a nemzetközi munkamegosztás gondolata, és ezen keresztül egy világgazdaság kiépítése, de modern értelemben vett világgazdaságról csak a kapitalista termelési módban a technika által naggyá lett forgalom, a világforgalom megindulásától kezdve beszélhetünk. Annak tehát, hogy a kereskedelem világkereskedelemmé nőtt ki magát, és az egész földet egyetlen gazdasági térré igyekszik összefogni, alig is egy évszázada. Lassanként a föld minél több része mind szorosabb és bonyolultabb gazdasági kapcsolatba került egymással, és ilyen értelmezésben valóban kialakult a lehetőségek határán belül a világgazdaság egysége.

A nemzetközi munkamegosztás szép gondolatának alkalmazása azonban csak látszólagos volt, és így látszólagos volt az egész világgazdaság struktúrájának egysége is. Mindez lényegében - ezt már itt megállapíthatjuk - csak egyes népek gazdasági imperializmusának hatalmas méretű terjeszkedését jelenti, teljes vadászterületet a gazdasági hatalom képviselői részére.

Egy évszázad óta a föld felszínének nagy hányada a brit gyarmatgazdálkodás területe, és [a] kisebb népek, a kultúra magas fokán, nem vehetik ki természetes módon részüket a nemzetközi munkamegosztásból. Előnyük csak akkor van ebből, ha az véletlenül nem keresztezi a brit gyarmatgazdálkodás érdekeit még közvetve sem. Így a világgazdaság egységének csak kényszerű elemei a kis államok és a gazdaságilag gyengébb népek. A nagy egységbe való önálló bekapcsolódásról szó sem lehet, és kiszolgáltatottságukban egyoldalú odaadással szolgálják a nemzetközi munkamegosztás frázisa mögé bújt angolszász érdekeket.

Mégis, évtizedeken keresztül a kultúremberiség jelentékeny részének szinte életrendjévé nőtte ki magát ez az egész gazdasági felépítés, és mindenesetre alapját képezte az uralkodó általános világszemléletnek, nemcsak anyagi, hanem szellemi és erkölcsi vonatkozásban is. Generációkon keresztül csak erősödött a meggyőződés, hogy ez csakis így lehet, és másképpen nem, és ez a rend az alapja feltétlenül az egész kultúremberiség boldogulásának is.

Pedig gyakran megmutatkozott és néha kirívó volt ennek az egész rendszernek gyöngesége és tökéletlensége. Gondoljunk csak a gyakran megismétlődő világgazdasági válságokra, egy-egy kontinens gazdasági életének súlyos zavaraira, vagy ami szinte állandó volt, a termelésben és fogyasztásban egyes áruk vagy árucsoportok terén beálló zavarokra, termelés és fogyasztás oldalán egyaránt. S mindezek az emberiség millióinak néha kimondhatatlan szenvedést okoztak, és emberben és anyagban nagyobb károkat, mint egy-egy véres háború. A különféle gazdasági "krachok", a kínai, indiai vagy oroszországi éhínségek, az amerikai és európai mezőgazdasági válságok, túltermelés egyik oldalon, nyersanyaghiány másutt, és a hibáknak és bajoknak hosszú sora mind azonos végokokra vezethető vissza. Az anyag és áru termelésében, fogyasztásában, illetve elosztásában hiányzott az egységes, az egész föld felszínére kiható, célszerű irányító akarat és szerv. Egyes államok, csoportok, emberek pillanatnyi érdekei, pénzügyi manipulációi befolyásolták inkább és elsősorban az egész gazdasági "rendet", mint a néptömegek legelemibb érdekei.

Azonban, mint említettük, generációk nőttek bele és élték könnyebb vagy nehezebb életüket ebben a gazdasági rendszerben, és az is bizonyos, hogy az ebben felnövő utolsó generáció a közelmúltban, jelentékeny részében természetesnek vélte, hogy az 1914-18-as háború ugyan letérítette addigi útjáról és megszakította, de a háború elmúltával talán még határozottabban fog tovább fejlődni ez a gazdasági rend minden vonatkozásában. S mert a háborút éppen azok nyerték meg, akik a nemzetközi munkamegosztás, a szabadkereskedelem és a világgazdasági egység elvének mindenekfelettiségét elsőnek hirdették, nyilvánvaló volt, hogy mint győztesek, még az eddiginél is előnyösebben akarják kivenni részüket a termelésből, az elosztásból és a fogyasztásból, és mint kiválasztottak, elsősorban is az angolszász népek fognak teljesen irányt szabni a föld felszínén élő kétezermillió ember minden gazdasági vonatkozásának.

*

Vizsgáljuk meg a gazdasági élet átalakulását az 1914-1918-as világháború után, először csak röviden, általánosságban, majd az egyes lényegesebb részleteket [illetően].

A hosszú ideig elhúzódó háború idején az egymással szemben álló felek hamarosan rájöttek arra, hogy ez a háború nem feltétlen[ül] az első vonalakban fog eldőlni. Bár a szárazföldi megmerevedett frontok, kis területek megszerzése, majd feladása hónapokon át tartó harcokkal ugyan óriás[i] emberanyagot morzsoltak fel, de mindinkább nyilvánvaló lett, hogy elsősorban is nem ember -, hanem mindinkább anyagkérdéssé válik a háború folytatása és megnyerésének kérdése. Az első vonal szerepének fontosságával lassanként a "hinterland" fontossága felvette a versenyt. Nyersanyag, ellátás, haditermelés jelentik a sorsdöntő kérdéseket a harcban álló feleknél. A háború legfontosabb színtere az európai kontinens és a körülötte elterülő tengerrészek. Az óriássá [sic!] nőtt szükségleteket azonban a kontinens önmagában nem képes kielégíteni. Behozatalra van szükség, és természetesen a belső termelés hatalmas arányú fokozására, annál is inkább, mert az egyes nemzetek bizonyos nyersanyagok beszerzése terén részben vagy egészben önmagukra voltak utalva.

Mindkét oldalon elsőrendű feladat a saját szükséglet biztosítása és a másik fél nyersanyagbeszerzésének megakadályozása. Megindul tengeren és szárazföldön a blokád és ellenblokád.

Ez mind elkeseredettebbé, kegyetlenebbé vált, és a hadviselőket a legnagyobb gazdasági erőkifejtésre szorította.

S hogy a blokád és ellenblokád halálos szorítását ne lehessen kikerülni, a kevés semleges államoknak is alkalmazkodniuk kellett a hadviselők által kialakított helyzethez.

Háborús kényszerben az ember gyorsan alkalmazkodik, és a háború második felében, elég rövid időn belül  - még a semleges államoknál is - a népek és területek önellátó törekvése lépett előtérbe a gazdasági élet számtalan ágában.

Majd később látni fogjuk, hogy ezeknek az új önellátó törekvéseknek mennyire súlyos zavarokat okozó következményei lettek a későbbi években.

Négy év után bekövetkezett az antant-hatalmak győzelme, és jöttek a békék. A békék megkötésekor csak nagyon kevesen látták azok szörnyű észszerűtlenségét; ekkor csak a bosszú, a gyűlölet volt irányadó, és józan, gazdasági következményeket is mérlegelő szempontról szó sem volt. A politikai és gazdasági reváns játszotta a főszerepet.

A békekötések után látható volt, hogy lassanként, legalább gazdasági téren bekövetkezik a háború előtti nyugalmas légkör, megszabadulnak az emberek, valamint a pénz és az áruk cseréje a háború idején emelt korlátozásoktól; a világ négy év alatt megmerevedett részeibe majd csak életet önt a nemzetközi kereskedelem, megindul a vérkeringés, kiegyenlítődnek a blokádokból keletkezett különbségek, és visszaáll a világnak legalább a háború előtti mértékben vett gazdasági egysége. Remélhető volt ez annál is inkább, mert a békék alapjául meghirdetett Wilson-féle program is szólt erről!

Mindenki előtt természetesnek látszott, hogy az átmenet egy-két esztendeje zavart fog mutatni, de azután lassanként visszaállnak a régi keretek a régi tartalommal, és visszajön a régi rend.

Az évek azonban múltak, de a megbolygatott világgazdaság alapjaiban nem tudott megnyugodni.

Hiába vágyódtak biztosabb, kiegyensúlyozottabb termelés, elosztás és fogyasztás után győzők és legyőzöttek, kis és nagy nemzetek, szegény és gazdag népek, óceánon innen és túl, a régi világ gazdasági rendje csak nem akart visszatérni. Pedig a győzők oldalán a jóvátételek szivattyúja is teljes erővel működött, és gazdaságilag megcsapolta a már különben is meggyengült legyőzötteket. Ez nem segített és nem hozott végleges aranykort a győzőknek.

Vizsgálódásunk szempontjából a békekötések óta eltelt időszakot, a második, most folyó világháború kitöréséig, nagyjából két tízéves korszakra oszthatjuk.

Az első tíz évet még csak elfogadhatjuk átmenő  [sic!]időszaknak, mikor is az emberiség négy éves halálos tusáját igyekszik gazdasági téren kiheverni. A második periódus első éveinek bekövetkező eseményei azonban már határozottan megmutatják, hogy a világ gazdasági élete nem képes a régi utakon elérni a régi célt, s mindinkább világosan látszik, hogy az emberiség nagy részének hite megrendült a sokáig vallott és hirdetett gazdasági igazságokban, és új utak után kutat.

A békék erőszakos diktátumai eddigi termelő és fogyasztó egységeket, kis, de természetes, egymást kiegészítő élettereket brutálisan megbontottak. Az új határok megalkotásánál minden más inkább, csak éppen a gazdasági szempont nem volt irányadó. Közép-Európa és Délkelet-Európa ideális földrajzi egységén nyugvó természetes gazdasági egységét mesterséges, erőszakolt részekre tagolták. Újabb és újabb vámhatárok emelkedtek a kontinensen, és szabdalták tovább az egyébként is politikailag túlságosan tagolt Európát. A katonai és politikai feladatok megelőzték a gazdaságiakat, és a jövőbe néző stratégia agyonverte a jelent.

De Európán kívül is, másutt is politikai és gazdasági bizonytalanság ülte meg a kontinenseket.

S ebben a bizalmatlanság szülte légkörben minden nép csak [a] saját érdekeit nézte, és védte saját életlehetőségeit olyan módon és eszközökkel, melyek a nagy közös érdekeknek nem használtak, s mindenesetre nem szolgálták a nemzetközi munkamegosztás gondolatát és a világgazdaság egységének rendjét. Még közvetlen szomszédjára vagy háborús szövetségesére sem volt tekintettel egyik állam sem.

Hiába volt az egyik oldalon győzelem, mikor a győzők közül éppen a legnagyobbnak, Angliának a jóléte is éppen önmaga által is annyira hirdetett és fejlesztett szabadkereskedelemre épült, melyhez mégiscsak szükséges volt a nemzetközi munkamegosztás, hogy az üzletben, a kereskedelemben legyen partner is, mert hiszen az egyoldalú, kizsákmányoló gyarmati gazdaságpolitikát sem lehet a végtelenségig űzni, mert ez még csak a nincstelen, robotoló páriák számát növeli, de nem a fogyasztókét.

Csak évekkel később, a háború után látszott, hogy a győzelmet biztosító háborús erőfeszítések idején az európai harctértől távol fekvő vidékeken, a föld különböző területein gazdasági vonatkozásban is milyen változások történtek. Csak egy-két példát emeljünk ki a sok közül. Látjuk, hogy a korábban jelentékeny mértékben Anglia iparára támaszkodó dél-amerikai agrárállamok saját csenevész iparuk fejlesztésére kényszerültek, mert a háborús évek idején Anglia iparát elsősorban is a hadigazdálkodás vette igénybe. Ez az iparfejlesztés néhány iparágban nagyon is jól sikerült, és például Brazília bőriparát annyira fejlesztette, hogy többé nem volt ráutalva Anglia ilynemű finom áruira. Jelentékeny részben függetlenítette magát a textiliparban is. Hasonló helyzet alakult ki több semleges államban is.

A tovább[ra] is csak mezőgazdasági államok pedig, nemcsak Dél-Amerikában, hanem másutt is, abbahagyták egyoldalú mezőgazdasági termelésüket, és többágú, sokoldalúbb, tehát a világpiaccal szemben kevésbé érzékeny termelést űztek.

A nagy ellenfél, a vesztes Németország, gyarmataitól megfosztottan, erejét meghaladó jóvátételi kötelezettségektől sújtottan, életlehetőségeiben összezsugorítottan, magas minőségű és mennyiségű termelő és fogyasztó tömegeivel, kikapcsolódott a világkereskedelemből, és a világgazdaság nagy színpadának egyelőre és jó ideig csak egyszerű szemlélője lett.

A győzelmi szétosztás reményeiben csalatkozott Itália mindinkább önmaga felé fordul, saját belső erejére támaszkodva, szűk keretek között szegényes gyarmatbirodalmát igyekszik kiépíteni, és szinte zászlóhordozója azoknak, akik kiábrándultak a régi világ közgazdasági bálványából.

Az észak-európai semleges államok még túlságosan is parvenük és mohók voltak, nemhogy nagy szövetségeseik mellett komoly befolyásoló szerepük lehetett volna még csak a kontinens gazdasági rendjének kialakulására is. Csak a zavarnak voltak részesei s oszlopos támaszai.

Oroszország hatalmas területén, valamint a Közel- és Távol-Keleten sem alakultak megszilárdítóan a viszonyok, hogy e területek normálisan belekapcsolódhattak volna a világgazdaság folyamatába.

Az Észak-amerikai Egyesült Államok pedig saját pillanatnyi és leghasznosabbnak vélt célját követte, minden irányban birtokon belül lévén, az elsősorban is az európai háború nyomorának legfőbb vámszedőjeként jóllakottan, szinte fölényes érdektelenséggel és idegen megnemértéssel nézte a kultúremberiség nagyobbik felének sorsát.

Nem természetes-e tehát, ha ilyen körülmények között a régi rend visszaállításának vágya pusztán vágy maradt, és nem lehetett többé oda visszatérni, ahol 1914-ben abbamaradt.

Ne ejtsen tévedésbe senkit, hogy a húszas évek folyamán egyes államok termelési statisztikája és a nemzetközi forgalom egyes adatai javulást mutatnak, sőt igen sok esetben a számok jelentékenyen felülmúlják a háború előttit. Ez a fejlődést feltüntető kép egy időre megnyugtató volt ugyan, és különösen a német jóvátételi moratórium után nemzetközi téren nagy optimizmus kerekedett felül, amit egynéhány kikapott adat világosan bizonyít: pl. 1929-ben cca 32-35%-kal több áru cserél gazdát, mint a világháború előtti utolsó békeévben, 1913-ban. A tengeri forgalom hajótere a fenti időkben 50 millió tonnáról majd 70 millió tonnára nő. A Szuezi-csatorna forgalma pedig ez idő alatt cca 60%-kal emelkedett. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokat tehát - úgy látszott ekkor - a zavaros gazdaságpolitika sem képes fejlődésében megállítani.

De - mint megállapította egyik gazdasági írónk - Isten malmai lassan őrölnek, s a gazdaságpolitika következményei csak évek múlva nyilvánulnak meg és teszik próbára az egész gazdasági felépítés fundamentumát. Így történt ez jelen esetben is.

Természetes, hogy a békekötés utáni években megindul, elsősorban a győztes és semleges államokban, egy lendületes prosperitás, ez azonban az áruéhes hadviselők és a hatalmas jóvátételekből megindult újjáépítés lázas időszaka volt, pusztán konjunktúra, átmeneti következmény, s a húszas évek vége felé már mindenütt meglehetősen hirtelen[ül] szűnt meg.

Ezzel a depresszióval végződik az első évtized a háború befejezése után, s ezzel kirajzolódik a világgazdasági élet borús egén a nem sok reménnyel kecsegtető jövő, a mindenütt jelentkező válságok sorozata, mely átvezet a második tízéves periódusba. 

II.

Csak ezt a most bekövetkező állapotot lehetne összevetni a háború előttivel, túl az átmeneti időszakon, összehasonlítás és vélemény lerögzítés céljából. A gyorsan bekövetkező események most már kétségtelenül bizonyítják, hogy a háború előtti állapotokat, a gazdasági élet 1914-ig értelmezett rendjét, a múltban valamennyire is kiépített világgazdasági egység rendjét visszaállítani, tehát a közben lefolyó eseményeket meg nem történtté tenni képtelenség.

A tények erősebbek a vágyaknál, és lehetséges, hogy a régi világ utáni vágyakozás már nem is volt őszinte. A tények mindenesetre azt mutatják, hogy a nemzetközi munkamegosztás és a világgazdaság egységének hangoztatása sosem volt nagyobb frázis, szemforgatóbb igehirdetés, mint éppen most és azok részéről, akik ezt mások számára egyedül boldogító tanként ajánlották.

Mert az úgynevezett egység legnagyobb kiszakadását éppen a rendszer legexpontáltabb apostola, Anglia vitte véghez, midőn 1932-ben megkötötte az ottawai egyezményt. A brit praktikum, mely világbirodalmat épített föl, sosem száll szembe mereven az eseményekkel és tényekkel, hanem ha érdekei kívánják, rugalmasan alkalmazkodik, félretéve eddigi elveit.

Az ottawai egyezmény a brit birodalmat elkülönítette a világ többi részétől. A birodalom területén belül megkönnyítette a kereskedelmet, de a többi országok számára megnehezítette a hozzáférést a világ e leggazdagabb nyersanyagterületéhez, mikor Nagy-Britannia és az angol domíniumok kedvezményes vámokat biztosítottak egymás árui részére. Ennek következtében természetesen egymással folytatott kereskedelmük erősen megnőtt a más országokkal folyó gazdasági kapcsolataik rovására. A jelenlegi háború kitörése előtt Nagy-Britannia kivitelének értékben majd fele irányult a domíniumokba, és behozatal onnét hasonló arányú. Ez más szóval azt jelenti, hogy a világ e hatalmas és fontos termelő és fogyasztó területéről más országokat már félig kiszorítottak, és ezek kényszerítve vannak, akár a gazdaságosság rovására is, önellátó politikát űzni, és ezt a törekvésüket fokozni. Ez pedig további bonyodalmaknak vált okozójává.

Nem nehéz most már megállapítani, hogy az ottawai egyezmény utáni Brit Birodalom a legjobb útra tért a háború utáni idők egyik első és legrendszeresebb gazdasági nagyterének kialakításához, megtagadva a világgazdaság egységének gondolatát.

Most már természetesen más államoknál is a leszűrt tapasztalatokat gyors cselekvés váltja fel, hiszen kényszerhelyzetben is vannak, és gazdasági és katonai jövőjük biztonsága miatt más utat nem is választhatnak.

Talán elsősorban a két túlnépesedett nagyhatalom, Itália és Japán azok az államok, melyek körülbelül egy időben, teljes öntudattal határozzák meg azt a területet, melynek birtokában többé-kevésbé biztosítva látják létüket, nemzeti jövőjüket. Mindenesetre visszavonhatatlanul távolódnak a régi gazdasági rendtől, és mind határozottabb élettér-keresésük az autarchiás államok számát növeli.

Szovjetoroszország hatalmas nyersanyagkészlet[ével] és óriási termelő és fogyasztó területével, belső politikai átalakulása miatt az 1920-as évek elején kezdi meg elkülönülését, és az 1934-1935-ös években már be is fejezi teljes kiszakadási folyamatát a világ közös gazdálkodásából. Az első ötéves terv felállításával elkülönülése teljesen tervszerű, és ezért is kezdi meg bármilyen áldozatok és legnagyobb erőfeszítések árán is önellátásának kiépítését. A fenntartott gazdasági kapcsolatai már csak azt a célt szolgálják, hogy iparosításának hatalmas terveit, idegen segítséggel is, mielőbb megvalósítsa. A különféle áru-dömpingeknek kizárólag politikai célzatai voltak, és nem gazdaságiak. 

Az 1930-as évek elejétől kezdődőleg a Francia Impérium is beáll a sorba, és vám- és kontingentáló rendszere kiépítésével fokozatosan igyekszik elzárni a szabad forgalomtól birodalma területét, és a francia világbirodalom keretein belül építeni ki egy egységes gazdasági tervet.

Az Észak-amerikai Egyesült Államok 1930. évi új vámtarifájának bevezetése már jelzi a szándékot, és a dollár letérése az aranyalapról, földünk felszínének legegységesebb gazdasági területét hasítja ki a világgazdaság mindinkább szűkülő teréből.

Tulajdonképpen már a békekötések óta megfigyelhető volt az Amerikai Uniónak ez az elkülönülő gazdaságpolitikája. Túlzottan magas védővámjaival ezt a szándékát mindinkább megvalósítja, és erősen egyoldalú gazdasági irányzata már korábban is sok zavart okozott a világgazdaság egyébként is beteg szervezetében.

Ennek a különszakadó irányzatnak egyébként Amerikában már történelmi múltja is van, és bizonyos értelemben a száz évvel ezelőtti Monroe-doktrínában fedezhető fel, amellyel tulajdonképpen Amerika kezdi meg kontinentális vonatkozásban az első élettér-küzdelmet a külső, idegen hegemóniák gazdasági és politikai imperializmusa ellen, vagy mai kifejezéssel: téridegen hatalmak ellen.

Ennek az elvnek állandó, szívós alkalmazása és soha el nem felejtése képezte Amerika gazdasági hatalmának egyik biztosítékát.

*

Az előbbi rövid felvázolásból is kitűnik, hogy a világkereskedelemben a nemzetközi árucsere egyébként hatalmas lehetőségei mennyi nem természetes akadályba ütköznek, és az a tér, ahol az áru szabadon foroghat, mindinkább összezsugorodik. Mind határozottabban megállapítható, hogy a világgazdaság legjelentékenyebb felében négy monopolisztikus gazdasági egységre szakad, melyek mindegyike hajlandó lassanként többé-kevésbé zárt területté válni a termelés és a fogyasztás szempontjából. 

Nem is mind összefüggő területek ezek, hanem földrajzilag elég lazák, mint a Brit Birodalom esetében is láthatjuk.

Ezek a gazdaságpolitikailag elkülönülő területek tehát a következők:

  1. Szovjetoroszország,
  2. Angol birodalom,
  3. Francia Impérium,
  4. Észak-amerikai Egyesült Államok.

Ez utóbbihoz nemcsak gyarmatbirtokait kell hozzászámítanunk, mert bizonyos területekre sikerült szorosan kiterjeszteni érdekkörét politikai határain túlterjedően is.

Láthatjuk tehát, hogy éppen a nyersanyagokkal bővebben ellátott területek különöltek el és kapcsolódtak ki más népek és területek gazdasági tevékenysége elől, mert - megítélésünk szerint - a megváltozott viszonyok közepette nem tudták volna eddigi életnívójukat, gazdasági és hatalmi biztonságukat a fennálló keretek között megtartani. Viszont a világháború által felszabadított új gazdasági és politikai erőket nem lehetett többé eltüntetni, a feltörekvő új akaratokat megsemmisíteni.

Miután a még szintén hatalmas nyersanyagterületekkel rendelkező Hollandia és Belgium gyarmataik által főképpen és elsősorban az Angol Világbirodalom érdekeihez alkalmazkodtak, nem nehéz megállapítani, hogy amikor a világ egyébként is gyenge lábon álló gazdasági egységét véglegesen megbontották, s kisebb, elzárkózó területekre igyekeztek osztani, egyben a föld népeit is két nagy csoportra különítették:

  1. a minden nyersanyaggal bőven ellátott, boldog birtokosok csoportja;
  2. a nyersanyaghiánnyal küszködők hatalmas tömege.

Az évek folyamán mind határozottabban kialakul a fenti négy, gazdaságilag elkülönülő terület, nevezhetnénk talán már gazdasági nagytérnek is ezeket, és természetesen önellátási irányzatuk is minden irányban fokozódik, és teljesen kielégítő. A maguk vonta határokon ugyan átnyúlnak, ha ez szükséges, a szabadkereskedelmi elv hangoztatása alapján, de kívülálló hatalom és érdek csak annyiban juthat át zárt szférájukba, amennyire megengedik.

Természetesen ez a rendszer az 1930-as évek elején még nem volt mereven kiépítve, de már alkalmas volt nagy méretű gazdasági és politikai bizalmatlanság kifejezésére. Ez pedig a világgazdaság súlyos helyzetét csak tovább rontotta.

A kívül rekedt államok és népek a termelésnek csak egy tényezőjével. a munkával rendelkeztek bőségesen, hiszen ezek között volt a három legszaporább, területén túlnépesedett, magas kultúrájú nép: a német, az olasz és a japán, s a kisebb, de egészséges szaporodású, kulturált népek és államok egész sora.

S mert a birtoklók a status quo-t igyekeztek minden körülmények között fenntartani, ez irányította politikájuk minden tevékenységét, a többi népek és nemzetek, elesvén más lehetőségektől és reménytől, kényszerhelyzetükben gazdasági önellátásuk kiépítését szorgalmazták, és ezt a gazdasági célt szolgálta részben tudományuk is, amikor a legkülönbözőbb műanyagok és pótanyagok után kutatott a hazai lehetőségek igénybevételével. Itt már a gazdaságosság elve megszűnik, és bizony az alkalmazott műanyagok és pótanyagok legtöbbször drágábbak és gyengébb minőségűek voltak, de nem külföldiek. Hiába hangzott a vád a túlsó oldalról, hogy ez a gazdaságpolitika mesterséges és erőltetett, ki kellett építeni és fenntartani, mert a nyersanyagszegény népek és államok mégsem akartak teljesen függő viszonyba kerülni az angolszász gazdaságpolitikával szemben.

Hogy a nemzetközi munkamegosztás és az egységes világgazdálkodás reménylett elképzelése mennyire szétdobálta a korábban meglévő, összefüggő nemzeti gazdaságokat, mutatja egy-két németországi példa. Ez azt is mutatja, hogy mennyire függött a német élet, a gazdasági vonatkozásokon keresztül a politikai és a liberális világgazdálkodástól, illetve annak irányítójától, az angolszászoktól.

Az első világháború előtti statisztika kimutatja, hogy Németország saját maga fedezte disznóhús-fogyasztásának 98%-át. Ebből azt a téves következtetést lehet levonni, hogy a világháború előtti Németország lényegében önellátó volt disznóhús-fogyasztás terén. Pedig ez jelentékenyen a külföldtől függött, mert a hízlaláshoz szükséges takarmánynak kb. kétötödét külföldről nyerték. A tej és tejtermékek termelésénél is megközelítőleg hasonló volt a helyzet. Egyik-másik mezőgazdasági majd teljesen elsorvadt. Németországban 1860-ban 28 millió darab juh volt, ez 1932-ig 3 millióra zsugorodott össze. A legfontosabb német olajtermények termelésénél hasonló volt az arány. Idéznünk kell itt a német nemzetiszocialista közélelmezési miniszternek, R. Walter Darrének szavait: "Németország áldozatul dobta a liberális világgazdaságnak zsírtermelését is nagymértékben. Nyersanyagellátásunknak e fontos tényezője a német határokon túl a világ legtávolabbi részéig vándorolt. Teheneink, miként azt az akkori kor liberális nemzetgazdasága büszkén megállapította, a La Plata mellett, és már nem Németországban legeltek." A szabadkereskedelem Anglia által céltudatosan propagált eszméjének Németország a 19. században és a 20. század kezdetén feláldozta élelmezési szabadságát és nyersanyagszabadságának lényeges részeit. Ez a liberális fejlődés a világháborúban megrendítő következményekkel járt Németországra nézve. "A német mezőgazdasági termelés legtöbb ágában nagy hanyatlás állt be, hiába volt tehát nagy ipari fejlődés, ha az élelmezési gazdálkodás a külföld függvénye volt." A következmények borzalmasak voltak: kereken 760.000 német, főleg asszony és gyermek szenvedett a világháború alatt éhhalált, mert a német élelmezési gazdálkodásnak a külföldtől való függése Angliának lehetővé tette Németország ostromzár útján való kiéheztetését." A liberális világkereskedelmi rendszer összeomlásából és a világháború tapasztalataiból Németország levonta az egyedül lehetséges következtetéseket.

Az új nemzeti mozgalmak: az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus pedig már öntudatosan hirdetik gazdasági függetlenségi szándékukat, és céljaik elérésére minden erejüket latba vetik. Teljes belső és külső politikájukat gazdasági céljaik szolgálatába állítják.   

Az 1930-as évek közepén a régi értelemben vett nemzetközi szabadkereskedelem már alig is [sic!] létezett. A gazdasági önellátásra kényszerült államok egymás között és a kisebb államokkal valóságos cserekereskedelmet építettek ki, s a szabad deviza és az aranyhiány miatt a kötött devizagazdálkodást bevezetve, a klíring-rendszerrel igyekeztek megkönnyíteni elszámolásaikat. Márpedig a klíring és a kompenzáció semmi esetre sem a szabadkereskedelem ismertetői, hiszen ez az egész gazdasági életet nehézkessé teszi nemzetközi viszonylatban. Más út azonban nem volt, mert ezek az államok, devizaszegények lévén, a beszerezhető legszükségesebb nyersanyagokért lassanként odaadták aranyukat a nyeresanyaggazdag államoknak, és így, a birtokló népekkel szemben, fizetési eszközök hiánya miatt is, ki lettek volna szolgáltatva pénzügyileg is.

S mert a "boldog birtokosok" egész történelmükből és mai helyzetükből kifolyólag imperialista hegemóniák voltak, gazdasági és politikai téren egyaránt és teljesen egymásba kapcsolódva, a másik oldalon pedig a nagytömegű nincstelenek túlnépesedettségüknél, valamint fejlett iparuknál, kereskedelmüknél és földrajzi helyzetüknél fogva nagy expanzivitással rendelkeztek, nyilvánvaló volt, hogy a két szembekerült tábor nem fog örökké - differenciái miatt - csak elvi síkon maradni. Amíg az egyik oldalon mind határozottabban felmerült az óhaj egy észszerűbb rendezésre, a világ javainak igazságosabb elosztására, addig a másik oldal ezek elől mereven elzárkózott, és ragaszkodott a fennálló állapot mozdulatlan fenntartásához. A világgazdasági válság okait mindkét oldalról a másikra tolták át, és vádolták egymást a bajok felidézésével.

Hogy azonban mindkét oldalon nemcsak a szavakkal való meggyőzésre gondolnak, és nem túlságosan hisznek egymás meggyőzésében igazságaikkal, bizonyítja az évtized közepén meginduló ipari termelés tempója és iránya, másrészt az agrártermények felvásárlási igyekezetének el nem tagadható körülményei. Ezek már a sajnálatos közeljövőt sejtetik.

*

Az eddigieket mérlegelve, kétségtelennek látszik, hogy a mai, második világháború gazdasági okokra vezethető vissza, és azoknak szinte logikus és kikerülhetetlen folyománya. Azonban nem érdektelen megemlíteni egy magyar nemzetgazdásznak eltérő véleményét, mely szerint e háború kitörésénél nem öncélú gazdasági okok játszottak a háttérben döntő szerepet, s ugyancsak nem volt döntő jelentősége a helyzet fenti alakulására művelődési, társadalmi vagy akár földrajzi szempontoknak. Itt már kezdetben is a bizalmatlanság, egy be nem fejezett háború, az észszerűtlenül megkötött békék láncolata, egy generációnak leszámolásra való lelki előkészítése, az adott geopolitikai és gazdasági viszonyok között, végeredményben is hatalmi és stratégiai, tehát jövőbeli katonai szempontok voltak irányítói az események kialakulásának.

Nem kell sokat bizonyítanunk, hogy ezek a közvetlen okok kétségtelenül fennálltak, de végső következtetésben alapokul csak a gazdasági körülmények alakulását kell megjelölnünk. Hiszen ez végeredményben is nem más, mint egyes népek és nemzetek harca az életért.

De értsük meg, itt nem a régi világ értelmezése szerinti gazdasági okokra kell gondolnunk, amikor is a mind több haszon kierőszakolása mindenáron, a könyörtelen kizsákmányolás alatt gazdasági tevékenységet értettek. Itt a gazdasági okok egyes népek és nemzetek megélhetését, szó szerint vett biológiai létezhetését, milliónyi kultúrnép életét, fennmaradását jelenti. Itt tehát az emberről, a fajról, a vérről van szó, amott pusztán az aranyról...

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az emberiség történetében a politikai és a gazdasági okok között kölcsönhatás áll fenn, csak a politikában több a szenvedélyi elem. Tehát öncélú, levegőben lógó politikai nincs. A népek stratégiai és katonai szempontjai és szándékai pedig rendszerint saját biztonságukat és életlehetőségeiket akarj[ák] fenntartani, ami szorosan összefügg a gazdasági helyzetükkel. Éppen ezzel kapcsolatban felemlíthetjük azt a közismert megállapítást: ha az áruk nem bírják átlépni a határokat, akkor a hadseregek lépik át.

De térjünk vissza előbbi gondolatainkhoz!

A világgazdaság egységének szétbomlása okozta nagy gazdasági zűrzavarban, láttuk előbb, hogy nem véletlenül, az európai kontinens két legnagyobb, legnépesebb nemzete fordult a gazdasági önellátás megvalósításához. Nem öncél volt ez elhatározásuk, hanem kényszerhelyzetükben, új elvek alapján új gazdasági módszereket fejlesztettek ki.

Azonban az is látható volt, hogy a két állam saját határain belül nem képes a szó szerint vett autarchia megvalósítására, hiszen életterük jóval túlnő politikai határukon.

A két európai nagyhatalom megélhetése biztosításában nem követhette Anglia vagy Franciaország példáját, mert nem rendelkezett megfelelő gyarmatterülettel. Németország egyik legnagyobb fájdalma éppen elvesztett gyarmatterülete volt, és annak visszaadásáról éppen a fenti két állam hallani sem akart. Pedig talán nagyon is másképpen alakultak volna az események, ha Anglia, józanul megítélve Németország helyzetét, saját jövője érdekében is leül tárgyalni a zöld asztalhoz a volt német gyarmatokról és az új Németország gyarmati és megélhetési problémáiról. Olaszország Abesszínia meghódításával igyekezett könnyíteni túlnépesedési és nyersanyagproblémáin, mert észak-afrikai gyarmatterületei megközelítőleg sem oldották meg a kérdést. Egyébként fölrajzi helyzete következtében [az] Olaszország és gyarmatterületei közötti összeköttetés Anglia jóindulatától függött, mert a Brit Birodalom egyik legfontosabb útvonala keresztezte [az] Itália és észak-afrikai gyarmatai közötti vonalat, és a kelet-afrikai olasz gyarmatterületek is csak a britek Szuezi-csatornáján keresztül voltak elérhető[ek]. Lényegében tehát Olaszország gazdasági függetlenségéről szó sem lehetett, és ez így marad mindaddig, amíg Olaszország meg nem szerzi a hatalmi fölényt a Földközi-tengeren. Addig valóban csak az olasz anyaország részére egy megengedett útvonal afrikai területei felé, tenger, mely Olaszországot és észak-afrikai gyarmatait elválasztja egymástól. De olyan vízzé kell válnia, melynek a két partján olasz föld van, és ezeket a területeket ez a víz, a Mare Nostrum összeköti, mint a múltban, a Római Birodalom idején.

Olaszországnak valóban létkérdése ez, és a fasiszta Itália egyik legfontosabb feladatának ezt jelölte meg Mussolini is. Ma ez a vágy viszi, ez a belső motor hajtja előre a nacionalista olaszságot, mert ez a jövő biztosítéka. S kétségtelen, a szaporodó olaszság kényszerítve van erre az útra, mert más megoldás gazdasági téren nem látható és nincs. A balkáni érdeklődés csak biztonsági kérdés, de gazdasági megoldást és nyersanyagkielégülést nem ad. Gazdasági és népességi expanzió erre nem lehetséges.

Az európai kontinens e két, mennyiségileg és minőségileg is vezető népének megélhetése, gazdasági függetlensége tehát nincs biztosítva a régi rend alapján, és ezek szerint tulajdonképpen Európa jelentékeny részének megélhetése bizonytalan és a kontinensen kívüli hatalmaktól függ. Természetes tehát, hogy a megváltozott körülmények közepette éppen a két vezető hatalom részéről vetődött fel egy európai szupernacionalizmusnak gazdasági síkon való megteremtése. Az egyes nemzetek közötti együttműködés biztosítaná az új Európa jövőjét, és lehetségessé válik az európai nagytérgazdaság kialakítása.

Korábbi tárgyalásaink során láttuk, hogy a Föld gazdasági egységének megvalósítása nem volt tökéletes, és a nemzetközi munkamegosztás elvének őszinte alkalmazásáról szó sem lehetett, mert az angolszász népek saját érdekeik szerint korlátozták azt. Ugyancsak elsők voltak, akik elzárták területeiket különféle korlátozásokkal a szabad világgazdaság elől. Nem építettek ki ugyan ezen a területen, pl. a Brit Világbirodalom területén, az ottawai értekezlet óta kimondott nagytérgazdaságot, mert a brit imperializmus egyoldalúan gyakorolta gazdasági hatalmát, nem volt tehát az egy terület munkamegosztáson alapuló együttműködése az ezen belül élő népek között, hanem az angol nagyhatalom gyarmati gazdaságpolitikája.

*

Az európai kontinensen él az emberiségnek körülbelül egyötöd része, amely kétségtelenül a Föld legkulturáltabb népeiből tevődik össze. Ezt a magasigényű tömeget nem lehet hosszabb időn keresztül az egyoldalú gazdasági kiszolgáltatottság állapotába belekényszeríteni, és éppen ez a kialakuló európai öntudat teszi lehetővé annak megvalósítását, hogy az itt élő civilizált államok között az észszerű munkamegosztás alapján gazdasági harmónia, a megélhetés biztosítása, téridegen erők kiszorítása és az általános európai jóléti szint emelése bekövetkezzék.

A rengeteg részletkérdés mellett három nagy probléma vár tisztázásra mindjárt az elején. A nagytérgazdaság irányítása, belső rendszere és a terület kérdése. Ez utóbbi a szükséges nyersanyag problémájával függ össze.

A nagytérgazdaság politikájának lényege, hogy a területén levő egyes államok nemzeti tervgazdálkodásait összhangba hozza a kontinens, illetve a nagytér összérdekeivel. A nagytéren belül kialakul az észszerű nemzetközi munkamegosztás, és ebben a munkamegosztásban működő tagállam, mint gazdasági egység vesz részt jogokkal és kötelezettségekkel.

Természetesen a nagytérgazdasági rendszer felépítésében leglényegesebb szerepet játszik az a nagyhatalom, amely a vezetésre joggal igényt tart lakosságának mennyiségi és minőségi képességei alapján. Ez a feltétele az európai nagytérgazdasági rend felépítésének is, és kétségtelen, hogy az új Német Birodalom eleget fog tudni tenni azoknak a követelményeknek, amelyeket egy nagytérrendszer vezető államával szemben felállítani kell és lehet.

Korai és erőltetett lenne ma még a rendszer részleteiről beszélni, és nem lehet úgy meghatározni, hogy mindenben ellenkezője lesz annak, ami a múltban volt. Megfelelő területen ki fog épülni egy gazdasági rendszer, amelyben a vezető állam nemzetgazdasági kormányzásának elveit a többi államok nemzetgazdaságában is érvényre kell juttatni, tekintettel a tagállam sajátos nemzeti és gazdasági viszonyaira, mentesítve egy nagyobb állam egyoldalú gazdasági nyomásától vagy külső gazdasági imperializmustól.

A rendszer lényegét az adja meg, hogy érvényesülni fognak azok az elvek, amelyeket a nemzetiszocialista világnézet és erkölcs magáénak vall, és amelyek alapján egy új, független Európa fog életre kelni, boldogabb erkölcsi, szellemi és anyagi kultúrát biztosítva népeinek.

A nagytér gazdaságpolitikája nem lesz merev, vaskalapos rendszer, és semmi esetre sem lesz azonos az európai kontinens autarchiájával.

Nem lehet ez azért sem európai autarchia, mert ma még nem tis tudjuk meghatározni azt a területet, amelyen az új rendszer érvényesülni fog. Nem valószínű, hogy feltétlen[ül] a mai Európa politikai határaival kell egybeesnie a nagytér határainak is. Hiszen a kontinensen összezsúfolódott kétötöd-résznyi emberiség mennyiségi és mindenekelőtt minőségi szempontból hatásában jóval túlnő a kontinensen, még a történelmi vonatkozásoktól eltekintve is, és gazdaságilag jelent olyan súlyt, mint a Föld többi lakója együttesen.

Nem lehet tehát az európai nagytérgazdaság rendszerét Európa politikai határai közé szorítani. S hogy az elhatárolás mennyire nem egyszerű kérdés, gondoljunk csak Anglia esetére. Anglia földrajzilag Európához tartozik, azonban ma még egy világbirodalomnak, egy gazdaságilag Európától elkülönült hatalmas gyarmatbirodalomnak a centruma. Angliának már két évszázada nincs kontinentális politikája, érzelmileg és érdekben is egészen eltávolodott a kontinenstől, sőt gyakran összeütközött azzal. S ha majd egy vesztett háború következményeképpen a hatalmas birodalom szét is hull alkatrészeire, ki tudja ma megmondani, hogy hogyan fog alakulni az anyaország helyzete. Hiszen érzelmileg még idegenebb lesz a kontinenssel szemben, mint eddig.

A háború megnyerése a kontinens részéről még csak a nagytérgazdaság kialakulásának hatalmi feltételeit biztosítja, de nem jelenti a területi kijelölést is. Hiszen még a szükséges nyersanyagok előfordulása sem jelent kényszerítő határvonal-megvonást, mert esetleg egy szomszédos, kialakuló élettér irányában súrlódásra vezethet, és európai imperializmusnak tűnhetnék fel.

Nem is kívülről keresendők az európai nagytérrendszer határa[i], hanem a belső, összetartó erők vonzása, geopolitikai és gazdaságföldrajzi tényezők összessége határozza meg kiterjedését.

Ezért tehát pl. az egységes közlekedés megvalósíthatóságának lesz olyan jelentősége, mint esetleg egy-egy nyersanyagterület megszerezhetőségének.

Külön probléma itt az afrikai kontinens, melynek északi része mindig is eleven kapcsolatban állt Európával, és ma is itt él a legtöbb európai. Hiszen kontinentális vonatkozásban is helyt áll az olasz felfogás, hogy a Földközi-tenger nem választja el a két kontinenst, ellenkezőleg, Dél-Európát és Észak-Afrikát szorosan összeköti. Ez annyira igaz, hogy nyugodtan állíthatjuk, anélkül, hogy európai imperializmus vádjától kellene tartanunk: az észak-afrikai olasz és francia területek közelebb vannak, és gazdaságilag is szorosabban hozzátartoznak Európa déli partvidékéhez, mint saját kontinensük Afrika belsejéhez.

Egy biztos: az európai nagytérgazdaság kiépítésénél nem lehet kihagyni a számításból Afrikát. A mai kultúrfokon élő Európának joga van magához kapcsolni részben vagy egészben Afrikát, melynek nem nagy népsűrűségű területein a kultúra és a gazdálkodás igen primitív fokon áll, és éghajlati viszonyai következtében sok, Európára nézve fontos nyersanyagot szolgáltathat. Afrikának általában szüksége van az európai kultúrorganizációra, de természetesen Európának Afrikával szembeni kötelességei is vannak, nemcsak jogai és igényei.

Itt is az egyik sorskérdés a közlekedés kérdése. Az egységes közlekedés egyébként sorsdöntő elsősorban a nagytérség belső életében, mert egységesen kiépített szárazföldi, vízi és légi közlekedés teszi lehetővé a nagytérség különböző gazdasági területeinek összekapcsolását és a fennálló különbségek kiegyenlítését. Ez biztonsági kérdés is téridegen hatalmakkal szemben, és biztosítja a belső erők hatékonyságát a kívülálló erők ellen. A nagytér katonai ereje pedig biztosít minden kívülről jövő káros és erőszakos befolyás ellen. Ez az elhatározás egyébként éppenséggel nem új gondolat, és ősét a Monroe-elvben kell keresni.

Az előbb említett közlekedési problémával összefügg a piacrendezés, ebből kifolyólag a mezőgazdaság és ipar kérdése, valamint a pénz, a hitel és a kereskedelempolitika részletkérdései és az egyes tagállamok belső életének viszonya az egészhez.

Mindezekre a kérdésekre ma még korai lenne felelettel megpróbálkozni is, és egy bizonyos átmeneti idő után a nagytér gazdaságpolitikája és egyáltalán az alkalmazott rendszer fog részletekben választ adni. Ma még csak az elveket és a tervek tág vonalait lehet megrajzolni, és még ezek bírálatánál sem szabad elsietett, határozott ítéletet hozni.

Kétségtelen, hogy a nagytér kiépítésének vágya a kontinentális öntudatnak és az európai sorsközösség felismerésének legbiztosabb jele, és eltávolodás attól a múlttól, melyben Európa csak áldozatot hozott a kontinensen kívül álló érdekekért.

*

In Mester Kálmán (szerk.): Nemzeti kereskedelmünk és iparunk. A keresztény kereskedelem és ipar adattára. Rákóczi Könyvkiadóvállalat, Budapest, 1942, 363-382.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters