Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Ottlik László: Szent István birodalma az új Európában (1941)

Ottlik László: Szent István birodalma az új Európában (1941)

  2021.09.09. 10:49

A szomszédságból fakadó sorsközösségnek alávetett népek között az észszerű, békés és művelődési értékeket teremtő együttélésnek legelső feltétele az, hogy a tér, amelyben élniök kell, észszerű és organikus módon osztassék el ama rendező és rendfenntartó hatalmak között, amelyek az egyes téregységek természetes központjaiban helyezkednek el. Az élettér maga, amelyben a népek élnek, természetes téregységekre, tájcsoportokra tagolódik, s az észszerű térbeosztásnak elsősorban ezekhez kell alkalmazkodnia. Ez másfelől azonban csak akkor lehetséges, hogyha a téregységek természetes központjaiban olyan politikai erőcentrumok élnek, amelyek képesek a maguk szervező gondolatait a természetes téregységek határain belül érvényre juttatni és életben tartani. .


Az ilyen politikai erőcentrumok megteremtői a legendásan nagy államalapító egyéniségek, akiknek géniusza tágas, nagy tereket fog át, s akiknek szervező akaratereje birodalmakat épít. Az ő munkájuk azonban csak akkor válik maradandóvá, ha egyfelől alkalmazkodik a térelosztás természeti tényeihez, másfelől ha körülöttük erőteljes politikai „elit", politikai vezetőréteg, politikai „iskola“ alakul, amelynek hatása alatt az országnak politikailag aktív rétegei mind megtanulnak „imperiálisan“ gondolkodni: más szóval, ha a birodalomépítő géniusz típusának gondolkodásmódja az egész politikai térben uralkodóvá válik. Ezáltal valósul meg az a jelenség, amelyet természetes asszimilációnak nevezünk, s ami nem egyéb, mint a természetes téregységeken belül élő népelemeknek nemzetté alakulása, politikai és szellemi egyesülése.

Ha bármely ok, belső hanyatlás, belviszály vagy külső erőszak megállítja ezt a folyamatot útjában, bekövetkezik a tér politikai szétesése, ami a természetes téregységeken belül élő összes népek számára csökkent életlehetőségeket, nyugtalan, anarchikus viszonyokat és általános hanyatlást jelent. A természetes erőcentrumok helyett ilyenkor perifériális gócok lépnek előtérbe, a maguk csekélyebb, kisebb életerejű hatássugaraival és a tágas terekben gondolkozó, széles látókörű „imperiális“ politikai iskola szellemiségét az uralomban a vidéki és helyi „nagyságok" provinciális, sőt parochiális gondolkodásmódja váltja fel. Minthogy azonban a provincia, természete szerint, alárendelt térelem, amely csak egy nagyobb téregységnek részeként egzisztálhat, a természetes központok elhanyatlásának s a provinciák aránylagos önállósulásának folyamata a valóságban szabály szerint egy másik folyamattal jár együtt, amely az elegendő politikai erőkifejtésre képtelen provinciákat idegen terek központjainak nem természetes, hanem mechanikus uralma alá rendeli. Az ekként keletkező helyzet azonban ideig-óráig is csak erőszakkal s ehhez csatlakozó mesterséges, „trükkös" módszerekkel tartható fenn.

A természetes téregységeknek s a természetes határoknak jelentősége ugyanis - Kanttal szólva - regulatív, holott a konstitutív erők mindig a politikai centrumokból kiáradó szuggeszció-hullámok: a szervező politikai akarat-energiák kisugárzásai. Ezek a különböző gócokból kiinduló sugárzások a térben egymással összeütköznek, egymással interferálnak vagy egymást keresztezik. Azonban minden politikai akarathullám, bármily virulens egyébként, az átfutott tér kiterjedésének s a leküzdött akadályok nagyságának vagy sokaságának arányában veszít hatóerejéből, halványodik, átformálódik s végül elhal, elszóródik a térben. A természetes határok jelentősége tehát nem abban van, hogy a fizikai közlekedés elé akadályokat állítanak vagy stratégiai védőfalakul szolgálnak. Ilyen értelemben való jelentőségük napról-napra csökken a technika újabb erőfeszítései következtében, A nagy hegységek, tengerek, sivatagok határoló jelentősége sokkal inkább abban van, hogy a lelkeket koncentrálják, hogy a lélek természetes nézőirányait szabályozzák. A természetes téregység lakója „befelé“ és „kifelé" néz, és szellemi álláspontját akaratlanul is annak a téregységnek központjába vetíti, amelyben él. Anglia ezért idegen test a kontinenssel szemben, s ezért lett a kontinens szempontjából rendzavaró hatalommá, amióta nekilátott, hogy itt „rendcsináló" tevékenységet fejtsen ki. Hasonló okokból kellett Napóleon rendcsináló terveinek megbukniok: Párizs túlságosan perifériális gócpont ahhoz, hogy onnan Európát kormányozni vagy patronálni lehessen. Ugyanez áll minden olyan kísérletre, amely kelet felől iparkodik Közép-Európa testébe hatolni, s ugyanezért volt vészthozó minden koalíció, amely Nyugatot és Keletet a Közép ellen tömörítette egybe. Az eredmény mindig csak a természetes közép-európai téregységek szétmarcangolása, provincializálása és idegen központoknak való erőszakos alávetése volt.

A történet rendjét követve, mindegyre világosabban láthatjuk e törvényszerűségeknek érvényesülését. Róma napjának emelkedése addig tartott, amíg civilizációs eszméinek és hatalmi akaratának sugárzása egyenletesen terjedt a mediterrán térben. De megtört ez a sugárzás az Alpoktól északra, a germán népek akkori életterében, és megtört a hellenizmus interferáló hullámvonalaiban, amint keleti népek életterébe ért. Észak felé megtorpant a birodalom, s önként elhatárolta magát, azt hívén, hogy erődvonalakkal kizárhatja az idegen akarathullámok betörését; kelet felé pedig ideig óráig csak azáltal tarthatta magát, hogy egy új középpontot hívott életre a Boszporusz partján. Ámde Konstantinápolyból rövidesen Bizánc lett: sohasem volt az római város, hanem meghódolni kényszerült a saját „Hinterlandja“, a hellenizmus szellemének, s a római birodalom megszűnt élni abban a pillanatban, amikor Róma összeroppant, s a “rómainak“ nevezett birodalom székhelye egy keleti főváros lett, amelyben orientális despoták uralkodtak.

Csak a latin kereszténység kifejlődése, a római püspök növekvő tekintélye, és ezzel kapcsolatban a hódító germán népek romanizálása adott az európai létnek értékes új formákat. Jellemző módon ez az újjászületés, a középkori keresztény Univerzum létrejötte, már tiszteletben tartja a térbeli sugárzás törvényeit, s az északi germán terekkel kiegészült Nyugat-Európa első politikai szerkezete nem egyetlen középpont, hanem a centrális észak-déli irányú Aachen-Róma tengely körül jön létre. Ez az első tengely vékony és gyenge, benne nemcsak két, még idegen tájegység, hanem egyúttal két politikai szervező elv is ellentmondásban van egymással: a spirituális és a szekuláris uralom elve. A kettőnek összeütközése mindegyre szét is töri az egyesülés akaratát, s a zord északon székelő „római“ császárok gyógyíthatatlan nosztalgiája az örök város tekintélyén nyugvó „világhatalom" után végül is a „szent“ birodalom politikai szétrombolását, provincializálását és perifériális részeinek egészségtelen kiemelkedését, majd részben idegen - francia, svéd, lengyel - uralmak alá hanyatlását vonja maga után.

Amikor e folyamat közben a „szent“ birodalom központja a keleti végekre, Bécsbe került, ez ugyanazt jelentette, mint egykor a bizánci császárság megalakulása: a birodalom szétesését, elhanyatlását. A perifériális „centrum“ oly terekben volt kénytelen támaszt keresni, terjeszkedni, amelyek már kívül estek a birodalmi gondolat sugárkörén. Ezekben a terekben pedig idegen, inkább zavaró, mint rendező elv volt a „német-római" dinasztikus birodalom eszméje.

Bécs a maga politikai karrierjét voltaképpen nem is köszönhette másnak, mint annak a ténynek, hogy a Kárpát-medence, melyben terjeszkedett, a török betörés és a magyar birodalom szétesése folytán elvesztette politikai egységét és természetes középpontját, Budát. A Kárpát-medence ezáltal hosszú időre idegen központok, Bécs és Konstantinápoly mesterséges és erőszakos uralma alá került, benső egységében anarchiának esett áldozatul, amelyben csak átmenetileg kiemelkedő provinciális központok - Gyulafehérvár, Kolozsvár, Kassa, Pozsony - tartottak valamelyest halványan pislákoló életet. A valóságban a szétrombolás e hosszú századai alatt a Kárpát- medence, mint természetes téregység, kikapcsolódott Európa életéből, s birodalmakat elválasztó határrá, „gyepűvé“, mesterséges sivataggá alakult át.

A török visszaszorítása után Európa ésszerű térelosztását a csökevényként megmaradt, s magát központnak tartó végvár, Bécs erős politikai élni akarása akadályozta. A német birodalomban perifériális helyzeténél fogva, a Kárpát-medencével szemben idegen test mivoltánál fogva, egyikben sem lehetett központ, s az a becsvágya, hogy mindkettőt összekösse, messze meghaladta erőit, annál is inkább, mert a nacionalizmus, a nagy nemzeti államok kifejlődésének korában a merő dinasztikus, patrimoniális uralom eszméjét képviselte, s ezzel napról napra tarthatatlanabb anakronizmussá vált.

Ehelyett a hanyatló árnyék helyett, amely nyugatról jött, kelet felé nézett, és német hatalom helyett mindinkább szláv töredéknépek parochiális nacionalizmusának gyűjtőedényévé vált, a német birodalom vezetését egy másik hatalom vette át, amely viszont kelet­ről jött, de annál kitartóbb akarattal haladt nyugat felé, és eredeti perifériális helyzetének hátrányait mind nagyobb energiakiíejtéssel pótolta: Poroszország. Berlinnek perifériális helyzetét s a porosz im-périumban rejlő egyoldalúságokat azonban semmiféle vas szervezőerő nem tehette teljesen jóvá. A második birodalom sem a „Kleinstaaterei“ maradványait, a német államok parochializmusát, sem azt a nagy kettősséget, amely a protestáns, „Junker“ Északkelet és a katolikus, indusztriális, polgári Délnyugat között fennállt, nem tudta eltüntetni. Ezeknek a maradványoknak keserves öröksége súlyos átokként árnyékolta be a weimari rendszer amúgy sem rózsás napjait. A „Kulturkampf“ emlékeként tartósan megrögződött politikai katolicizmus a maga leküzdhetetlenül „baloldali" hajlandóságaival, a „Centrum“ emlékezetes politikájában öltött testet, amely évek hosszú során át tartó pillére volt a weimari rendszernek, s attól akkor sem tudott végleg elszakadni, amikor alatta már minden ponton rengett a föld.

Hitler s az általa életrehivott nemzetiszocialista mozgalom elemi sikerének és jövő tartós alkotóerejének titka bizonyára nem utolsó sorban abban rejlik, hogy a nehezen koncentrálható német teret nem egyetlen sarokpont, hanem egy észak-déli Berlin-München tengely köré csoportosította, amely szerencsésen áthidalja a régi ellentéteket. Hiszen a birodalmi székhelyként megtartott Berlin mellett a nemzetiszocializmus székhelye továbbra is München, a hozzá csatlakozó Berchtesgadennel, ahol a Führer otthona és sasfészke köré lassan-lassan egy új német mitológia szövődik. A katolikus, élénkebb és mozgékonyabb Dél így egyenrangú félként veszi ki a maga részét a Harmadik Birodalom szervezésében, s a maga melegebb vérmérsékletével átfűti, népszerűbbé teszi az egyébként érintetlen tisztaságában megőrzött porosz katonai szervezőerő ridegebb formáit.

De a maga integritásában helyreállított Német birodalomnak más hivatása is van: érvényre juttatni a „közép“ természetes egyensúlyelvét a perifériák anarchikus uralma ellenében, s ebben a törekvésében ezúttal szerencsésen épült ki egy új közép-európai „tengely“ a Berlin-München-vonal meghosszabbításával Rómáig. Nagy Károly egykori birodalmának balsorsa ezúttal nem fenyeget: hiszen a két hatalom, az északi és déli, most ugyanazon politikai princípiumok hordozója, és mindegyikben világosan él a politikai bölcsesség alfája és ómegája: az a mérséklet, amely a tér természetes elosztásának igyekszik érvényt szerezni. A „tengely“ ekképpen nem csupán Közép-Európának, hanem az egész kontinensnek irány- és mértékadó központjává lett, amely azon van, hogy gyökeresen gátat vessen a perifériális hatalmasságok rendzavaró és egy tartós kontinentális béke kialakulását mindegyre akadályozó politikai befolyásának.

*

A „tengely“ együttműködése a természetes téregységek tiszteletben tartásának, az Alpok elválasztó jelentőségének felismerésén nyugszik, s ezzel egyszersmindenkorra eltemeti a régi „német-római" birodalom eszméjében rejlő rivalitást és ellentmondásokat. De miként az Alpok, akként a Kárpátok is követelik a maguk térrendező szerepének méltánylását, és a Kárpátmedence újraéledő vitális erői keresik az új tömörülést a medence természetes és ezért históriai középpontja, Buda körül. Az a körülmény, hogy a német birodalom az utóbbi esztendőkben ismét elfoglalta történeti határait, ennek az egészséges fejlődésnek fontos, s döntő előfeltétele. Mert ezáltal egyfelől Prága visszakapta természetes hivatását, hogy mint a cseh medence természetes központja, a cseh nép kulturális és gazdasági életén uralkodjék, másrészt Bécs is új szerephez jut, amely a birodalomban elfoglalt perifériális helyzetének megfelel: hogy ablakul szolgáljon, amelyen át a birodalom a szomszédos Kárpát-medence felé kitekint, és kezét barátságos kézfogásra kinyújtja. Tudjuk, hogy az Ostmark annak idején azért létesült, hogy gátat vessen a Duna-medencében hömpölygő barbár hullámok betöréseinek. Azáltal azonban, hogy a Kárpát-medencében egy nyugat-európai szellemű, civilizált erős államrend létesült Szent István koronája alatt, az Ostmark ezt a jelentőségét elvesztette, és csak azáltal nyerte vissza, hogy a tartós törökdulás Magyarországon ismét anarchikus állapotokat teremtett, a Kárpát-medence természetes központjának, Budának fényeit pedig hosszú idő kioltotta. Mihelyt azonban a török kiűzésével a közép-európai terek normális egyensúlya helyreállhatott - mint erre az előzőekben is rámutattunk -, Bécsnek a szerepe fokozatosan ellentmondóvá vált.

Bécs művészeti és zenei kultúrájának, műemlékeinek és népe vonzó egyéniségének mindnyájan, akik Bécset ismerjük, őszinte bámulói vagyunk. Azt hisszük, ha az Európai Egyesült Államok netalán megalakulna, annak keresve sem lehetne alkalmasabb fővárost találni, mint Bécset. Az európai kontinensnél kisebb téregység azonban nincsen, amelynek Bécs valóban központja lehetne. Maga a sajátos bécsi kultúra, a bécsi barokk sokarcú művészete, s az elragadó bécsi zene, amely pontosan megfelel a tipikus bécsi népiség lelkületének a maga könnyed, derűs, átlátszó szárnyakkal lebegő súlytalanságában, s mind annak a tanúsága, hogy Bécs, amely az összes európai kultúrhatásokat magába szívta, voltaképpen kozmopolita város, a kultúrák nagy találkozó helye, clearing house-a, de nem valami nemzeti vagy birodalmi központ. Bécs az idők folyamán mindenkor a Habsburg-ház dinasztikus uralmának központja és függvénye volt: kultúrája nem a mélyből nőtt ki, hanem a magasságban volt mintegy felfüggesztve. Politikailag is ezért nem lehetett Bécs egyéb, mint a Habsburg birodalom központja, s ez a birodalom azonban két természetes téregység között lebegett, és uralmának előfeltétele volt, hogy ezek a terek ne találják meg a maguk természetes egyensúlyát. Ezért a Habsburg birodalom politikája az utolsó évszázadokban sem a német térben, sem a Kárpát-medencében nem volt valóban építő tényező. Ellenkezőleg a Habsburgok bölcsességének összefoglalása a régi maximában fejezhető ki: divide ut imperes. A német birodalomban élvezett Habsburg hegemónia feltétele a német birodalom ismert atomizációja volt; a „Kleinstaaterei“. Ha pedig az újraéledő szentistváni Magyarországgal szemben a Habsburgok hasonlóképpen az itt élő nemzetiségeket egymás ellen iparkodtak kijátszani, ez csak a Kárpát-térre vetített párhuzama volt az ő német birodalmi politikájuknak. Ezért nem véletlen az sem, hogy a Habsburgok politikája mindaddig, amíg ezt erői megengedték, fenntartotta a német egység kifejlődését gátoló törekvéseit, s magyar államférfiak voltak azok, akik az utat a birodalmi németség felé az iránytű kitartásával keresték. Egy Andrássy Gyulára volt szükség, hogy Bismarcknak megfelelő munkatársa akadjon az Osztrák-Magyar Monarchiában, és egy Tisza István volt az, aki a cseh-osztrák-lengyel arisztokráciából kikerült államférfiakkal szemben a német szövetség mellett való rendületlen kitartás politikáját mindhalálig képviselte. Bismarcknak számos megnyilatkozása tanúsítja, hogy a német-magyar sorsközösség tudata milyen erős volt lelkében, és ugyancsak nem volt [18]67 óta vezető magyar államférfi, aki e sorsközösséget ne ápolta, és amellett kitartani ne igyekezett volna.

Eleve sem lehetett kétséges, hogy Hitler, akinek kivételes államférfiúi látóköre óriási tereket fog át, és aki a politikai vezetés irányelveit Bismarck örökségéből szívta magába, ezeket az összefüggéseket ugyanolyan tisztán látja és értelmezi, mint a Vaskancellár. A német birodalom politikája, mint azt ma minden magyar örömmel és hálásan állapítja meg, valóban mind nagyobb határozottsággal halad ebben az irányban. A birodalom, amikor a maga határait, bölcsen a földrajzi és a történeti törvényszerűségekkel hozza párhuzamba, egyúttal azzal is tisztában van, hogy a maga rendező befolyását a szomszéd terekben is úgy tudja legnagyobb hatással és legkisebb erőfeszítéssel érvényre juttatni, ha azon van, hogy ezek a terek is a maguk természetes középpontjaik körül tömörüljenek. Bismarck mondotta, hogy a németek a magyarokat az ő dunai őrhelyükön úgy tekinthetik, mintha azok is németek volnának. [1] Ennek a gondolatnak kifejezése másképpen az, ha azt mondjuk, a Berlin-München-Róma tengely a maga befolyását abban a pillanatban automatikusan kiterjeszthette a Keleti Kárpátokig, amikor önmagát egy Budapestig nyúló melléktengellyel egészítette ki: mert a földrajz, a történelem, a politikai és gazdasági törvényszerűség egyaránt azt mutatja, hogy Budapest az a központ, amely a politikai befolyás sugarait hatékonyan tudja a Kárpát-medence összes határaiig eljuttatni. A Berlin-Róma tengely munkája tehát szükségképpen arra irányul, hogy a Kárpát-medence egyensúlyát visszanyerje egy olyan újjárendezés formájában, amelynek központja nem lehet más, mint Buda, a mai Budapest.

*

Mindazonáltal vannak, akik még mindig bizonyos ellentmondást vélnek felfedezni a népi elv, mint a Harmadik Birodalom politikájának alapvető pillére és a Kárpát-medencét rendező szentistváni birodalom eszméje között. Ez a felfogás, nézetünk szerint, kimutathatóan, többszörösen téves.

Mindenekelőtt: a népi elv a német birodalom helyreállítása szempontjából hatalmas tereket összefogó építő erő. Ha ezt az elvet azonban egyenlőnek vesszük - mint ahogy az gyakran és felületesen történik - azzal a nemzetiségi elvvel, amely az országhatárokat a nyelvhatárok mentén kívánja megvonni, s amelyet a párizsi Entente-konferencia tett meg önkényesen a közép-európai tér rendező elvének, akkor hamis egyenletet írunk le, amely egy nagy pozitív építő elvet egy romboló, atomizáló, anarchikus princípiummal tesz egyenlővé.

Ez az ekváció történetileg is, politikailag is hamis. Politikailag, mint láttuk, a nemzetiségi elv a Habsburgok kezében arra szolgált, hogy uralmukat a magyar állameszme ellenállása ellenében is fenntartsák, Az ilyen uralom, mely a valóságban anarchikus viszonyokat leplez, csak ideig-óráig állhat fenn. Minden birodalom tartós konszolidációjának alapfeltétele az, hogy abban a térben, amelyre befolyását kiterjeszti, a béke áldásait árassza az ott élő népekre. Minden tartós és egészséges uralom békés viszonyok létesítésével jár, s a római birodalom fénykorát a Pax Romana áldásai jellemezték, amelyek összekapcsolták és egymással összeműködésre bírták a birodalom határai között vagy befolyása alatt élő népeket. A Berlin-Róma tengely áldozatos nagy háborújának végcélja sem lehet egyéb, mint egy Pax Romano-Germanicának megteremtése, amelynek legfontosabb keleti hajtása nem lehet más, mint a történelmi hivatásában oly becsülettel bevált Pax Hungarica.

Nagy-Britannia, amely a világ számos részének nyújtotta időkön át a Pax Britannica áldásait - azokban a szférákban, amelyekben tengeri hatalmánál fogva feltétlen uralomra tett szert, mindig helyes, sőt fényes ösztönnel találta meg a tartós birodalomépítés útját. Mind a domíniumokban, mind az indiai birodalomban az volt szilárd uralma megteremtésének előfeltétele, hogv e természetes egységeken belül békét teremtsen, hogy békés munkára összefoglalja a múltban egymással szünet nélkül viaskodó néptörzseket. Ha meg lett volna a lehetősége annak, hogy Nagy-Britannia az európai kontinensre is döntő erővel terjessze ki a maga uralmát, valószínűleg itt is az lett volna a törekvése, hogy Európát egyetlen szövetséggé, amolyan brit domíniummá foglalja össze. Minthogy azonban ez a vállalkozás Nagy-Britannia perifériális helyzeténél fogva és szárazföldi katonai hatalom hiányában mindenképpen reménytelen volt, az angol politika kénytelen volt megelégedni azzal, hogy Európában az ún. európai egyensúly elmélete címén a divide et impera módszereit alkalmazza, azaz mindig gondoskodjék arról, hogy az európai államokat egymástól elválasztó ellentétek fennmaradjanak, és éleiket teljesen el ne veszítsék. Egy erőit összefogó európai kontinens kialakulása a fennálló viszonyok között a brit birodalom feltétlen bukását vonta volna maga után. Ezért kellett végzetszerűen kifejlődnie az ellentétnek Nagy-Britannia és az európai „közép“ súlyát összefoglaló Berlin-Róma tengely között. S ugyancsak ezért várjuk őszinte bizalommal a Berlin-Róma tengely bölcsességétől azt, amit sem Nagy-Britannia, sem az ugyancsak perifériális fekvésű Franciaország nem adhatott az európai kontinensnek: azt, hogy a maga szilárd egyensúlya és feltétlen túlereje tudatában érvényt fog szerezni az építő béke feltételeinek, és igyekszik az európai újjárendezést úgy megoldani, hogy az európai tér organikus részei a maguk természetes központjai körül csoportosuljanak. Ezért képtelenség volna feltételezni a német birodalom lángeszű vezető államférfiairól, akik ma évszázados béke alapjait készülnek lerakni, hogy a Duna-völgyben annak a Habsburg birodalomnak a romboló politikáját kövessék, amely mindig csak máról holnapra tudta a maga egzisztenciájának feltételeit biztosítani.

*

De elméletileg sincsen ok rá, hogy a német birodalom nagy építő elvét, a népi elvet, a liberális-anarchikus irányzatú nemzetiségi elvvel azonosnak tekintsük.

A népi elv egyrészt a német birodalomban apró-cseprő egységekre szétdarabolt és partikularizmusokba süllyedt, másrészt a birodalommal összefüggő területeken s a birodalom történeti határain belül élő nagy német népben a politikai egység öntudatát volt hivatva felébreszteni, illetőleg ébren tartani. Evégből az ősrégi vérségi kapcsolatokra visszavezethető egységes hagyomány összekovácsoló erejét iparkodott életre hívni és erősíteni. A vérben és a földben - in Blut und Boden - rejlő ősi életerőket ébresztgette avégből is, hogy az egyesek múlandó életén uralkodó anyagias érdekek hatalmával szemben a népi-nemzeti lét örökkévalóságát hangoztassa, s az összesség érdekében korlátlan áldozatkészségre sarkallja a német nép fiait. A népi elvnél tehát korántsem a nemzetiségi, azaz nyelvi összetartozáson van a súly, hiszen a nyelv-egység magában véve nem szükségképpen jelenti a vérszerű összefüggéseket. Igaz azonban, hogy a német nép esetében a nyelvegység és a vérségi összetartozás igen nagymértékben egybeesik.

A Kárpát-medencében annyiban más a helyzet, hogy a vérségi és a nyelvi kapcsolatok nem esnek egybe. A Kárpát-medence népei az idők folyamán állandóan egymásba folytak, szünet nélkül keveredtek egymással: tehát - miként azt Kászonyi Ferenc egy mélyen szántó könyvben [2] kimutatta - valamennyien vérrokonságban vannak egymással, és ebben az értelemben, a népi elv alapvető értelmében, egyetlen népi egységet alkotnak. A történelmi sors mostohasága hozta magával, hogy e vérrokonság ellenére a Kárpát-medence népe nyelvileg nem lett egységes, és hogy nemzetiségi tagozódása a középkort követő századokban mindegyre fokozódott.

Ennek a fejlődésnek a megértése céljából egy kis történelmi visszapillantásra lesz szükség.

A Kárpát-medencébe annak idején beözönlő magyarok sztyeppei nomád lovas népe itt is a sztyeppét kereste; a síkságokon és folyóvölgyekben telepedett meg, s az erdők koszorúzta hatalmas határhegységeket lehetőleg érintetlenül hagyta, már csak azért is, mert ezekre alapította eredeti védelmi rendszerét. Minthogy azonban a Kárpát-medencén túl nyugatra ez a lovas nomád nép nem tudott terjeszkedni, fokozatosan letelepülni kényszerült, miközben felszívta magába a települési területén talált kisebb fellah-jellegű népcsoportokat. Amint azután a letelepült, és immár mind növekvő mértékben földművelő lakosság megszaporodott, mindegyre rajokat bocsátott ki magából az eredetileg érintetlenül hagyott dombos-erdős határterületekre, és itt is folytatta a honfoglalás, a letelepülés nagy művét. Az eredeti lovas nomád, aki eközben leszállt a lóról, s kezébe vette az ekeszarvát, utóbb arra sem volt rest, hogy fejszét ragadjon, és irtsa az új települések körébe vont roppant erdőségeket. Eközben az idők folyamán más népekkel is keveredett, amelyek már eredettől fogva hegylakó, erdőirtó népek voltak, s amelyek ugyancsak növekvő mértékben rajzoltak be a még el nem foglalt, a gazdálkodásba be nem vont erdős-hegyes határvidékekre. Történetírásunk újabban megdönthetetlen érvekkel mutatta ki, hogy ebben az érintkezésben mindinkább a magyarság nyelve vált uralkodóvá, és hogy a középkor végén az immár teljesen benépesített Kárpát-medence lakosságának 80-85%-a a magyar nemzetiséghez tartozott. A már említett jeles munka szerzője, Kászonyi Ferenc megkapó érveléssel mutatja ki, hogy ennek a ténynek okát a magyar állam erős politikai egységében és az általános gazdasági és kulturális fejlődés kedvező folyamatában kell keresni. Kászonyi megállapította és világosan megfogalmazta a nyelvi asszimilálás alaptörvényét, amely úgy szól, hogy kedvező politikai, gazdasági és kulturális viszonyok között, amelyek a forgalmat erősítik, és az élet lendületét meggyorsítják, a politikailag uralkodó, legnagyobb tekintélyű rétegek nyelve az „imperiális“ vagy „országos“ nyelv - lingua patria - van előnyben, holott hanyatló viszonyok között, amikor egy természetes téregység összetartó erői lankadnak, amikor ennek következtében a forgalom, az élet lendülete gyengül, s az egyes tájak fokozatosan elszigetelődnek egymástól: az alsóbb népelemek „provinciális“ nyelve - lingua vernacula - nyer tért. Amikor tehát Mohács után Magyarország politikai egysége megszűnik, állami rendje elhanyatlik, s az állandó háború állapotában a társadalmi és gazdasági fejlődés megáll: ezzel együtt a forgalom is gyérré válik az ország különböző részei között, és a közép, az ország természetes központja és szíve nem tudja a perifériális részeket elegendő vérrel ellátni. Ennek az állapotnak a következménye nemcsak az, hogy az ország helyreállításáért, életéért küzdő magyarság sorai egyre ritkulnak, és hogy helyükre előbb a perifériák nem magyar-ajkú népei áramlanak, utóbb pedig mind nagyobb mértékben külföldiek, hanem az is, hogy a magyarság asszimiláló ereje csökken, és ellenkezőleg a nem magyar nemzetiségek nyelve terjed, tetemes részben még a velük érintkező magyarság körében, s az ő rovására is. E folyamat nem állította meg a vérkeveredést a Kárpát-medence különböző népelemei között; a legújabb kutatások azonban kétséget kizáróan kimutatják, hogy a magyarság nvelve visszaesett olyan területeken is, ahol eredeti magyar települések nemcsak hogy nem pusztultak ki, hanem még újakkal is szaporodtak. Az alföldi magyarság ugyanis nemcsak azáltal vesztett népi állagából, hogy az ő vérvesztesége volt a legnagyobb, hanem azáltal is, hogy egyes részei az északi felvidékre húzódtak, és itt vér szerint összekeveredtek azzal a másajkú - tót, rutén - lakossággal, amelybe nyelvileg utóbb jórészt bele is olvadtak. Számos tapasztalat mutatja, hogy az újabb századokban kifejlődött nemzeti­ségi villongásokban nem egyszer éppen a magyarságból kiszakadt népelemekből kerültek ki a nem magyar nemzetiségek legharciasabb vezetőrétegei, amelyek - noha nyelvileg felolvadtak a másajkú lakosságban - vérükben és szokásaikban megőrizték az egykori nomád lovasnép hevesebb vérmérsékletét, harciasabb természetét.

A németség, amely eredetileg is összehasonlíthatatlanul nagyobb tömegekben rajzott ki az északi őserdőkből, nem volt kénytelen évszázadokon át túlerőben lévő barbár ellenséges tömegekkel viaskodni, és így egyenletesen szaporodott, sőt még maga bocsátott ki mindegyre rajokat saját testéből, amelyek részben elmerültek a szomszéd idegen terek őslakosságában, részben ott is megőrizték nemzetiségüket, részben végül a német birodalom települési területét terjesztették ki. Mindazonáltal a német birodalom is átment nemcsak a fejlődés, virágzás, hanem a visszaesés, hanyatlás, belső meghasonlás, sőt hosszú polgárháborúk periódusain is, és ezeknek a válságos időszakoknak nyomait a legutóbbi időkig viselni kényszerült. Annak a politikai visszaesésnek és széttagolódásnak ugyanis, ami Magyarországon a nemzetiségi válaszfalak növekedésében fejeződött ki, pontosan megfelelt Németországban a politikai partikularizmus, az úgynevezett Kleinstaaterei kifejlődése, amelynek teljesen csakis a harmadik birodalom alakulásával végbement belső megújulás vetett véget. Tudjuk, hogy volt idő, amikor porosz, bajor, osztrák és rajnai német ugyanolyan élesen állott egymással szemben, mint a magyarországi nemzetiségi harcok idején magyar, román és szerb. Azzal tehát, ha a nyelvi egyezőségeket és különbözőségeket hangsúlyozzuk, voltaképpen egymástól lényegileg különböző dolgokat hasonlítunk össze, ugyanakkor pedig szemünk elől tévesztjük a lényegbeli megfeleléseket. Ami a német birodalom számára a népi elv - ez az építő, összefoglaló, térrendező politikai princípium -, ugyanaz a Kárpát-medence szempontjából a politikai nemzetegység elve, amely a magyarság politikai gondolkodásának sarokköve, s amelynek értelmében a magyarság nem egyedül önmagát tekinti államalkotónak, hanem az összes hazai népeket magával együtt befoglalja az államalkotó „politikai“ nemzetbe. Mind a két elvnek: a német népi elvnek és a politikai nemzetegység magyar elvének jelentősége az, hogy összefoglalni igyekszik azokat a tömegeket amelyek vérség, földrajzi, politikai és gazdasági szükségességek szerint összetartoznak, de amelyeket történelmi esetlegességek, katasztrófák és testvérharcok ideiglenesen elválasztottak egymástól. Látszatra talán könnyebb volt az egység tudatát belevésni a német törzseknek, mint a Kárpát-medence különböző népeinek szívébe, hiszen az egységes anyanyelv az érintkezés, a gondolatok megformálásának és kifejezésének leghatalmasabb eszköze. Azok a különbségek, amelyek szokások, vérmérséklet, felekezeti hovatartozás és társadalmi tagozódás tekintetében a német törzsek között továbbra is fennállanak, annál könnyebben szorulnak háttérbe, mennél nagyobb, mennél inkább mindent túlszárnyaló az a katonai dicsőség és politikai hatalom, amelyet a mostani német birodalom reprezentál. Azonban egváltalában nem kétséges, hogy az igazi egyesítő erő éppen ez a dicsőség és ez a hatalom - nem pedig a nyelvegység. Nemcsak a német népnek múltbeli viszonyai mutatják ezt az igazságot - hiszen a nyelvi egység mellett sem tudtak egyesülni a németek ilyen összeölelő politikai hatalom hiányában [3] -: szembeötlik ez akkor is, ha például Spanyolországra vetjük tekintetünket. Spanyolország nagyságának, dicsőségének napjaiban senki sem hallott a katalán vagy baszk kérdésről. Ezek a kérdések akkor váltak élesekké és kritikusakká, amikor Spanyolország legnagyobb hanyatlásának napjait élte. Ma már megint napról napra halványulnak el. Ezért hangoztatta annak idején Apponyi Albert, hogy hazánk nemzetiségi kérdéseinek megoldása a magyar szuverenitás teljességének, a magyar állam teljes politikai tekintélyének helyeállításától függ. Ha ma például Mátyás király Magyarországát egy varázsütéssel vissza lehetne állítani, nemzetiségi kérdéseink egy csapásra egészen másodrendű kérdésekké hanyatlanának alá. De lényegük szerint ezek valóban nem is egyebek, mint másodrendű és pedig tisztán gyakorlati kérdések. [4]  Annak azonban, hogy e kérdések helyes gyakorlati megoldásának útján sikerrel járhassunk, az a döntő előfeltétele, hogy az összetartozás és egymásrautaltság tudata a vérszerinti rokonság tudatával együtt minél általánosabb felismerésre találjon a Kárpát-medence egész népességének körében. Ez pedig nem lehetséges addig, amig ez a tér újra meg nem találja a maga természetes nehézkedését, egyensúlyát. [5]

*

[1] „Da sitzen zwischen Donau und Karpathen die Ungarn. Für uns ist das gerade so, als ob dort Deutsche sässen, denn ihr Schicksal ist mit dem unsrigen verknüpft, sie stehen und fallen mit uns. Das is unterscheidet sie funditus von Slawen und Rumänen.“

[2] Die Rassenverwandtschaft der Donauvölker. Amalthea Verlag 1931.

[3] „Zur Nation Euch zu bilden, Ihr hoffet es, Deutsche, vergebens“ — írták még a „Xéniák“ nagy költői, Goethe és Schiller.

[4] Nemzetiségi kérdéseink gyakorlati megoldásának módjait taglaltam a Magyar Szemle 1940. évi augusztusi számában „A magyar nemzetiségi politika feladatai“ címen.

[5] Ezek a fejtegetések először a Pester Lloyd 1940 évi augusztus 18. és 20. számában, majd utóbb különlenyomatban német nyelven láttak napvilágot. Amidőn most, a „Hitel“ szerkesztőségének szívességéből módom van arra, hogy dolgozatomat a magyar olvasóközönségnek is bemutathassam, nem csekély megnyug-vással látom, hogy az eredeti szövegen egy betűt sem kellett változtatnom. Tételeimet pontról pontra igazolta a bécsi döntés - alig két héttel cikkeim megjelenése után -, Magyarországnak, mint első európai középhatalomnak a hármas paktumhoz való csatlakozása, az elszakított Délvidék tetemes részének visszatérése és végül a „perifériális“ nagyhatalmaknak, Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak összeesküvése az európai civilizáció elpusztítására; egy paktum, amely kísértetiesen hasonlít a „legkeresztényebb“ francia királyoknak Európa és a kereszténység legnagyobb ellenségével, a hatalmának tetőpontján levő oszmán hatalommal kötött szövetségeihez. Az eredeti szövegnek csupán a befejező részét kellett törölnöm. Húsz éven át, a Nemzetek Szövetségének virágzása idején, ahhoz szoktunk hozzá, hogy Európa békés és normális rendjének helyreállítását a népek „belátásától“ és önkéntes megegyezéseitől várjuk. Hasonlóképpen reméltük a Kárpát-medence történeti rendjének helyreállítását e tér népeinek józan belátásától: s tanulmányom eredeti végszavaiban is még e reménységnek adtam hangot. Ma már a történtek és a tapasztaltak a politikai törvényszerűség vaslogikájának helyesebb megismerésére tanítanak. Miként ma már Európa helyreállítását a tengely végső győzelmétől várjuk, ugyancsak tisztában vagyunk azzal, hogy a Kárpát-medence problémáinak megoldása is csak e medence vezető nemzetének, a magyarságnak további megerősödésétől és hagyományos politikai bölcsességétől várható. Hogy az emberek mit látnak meg a világból, mindig attól függ, hol állanak, milyen magas kilátópontra sikerült feljutniok. A hegycsúcson egészen más a kilátás, mint a lejtő alján.

*

In Hitel, 5-6. évf., 3. 4. szám (1940-1941), 247-257.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters