Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Ferdinand Ossendowski: Lenin (1930) - Részlet

Ferdinand Ossendowski: Lenin (1930) - Részlet

  2021.09.07. 14:55

XXXV.

Lenin figyelmesen hallgatta az Állatorvosi Intézet igazgatójának a jelentését.

A következtetéseire gondolt, és ezt suttogta magában:

- Iszonyú... Kihívás az egész civilizált világ ellen! Micsoda borzalmas szörnyetegeket hord a föld a hátán! ...


Pontról pontra emlékébe idézte a professzor jelentését:

- Új baktériumokat fedezett fel... Kitenyésztette a szörnyű halálnak ezeket az eszközeit... A cseka, amely adott esetekben mindig készen áll a tudomány támogatására, a cseka szállította neki a szükséges eleven alanyokat kísérleteihez... nyolcvan politikai foglyot... Megfigyelhette a baktérium hatását... pár perc alatt előidézik ezek a paralízist és a halált... És most azzal a tervvel foglalkozik, hogy ezekkel a baktériumokkal megtölt úgynevezett bakteriológiai bombákat, amelyeket majd repülőgépekről lehet lehajigálni... Modern, csalhatatlan fegyver! Nyolcvan ember már meghalt... Micsoda szörnyetege a tudománynak! Hóhér, méltó párja Dzierzynszkinek!

Lenin a karosszékébe vetette magát; az irtózatos szenvedés vonaglásában ferde, mongol szemei szinte kiugrottak üregükből.

Hirtelen rettenetes fejfájás lepte meg; úgy érezte, mintha a feje kemény kőből volna, és már csak egy kis zugában folydogálnának gyötrő, hiábavaló, töredezett, szakadozott gondolatai.

-Sztálin, aki arról ábrándozik, hogy Oroszországot megmenti a végső romlástól... Rykov, aki mindig részeg, és folyton ócsárolja a proletárdiktatúrát... A lázadó parasztok, akik egyre jobban összetartanak... A professzor, aki új baktériumokat fedezett fel, és képes volna a fogaival kitépni a nyolcvan politikai fogoly szívét... A lázadás a Szolovieck-szigeti kolostor börtöneiben és az összes foglyok lemészárlása... A bezárt gyárak... Az éhínség... A szocializmus két hónap múltán...

Vladimir Iljics egyszerre csak kétségbeesetten felordított, és a földre zuhant.

Ott találták, megmerevedve és halálos sápadtan.

Az odahívott orvosok sokáig vizsgálgatták.

- Jobboldali hűdés - mondták végül.

Mint egy végtelen rózsafüzér szemei, úgy peregtek megint egymás után a betegség végevárhatatlan hónapjai; egyforma, egyhangú, unalmas, bágyasztó napok következtek, halálos fáradtság vett erőt a közönyös betegen, csak a fejfájásai rázták fel, amelyek elbágyasztották és megbénították a lelkét és nem szűntek... nem szűntek...

Féktelen szellemét nem tudta megtörni a testi betegség.

Lenin lassanként megint talpra állt, magához hívatta a biztosokat, tanácskozott, új rendeleteket diktált, újabb meg újabb parancsokat, cikkeket, böngészett a külföldi levelekben, olvasta a lapokat.

Olyan volt, mint a hamvadó láng, amely a szél fuvallatára újra fellobban: boltozatos koponyájában még felszikráztak a gondolatfoszlányok, mint patkányok, amelyek a süllyedő hajóról menekülnek.

Még egyszer a markába fogott mindent, és az ellenségei, akik ellen szakadatlanul harcolt, egytől egyig kénytelenek voltak elismerni, hogy Lenin még ebben az állapotában is "vezette Oroszországot, szélütött kezével".

Vladimir Iljics tisztán látta az útnak azt a részét, amit már megtettek, és azt, ami beleveszett a holnap sötétségébe.

Mindent elpusztított, amiben volt teremtő erő, ami a gondolat szárnyain a végtelenségbe tudott volna lendülni, ami munkálkodni tudott volna a világ és az emberek boldogságán; lealacsonyította a lelkeket, a szíveket, az erkölcsöt és az észt, s azokat, akik még megmaradtak, az oktalan és alsóbbrendű lények alacsonyabb színvonalára süllyesztette; felszabadította minden szenvedély, minden ösztön förgetegét, s ezt a rombolásra használta fel; és mikor ütött az építés órája, itt állt egyedül, szélütött jobbkezével és jobb lábával, bénán és tehetetlenül, gyötrő fájdalmával, amely, mintha szét akarta volna repeszteni az agyát, és a közeli halál irtózatos tudatával.

A munkásosztály kezébe adta a hatalmat, kiválasztotta abból a legbátrabbakat és legelszántabbakat, és diktatúráját idegen fajú emberekre építette, hogy ne könyörüljenek senkin, ne irgalmazzanak senkinek.

Lenin ezt gondolta magában:

- És most itt marad Sztálin...

Ő... Sztálin, a szenvedélyes és tüzes georgiai, aki néma és rejtélyes, mint a kőszikla...

Vladimir Iljics nyomon kíséri az útját...

Ő, Lenin, elpusztította Oroszországot, legyilkolta a dinasztiát, megkínzott millió és millió embert, pár ezer hűséges kommunista segítségével...

Ezzel szemben Sztálin, mikor látta, hogy micsoda örvény felé halad a párt, hogy magával rántja abba Oroszország meggyötört testét is, pártot teremtett a pártban, diktátora lett a proletárbürokráciának, lerombolta a kommunizmus épületét, amelyet ő, Lenin, oly nagy fáradság árán megépített, és most igyekszik más mederbe terelni az események áradatát, amely a mélység felé rohan.

El kell távolítani Sztálint...

A forradalmat fenn kell tartani, hogy megfertőzze Európát, ahol a kommunizmus nyomása alatt megerősödött a polgárság, de Ázsia...

Ázsia talán kitör, mint valami rettenetes vulkán, és akkor Oroszország roppant tüzes lávatömegeket zúdíthat Nyugatra... az átkozott Nyugatra, amely elsáncolta magát a kapitalizmus és a szabad teremtő értelem sáncai mögé!

Ó... a feje... a feje... Úgy tüzel... majdnem megreped!

Lenin ül és ír.

Vádolja Sztálint, tanácsokat ad, hogyan lehetne meggyengíteni, lefegyverezni, elkergetni. Leo Trockij legyen a forradalom és Oroszország vezére. Trockij nem könyörtelen, nem nagyon határozott, hajlik a kompromisszumokra, de nagy képességek vannak benne. Különben is szinte rabnak érzi magát... Oroszország szemében idegen, a tulajdon népe megátkozta, a külföld gyűlöli; nincs más út előtte, mint az állandó, a szakadatlan, a minden pillanatban kitörni kész forradalom...

Lenin nagy kínnal ír, szélütött jobbkezét csak úgy tudja mozgatni, hogy a bal kezével tologatja. 

A végrendeletét írja...

Kinek?

Maga sem tudja.

Nincs senki, akihez érzelmi közösség fűzné: közönyösen, sajnálkozás nélkül itt tud hagyni mindenkit...

Sohasem szeretett senkit, úgy, ahogy minden ember szeret.

Akaratának és gondolatának erejét, érzelmeinek és szívének tüzét mindenestül Oroszországnak adta, ennek a szegény, tudatlan, elnyomott Oroszországnak, amely oly keservesen nyög, mint a vontatók a Volga partján:

- O-o-ej! O-o-ej!

Igen... hozzá intézi ezeket a béna kézzel írt utolsó szavakat, hozzá, Oroszországhoz... Meghallja ezeket majd a párt is, amelynek kezében marad a kormányrúd... utolsó gondolata megmarad a papiroson, mint annyi más száz és ezer, amelyek olyanok voltak, mint fellobbanó fények az üstökös csóvájában, mint pörölycsapások. 

Bevégezte.

Halálra fáradtan behívta a titkárnőjét.

És nem hallotta a tulajdon hangját.

Felkiáltott...

Hogy fáj, hogy ég a feje...

*

Jött egy újabb, sokkal erősebb hűdés-roham, amely megbénította Vladimir Iljicsnek a nyelvét.

Lenint elszállították Moszkva környékére, Gorkij villájába.

A Kremlben, ha beteg volt is, ha egyetlen gondolatát sem tudta kifejezni, mégiscsak útjában volt Sztálinnak és Trockijnak: olvasta az újságokat, meghallgatta titkárnőjének, Fotijevának jelentéseit, Nadjezda Konsztantinovna Krupszkája megjegyzéseit, magához hívatta a biztosokat, fenyegetően mozgatta bal kezét, érthetetlen szavakat dadogott, miközben a nyála a szakállára csordult.

Gorkij messzi volt a két vetélytárstól, akik minden pillanatban készek voltak hajba kapni.

Mind a ketten kihasználhatták a haldokló bálvány varázsát, akiknek a nevéről újra keresztelték Petrograd városát.

Lenin megértette, hogy ez a halál.

Megértette, hogy egyedül maradt.

A történelem áradata elsodorta útjából, hogy tovább rohanjon a maga megszokott medrében.

Már csak annyit ért, mint egy jelszó, mint egy eleven és nyitott könyv, a rabszolgák Evangéliumának jövendöléseivel és kinyilatkoztatásaival.

Ennek az Evangéliumnak a végére maga írta oda a rettenetes szót: - Vége!

Hálás hívei nevéről nevezték el az északi fővárost: Leningrádnak.

A halál? ...

Nem akart eltűnni a világból, amely felett roppant méretű véres ív támadt az ő nyomán, mint valami ismeretlen és gyászos üstökös.

Vladimir Iljics agyában és szívében kimeríthetetlen erő rejtőzködött.

Megint talpra állt, bal kezével írogatott, és alávetette magát a specialisták gyógymódjának, akik azzal kísérleteztek, hogy visszaadják a beszélőképességét.

A biztosok minduntalan meglátogatták. Végighallgatta őket, mindent megértett, csak nem tudott felelni; kétségbeesetten mozgatta a bal kezét, és elnyújtott bőgés tört fel torkából...

Kikocsizott, és elnézte a hó borította síkságokat, a lombtalan, karcsú nyírfák hófehér törzseit.

Furcsa emlékek ébredeztek benne, s ezt motyogta magában:

- Nini... Dona Frumkin fehér teste... És aztán véres könnyek, két vörös és forró vonal szántja végig az arcát... 

- Apanasevics, öld meg Dzierzynszkit! - ordította Lenin, de nem hallotta a saját hangját.

Nadjezda Konsztantinovna hallotta a hörgését; odahajolt és megkérdezte:

- Fázol?

Vladimir Iljics türelmetlenül odafordította a fejét.

A feje égett, boltozatos koponyájában háborogtak a gondolatok, s mindegyik mint egy-egy éles szilánk karcolta, sebezte, vérezte az agyvelejét...

- Segítség! - ordította dadogva, érthetetlenül, és eltorzult, vértelen ajkain fehér hab buggyant.

Mikor hazaért, ágyba feküdt.

Egyéb szenvedéseit tetézte az álmatlanság.

- Olyan lettem, mint Dzierzynszki - gondolta magában Lenin kétségbeesetten, s álló napokon és éjszakákon át csak a mennyezetet bámulta.

A fehér térség tágult, megnyílt, s roppant méretekben kiszélesedett.

- Ez nem a mennyezet - gondolta most. - Hát akkor mi ez, amit látok?

Lehúnyta a bal szemét, hogy jobban lásson, és emberfeletti erőfeszítéssel összefogta a gondolatait. 

Kezdődtek a látomások...

*

- Nini: Oroszország... Milyen sápadt, vértelen, egész meggyötört testében nincs egy csepp vér... Csupa óriási pattanás... Nem... Ezek a sírok... Rengeteg, ismeretlen sír, s nincs rajtuk kereszt...

Egyszerre csak megmozdul a roppant sápadt hulla, s olyan lesz, mint az a lódög, ott a Volga partján, Kokuskin háza mögött.

Dagad... egyre dagad... aztán fölpukkad.

A felpuffadt törzs belsejéből feloszlásnak indult, elkékült, iszonyú hullák tódulnak kifelé...

Elena Remizova... Az aranyhajú Lena... Selaninov... Visszarjon Csernavin... Dora... Mina Frumkin... Volodimirov... A kis Pjotr...

És mögöttük felbukkan Trockij, Dzierzynszki, Fedorenko, Kalajnen, és az a fürge kis professzor, kezében a paralízis-baktériumokkal teli üveg...

Megállnak, és éles hangon kiáltják:

- Éljen a forradalom! Éljen a proletárdiktatúra! Éljen a mi vezérünk, Vladimir Lenin! ... Hurrá! Hurrá-á!

Most valami sugárzó és szelíd jelenség áll közé és az elvtársak közé.

Vállára omló aranyhaja megcsillan a napfényben, szőke szakálla végighull fehér ruháján, és kezével az ég felé mutat.

Halk hangja fenyegetően csendül:

- Bizony-bizony mondom nektek: mindaz, mit a szeretet nevében cselekedtetek, latra vettetik, de nem a ti igazságtok mérlegén, ítéletet nyer és bocsánatot...

Lenin összeszedi minden erejét, bal könyökén feltámaszkodik és dadog...

- A szeretet nevében, Kri...

A sugárzó alak szemében villám lobban: elvakítja és lesújtja őt.

Vladimir Iljics visszahanyatlik és hörög, nem lát már semmit, nem érez már semit: már csak úgy rémlik neki, hogy irtózatos sebességgel zuhan lefelé, valami mélységbe; beburkolja a sötétség, s elnyeli gondolatainak sodrát és érzéseinek visszhangjait...

*

Egy órával később a Kreml tetején a vörös zászló mellett ott lobogott a fekete: a halál hírnöke...

A tüzes és véres szivárvány kihunyt, és az ismeretlen üstökös pusztító tömege örökre szétmállott a feneketlen végtelenségben.

XXXVI.

A Vörös Téren, a felséges Szent Vazul székesegyházzal szemben - amely számtalan kerek kupolájával, falainak sokszínű zománcával Bizánc nehéz pompájának és Kelet káprázatainak keveréke - egy másik emlékmű emelkedik. Egyszínű fából van, kezdetleges mértani forma, sötét, szinte fekete, arányosan határolt síkok, súlyos és egyhangú tömegek... Ott emelkedik az az emlékmű, amelynek minden porcikája elárulja, hogy alkotójának nem volt teremtő fantáziája.

Így építettek ezer meg ezer évvel ezelőtt Asszíria és Babilónia szenvedő rabszolgái, így tornyosult fel Salamon temploma, így támadtak az egyiptomi fáraók palotái; ezeknek az épületeknek súlyosaknak, hatalmasaknak, fenyegetőknek kellett lenniök, mert bennük székeltek Kánaán és Ket földjének kegyetlen istenei, vagy a világ négy tájának királyai, méltó párjai isteneknek, Asszur, Baal, Ra... a pusztító Nap sarjadékai.

Az emlékmű homlokzatán egyetlen szó: LENIN.

Ebben az emlékműben nyugszik a proletárdiktátor bebalzsamozott holtteste.

Kristálykoporsóban, katonaköpenyben, mellén a "Vörös Zászló Rend" csillagával, fekszik Lenin.

Sárga, pergamentszerű bőre most még jobban kiemeli arcának mongol vonásait: a halál nem tudta feloldani jobb kezének görcsös merevségét; olyan, mintha halálos csapásra akarna lesújtani vele, olyan, mint a pöröly a kovács kezében.

Az ember szinte azt hinné, hogy a rettenetes Tamerlán gigászi síremlékét hozták el Ázsia szívéből ide, Moszkvába, ahol hosszú századokon át uralkodtak Dzsingisz kán utódjai, aztán Moszkovia félig tatár fejedelmei, s végül, a XX. században ez a mongol-európai, akinek a gondolata szüntelenül vissza-visszaszállt a határtalan ázsiai sztyeppékre, a mély hegyszorosokba, ahol rablóhordák tanyáznak, amelyek a pusztításon kívül egyebet nem ismernek.

A folyó partjától Lenin mauzóleumáig hosszú sorban állnak az emberek: sorra bemennek a sötét sírboltba, a négyszögletes kapun át, amelynél mereven, mint szobrok, állnak őrt a katonák, nagy nehezen előre botorkálnak a fátyollal bevont vörös lámpák gyér világosságában, ellépnek a kristálykoporsó előtt, miközben egyre felhangzik a nógató kiáltás:

- Mozogjatok! Ne álljatok meg! Mozogjatok!

Sorban elmennek előtte katonák, munkások, ismeretlen és szürke tömeg, távoli tartományok küldöttei, s ezer meg ezer szem siklik végig pergament-arcán s ökölbe szorult kezén: keresnek valamit a vezér lezárt szemhéjai mögött, és gondolataik láthatatlanul ott maradnak a homályban, amely befészkelődik a kihunyt szemek üregébe, ott lebeg födetlen, előrerúgó homlokán és a szája ráncain.

Ömlik az emberfolyam, magábaszálltan, némán és rémülten kígyózik előre, mint hangyák végtelen sora, amely új utakat, új életet keres.

Egy másik négyszögletes kapu, amelynél szinte kővé meredten állnak őrt a katonák, ontja a Vörös Térre az új Próféta templomának látogatóit, akik ott kint döbbent ámulattal állnak meg, mikor eléjük mered a Szent Vazul székesegyháznak, Rettenetes Iván furcsa és pazar alkotásának számtalan komor kupolája és tornyocskája.

És akkor a tömör áradat ezernyi kis patakra szakad, amelyek eltűnnek az utcák torkaiban, és az emberek töprengve mennek a csöndben, megindultan, ünnepélyesen.

Csak mikor megüti orrukat a sikátorok bűze, mikor megint szemükbe ütközik az élet nyomorúsága, ami mindenünnen lerí, mikor fölugat a gépfegyver jellegzetes kattogása a cseka palotájának udvarán, ahol halomra gyilkolják a parasztokat és munkásokat: csak akkor törik meg a varázs, csak akkor születik meg a lelkek mélyén a valóság visszhangja.

Egy parasztasszony megrántja az ura karját, és odasúgja:

- Azt beszélik, hogy Lenin rothad, és az orvosok "helyrehozzák" és kipingálják...

A paraszt hosszan nézi a feleségét, és fogcsikorgatva válaszolja:

- Csak hadd rothadjon... ő az oka, hogy egész Oroszország megrothadt...

- Ó - sóhajt fel az asszony.

- Egyik cárnak se volt ilyen gyönyörű síremléke! - kiált fel büszkén egy munkás, amint áthalad a Vörös Téren. - Nagy pompával temettük el a mi Iljicsünket! Halott és mégsem halt meg, mert mindenki láthatja őt. Úgy fejszik ott, mintha élne. Az ember azt hinné, hogy csak elfáradt és elaludt...

Egy másik munkás, mikor ezt hallja, csak ingatja a fejét, és megilletődötten, halk hangon ezt mondja rá:

- Nem jól van ez... Nem lett volna szabad fából építeni a mauzóleumot... leéghet...

A székesegyház mellett egy csoport ember álldogál; épp most látogatták meg a halott diktátort, és némán bámulják az építmény körvonalait és a feketés alapon a fehér betűket: LENIN.

- Az Antikrisztus ... - suttogja egy asszony, miközben ijedten néz egy magas, sovány, tüzes és bátor tekintetű férfira.

- Ha egyszer meghalt, és az orvosi tudomány minden mesterkedése ellenére mégis rothad, az annyit jelent, hogy nem volt az Antikrisztus - mondja rá egy hajlott hátú aggastyán, s ő is föltekint annak a férfinak az arcába, aki egyre csak mereven nézi a mauzóleumot.

Végre ez a férfi, mikor már annyi könyörgő tekintet csüngött rajta, fölriadt töprengéséből és halkan megszólalt:

- Ő talán öntudatlanul is a Teremtő akaratát hajtotta végre... Isten ostora lett, amellyel a Legfőbb Bíró büntette az igazságtalanságban élő emberiséget. Ne átkozzátok, testvéreim, ne szidalmazzátok! Ő az Ég által ránk szabott büntetést hajtotta végre, és a bűnbánatra vezérelt bennünket!

- Tiszteletreméltó püspök, Nikodém atya, mit beszélsz? - szólt közbe valaki a tömegből.

- Bizony mondom nektek, hogy ez az ember nagyszerű munkát hajtott végre - felelte a püspök ihletett hangon. - Megölte bennünk a rabszolgaság szellemét, felébresztette az elbizakodott és hatalmas emberek lelkiismeretét, újraélesztette a lelkekben az igaz hitet, legyőzte bennünk a vértanúságtól és a haláltól való rettegést, és hamis utakra vezetett bennünket, hogy mindenki lássa, hogy csak a lélek által szerezhetjük meg a szabadságot és a boldogságot ezen a földön, és a mennyei jutalmat a Teremtő trónusának zsámolyánál. Az ő kezét és vakmerő eszét az Isten irányította!

- De valóságos méregáradatot hagyott maga után... két nemzedéket megmérgezett a jelszavaival - vágott közbe egy asszony. - Gondolj az ifjakra és a gyermekekre...

- Én pedig mondom nektek: olyanok ezek, mint a mező virágai: mikor a nap felkel, fonnyadoznak és lekonyulnak... gyengék és hitványak... nem kellenek senkinek - suttogta a püspök.

- Adja Isten! - mondták rá valamennyien mély sóhajtással.

- Itt maradt még Trockij, Sztálin, Zinovjev, Kamjenev és ezer más - jegyezte meg az öreg. - Kezükben a hatalom, és van erejük is hozzá...

A püspök ráemelte tüzes tekintetét, és ihletett hangon megszólalt:

- Szent János, akit Krisztus minden tanítványai között legjobban szeretett, Patmosz szigetén kinyilatkoztatást nyert, amelyet szóról szóra feljegyzett, mivelhogy Isten megbizonyította annak igazságát. Mondja pedig az Úrnak apostola:

"És mondá nekem az Isten: Ne pecsételd be e könyv jövendölésének igéit, mert az idő közel vagyon. Aki árt, ám ártson tovább is; de aki igaz, legyen igazabb, és a szent legyen szentebb. Íme, hamar eljövök, és jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek az ő cselekedetei szerint. Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég." (Szent János: Jelenések Könyve 20, 10-13.)

A püspök még egy utolsó pillantást vetett a mauzóleum komor tömegére és az emberektől nyüzsgő térre, aztán gyorsan megindult és eltűnt az egyik közeli sikátorban. Utána elszállingóztak a többiek is.

És nem látják, amint a katonák kivonszolnak a mauzóleumból egy öreg koldust, aki kapkodja fejét a csapások elől; és nem hallják, hogy ordít és üvölt, mikor letépik testéről a rongyait, kiszaggatják a szakállát és a haját, verik a kardjuk markolatával és az ökleikkel előre taszigálják.

A koldus erőnek erejével ki akarja tépni magát a kezükből, és keservesen ordítozik:

- Orosz férfiak! ... Keljetek föl. Elvették a hazátokat, a vallástokat, a becsületeteket. És most a szegények apjának, Leninnek ellopták az agyvelejét, kitépták a szívét, s mind a kettőt aranydobozba tették, s hét nagy pecséttel zártak le a födelét. Most ott fekszik a ravatalon, de nem tud ránk gondolni, nem tudja szeretni a nyomorultakat, a szenvedőket, az üldözötteket... Jó emberek... Keljetek föl!

És a jajveszékelése összevegyül az elnyomottak imádságának zúgó visszhangjával, az Internacionáléval, amit komor ünnepélyességgel énekelnek a próféta és a vezér sírja előtt...

Egyszerre csak elnémul az ének.

A Vörös Téren újabb menet közeleg, némán lépked, a Kreml főkapuja felé hullámzik, hogy ottan viharosan, fenyegetőn felnyögjön, felüvöltsön.

- Éhen halunk! ... Munkát adjatok! ... Kenyeret adjatok! Adjatok munkát és kenyeret!

A falakon kattogni kezd a gépfegyver, fölötte fehéres füstfelleg szálldogál.

A kiéhezetteknek, a nyomorultaknak a gépfegyver felel.

VÉGE

*

In Ossendowski, Ferdinand: Lenin. Második kötet. Ford.: Torday Géza. Franklin-Társulat Kiadása, Budapest, 1930, 282-293.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters