Az elmúlt császárságok nyomában szociális forradalmak szele söpört végig a történelem országútján. Scheidemannok, Ebertek, Leninék, Radekék szállták meg a hatalom bástyáit, hogy rövid vezérlésük után helyüket átengedjék azoknak a hatalmas, erős akaratú politikai egyéniségeknek, akik előkészí­tették a modern cezarizmusokat. A sebesen pergő világdráma egyik mellékszereplőjeként most itt áll a magyarság, miként történelme során annyiszor, két világhatalom mezsgyéjén. Nyugodtan tekint körül, mert nem új a helyzete, nem új a szerepe. Az Árpádok korszakában a német-római szent biroda­lom és a keleti, görög császárság, Bizánc volt a magyarsággal szomszédos két nagyhatalom, hogy a későbbi századokban a császári hatalom és a magas porta váltsa fel a korábban reánk ható nagyhatalmak szerepét. A világháborút megelőző ember­öltő során a pángermánizmus és a pánszlávizmus erővonalainak keresztezésében éltünk. Most is egy, hatalmával V. Károly birodalmára emlékeztető uralom rendszere és egy új iszlám súrolja határainkat. Most is hatalomközi helyzetben, két világbiroda­lom közé ékelődve nyugodtan élünk, mert jól tudjuk és ösztö­neinkkel érezzük, hogy ilyen helyzet elősegítheti nemzetek fennmaradását, sőt - csak Belgium esetére gondoljunk - előmozdíthatja új nemzetek képződését is. Ki tudja, vajon nem annak tulajdonítható-e a magyar uralom állandósulása a Kárpát-medencében, hogy szomszédságunkban mindig két világhatalom érdeke érintkezett.

Hazánk helyzetének sajátosságát napjainkban az adja meg, hogy nem csupán birodalmak között, de merőben eltérő szel­lemi világok között is éli a maga életét. A szomszédos hatal­mak állami életének gócpontjai, Berlin és Moszkva ugyanis ma nem csupán politikai rendszerek középpontjai, hanem szel­lemi gyújtópontok, ahová és ahonnan szellem árad felénk is - mindenfelé. Ez a bennünket környező barna és vörös világ a szomszédos bolygókkal együtt azonban nem nyugalmi állapotban levő, hanem gyors, belső átalakulásban feszülő, táguló politikai naprendszerek, amelyeknek jövője nem csupán belső életük törvényszerűségeitől, hanem más napok körül kialakult rendszerek vonzó-taszító erejétől is függ. Kor­fordulóhoz érkezett az emberi együttélés egész mindensége, mert valamennyi tényező, amelynek hatásától az emberközi viszonyok alakulása függ, egyidejűleg hat a gyökeres változás irányában.

Emberöltők során át Európa népeinek irányítói meg­egyeztek abban, hogy a létben a legmagasabb érték a jó, az igaz, a szép, és mindháromnak állandó és legtökéletesebb vise­lője az Istenség. Megegyeztek abban, hogy minden egyéb tár­sadalmi, kulturális, népi érték rangban ez után következik. A korforduló ott kezdődött, amikor az Isten igájából kirugasz­kodó, az értékek hagyományos rendjével szemben lázadozó emberi gondolat önkényesen új rendjét állapította meg az ér­tékek egymásutánjának, mondván: legfőbb érték az öncélú ember, vagy a gyümölcsöző tőke, esetleg a vérségi értelemben tiszta fajiság, netán az emberek arányos anyagi szükségletkielé­gítése. Amióta a francia forradalmat előkészítő „felvilágoso­dás“ felborította az értékek természetes rendjét, az ettől elsza­kadt felfogású ember szüntelenül új értékrendszert szerkeszt, s mert önkényesen jár el, természetesen csak olyat fogad el, amely politikai, hatalmi, társadalmi magatartását igazolja. Ami tehát erkölcsi színezetet ad valaminő uralomnak: gondo­latok, emberek, javak felett a hatalom gyakorlásának. Így ala­kulnak ki a szellemi birodalmak, amelyekhez azok tartoznak, akik ugyanannak az értékrendszernek a hitvallói. Így van birodalom, amelynek tagjai a vérségi értelmű tiszta fajiságot fogadják el legfőbb értéknek, és ismét van birodalom, ahol a legfőbb érték az arányos szükségletkielégítés. Ezeknek a biro­dalmaknak a határai az emberek lelkében, gondolkodásában vonulnak, és ezért nem esnek egybe ama országok határaival, amelyeknek irányítói különben magukévá tették a szellemi birodalom értékrendjét. Hazánk tehát nem csupán politikai, hanem szellemi értelemben is vett birodalmak tőszomszédsá­gában él.

A szüntelenül változó értékrendek forradalmát gyorsítja az életkörnyezet változása, a technikai fejlődés következté­ben. A múlt embere hozzászokott a meglevőhöz, és szerette azt. A ma embere hozzászokott a változáshoz, és kívánja azt. Az európai élet amerikanizálódása oda vezetett, hogy a jellegze­tesen mai ember nem elégszik meg a lassú, fokozatos fejlődés­sel, hanem mindenben olyan gyökeres változást kíván, aminőt az előtte lepergett történelemben, technikai forradalomban, társadalmi átértékelődésben tapasztalt. A színház lassú ese­ményfolyását követte a filmtörténetek irama, a természethez kötött lójárását a gépkocsi, a repülőgép száguldása, a szoná­tákat és etűdöket a jazz-band, a ragtime-zene, a történeti stí­lusokat pedig a higiénikus modern épületkockák. Ahogyan az amerikai kiütésre uszítja a boxmérkőzések hőseit, akként a ma embere titkolt izgalommal örül minden versenynek, emberek, osztályok, népek közötti küzdelemnek, mert ettől is szenzációt,újabb izgalmat, változást remél. A vivere pericolosamente, a veszélyes élet elve nem azért népszerű, mert született hős a ma embere, hanem mert szenzációra, izgató újdonságra, meglepő változásra éhes. A ma emberének idegéhsége követeli meg, hogy az állam minden cselekvése reform legyen, hogy általá­ban minden mássá váljék. Innen a pan-reform irányzata, min­den életjelenség és társadalmi tény gyökeres módosításának türelmetlen sóvárgása. Ettől a szellemi és ösztönbeli állapottól csak egy lépés a pan-destrukcióig; minden meglevőnek felborítása az új, az egészen más, a hatalmas ismeretlen eljövetele érdekében.

Sok emberöltő nehéz munkájával kialakult egy értelmes nemzetközi munkamegoszlás, amelytől a nemzetek szellemi és vagyonbeli gyarapodása volt joggal remélhető. Ennek előfeltétele volt a pénztőkék, az áruk, az emberek, a szellemi javak szabad mozgása világszerte, politikai határokra tekintet nél­kül. Ennek tulajdonítható Európa gazdagodása szellemiekben, anyagiakban a múlt század folyamán, ez a magyarázata az életszínvonal általános és jelentős emelkedésének a világhábo­rúig. A nagyhatalmak féltékenysége, politikai vetélkedése kivál­totta az újabb háborúktól való félelmet, a kölcsönös bizalmat­lanságot, az újabb nemzetközi összeütközésekre való állandó felkészülést, a gazdasági önellátásnak az elvét. A politika meg­bontotta a világgazdasági összefüggéseket, lehetetlenné tette a nemzetközi munkamegoszlás és a piaci önkiegyensúlyozás érvé­nyesülését, és ezzel válságot teremtett a kapitalizmusban. A versenygazdálkodás háttérbe szorult, az önellátás elvéből és az ipari mozgósítások előkészítéséből a kötött gazdálkodásnak új szervezeti formái alakultak ki. Az államok sokszor akaratlanul belevitték a szocializmust eredetileg kapitalista gazdasági rendszerükbe, és ma is tart az ellentétes alapelvű gazdaságpolitikai törekvések kereszteződése, hibrid formáiknak szüntelen válto­zása. Már nem élünk kapitalizmusban, de szocializmusban sem. Korfordulón vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy Európán kívül nincsenek friss, eleven kapitalizmusok, a korai kapitaliz­mus minden társadalombontó, néprontó kísérő jelenségével. Így a legutóbbi évekig volt japán kapitalizmus, Dél-Amerikában és Dél-Afrikában pedig még a korai kapitalizmus jelensé­geivel találkozunk. Ezeknek fejlődése, térfoglalása természetesen gátat vet az európai kapitalizmus térhódításának, márpedig expanzió nélkül sorvadásnak indul minden kapitalista gazdál­kodás. Ezért szükségképpen új gazdasági forma felé haladunk. Ez a gazdasági átalakulás természetesen új társadalmi szerke­zetet vált ki, és a gazdálkodás szellemiségének és életformájának átalakulása megköveteli az ennek megfelelő államigazgatási, államszervezeti formának kialakítását. Az irányított, a kötött gazdálkodás, a szocializmussal ötvözött kapitalizmus állama nem lehet az, ami megfelelt a liberalizmus XIX. századbeli többé-kevésbé szabad kereseti gazdálkodásának. Új államiság felé haladunk, hiába: korfordulón vagyunk. Fel kell ismer­nünk, hogy az emberi együttélés létező közberendezései nem felelnek meg a ma embertípusának, egyéni és gazdasági élet­formájának, az irányított gazdálkodás, a felfokozott ütemű nemzeti élet követelményének.

A hazaszeretet, a szülők, az ősök földje felé forduló, a le­tűnt nemzedékek szellemi értékeit a hagyományokban ápoló patriotizmus a meglevő értékeket konzerváló, a családokat egy haza ölén egybetartó és a hazáért minden áldozatra képesítő érzület, gondolat ma sem lankadó törekvés. A hazaszeretetet a nép értékeinek, a nemzet sajátosságainak felismerésével, művelésével, a saját nemzetiség nagyra tartásával kiegészítő nacio­nalizmus hozzájárult a patriotizmus elmélyítéséhez, a nemzeti együvétartozás tudatához, a közért való áldozatkészség növelé­séhez. A nacionalizmus azonban eltorzult ott, ahol egyes nagy­hatalmak gazdasági imperializmusának eszközévé vagy egyes népek önfelmagasztalásának, és ezzel más népek megalázásának tényezőjévé vált. A szűk európai térben együtt élő, egymással surlódó nemzetek nacionalizmusa tehát vagy verseny-naciona­lizmussá, vagy öncélú imperializmussá alakult át. A nép hiú­ságának legyezgetéséből politikai tőkét kovácsoló közéleti em­berek betegesen érzékeny hiúságra nevelték népüket azzal, hogy minden nemzetközi ütközéskor feljajdultak a nem­zeti presztízs csorbulásán, és a nemzet nacionalista ösztön­életét felabajgatva, egymáson túltettek az ellentétek keresésé­ben és a gyűlölet szításában. A nacionalizmust meghamisítot­ták, visszaéltek a nemzetek természetes önbecsülésével és önszeretetével. Egyes nemzetek megszűntek egymás gondolatvilágában és érzületében tisztelni azt, amit saját nacionalizmusukban vitathatatlan értékként nagyra becsültek. Amíg a ke­reszténységtől ápolt hazaszeretettől áthatott nacionalizmus a nemzet erősítése mellett lehetővé tette a nemzetek együtt­működését, addig a gazdasági és öncélú uralmi imperializmussá torzult verseny-nacionalizmus a nemzetek között kölcsönös lenézéshez, egymás megvetéséhez, a nemzetközi együttműkö­dés, és ezzel az emberi együttélés válságához vezet. Végső kifejlődése ez annak a folyamatnak, amely a francia forrada­lommal és ennek szellemiségével indult. Fordulóhoz kell érnünk ezen az úton is, mert az elfajzott nacionalizmus szükségképpen a kultúrértékek és ezeket hordozó népek emberhez méltó életé­nek a megsemmisüléséhez vezet.

Új életformák felé fordulunk. S önmagunktól kérdezzük, vajon ezt nem találjuk-e meg abban a másban, amit a totális államok rendszerének nevezünk. Itt álljunk meg egy szóra. A rendszerek csak a gondolkodók fejében vannak, nem pedig a társadalmak életében. A történelem során egyetlen nemzet sem élt valaminő rendszer szerint. Így például az államtól teljesen kötetlen gazdálkodás, a gazdasági liberalizmus, a maga elvi tisztaságában még a liberalizmus XIX. századában sem volt meg sem Angliában, sem más országban. A szocializmust tiszta el­képzelésében még Szovjet-Oroszországban sem tudták megvaló­sítani, annak dacára, hogy ebben az államvezetést semmi sem korlátozta, és az ország természeti kincsei lehetővé tették a teljes önellátást, tehát a kapitalista országoktól elkülönült önálló politikai és gazdasági életet. Az élet mindig a meglevő szellemi, lelki, gazdasági, hatalmi helyzetek és adottságok szerint fejlődik, és a hatalom gyakorlói ezt a fejlődést sohasem tudják természetadta irányától annyira eltéríteni, hogy a társadalom egyetlen elv érvényesülését jelentő rendszerbe fejlődjék.

Vegyük figyelembe azt is, hogy ahány totális állam, annyiféle. Ha keletkezésüket tekintjük: Németországban a versailles-i renddel és gazdasági következményeivel szemben támadt nem­zeti ellenállás következménye. Olaszországban a fasizmust a nyugati szövetséges hatalmakban való csalódás, az állam tehetetlensége feletti elkeseredés és a középosztály gazdasági elesettségéből származó forradalmi hangulat váltotta ki.

Portugáliában Salazart az a katonai diktatúra segítette uralomra, amelynek vezetői megelégelték a portugál parla­mentáris demokrácia állandó kísérőjelenségeit, a valóságos államcsődöt és az államügyek bölcs vitelét meghiúsító örökös kormányválságokat.

A német birodalomban az állam az árja faj eszköze. A fasizmusban az állam a legmagasabb érték, öncélú, minden, ellene, kívüle semmi sem számít. Salazar Portugáliában tagadja az állam mindenhatóságát, erős állam keretében, erős családok­tól és jól szervezett autonóm hivatásrendektől várja a társada­lomnak azt az egészséges öntevékeny életét, amely a nemzet gyarapodásához vezet.

A nemzetiszocializmus nem törekszik semminemű gaz­dasági vagy társadalmi rendszer megvalósítására, hanem min­den gazdasági és társadalmi erőt a hadigazdálkodás, és ezen keresztül a hadseregfejlesztés érdekében tömörít, hogy a német haderő felszabadítsa a német nemzetet Versailles alól. Olaszország egy korporációs gazdasági rendet valósít meg, de anél­kül, hogy a magántulajdon intézményéhez és az egyéni gazdasági kezdeményezés elvének mellőzéséhez nyúlna. Portugália ugyanezt az elvet követi, azzal a különbséggel, hogy a korpo­rációk nagy része még hiányzik, de amelyek működnek, az olaszokénál az államtól függetlenebbek.

Az említett totális államokban új gazdasági vagy szociális rendszert nem valósítottak meg. Amit valóra váltottak: a jövedelemmegoszlás módosítását a kizárólag keresetükből élők s a többgyermekes szülők javára, a munkás személyiségé­től elválaszthatatlan munkának a megbecsülését, a munkarendszer tökéletesítését és az irányított gazdálkodásnak megfelelő gyors, szakszerű és rugalmas gazdasági és munkaügyi igazga­tást. Mindhárom államban ez a munkakedvet fejlesztette, mert közmeggyőződéssé vált a munka és ezzel a munkás megbecsülése, és a társadalmi igazság érvényére irányuló állandó, komoly és eredményes törekvés. Szovjet-Oroszországot nem említjük a totális államok sorában, mert ezzel szemben még a közelmúltban a totális államvezetésnek olyan tekintélye tiltakozott, aki­nek álláspontját kénytelenek vagyunk figyelembe venni. Marad Roosevelt nagy kísérlete, az Új Sáfárkodás. Új életforma? Sikere esetén valóban új lenne az amerikaiak számára, de nem előttünk, akik az Óvilágban már számos viszonylatban megismertük a szocializmusnak beépítését a kapitalizmusba. Mert az utóbbi években csak erre történt kísérlet, amelyre alkalmat Ameriká­ban ugyanaz a jelenség adott, mint korábban Európában: a versenykapitalizmusnak átfejlődése a monopolkapitalizmus zsákutcájába. Balul ütött ki, gyorsabban, mint bárhol más közösség életében, mert hiányzott az ehhez nélkülözhetetlen erőteljes, jól szervezett államhatalom. Roosevelt túl későn, csupán akkor vette észre a sorrend elvétését, amikor a végre­hajtó hatalom kiépítésének belpolitikai feltételei már meg­semmisültek. A reform, az új életforma helyett íme a kialakult helyzet: közel 9 millió munkanélküli, a közületek jó részének alig leplezett csődje, az üzlet krónikus pangása. Nem, az Új­világban sem bontakoztak ki új, reményt keltő szociális életformák.

Amikor mi, magyarok számára keresünk egy átalakuló kornak megfelelő életformát, jól tudjuk, hogy ez sem felelhet meg egy önkényesen gondolkodó emberi fejjel ötletszerűen elgondolt rendszernek, hanem ezt is a létező adottságokra figye­lemmel, a fokozatos fejlődés elve szerint kell megvalósítanunk, ahogyan pléldául a német nemzetiszocialisták is reá építették szá­mos intézményüket azokra az alapokra, amelyeket általuk súlyosan bírált és elítélt korábbi német kormányzatok raktak le. Senki se agyaljon ki légüres térben nálunk sem egy új gaz­dasági, vagy szociális rendszert, hanem vállvetett erőfeszítés­sel a meglevőből kiindulva fejlesszünk ki egy a mai magyarság társadalmi és gazdasági átalakulásának, a szociális követelmé­nyeknek és az irányított gazdálkodás természetének megfelelő szociális közberendezést. Ennél a minden tetterős magyarra háruló építő munkánál tartsunk szem előtt néhány időszerű irányelvet.

Az új szervezeti formák és működésüknek alapelvei ok nélkül ne sértsék a szomszédos nagyhatalmak érzékenységét, de ne segítsék elő közberendezéseinknek hozzáidomulását sem a szomszédos hatalmak megfelelő közintézményeihez.

Az újabb szervezeti formák kialakításánál ne csupán a gazdasági, szociális, igazgatási célszerűségre gondoljunk, hanem mindenekelőtt arra, hogy ezek megfeleljenek a magyar lelkiségnek, a magyar ember természetének, és ezzel szabadság­igényének.

Minél nagyobb nemzeti teljesítmény kiváltását segítsék elő az új szervezeti formák, mert ismerjük be, hogy mezőgaz­dasági terméseredményeink és az átlagos munkateljesítmény aránytalan a magyar föld termőerejéhez, a természettudomány fejlődéséhez, a magyar ember munkaerejéhez és értelmi színvonalához képest.

Ki kell alakítanunk a nemzeti munkának a magyar em­berhez illő rendjét és annak korszerű szervezetét. Ez csak akkor lehetséges, ha a munkát tekintjük nemzeti életünk és felemelkedésünk elsődleges tényezőjének, és a munkateljesítményt fo­gadjuk el kizárólagos társadalmi rangadónak.

Nehéz helyzetben élünk, de mindig ebben éltünk. Tatár, török megtaposott, darabokra téptek, de a történelmi csoda csak megismétlődött - nemzetként fennmaradtunk. Pedig a mainál sokkal súlyosabb időket szenvedtünk. Most is önérzetes bizalommal tekintünk jövőnkbe: a sors megadta nekünk, hogy nemzedékünk elszánt fegyelmével, magabízó, megfontolt nyugalmával s önmagát felülmúló erőfeszítésével kiérdemelheti a későbbi magyar nemzedékek elismerését.

*

A szerzőnek ezek a fejtegetései először 1939 decemberében, a Magyar Szemle XXXVII. kötetének 4. (148.) számában jelentek meg.

*

In Kovrig Béla: Korfordulón. Eszmék forrongása, új formák keresése az emberi együttélés mai válságában. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1940, 5-13.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés