Szakemberek már régen megállapították, hogy társadalomszemléletünk és állami életünk rendje egyenes vetülete az Istenről és létünk értelméről alkotott nézetünknek. Másképpen értékeli az államot a materialista, mint a keresztény, sőt még a protestáns és katolikus államtan között is lényeges eltérés van. Legtöbben azt hiszik, hogy az állam céljáról, a közjó mibenlétéről és az állami lét értékéről vallott elvi nézeteknek a gyakorlatban nincs jelentőségük, és az ezzel kapcsolatban folytatott százados viták csak meddő és súlytalan bölcselkedések. Azt hiszik, hogy az állam cselekvéseit egyedül a napi szükségletek parancsolják, mert az életnek csak maga a gondokkal vert élet fontos, és nincs ideje bíbelődni vértelen elméletekkel. Pedig az élet éppen e föltétlen gyakorlatiasság miatt szenved legtöbbet, ha csak úgy vaktában, pusztán a napi érdek kívánalmai szerint folyik, és nem a lényeges érdekek elvei irányítják. Mennyire tarthatatlan ez az álláspont, maga az élet igazolja kézzelfogható módon. Ha a közgazdaságban egyedül az egyéni önzés és az osztályérdek uralkodik, előbb vagy utóbb, de szükségképpen válságba kerül az egész rendszer. Ennek ellenére a klasszikus iskola emberei konokul hangoztatták, hogy a tudomány csak a tényekkel foglalkozik, és a normákkal nem törődik, mivel azok a tények világán kívül esnek. Ámde a válság és annak okai kétségtelenül a tények közé tartoznak, és ha a tények azt mutatják, hogy a rendszer fölbomlása és a nyomában keletkező társadalmi és politikai zavarok mind azért következtek be, mert a közgazdaság tárgyi értelmének megvalósításával se a tudomány, se a gyakorlat nem törődött, akkor felelőtlenség vagy érthetetlen elvakultság azt állítani, hogy a közgazdaság tárgyi céljának megállapítása nem tartozik a tudomány feladatai közé. Az igaz, hogy egyedül a gazdasági életből ezt a célt kiolvasni nem lehet, mert ahhoz az egész emberi lét és a kultúra mibenlétének helyes ismerete szükséges, de lehetetlen ép ésszel belátni, milyen jogon meri egy alárendelt tudomány függetleníteni magát a magasabb rendűtől? Ugyanez áll az állami élet tudományáról is, de még fokozottabb mértékben, mint a gazdaságtanról.

Helyesen csak az tud cselekedni, aki jól látja a célt, és jól választja meg a megvalósításhoz szükséges eszközöket. Olyan kivételes jelentőségű ügyben, mint a nemzet kormányzása, a célok biztos látása annyival inkább kötelező, amennyivel milliók érdeke: a közjó meghaladja az egyéni érdeket. Ma a legtöbb keresztény is teljesen feleslegesnek tartja ezt a kérdést feszegetni, annyira nyilvánvaló előtte, hogy az állam egyetlen feladata a rend és béke fenntartása a társadalomban. Ha azonban tovább kérdezzük, mit is értenek e szavakon: rend és béke, nyomban zavarba jönnék és adósok maradnak a válasszal. Nem veszik észre ugyanis, hogy amikor rendet mondanak, tulajdonképpen semmit sem mondanak, mert a rendnek csak annyiban van értelme, amennyiben bizonyos célok megvalósítását szolgálja. A rend a dolgok meghatározott elhelyezése vagy a cselekvések egymásutánja bizonyos cél elérése érdekében, azért célgondolat nélkül egyáltalán nincsen rend.

Amikor a nemzeti közösség rendjéről beszélünk, elsősorban a jogrendre gondolunk, mivel a közmondás szerint a lelkiismeretről nem ítélkezik a bíró. Valamilyen jogrend ugyanis elemi követelménye a közösségi életnek. Magából ebből az egyszerű tényből is szorosan következik, hogy az államtudomány függ a keresztény erkölcstantól, és annak igazságait nem nélkülözheti. A jogrend az egyetemesen érvényes és kötelező erkölcsi világrendnek lényeges része, és magában foglalja mindazt, amire az igazságosság erénye és törvénye kötelez bennünket. Ezért is mondják, hogy az igazságosság az országok fundamentuma. Keresztény ember tehát csak olyan alkotmányt tekinthet jónak és helyesnek, amely összhangban van az erkölcsi törvény rendjével, és ha az állam törvénye ezzel ellenkezőt parancsol, semmi körülmények között sem szabad annak engedelmeskednie. A keresztény tan mutatja meg a személyiség értékét, az ember rendeltetését, a tekintély mibenlétét, a család és házasság szentségét, hogy csak a legfontosabb igazságokat említsük, amelyek közösségi életünket szabályozzák és irányítják. Ezért is szükségképpen más egy kommunista vagy szabadgondolkodó társadalom alkotmánya, mint a kereszténységé. Más a tulajdon jogrendje az individualista gazdasági rendszerben, mint abban, amelynek legfőbb gazdaságpolitikai elve a szociális igazságosság törvénye.

A jogrend ugyan közvetlenül a külső magatartást és cselekvést tekinti, de okos kormányzat és nemzet nem lehet közömbös a polgárok belső erkölcsi értékeivel szemben sem, hiszen az állam fennmaradása és virágzása elsősorban ettől függ. Az állam ugyanis annyit ér, amennyit polgárai érnek; a polgárok egyéni értékét pedig erkölcsi műveltségük határozza meg. Ezért a külső, a kikényszeríthető rendnek csak az lehet a célja, hogy a nemzet erkölcsi haladását szolgálja. A szaktudás, a technikai felszerelés, a nagy vagyon, vagyis a puszta anyagi kultúra értéktelen emberek birtokában alig jelent értéket, és legfeljebb több visszaélésre ad alkalmat, mint a szegénység. A történelem egyenesen azt mutatja, hogy a nagy jólét romlásba vitt hatalmas nemzeteket, amikor az erkölcsi haladás nem tartott lépést az anyagi felemelkedéssel. Nem lehet az állam célja akármilyen társadalmi rend, hanem csak az egész nemzet teljes jóléte, amely magában foglalja a test és a lélek, a természet és a kegyelem javait egyaránt. A keresztény állam alkotmányának alapelve tehát a következő: Az állam első célja és rendeltetése a nemzet lelki jólétének előmozdítása, de emellett vannak egyéb feladatai is.

Ezt a tételt más szempontból kiindulva is könnyen igazolhatjuk. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az állam célja a közjó és végső fokon az általános jólét megvalósítása. A közjó fogalmának tartalma számos elemből áll. E helyen nem szükséges annak minden részét tüzetesen meghatározni. Teljesen elég, ha egy általános fogalmazását vesszük tekintetbe. A közjó ama javak összessége, amelyet az egész nemzet munkája hoz létre, hogy annak segítségével az egyes polgárok és családok egyéni boldogulásukat könnyen és tökéletesen elérjék. Ez a közjó a teljes földi jólét szolgálatában áll, s azért kell, hogy magában foglalja az egyéni jólét minden alkotó elemét. Szent Ágoston ezt így fejezte ki: az állam boldogságának forrása ugyanaz, mint az emberé, mert az állam nem egyéb, mint az emberek egyetértő sokasága. (Ep. 155.) Mindenki könnyen belátja, hogy bizonyos anyagi jólét feltétlenül szükséges a teljes emberi élethez, viszont nagyon kevesen vallják komoly meggyőződéssel, hogy a lelki jólét éppen annyira nélkülözhetetlen, mint a testi. A lelki javak ugyan örök boldogulásunkat szolgálják, de itt a földön, az időben kell azokat megszereznünk. és ha nincsenek meg vagy pusztulnak, velük együtt vész el az anyagi jólét is. A lelki és anyagi kultúra kölcsönösen feltételezi, támogatja és tartja egymást, s ahol az előbbeni hiányzik, a féket vesztett szenvedélyek jutnak uralomra, és megsemmisítik, amit a szorgos munka épített.

Tehát az ember teljes földi jóléte erkölcsi tökéletesség nélkül el sem gondolható, sőt annak legfőbb és legelső eleme, mert a többi javak csak merő eszközök lehetnek ennek elérésében. Minden jó keresztény esztelennek tartja azt a szülőt, aki nem törődik gyermeke erkölcsi és vallási nevelésével, mintha erre csak az Egyház volna hivatva, és neki csak arra kellene néznie, hogy a gyermek itt a földön boldoguljon. Márpedig kellő módosítással ugyanezt kell mondanunk az államról is, ha nem akarunk a laicizmus tévedésébe esni. Aki azt hiszi, hogy az állam közömbös lehet a polgárok erkölcsi és lelki jólétével szemben, az nem tudja, mennyire függ a legtöbb ember erénye és becsületessége attól a környezettől, amelyet a közélet és közvélemény jelent, és fogalma sincs arról, milyen nehéz még kedvező körülmények között is elérni az erkölcsi tökéletességet vagy akár csak a kifogástalan jellemet kialakítani magunkban. Éppen ezért köteles az állam az Egyház működését minden téren támogatni. Aki tudja, hogy az ember legfőbb személyes ügye az üdvösség, amit feltétlenül el kell érnie, és ehhez mérten minden más földi érték alig jelent valamit, aki tudja, hogy az embernek semmit sem használ akár az egész világot megnyerni, ha lelkét elveszti, annak nem lehet kétsége a jó államvezetés feladatairól sem. Azért a törvényhozás és közigazgatás első célja nem lehet más, mint a nemzet lelki egészségének, ennek a legfőbb közjónak szolgálata. Mindebből pedig önként következik, hogy az államtudomány egyenesen és közvetlenül függ a hittudománytól, mert az alapvető politikai igazságokat belőle kell merítenie. Ez a kötelesség egyúttal a legfőbb államérdek is, mert célját csak akkor éri el, ha minél magasabb műveltségre emeli polgárait. Márpedig nagyobb kultúrát nem adhat nekünk semmi más, mint a kereszténység, mert emberfölötti tökéletességre és az élet teljességére vezeti mindazokat, akik a belőle forrásozó isteni erőket befogadják, és azokkal közreműködnek. Tehát a sarkalatos kérdésre: milyen a jó és tökéletes államrend, csak az tud helyes feleletet adni, aki tudja, milyen a jó és tökéletes emberi élet. Természetesen a nevelés nem az állam közvetlen feladata, s azért az állami törvények nem arra valók, hogy az összes erények gyakorlására kötelezzenek bennünket. Ez nem tárgya a politikai törvényrendnek, de annál inkább a célja, mert erre való tekintettel kell hozni és végrehajtani a törvényeket, mert minden, tehát az állam is arra való a földön, hogy a legfőbb cél elérésében segítse az embert.

Mivel az állami lét teljes értelmét, vagyis a közjó teljes tartalmát az államtudomány csak a keresztény tanból ismerheti meg, minden rendszer, amely e ténnyel nem számol, szükségképpen csonka és téves, és mivel az utóbbi két században az európai gondolkodás egyenesen tagadta ezt a belső, lényegi összefüggést a két megismerés között, a közéletet megfosztották értelmétől, és ennek következtében kultúránk egysége is összetört. Ez a szellemi forradalom már a 15. században kezdődött, és az események logikája szerint az abszolutista és semleges államrendszereken keresztül a bolsevizmusba torkollott, ahol az emberi személyiség főségét mereven tagadják, és szemrebbenés nélkül áldoznak föl milliókat egy őrült szociális látomástól megszállt kalandorok a jelennél is ostobább jövőnek. Az embertelenség kultúrája ez, de a valóságtól elszakadt európai gondolat borzalmas alkotása, és most fizetni kell érte olyan bűnhődéssel, amilyet csak a megtagadott és lemosolygott igazság hatalma kényszeríthet ránk. Igenis van a történelemben bennható igazságosság, mert az isteni világrend fölénye és érvénye nyilatkozik meg abban is, hogy a nagy elvi tévedések a társadalmi életben uralomra jutva világot rázó összeomláshoz vezetnek.

A nemzet lelki jólétének szolgálata nem egyetlen feladata az államnak, s azért az állami közjó egész tartalma számos más elemből is áll. Ezeknek meghatározása és a céloknak megfelelő eszközök felismerése az államtudomány feladata. Ez újabb kapcsolatot teremt a keresztény erkölcstan és államtudomány között. Annyira szoros és sajátos ez a kapcsolat, hogy vele különös módon kell foglalkoznunk. Nincs ugyanis külön orvosi vagy mérnöki erkölcstan, s amit mégis annak szoktak nevezni, nem egyéb, mint az általános erkölcsi törvények alkalmazása e hivatások terén, mint például a magzatelhajtás vagy a morfium használatának kérdésében. Egészen más azonban a helyzet az államtudományt illetőleg. A társadalmi élet erkölcstana ugyanis szerves része a keresztény etikának, mivel az emberek természetüknél fogva mind állampolgárok, és ebből a tényből sajátos kötelességek fakadnak, amelyek alól senkinek sem szabad kivonnia magát. E kötelességek tartalmát pedig az állam tárgyi érdekei határozzák meg, és az erkölcsi törvény csak lelkiismeretben kötelezővé teszi azt, amit az ország érdeke feltétlenül megkíván. Ha a közigazgatási szervezet adó nélkül fenn nem tartható, akkor a polgárok kötelesek a szükséges anyagi terheket vállalni. Míg tehát egyrészt a közösségi élet legfőbb elveit az erkölcstan állapítja meg, másrészt a részletkérdésekben a megfelelő szaktudománytól szerez tájékoztatást. Úgy vagyunk ezzel is, mint a gazdaságtannal. Ami közgazdasági szempontból helyes, az erkölcsileg jó vagy megengedett, és ami szükséges, az kötelező. Egy magánvállalatnak nagyon előnyös lehet az árrombolás, sőt bizonyos ideig a vevőknek is, de mivel a közgazdaságra nézve káros, azért erkölcsileg is tilos.

Nem mellőzhetünk itt egy fontos megjegyzést. Könnyen lehetsé-ges, hogy egy bűnös cselekedet, hazugság vagy gyilkosság ideigvaló szempontból nagyon előnyös lehet a nemzeti közösségnek, de azért sohasem engedhető meg, mert fundamentális erkölcsi törvény, hogy nem szabad rosszat tenni még a jó cél érdekében sem, különben az egész erkölcsi rend felbomlik. Amint a jó eszközök nem szentesíthetik a rossz célt, éppúgy a jó cél sem mentesíti a rossz eszközöket. Ha a lázadás sikere érdekében hozott áldozat erkölcstelen, akkor bűnös a jótékonykodás is uzsorán szerzett vagyonból. A kisebb rendű jót pedig mindig alá kell rendelni a magasabb rendűnek, a hasznosat az erköl-csösnek s azért semmiféle jó címén nem szabad bűnös dolgot csele-kedni, még azért sem, hogy nagyobb bűnöket megakadályozzunk.

Ne gondolja senki, hogy e korlátok miatt a keresztény ember feltétlenül hátrányban van a közélet terén azokkal szemben, akik az erkölcsi meggondolással nem törődnek, és aggály nélkül teszik túl magukat a törvényen. Az embernek és az életnek az a teljes ismerete, amit a keresztény tudomány nyújt, roppant előnyös minden téren, ahol emberekkel van dolgunk, főleg pedig a közélet vezetésében. Egyenlő szaktudás birtokában a jó keresztény mindig különb ügyvéd, orvos, tisztviselő és politikus, mint a materialista szabadgondolkodó, mert ismeri a vallási és erkölcsi tényezők mérhetetlen hatását az életben, amiről a hitetlennek fogalma sincs. Az igazságtalan és erkölcstelen uralkodó nem is sejti, mekkora vonzóerőt gyakorol az alattvalókra az igazságosság és jellemesség, és nem is veszi észre, hogyan rohan vesztébe, amikor bűnnel aratott sikereit élvezi. Csak közhelyet ismétlünk, mikor arra is utalunk, hogy ha a rossz példák utánzásának mérge a nép lelkét megrontja, és a nemzet legfőbb vagyonát, erkölcsi egészségét megrendíti, a hatalom biztonsága és az állam fennmaradása is kétséges lesz.

Mindebből pedig egy nagy jelentőségű, egész kultúránk jövőjét vagy pusztulását magában hordó következtetést kell levonnunk. Péguy egyszer lobogó lelke sugalmazására kiáltotta a szocialisták, volt fegyvertársai felé: A szociális forradalom vagy a nagy erkölcsi reform lesz, vagy semmi sem lesz belőle. Ugyanez áll a világ holnapi új rendjéről is. Akik ezt a rendet építeni akarják, azoknak az élet keresztény ismeretére kell szert tenniök, különben a régi siralmas komédiából rendeznek új előadást. Mivel pedig a közösségi élet tudományának világi művelői között ma még alig akad néhány olyan, aki a keresztény tan birtokában művelné mesterségét, a hittudósokra hárul a feladat, hogy ezt a tudományt a mai kor embere számára megteremtsék. Ha talán sokan még nem gondolnak erre, a rendkívüli élmények leckéjében beszélő Isten parancsa majd kényszeríti őket rá.

*

In Magyar Kultúra, 29. évf., 1. szám, 7-9.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés