Ismerünk egy harmadik embertípust is, az öntudat-nélkülit, aki nem tudja magáról, hogy mennyit ér, mire képes. Éppen ezért nincs bátorsága, vállalkozó kedve, hite, bizalma önmagában. Jóllehet nem értéktelen ember, van tudása, néhány nemes jó tulajdonsága is, csak amikor elérkezik a cselekvés ideje, nem tudja ezeket a jó tulajdonságokat csatasorba állítani, mert fél a küzdelemtől. Teng-leng az életben, lassan elveszti önbizalmát s addig él - amíg más segít rajta. Embertársai egy ideig sajnálják, azután elfordulnak tőle, magára hagyják, s ilyenkor vagy egy erős uralma alá kerül, és szolgasors lesz az egész élete, vagy lassú pusztulás.

Ahogy van egyéni öntudat, éppen úgy van nemzeti öntudat is. Az olasz, a német, a török s japán nép talpra állása, naggyá válása a tudatos nemzeti életnek egy-egy nagyszerű, lelkesítő példája. Lehetetlen érzéktelenül nézni a hatalmas német vagy olasz seregek felvonulását vagy mozdulatlan keménységgel álló tömegeit. Látásukkor ellenállhatatlan erő sodrába kerül a szemlélő, és önkéntelenül is összehasonlítást tesz, azaz tenne, ha olyan gyakran láthatná a filmhíradóban a magyar hadsereget. A magyar hadseregről azonban csak a legritkáb besetben lehet bemutatót látni, pedig ez a hadsereg a miénk. A magyar öntudatot nem az idegen hadseregek látása növeli, hanem a magyar hadsereg megismerése. A fegyvernemek bemutatásának, egy-egy katonai szemle vetítésének, gyakorlatozásnak, vagy más nevelő hasznú bemutatásnak önbizalmunk fejlesztése szempontjából is nagy jelentősége lenne.

Még mindig nem ismeri eléggé saját értékeit a magyar. De mintha nem is tudná, hogy bír ilyenekkel. Vagy talán közöttünk élő és még eléggé át nemalakult idegen származásúak magyar-tudat hiánya ez a felületesség s értékeink tékozlása? Mindez ok arra, hogy megbecsüljük magyar mivoltunkat, és mindent, amiből összetevődik. Szükséges, hogy minden magyar tudatába építsük értékeink megbecsülését, s fejlesszük azokat. Egyben őrködjünk éberen, elhárítva az idegen hatások veszedelmes túltengését. Néha ugyan megmutatja a magyar, hogy mit ér, de ezt leginkább olyankor teszi, amikor kétségbe vonják jó tulajdonságait, vagy amikor lekicsinyli egy-egy idegen nemzet fia. Ilyenkor megmozdul önérzete, gyakrabban a „csak azért is”, amikor kérkedni lehet egy kicsit. Azután megint nyugalomba ernyed, s nem használja fel erőit tovább önmaga javára. - Elég volt az is, ha meglátták, hogy mit tud, ha akar - úgy gondolja.

Egy kicsit hasonlatos a magyar az öntudat nélküli emberhez, aki nagy értékeinek birtokában nem tudja, hogy mihez kezdjen. Veszedelmes nagyon az önértékelés hiánya, ha nem küzd ellene az egyén, s az egyéneken keresztül a magyar nemzet. Megmutatni a világnak például a magyar népi viseletet s a magyar népi lélek más művészi termékeit, ez lehet hasznos propaganda, mely idegenforgalmat eredményez, de ha nem vigyázunk, színpadi lelket szül, s a maradék kevés kis öntudatot is kiöli.

Lefordítani világnyelvekre tudósaink, íróink, művészeink kiválóbb munkáit, hasznos ténykedés, s az emberiség ügyének szolgálata. De mindezt megismertetni minden magyarral, már a magyar öntudat gyarapítása, azonfelül, hogy műveltségünk színvonalát is emeli. Értékeink számon tartása öntudatot eredményez, s az öntudatos magyar életből cselekvő magyar élet fakad. Áhítatos érzéssel szemléljük a vetítőgép vásznán, vagy olvassuk éppen olyan lelkesedéssel, hogy az olasz nép lecsapolt miazmás, mocsaras területeken városokat emel, és meghatódottsággal vesszük tudomásul a magyarral rokon kis finn nemzet nagyszerű tetteit, hogy lerázta magáról a rengeteg orosz uralmát, és mindenkor szembeszállt a legnagyobb veszéllyel, s hogy ennek a lelkes kis népnek nincsen egyetlen írni-olvasni nem tudó polgára sem.

Mindezek a ragyogó tények a fejlett nemzeti öntudat győzelmes nagy eredményei, amelyek a népi erők összefogásából születtek meg, s önértékelést, önbizalmat adnak egy egész nemzetnek. A magyar nemzeti öntudat a nemzet életcéljainak, küldetésének ismerete, tudata, a megszállt területek magyarjaira gondolás, és velük s a világon szerteszórt magyarokkal való kapcsolatfenntartás, fajtánk iránti imádságos szeretet táplálása, értékeink, erőnk tudata, gyarapítása, s azokért Istennel szemben a felelősség érzete. A magyar öntudat minden magyar erőfoglalata, éppen ezért kifogyhatatlan erőtartalék nemzetünk nagy életharcában.

Kétségtelenül nagy munka lesz ezeknek az értékeknek az egybegyűjtése, amely gyűjtő munka megindítása már sürgős életparancsként hangzik felénk, úgy kell elvégezni, hogy valóban értékgyűjtés legyen, és ne frázisgyártás. Hosszú idők óta a tudatos magyar életre nevelés nagy százalékban csak érzelmi nevelés volt. Az iskolák ugyan tiszteletreméltó munkát végeztek, de igen kevés értelmi elemet állítottak be a tudatos magyar életre nevelés módszerei közé. Mégis ez az alap adott magyarságunknak kevéske tudatosságot. Az iskolák után az életben általános értékű, minden magyart gondolkozásában is egybekapcsoló öntudatosítás pedig nem történt. Annál gyakrabban találkozunk a jelszavakkal, s szertefoszló szólamokkal. Ennek a szólam-magyarkodásnak, mint megbukott,rossz új magyar lírának kezdetben annyi volt a haszna, hogy minden magyar figyelmét országunk elszakított részei felé irányította. Később már ezt sem érte el, mert banálissá vált ez a kezdetben szent érzés, amelynek fokozódó fájdalommá, cselekvést hajtó erővé kellett volna átalakulnia.

A jelszavak unos-untalan való emlegetésétől lassan kihűlt a lelkek izzása, mert legtöbbször nem értek el többet a gyomor vágyainak kielégítésénél, hiszen leginkább kedélyes eszem-iszomokba fulladtak. Ezek miatt alakult ki az emberekben hamis felfogás az irredentizmusról, amely hamis felfogásban teljesen kimerült a magyar öntudat fogalma. A tömegek tudatában lassan jelentőség nélkülivé vált, komolytalan lett a frázis-irredenta, amely sokakban elaltatta vagy elszürkítette az elszakított területek és általában a magyarabb élet után való vágyat és áldozatkészséget. Újra életre kell hívni ezt a vágyat, és meg kell tisztítani minden haszontalan kolonctól. Meg kell ismernie népünknek a magyar föld s a magyar fajta egymásra utaltságát. Ismernie kell mindenkinek a magyar föld egységét, s hogy mit jelent ez az egység az ipar, a kereskedelem, a földművelés terén és hadászatilag is. A magyar öntudatot ki kell fejleszteni, és reális alapokon kell felépíteni. De mindenekelőtt meg kell teremteni, mert ha a nép széles rétegei előtt, különösen a földműves nép és kisiparosság előtt ismeretlen fogalom marad, ezért magyartalansággal vádolni őket nem lehet. Hiszen jóformán csak az elemi iskolákban hallottak valamit magyarságukról, s a nagy alföldön és az ország belsejében nem olyan átérzett valóság az, mint a végeken, ahol vagy az ellenséges szomszéd közelsége tartja ébren súrlódásokkal a nemzeti érzést, vagy a nem magyar szomszéd szüntelen látása okozza s fejleszti a magyarság tudatát. (A végek életét meg kellene ismernie minden magyarnak átmeneti szolgálati beosztás alkalmával.)

Úgy látszik, hogy ma a magyarság öntudatosodása bár elindult, mégis még akadozik, mint a sárban a szekér. A kocsin hangos szóval forgatják a sallangos cifra ostort, és még mindig pattogtatják a romantikus jelszavakat, de a kocsi alig mozdul, mert a jelszavakon táplált két gebe, a frázis és a hiúság csak mutatják, hogy húzni akarnak, hiszen erejük egy cseppnyi sincs. Valóban egyik szánalmas hibánk a hiúság, amelynek minden vágya a szónoki siker, rang, cím, kitüntetés, egyéni vágyak teljesülése, s minden egyéb csak eszköz, hiszen még a legszentebb eszmét is egyéni érvényesülések szolgálatába állítják sokan.

Csikorog a szekér, pedig táltos erejű magyar értékeink vannak szerteszórtan, csak be kellene fogni azokat. Tengődünk, vergődünk önhibánkból, mert nem tudjuk milyen értékek vannak a birtokunkban, mert azt sem halljuk, hogy mit mond minden magyarnak ezeréves történelmünk, s így azt sem tudjuk, hogy mit akarunk, s hogy mit kíván az új ezer év. Más népeket naggyá tett az, hogy egységesen gondolkodtak népük nagy kérdéseiben. Egyet akartak: tehát nagyot alkottak, megerősödtek. Mi, magyarok mindig táborokra szakadtunk - önfejűségből, hiúságból, „a magyar átok” frázisával mentve gyengeségünket -, s a mindenek fölött álló magyar gondolatot ma is feláldozzuk kisebb rendű gondolatoknak prédájául, mivel nincsen öntudatunk, amely egységessé tudna tenni és összetarthatna. Nincsen öntudatunk, amely egybekapcsolna irányzatokat és politikai pártokat, amely magyar lelkiséggel töltene el minden magyart, s egységes magyar szellemet formálna ki a politikai pártokban és társadalmi alakulatokban is. Hinni kell azonban, hogy nemesre, nagyra teremtett népünk megtalálja a jó utat. Keressük meg ezt a jó utat, ismerjük meg a magyar öntudat kialakításának néhány eszközét, feltételét, és építsünk tovább együtt mindnyájan magyarok.

*

Öntudatos magyarság, egységes magyarság

Nehéz történelmi időkben ellenséges táborokra szakadt nemzetünk, mert a magyar öntudatot politikai irányok kormányozták és sajátították ki uralmuk biztosítására. Pedig a magyar öntudatnak pártokon, sőt még vallásfelekezeteken is túl olyan nemzetfoglalatnak kell lennie, amely minden áramlattal, irányzattal szemben együtt tartja a vallásra vagy más téren különböző, elvileg ellentétes magyarokat is.

Mindenek felett állónak kell tekinteni a magyarságot! Ez a felfogás nem új vallás, nem pogánykodás, de új lelkiség, mely eddig hiányzott népünkből, vagy csak mint tudatalatti vágy élt bennünk. Ez a magyar lelkiség a magyar küldetés megértéséből sarjad, amely küldetés isteni eredetű, és így nem állítható ellentétbe a vallással, ami ennek a magyar lelkiségnek együttjárója. Mélyen vallásos, krisztusi lélek kell ehhez a magyarsághoz,hogy felemelje népünket magasztos célok meglátására, s a küldetés hitében azoknak több erővel szolgálni tudására. Akiben ez a vallásos lélek él, az nem lehet felekezetileg békétlenkedő, másokat vallási érzésében bántalmazó, hanem egyedül a maga tökéletesedését kereső magyar, aki a vallás erőforrásánál sajátos erőket gyűjt földi élete: magyar élete tökéletesebb betöltéséhez.

A magyar öntudat kialakítása nevelés kérdése. Isten imádata, a haza és a nemzet mélységes szeretete az a lelki fundamentum, amelyre valóban felépülhet a nemzet jobb, biztosabb jövendője. Nevelni kell önmagunkban, az ifjúságban és népünkben a mélyebb lelkiséget, s hogy ez a két fogalom: Isten és haza mély tartalmú, és sokra kötelez. Nem lehet ugyanakkor Istent lélekből imádni, amikor ugyanabból a lélekből oly sokszor harag és gyűlölet száll a magyar testvérek felé.

A magyar társadalomban oly sokszor kicsinyes irigység, jelentéktelen okok miatti harag választja szét az embereket. A gőg és a kasztrendszer nemcsak a felsőbb- és középosztályt s a munkásosztályt választja el egymástól még ma is, hanem az egyestársadalmi osztályokon belül, például a középosztályná lvagy a földmíves népnél is elkeserítő további rétegeződést mutat. Akinek öt hold földje van, lenézi azt, akinek egy vagy két holdja van csupán. A gazda nem adja egy iskolába gyerekét cselédje gyermekével. Ezt a bűnös gőgöt a nép nem maga találta ki, hanem felülről kapta, ahol gyakran lát széthúzást, hiúságot és irigységet.

Ünnepélyes alkalmakkor egyesek nagyon szépen tudnak beszélni az összetartásról. Sok kisebb-nagyobb hatáskörű felelős vezető önzetlenségéről, áldozatkészségéről, baráti szeretetről mondott szép beszédének viszont kiáltó cáfolata: a szónok élete. Sokan vannak, akiket ha felemel egy kissé a sors, nem tudnak többé alázatosak maradni, hanem kegyes leereszkedéssel mutogatják vélt földi nagyságukat. Ezek Jézus legnagyobb ellenségei, gőggel, önzéssel, anyagiassággal, hiúsággal; magával az ördöggel megszállott lelkek, akik kételyt támasztanak az igazság ellen, és forradalmi szélsőségekbe kergetik a jobb sorsot jogosan váró szegény embereket. Ilyenek még a szószéken állva is megrendítik a vallás iránti bizalmat, tehát elősegítik a vallástalanságot. A kommunizmusnak is sokszor azok a talajkészítői, akik maguk háborodnának fel legjobban, ha ezt vádként szegeznénk a mellüknek. Nemcsak az ateista propagandák nyomán tenyészik az istentelenség, hanem a hazug élet látása és hallása nyomán is.

A Golgota hőse a gyengék és elesettek felkarolását tanítja, de tanítását nem követjük, nem cselekesszük olyan mértékben sem, ahogyan azt megtehetnénk. Pedig ez a legnagyobb mulasztás magyar testvéreinkkel szemben. Az öntudatos magyarság sokra kötelez. Kötelez mindenekelőtt Isten és a magyar nemzet szolgálására, ígéretek nélküli, segítő, áldozatos cselekedetekkel. Az öntudatos magyar tehát szociális gondolkozású magyar is, akinek a szocializmus nem propagandaeszköz, hanem segítés, áldozatkészség, s a testvériség gyakorlása.

Az öntudatos magyar minden alkalmat megragad magyar testvéreinek megsegítésére. Az öntudatos magyar megbocsájtó magyar is,aki állandóan munkálkodik a békés együttélésen, s ha kell áldozatok árán is megteremti azt, egyéni érdekeit sohasem állítja a közös jó fejlődésének útjába. A magyar boldogulásának útja: építő Istenhit, cselekvő hazaszeretet, testvért segítő szeretet. Addig azonban csak jelszó marad mindez, amíg például nem juttatják földhöz és több kenyérhez a sokgyermekes földmíves magyar családokat. Ennek a lehetősége nem egyedül a kormányokon múlik; elsősorban rajtunk, de minden magyaron is, mindnyájunkon, ha erőnkhöz mérten, kivétel nélkül, vállaljuk a nemzeti élet terheinek megosztását. Elsősorban egymáson kell segítenünk, ha az Isten és más baráti nemzetek segítségére is számot tartunk.

Minden pártpolitikai programok fölött kétségtelenül a legnagyobb politikai program Jézus evangéliuma! Ma, aki azt hirdeti, úgy mondják: „prédikál”. Az emberek szégyenkeznek Jézus tanításaira hivatkozni, pedig ezek a tanok időtálló életigazságok, amelyeknél jobbat senki sem hozott. Nehéz küzdelmek idején kigyúlnak ezek az igék a lélekben, és eligazítanak és bátorságot, biztonságot adnak. A világháborúban sokszor tapasztaltuk erejét. Általános emberi gyengeség, hogy amikor nincsen nagy baj, könnyen megfeledkezünk Jézus tanításairól, viszont a megpróbáltatások idején rendszerint felleljük Őt. Lehet, hogy keveset beszéltek róla a 20 év alatt, s alig emlegették, mégis ott élt a magyar szívekben a Felvidéken, ahol a magyarságot a közös nehéz sors, a 20 éves cseh uralom erőszakosságai tömörítették. Ezek a magyarok lerázták magukról a gőg kórságait, és emberekké lettek egymás mellett, és ez a legtökéletesebb alapja minden politikai sikernek is. Kölcsönös tisztelet és kölcsönös megbecsülés, fegyelem és szeretet, a nagyobb hatalomban nagyobb felelősségérzet, nem pedig zsarnokoskodás! Lehetőségek keresése, ezek a jó magyar utak szilárd alapjai.

A békétlenségnek, pártokra szakadásnak, nemzetünk ereje megbontásának nagyon sok esetben egyéni okai vannak. Társadalmi egyesületek, politikai alakulatok igen gyakran egyének érvényesülését szolgálják. Ezért gyakoriak a veszekedések, támadások. Pedig a magyar természet megkívánja nemzetünk vallási, politikai tagozódását. Olyan népünk természete, gondolkodásmódja, hogy mindig akad benne más vélemény. Nekünk egymással szemben mindig más a véleményünk, és annak a végsőkig levonjuk a következményeit. Törökpártiak és németpártiak voltunk, aztán kurucok és labancok lettünk,de azért az egyik és a másik oldalon is magyarok maradtunk. Mégis nem voltunk eléggé magyarpártiak. Most is többféle hitet, nézetet vallunk, és jó is ez, hiszen sok nemzettel tarthatunk így barátságot, amire ugyancsak szükség van. Csak az a fontos, hogy ezt mint magyarpártiak, az egység és győzelem gondolatáért tudatosan cselekedjük így, nem alattomosan, csak okosan, egymásért, nemzetünkért. Minden lelki vagy politikai egyesülésnek akkor van létjogosultsága, ha a céljaiért munkálkodik elsősorban építő munkával, s ezért önmagát nemesíti, tagjaiban tökéletesíti. Mert amikor a másik tábort támadja, időt, erőt von el építő munkájából, tehát megáll, visszaesik, meggyengül és elveti a harag magját. Ma építő emberekre, építő nemes gondolatokra és jó cselekedetekre van szükség, s az ilyen szellemű egyének és csoportok elférhetnek egymás mellett, ha a hasznos és jó cselekvésében nemes versenyre kelnek egymással, s az elvi vitákból kizárnak minden személyi élt.

Nagy és boldog lesz a magyar nemzet, ha kezet fog, és együtt halad a verejtékes, poros utakon is,megosztva minden magyar testvérével a közös sors terhét.

*

Társadalmi béke, új magyar lelkiség!

Szomorú érzés látni nap-nap után azt a kicsinyességet, amely sokszor megbontja a társadalom békéjét, jelentéktelen hiúsági okok miatt. Például valamely társadalmi munkában elért siker sok derék, önzetlen ember ellen támaszt irigységet, s annak nyomán rágalmazást. Vagy választások után? Az emberek rendszerint elkerülik egymást, s ha tehetik, borsot törnek egymás orra alá, gyakran közügyekben „csak azért is”. Sokszor nagy magyar érdekek szenvedik meg az ilyen deresre való kicsinyességet, gyarlóságot. Egyik főoka ennek az, hogy sok ember csak külsőleg vallásos, s a legtöbb ember jellemében, lelkületében befejezettnek, talán tökéletesnek véli önmagát, és nem harcol hibái ellen, nem neveli állandóan önmagát.

Az irigység rohamainak, s az önzetlen munkának sokszor reménytelen birkózása egy taktikai szabályt szült, amely így hangzik: mindig másokat ültess fel sikereid trónusára, s akkor többé nem lesz bántódásod. Persze ezek a „mások” a siker gyümölcsét is leszedik - esetleg valamit juttatnak belőle annak a „kedves szerény” embernek is, aki minden munkát elvégzett.

Irigység! Akadályozója sok sikernek, a közösség, a nagyobb közület, és gyakran az egész nemzet javának. Pedig mindenki szereti élvezni a közjót, de - érdekes - nem mindenki szereti annak megteremtőjét.

Azt tanácsolja a jobbat ígérő magyar élet, hogy tanuljunk meg örülni a mások sikerének is. Ennek haszna lesz a jól végzett munka feletti öröm, s a magyar testvérek iránti szeretet megerősödése. Valóban nem nehéz más sikerének örülni, hiszen mindnyájunk javát szolgálja, aki egy vagy több magyar testvér javát szolgálja.

Az egyének irigységével szemben áll a nemzeti sikerek feletti nagyszerű lelkesedni tudás.

Az olimpiai játékok berlini megrendezése alkalmával a magyar sikerek nagy örömujjongást váltottak ki talán minden egyes magyar ember lelkéből, örültünk mindnyájan, azok is, akik jól tudjuk, hogy a test kultusza önmagában nem elég. Napjainkat akkor egyéni gondjaink ellenére is bearanyozták a győzelem feletti örömök. Mindenki rosszkedvű volt, amikor vereségről számolt be a hírszolgálat, és mindenki örült, kacagott, mint egy boldog gyermek, minden magyar győzelem hallatára. Ezek az érzések éltek az egész nemzet lelkében. De ezek az érzések hatványozott mértékben szárnyaltak és ujjongtak a Felvidék részleges felszabadulásakor, s a Ruszin-föld visszahódításakor is kiégettek a lélekből minden kicsinyességet az ujjongó öröm napjaiban.

Milyen jó volna, ha ezeket a nagy ünnepi érzéseket át tudnánk menteni a szürke hétköznapokba is, és be tudnánk zárni a lelkünk mélyébe örökre. Ilyen közös érzésekben megerősödne a nagy magyar lelki egység. Hogy ez megtörténhessék, az bizonyára nemcsak a körülményeken múlik, hanem az egyeseken, minden magyar honpolgáron is! A nemzet lelki egységének kialakításáért a közös figyelmet a minden pártpolitikai gondolat felett álló, és minden magyart érintő egyetemes magyar eseményekre, sorskérdésekre, kell terelni, mert ezek nem elválasztó erők, hanem azonos érzéseket fakasztok. Bennük az eggyé tartozás, a magyar küldetés érzete válik bizonysággá.

Tanuljunk meg örülni a mások sikerének! Egy tanító vasárnaponként délután maga köré gyűjti a környékbeli tanyák népét, télvíz idején is. Kis lakásán, meg az iskolateremben tanítja őket, és nemesítő szórakozást nyújt nekik. Nem kötelezi erre semmiféle hivatali fórum, de erre parancsolja a minden magyar testvérét szerető lelke. Egy nyugalmazott járásbíró a gazdasági élet fellendítésén munkálkodik állandóan a tanyáján: faiskolát létesített, és nemesgyümölcs-termelésre tanítja ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül a tanyák népét. Méhest épített, és megkóstoltatta a néppel a mézet, hogy kiszorítsa vele a csempészett szacharint, amit az ügynökök által megtévesztett nép egyenértékűnek tart a cukorral, bár gyermekei gyengén fejlettek, betegesek a szacharin állandó használatától.

Sok ilyen „tanító” dolgozik országszerte csendben. (A nevük nem lett divatos, mint másoké, akik sokat beszélnek a fórumokon.) A magyar lelki egység kialakításához bizonyára ilyen cselekvő és áldozatokat hozni tudó szeretetre van szükség. Valahogy úgy van az, hogy a szeretet Istentől nyert lelki kincse lehet minden magyarnak. Van, aki gyarapítja azzal, hogy sokat ád belőle, és van, aki parlagon heverteti, veszni hagyja ezt az örök értékű, isteni ajándékot. Milyen naggyá tehetnénk nemzetünket, ha a szeretettel takarékoskodnánk. Vajon jó magyar-e, és magyar-e egyáltalán, aki nem ilyen cselekvő, szeretetet osztogató magyar?

A léleknek egyént és nemzetet formáló ereje van, ahol szétsugározza a melegét, ott szertefoszlik a kétség, kicsinyhitűség, egymást marcangoló harag. Tapasztaltuk ezt az áldó erejét a közelmúltban is, amikor egy új világháború veszedelme fenyegetett. Sokan voltak akkor a megriadt, vergődő lelkek, akik kétségbeesésbe akarták lökni a nemzetet, és voltak, akik hittek, bíztak Istenben s a magyar lélek megújító erejében, és ezek megmentették a nemzetet: visszacsatoltak elszakadt nagy magyar területeket, megteremtették a magyar-lengyel határt, és valósággal sasokként csaptak le a támadó ellenségre, levegőben és földön egyaránt megsemmisítve azt. Ekkor győzött ismét a részkérdések fölé emelkedő, és mindent a nagy egyetemes magyar érdekek mérlegén mérő, egységes magyar lelkiség.

A kicsinyeskedők, pártmagyarkodók sohasem fogják megoldani a jobb magyar életet: nem fognak földet, kenyeret juttatni a parasztság földnélküli tömegeinek, nem fognak jobb szociális helyzetet sem teremteni, és nem fogják visszaszerezni az egész magyar földet, mert elvesznek a pártérdekekben, részkérdésekben, amelyek miatt nem látják az egészet. Ezért is nem egységes a magyarság. Pedig az egységes lelkiség nem zárja ki a különböző elvi felfogások érvényesülését, értékelését. De nem tűrheti meg az egyetemes magyar sorskérdések sikeres megoldása érdekében a sokféle és nem egy célba futó erők érvényesülését, a magyar erők megosztását. Keresni és megragadni azt, ami mindenekfölött összetart, egy akarásra bír minden magyart, bizonyára a leghasznosabb eljárás, mert egyesít, összeköt, tehát csak közösen végrehajtható nagy cselekvésekre is képesít, és alkalmassá tesz az ellentétek leküzdésére, megoldására. Változtassunk sorrendet ezután: ne azzal kezdjük el a közös munkát, ami szétválaszt és megakadályozza az erők egyesülését, hanem először mindig a közös vagy legalább nagyjából egyező gondolatok fonalán induljunk el, akár csak egy lépést is, ha többet nem is lehet, s csak a közös érzésekben nyert erőgyarapodás után tegyük meg a második lépést. Akik nem így cselekszenek, egymástól eltávolodnak, de legjobb esetben [is] helyben topognak.

*

In Faragó Ede: Öntudatos magyarság. II. kiadás. Garab József Könyvnyomdája, Cegléd, 1939, 3-10., 91-102.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés