Egyszerűsítésről szoktunk beszélni, mert a mo­dern államigazgatás sokszor felpanaszolt költségei­nek, lassúságának, nehézkességének, formalizmusá­nak, tévedéseinek, túlkapásainak és megannyi sok­szor felpanaszolt más hibájának egyik főokát két­ségkívül a közigazgatási rendszer bonyolultságá­ban, az igazgatási szervezet túlméretezett, s az egész közigazgatás agyonszabályozott voltában kell keres­nünk. Tudjuk azt is, hogy korábbi századok köz­igazgatása az állam patriarchálisabb színezetéhez képest szűkebb keretekben és egyszerűbb formák között, szinte minden kötött szabály nélkül, sokkal kevesebb személlyel, és sokkalta kevesebb költséggel sok tekintetben jobb, kifogástalanabb és gyorsabb munkát végzett a mainál. Egyszerűsítésre kell tehát törekednünk, de a történeti összehasonlítás minden konzekvenciáját levonnunk mégsem volna helyén­való. Korunk igényei nem engedik meg az egyszerű patriarchális formákhoz való teljes visszatérést. Az újkori államnak a mi korunkban már az emberi életnek szinte minden jelenségére, megnyilvánulá­sára és vonatkozására kiterjedő befolyása, s ennek folytán egyre növekvő közigazgatási szervezetének hatalmas méretei nélkülözhetetlenné teszik az igaz­gatás elveinek és gyakorlatának pontos és részletes szabályozását, a közigazgatás szervezetének és e szervezet működésének a múltban hiányzó szabatos körülírását. A modern állam nem nélkülözheti az állami tevékenységek körének folytonos bővülésé­vel párhuzamosan szükségképpen kialakult hatal­mas igazgatási gépezetet, és gondoskodnia kell e gé­pezet alkatrészeinek - a közigazgatási szerveknek és a közigazgatásban szolgáló személyeknek - összhangzatos és a köz javára szolgáló működéséről. Egyszerűsítés és észszerűsítés alatt tehát korántsem a primitívebb formákhoz való visszatérést, hanem a meglévő nagy és szükségképpen bonyolult szerve­zetnek a mai formákhoz, a mai igényekhez és szük­ségletekhez mért egyszerűsítését és észszerűsítósét értjük. Gondoskodnunk kell róla, hogy a túlmérete­zett közigazgatási szervezet a reális keretek közé szoríttassék, hogy az észszerűség szellemével ellen­kező, felesleges és formális elemek kiküszöböltessenek, az idők folyamán öncéllá lett intézmények és szervek ismét a köz szolgálatába állíttassanak, a kóros kinövések és fattyúhajtások az igazgatás szer­vezetéből kioperáltassanak. E nagy feladat meg­oldásához háromféle eszköz - legiszlatorikus, organizatorikus és szelektív eszközök - alkalmazása szükséges; jogszabályalkotásra, szervezőmunkára és személyi kiválasztásra van szükség. Gömbös Gyula miniszterelnök kormányprogramjában mindhárom irányban megfelelő lépéseket helyezett kilátásba, s ezek közül több fontos lépés már meg is történt. A jog­szabályok közül utalok a közigazgatás rendezéséről szóló 1929:XXX. tc. módosításáról és kiegészítésé­ről szóló 1933:XVI. tc.-re; a gyakorlati közigazga­tási vizsgát és a most meginduló tanfolyamot ennek alapján szabályozó belügyminiszteri rendeletekre, az 1934:I. tc. bizonyos rendelkezéseire, a közokta­tásügyi igazgatás átszervezéséről szóló 1935:VI. tc.-re, s a közegészségügyi igazgatás újjászervezé­sét előkészítő államosító intézkedésekről most benyújtott belügyminiszteri törvényjavaslatra. Az organizatorikus munka terén történt fontosabb lé­pések közül elég lesz a közoktatásügyi igazgatásnak az 1935:VI. tc. alapján már befejezése felé köze­ledő átszervezési munkálatairól, a belügyminisz­tériumban folyamatba tett közegészségügy-igazgatási szervezőmunkálatokról, s a többi minisztériu­mok s más intézmények kebelében is előkészületben levő átszervező munkálatokról megemlékeznem. A szelekció irányában történt és jövőben megvaló­sítandó intézkedésekre áttérve mai előadásom tulaj­donképpeni tárgyához érkeztem. Noha a közigazga­tás egyszerűsítésének és megjavításának a jogszabályalkotások és a szervezőmunka is jelentős eszkö­zei, a feladat sikeres megoldása elsősorban szemé­lyeken múlik, mert - Bismarckot idézve - „rossz törvényekkel és jó tisztviselőkkel még min­dig lehet kormányozni, de ha a tisztviselők rosszak, a legjobb törvények sem segíthetnek rajtunk“. A klasszikus angol elv - the right man on the right place - következetes alkalmazása és céltudatos érvényesítése nélkül a közigazgatás megjavítására, egyszerűsítésére és észszerűsítésére irányuló minden kísérlet, minden törvényes szabályozás és közigaz­gatási organizáció meddő és céltalan próbálkozás volna.

A kifogástalan közigazgatás első és legfontosabb előfeltétele a jó tisztviselő. Jó tisztviselőkhöz pedig az állam csupán a tudatos és szakszerű kiválasztás - a szelekció- elveinek következetes és szigorú al­kalmazásával juthat. A természet maga szelektál. A tehetségkiválasztódás a szellemi kultúra magas ré­tegeiben, a művészet, irodalom, tudomány világában, s jórészt a gazdasági életben is önműködő szelekció által történik. Az Isten adta nagy tehetségek önmaguktól és önerejüknél fogva szelektálódnak. A kö­zületek és különösen az állam igazgatási szervezeté­ben azonban a személyek kiválasztása csak mester­séges szelekció, tudatosan megválasztott ellenőrző mérték alkalmazásával történhet. Mielőtt e szelekció módjáról és eszközeiről szólnék, röviden meg kell emlékeznem a helyes államigazgatási szelekció út­jában álló, s el kell ismernünk, igen nehezen leküzdhető akadályokról.

Ez akadályok elseje és legveszedelmesebbike a protekcionizmus és nepotizmus szelleme. Másik aka­dálya a tisztviselők testületi szellemének kialaku­lásával párhuzamosan jelentkező átlagosító és egyenlősítő törekvés: az anciennitásra alapított jog­igény, más szóval a szolgálati idő hosszú tartamá­val való visszaélés. Ezzel szorosan összefügg a köztisztviselői etikával és a köztisztviselő fogalmával merőben ellentétes materiális felfogás, mely a köztisztviselő és az állam, mint munkás és munkaadó viszonyában a hivatali munka elbírálásánál a tisztviselő tömegek egyéni, gazdasági és szociális érdekeit tekinti irányadónak, s a hivatali munka értékelésénél a szolgálati időt, az anciennitást értékmérő­nek. S végül  - bármennyire kicsinyesnek tűnjék is fel emezek mellett - a szelekció egyik legnagyobb akadályaként kell megemlékeznem a vezető tisztvi­selők egy igen tekintélyes részének hivatali féltékenységéről, más tisztviselőknek a közérdeket neg­ligáló önzéséről is.

A protekcionizmus és az ennek egyik válfaja­ként jelentkező nepotizmus gyökereivel igen távoli időkbe nyúlik vissza, amikor a közhivatalok, s különösen a jobbára nobile officiumként vagy igen csekély díjazás mellett ellátott főhivatalok a társadalom legelőkelőbb rétegeinek, a főúri és előkelő ne­mesi családok tehetséges tagjaival töltettek be. Ez a rendszer, amely a vezető állásokra vonatkozólag Angliában még ma is él, a maga idejében és a maga helyén jogosult volt, mert a közfunkciók irányítására a legjobb nevelésben és legmagasabb elméleti kiképzésben részesülő társadalmi rétegből szemelte ki az arra valókat. Később azonban, s ez történt nálunk is, vagyonos és elszegényedett előkelő családok másutt boldogulásra képtelen és kevésbé tehetséges tagjainak elhelyezésére szolgáló rendszerré, majd pedig családi, politikai, társadalmi összeköttetésekkel rendelkező gyengébb elemeknek más, és gyakorta sokkalta tehetségesebbek rovására menő pártfogolásává fajult. Hivatásuk ellátására képtelen, tehetségtelen elemeknek a közigazgatásban való alkalma­zása önmagában is súlyos károkat okozhat, de még sokkalta nagyobb, szinte jóvátehetetlen következ­ményekkel jár, mikor a protekciót már hivatalban levő egyének igazságtalan előmenetelének előmozdí­tására, avagy éppen az államéletben jelentős fel­adatokkal összekötött vezető állások betöltésénél gyakorolják.

A szolgálati idő tartamára, az anciennitásra ala­pított jogigénnyel, s a tisztviselőtársadalomnak a jogigényre épített törekvéseivel már a múlt század derekán szembekerültek az államigazgatás irányítói. Mártonffy Károly megállapítása szerint már 1847-ből van egy udvari kamarai rendeletünk, mely ki­mondja, hogy a király szolgálatában töltött évek száma, bizonyos időnek fizikai eltöltése a szolgálat­ban egymagában mit sem jelenthet. De ez és a ha­sonló rendelkezések mind hiábavalók voltak, mert a hivatali munka uniformis értékelésére és a szolgálati idő értékmérő szerepének biztosítására irányuló régi törekvés folyton-folyvást erősbödött, s a tisztviselői létszám gyarapodásával különféle gazdasági, szo­ciális, politikai ideológiák hatása alatt lassanként az egész tisztviselőtársadalomba begyökeresedett. A hivatalnoki érdekképviseletek és szabad szervezetek megalakulásával - miért,  miért nem, ezúttal nem kívánom feszegetni - lassanként uralkodóvá lett a köztisztviselői hivatás magasabb etikai értelmezésé­vel össze nem egyeztethető egyenlősítési törekvés, a munka minőségi értékelését a mennyiségi értékelés­nek, ez utóbbit a szolgálati időtartam egyedül üdvö­zítő szempontjának alárendelő elmélet, triviális nyel­ven szólva: a szamárlétra elmélete. Gyakorlati al­kalmazásával elrettentő formában találkoztunk mi is a világháborút követő forradalmak tömeges és gépies előléptetései során, és - sajnos - a következő esztendőkben is. A gazdasági- és pénzkrízis következté­ben beállott fizetésekértéktelenedés, s az ezt nyomon követő tisztviselőnyomor idejében a kinevezésből vagy előléptetésből való kirekesztés még a leggyen­gébb kvalitású tisztviselővel szemben is méltány­talanságnak, sőt embertelenségnek tűnt fel, és alig jutott valakinek is eszébe, hogy ez az uniformizáló eljárás nemcsak a magasabb közszolgálati etika szempontjából kifogásolható, nemcsak demoralizál, hanem még a történelmi materializmus alapján álló munkásmozgalmak munkaértékelési elveivel sem egyeztethető össze. Míg a munkások ezekben a mun­kásmozgalmakban rendszerint csak az átlagmun­kás átlagos munkájának egyenlő értékelésére szok­tak törekedni, és sem a vezető és szakmunkások tel­jesítményének magasabb értékelését nem kifogásol­ják, sem pedig a gyengébb és vezetésre nem alkalmas munkásoknak ily pozíciókra leendő automatikus elő­léptetését nem kívánják, a tisztviselői rangsor és a középsor tiszteletének bajnokai ezzel szemben a minimális átlagmunkát végző, sőt a hivatalának ellá­tására képtelen tisztviselő számára is biztosítani kí­vánják a legmagasabb állások és vezető pozíciók el­érésének lehetőségét.

A vezető tisztviselők hivatali féltékenysége, ami a fontos és tanulságos ügyeknek kizárólagos fenn­tartásában, az ügymenet összefüggéseinek eltitkolá­sában, a tisztviselők hivatali nevelésének, és különö­sen az utódnevelésnek sok helyütt kirívóan jelentkező hiányában szokott megnyilvánulni, csúnya emberi indulatokban gyökerezik. Bár néha kiváló képességű tisztviselőknél is találkozunk ezzel a gyengeséggel, ez a fogyatékosság rendszerint a pozíciójukra mél­tatlan, szorgalmas, de gyenge tehetségű, s a képessé­gek hiányát formalizmussal és nagyképűséggel pótló vezető tisztviselőknek a hibája, akik magukat min­den áron nélkülözhetetlenné óhajtják tenni, és szolgá­lataik túlértékelését kívánják mások érvényesülésé­nek akadályozásával elérni. Ezeknek a közszolgálat­ban nélkülözhetetlen kollegiális, bajtársi szellemet is súlyosan sértő vezető tisztviselőknek bűnéül kell fel­rónunk, ha a közszolgálatban kiváló tehetségű és je­les képességű tisztviselők akadnak, akik a komo­lyabb és érdemlegesebb közigazgatási munkában hosszabb szolgálati idő után is járatlanok, s amire igen sok a példa, olyanok is, akik kedvüket vesztve, teljes apátiával végzik a hivatalban számukra kije­lölt sablonmunkát és szabványos feladatukat.

A szelekció akadályaként kell megemlékeznem még azoknak a tisztviselőknek a közszolgálat és a kollégák érdekét sértő és merőben demoralizáló önzé­séről is, akik nem hivatali természetű munkálkodá­suk - esetleges irodalmi, művészeti, tudományos avagy társadalmi munkásságuk - alapján, megfelelő külső befolyásokra támaszkodva, különleges elbánásra, s a hivatali munka alól való mentesítésre tartanak és szereznek igényt, akik a közhivatali állá­sokat saját hivatáskörükben vélt tehetségeik mellett sem érvényesülő széplelkek eltartására szolgáló sine curának vélik.

A hivatali kontraszelekciónak ezek a veszedel­mes tünetei nem hazai sajátosságok, és - szerencsére - nem is általánosak. Örömmel és megnyugvással kell megállapítanunk, hogy a közszolgálatról és a közszolgálati hivatásról alkotott magasabb etikai fel­fogásnak a magyar tisztviselőtársadalomban ma is mély gyökere, igen sok követője és hirdetője van. S alig lehet kétségünk afelől, hogy ha a kormányzat részéről e bajok kiküszöbölésére és leküzdésére ko­moly lépések történnek, a magyar tisztviselőtársada­lom túlnyomó többsége fog leginkább helyeselni. Nem sértem tehát a magyar köztisztviselők érzékenységét, ha habozás nélkül kimondom, hogy a hi­vatala megfelelő ellátására képtelen, a közszolgá­latra alkalmatlan, dologtalan tisztviselőknek semmi helyük sincs a közigazgatási szolgálatban, mert pusz­tán jelenlétükkel tetemes anyagi kárt okoznak a köz­nek, hátráltatják a közigazgatás jó munkáját, és de­moralizálják a tisztviselőtársadalmat. Ez a megfon­tolás vezette a törvényhozást, amikor a kormány kezdeményezésére az 1934:I. t.c. 1. §. (2) bekezdésé­nek b) pontjában megengedte annak a tisztviselőnek végelbánás alá vonását, aki a hivatalával járó feladat kifogástalan elvégzéséhez szükséges szakkép­zettség, szorgalom vagy egyéb fontos kellékek - pl. szellemi tehetség, jellem , közéleti erkölcs stb. - híjával van, s emiatt szolgálatát a megkívánt mér­tékben nem látja el.

A szolgálatát kifogástalanul ellátó, de az átlagképességeken felül nem emelkedő tisztviselőnek igé­nye van a közszolgálatban töltött évekhez, és itt vég­zett munkájához mért anyagi ellátásra, erkölcsi mél­tánylásra, jogi védelemre, előléptetésre, sőt vezető pozícióra is van igényük mindazoknak, akiknek erre alkalmas lelki habitusuk, magasabbrendű szellemi képességük, különleges szakismeretük, s megfelelő kezdeményező és irányító készségük van. Másfelől azonban vigyázni kell, hogy vezető állásokba olyanok ne kerüljenek az anciennitás elve alapján, akiknek arra sem rátermettségük, sem szellemi minősültségük, sem kiemelkedő szakismereteik nincsenek. A jó átlagtisztviselő erkölcsi és materiális érdekeinek, s a vezetőállásra való kiválasztás magasabb nemzeti szempontjainak összeegyeztetése az államkormány­zat egyik fontos feladata. A kivételes kvalitásokkal nem rendelkező, és vezető pozícióra nem alkalmas, de a közigazgatási szolgálatot kifogástalanul ellátó jó átlagtisztviselő hivatali munkáját valóban nagy ér­tékéhez képest kell megbecsülnünk, s mindenképpen helytelen volna azt lekicsinyelni és leértékelni. Soha­sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ez az átlag ­tisztviselő a gerince a közigazgatásnak, jogosan for­málhat tehát jogot szociális és gazdasági igényei­nek méltányos megítélésére. A két szempont méltá­nyos kiegyeztetése a gazdasági viszonyok és állampénzügyek megfelelő alakulása, a mai válság le­küzdése után bizonyára minden jó tisztviselő érde­kének sérelme nélkül meg lesz oldható, de e meg­oldáshoz csak kedvező állampénzügyi helyzetben szabad hozzáfogni.

A szelekció módjára áttérve mindenekelőtt az egészséges kiválasztás irányadó szempontjairól kí­vánok néhány szót szólni. A közszolgálati állások betöltésénél, az előléptetéseknél és a vezető tisztviselők kiszemelésénél a legkülönbözőbb nézőpontokból kiinduló kiválasztásra van szükség. Meg kell vizsgálnunk, és ellenőriznünk kell az egyéneknek a köz­tisztviselői hivatásban s a közigazgatási szolgálat­ban nélkülözhetetlen emberi és hivatalnoki képes­ségeit és tulajdonságait, aminők a tehetség és jellem, a műveltség és szakismeret, az elméleti tudás és gyakorlati érzék, a hivatásérzet és közszolgá­lati etika, a szociális érzék és tapintat, a jogérzék és méltányosság, az ítélőképesség és kezdeményező­készség. Mindezeknek együttes mérlegelése és el­bírálása, mind e szempontoknak tüzetes érvényesí­tése, vagyis a szelekció: különböző szervek feladata.

A hivatali szelekciónak már az iskolai oktatás középfokán meg kell indulnia. Épp ezért a közép­iskoláról szóló 1934:XI. tc. szövegében és indoko­lásában különös nyomatékkal emeltem ki az iskolai szelekció gondolatát. Rámutattam, hogy a nemzeti társadalomnak igen értékes, komoly elemei vannak, akik a gazdasági élet különböző területein, mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi, de más részről maga­sabb intellektuális, pl. művészi pályákon is a köz­nek hasznos munkásai, sőt vezető funkcionáriusai is lehetnek, de a magasabb elméleti műveltség meg­szerzésére, egyetemi tanulmányok végzésére még­sem alkalmasak. Épp ezért már a középiskolának tudatos kiválasztással kell a lelki habitusuk, képes­ségeik iránya és tehetségük minősége szerint fő­iskolai továbbképzésre hivatott tanulókat a többiek­től elválasztani, s őket az egyetemek, a többieket más pályák felé irányítania. Ennél az iskolai szelekciónál, épp úgy mint az új középiskola nevelő­munkájában a tudás mellett figyelmet kell fordí­tani az etika mindennél fontosabb szempontjaira is.

A második kiválasztás az egyetemeken történik a közszolgálati pályák felé. Az etikai nevelés és általános műveltség szempontjából kiinduló közép­iskola mellett az egyetem a magas műveltség és a szaktudományok oktató intézménye. Ehhez képest az egyetemen történő szelekció is elsősorban a ma­gas műveltség s a szaktudományok követelményei­nek szempontjából indul ki. Az egyetemen már kü­lönválnak a közigazgatás szolgálatába készülő tanulók a többi elméleti és magasabb képzettséget igénylő gyakorlati pályák felé induló ifjaktól. A leendő közigazgatási tisztviselők kiképzése ma is jórészt a jogtudományi karokon, és ezek mellett a speciálisan közigazgatási célzattal létesített köz­gazdaságtudományi karon történik. Ennek az okta­tásnak azonban itt is, ott is vannak fogyatékosságai, és a felsőoktatás most munkálatba vett reformja kapcsán mindenesetre ki kell terjeszkednünk a köztisztviselőnevelés problémáira is. Bármily tiszte­letreméltó érveléssel védelmezzék is az élet minden­napi problémáitól elszigetelt képzeleti szférákban mozgó tudósok az egyetemi oktatás tiszta tudomá­nyos jellegét, az egyetemeknek az eddiginél több teret kell biztosítaniuk a maguk oktatási rendszeré­ben a közigazgatási joggal és közszolgálati gyakorlattal összefüggő stúdiumoknak, mert a jogi oktatás is csak akkor lesz igazán eredményes, ha más fakul­tások oktatásához hasonlóan, a hallgatók leendő életpályájának gyakorlati követelményeivel is szá­mol. Ebből a szempontból kiindulva, gondoskod­nunk kell a más pályákon elhelyezkedő fiatalság közigazgatási kiképzéséről is. A közigazgatás legbelsőbb lényege szerint jogászi munka, s ezért a jogi képesítésű tisztviselőket sohasem nélkülözheti. A közigazgatási tisztviselői kar gerince a jogásztisztviselők nagy tömege, s mindig az is marad. De az államélet sokfelé ágazása és a közigazgatás sok­oldalú szakfeladatai mellett a mai közigazgatásban már a más irányú szakképzettséggel rendelkező tisztviselőket sem nélkülözhetjük. A közigazgatás­nak a jogászok mellett szüksége van mezőgazdákra, mérnökökre, orvosokra, tanárokra, s bár az e pályá­kon működőknek csak kisebb része fog közigazgatási funkciókat ellátni, ezeknek már az egyetemen mó­dot kell adni a közigazgatáshoz szükséges jogi, tár­sadalom- és gazdaságtudományi alapismeretek megszerzésére, akár egyetemi éveik alatt, akár ké­sőbben fognak műveltségük ily irányú kiegészítésé­hez. Ezt a szempontot is szem előtt tartottam, mi­kor az 1934:X. tc. alapján az egyetemi közgazda­ságtudományi kart a műszaki és gazdasági tudományok oktatására és művelésére hivatott főisko­lákkal egy egyetemi szervezetbe vontam össze. Az egyetemi szelekció célirányos gyakorlását az egye­temi oktatásnak, kollokviumoknak és vizsgáknak a felsőoktatási reform keretében kialakítandó új rendje lesz hivatva előmozdítani.

A gyakorlati közigazgatás szempontjából kiinduló hivatali szelekciót - mindig figyelemmel az iskolában és egyetemen érvényesített etikai, általános műveltségi, magas műveltségi és szaktudományi szem pontokra - már maga a közigazgatás végzi, s a minisztériumok irányítják .

A hivatali szelekció eszköze az első kinevezések­nél alkalmazott magas mérték. A kezdőállások betöl­tésénél a folyamodók tanulmányi eredményei, egyéni képességei a legalaposabban mérlegelendők és elbírálandók. Alapul a főiskolai minősítéshez kötött állásoknál persze az egyetemi szelekció szolgál, de kívánatos, hogy a ma már fokozott ellenőrzés alatt működő középiskolai szelekció eredményei itt is figyelembe vétessenek, mert az ifjú egyéniségének általános megítélésében a középiskola tanárai szük­ségképpen előnyösebb helyzetben vannak a hallga­tók nagyrészét közelebbről nem is ismerő egyetem i professzoroknál.

A hivatali szelekció eszköze a nemrégen életre hívott gyakorlati közigazgatási vizsga, melynek igazi hivatása az egyetemen megszerzett elméleti ismere­tek gyakorlati alkalmazására való készség[é]nek kipuhatolása. Szükséges azonban, hogy a vizsgálóbizottság praxisából teljesen kiküszöböltessenek azok a formalisztikus elemek, amelyek egyetemi vizsgarendszerünknek fogyatékosságai. Szükséges, hogy ez a vizsga valóban gyakorlati vizsga legyen a szó leg­igazibb értelmében.

A szelekció szolgálatában áll a külszolgálatnak régóta törvénybe iktatott, de a gyakorlatban teljes következetességgel keresztül nem vitt, a pénzügy-igazgatásban évtizedek óta megkívánt, s az 1935:VI. tc. alapján legutóbb a közoktatásügyi igazgatásban is életbe léptetett rendszere, aminek értelmében mi­niszteriális szolgálatra csak olyan tisztviselő alkal­mazható, aki a külső igazgatásban, illetőleg a tárca külső intézményeinél több esztendeig szolgált, és a gyakorlati közigazgatási problémákkal közvetlenül megismerkedett. Hasonlóképpen fontos eszköze a sze­lekciónak a fiatal tisztviselőknek vándorszolgálata, azaz váltakozó beosztása az egyes miniszteriális ügy­osztályokba és különböző külső igazgatási hivata­lokba.

A hivatali szelekciónak fontos és hathatós esz­köze lesz - meggyőződésem szerint - a most útnak induló Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam is. Rendeltetéséről a miniszterelnök úr és a belügy­miniszter úr előadásai  után mondanivalóm alig lehet. Csupán azt emelem ki, hogy a szorosan vett szakközigazgatás szempontjából különleges fontos­sággal bírnak a jogásztisztviselőket az őket foglal­koztató tárca körébe vágó szakismeretekben és szakintézmények problémáiban, a különféle szaktisztvi­selőket a közigazgatás jogi ismeretekben kalauzoló és kiképző előadások. Ezek lesznek hivatva a közigazgatási tisztviselőknek az egyetemen is megszerez­hető kettős szakképzettségének rendszeres kiegészí­tésére. E tanfolyam mindenesetre lényegesen bőví­teni fogja a résztvevő tisztviselők közigazgatási is­mereteit, látókörét és problémaismeretét. De alkal­mas lesz annak a szélesebb körű és intenzívebb közigazgatási érdeklődésnek a felébresztésére is, amit a jövőben minden vezető tisztviselőtől meg kell majd követelnünk. Egyik eszköze lesz tehát a vezető tiszt­viselők szelekciójának is.

Hangsúlyoznom kell azonban, hogy a közigazga­tás vezető tisztviselőinek kiválasztásánál alig lehet formális szabályokat megállapítani, és előre szabá­lyozott szelektív eszközöket alkalmazni. Anélkül, hogy a tanfolyamok és vizsgák értékét és jelentősé­gét a legkevésbé is kisebbítenék, megállapíthatjuk, hogy az államigazgatás sokoldalúsága, a vezető tiszt­viselői képességek elasztikus és a különböző helyze­tekhez képest sokféleképpen változó természete m el­lett az uniformis képzést adó és számonkérő tanfolyamok és vizsgák alapján végrehajtott kiválasztás ily esetekben könnyen formalizmusba tévedhetne, és nem hozná meg a várt eredményt. A vezető állásokra minden irányban kitérjeszkedő, szigorú, de az adott esetben szükséges szakismereteket és más egyéni kvalitásokat különösképpen mérlegelő, mindig indi­viduális szelekcióval kell a tisztviselőket kiszemelni. A tanfolyamok és vizsgák a vezető tisztviselők szelekciójának csupán kisegítő eszközei, csupán azt a szükséges ismerettöbbletet adják meg, amivel a vezetésre hivatottak természetes hajlamukat erősbíthetik, ké­pességeiket és ismereteiket tökéletesíthetik, tehetsé­güket alátámaszthatják.

A vezető tisztviselők kiválasztásánál nem csak az irányításuk alá kerülő intézmények és ügykörök je­lentősége, a közigazgatás egy-egy ágazatának sorsát hosszú évekre determináló munkásságuk fontossága miatt kell a legnagyobb gonddal és lelkiismeretes­séggel eljárni, hanem magának a hivatali szelekció­nak eredményessége és folytonossága érdekében is. A hivatali szelekciónak - az iskola, az egyetem, a tanfolyamok és vizsgák, a külszolgálat és vándorszolgálat mellett - legfontosabb eszköze, s egyszer­smind a szelekció folytonosságának és tökéletességé­nek legerősebb biztosítékai is maga a kiváló vezető tisztviselő, aki a hozzá beosztott tisztviselőket nem ­csak munkáltatja, hanem neveli és tanítja, s hiva­tali beosztásuknál, foglalkoztatásuknál, munkájuk elbírálásánál, a közérdekű szelekció magas szem­pontjaitól megkövetelt tárgyilagossággal és pártat­lansággal intézkedik, véleményez és minősít. A vezető tisztviselőnek ez a tevékenysége - elismerem - hálátlan munka; eredményei csak évtizedek múltán, legtöbbször az illetőnek hivatalból távozása után je­lentkeznek, de a köztisztviselői etika és a köz - az állam és a nemzet - szempontjából kétségkívül a legtiszteletreméltóbb és legértékesebb közszolgálati tevékenységek közé tartozik, s a helyes hivatali sze­lekciónak legsikeresebb előmozdítója.

A kifogástalanul működő közigazgatás eszményi célját, az államigazgatás nagy tisztviselőtömegeket foglalkoztató és ezerfelé ágazó mai szervezete mel­lett csak évtizedeken át céltudatosan, következetesen és folytonosan gyakorolt hivatali szelekció által kö­zelíthetjük meg. Ennek a szelekciónak elmulasztása egyértelmű volna az elöljáróban jellemzett kontraszelekciós törekvések istápolásával és a közigazga­tás csődjének előkészítésével. Ezért a kormányzat­nak a szelekciót gyakorolnia kell, noha a kiválasz­tási művelet kétségkívül sok egyéni érdeket és tö­rekvést érint. Sérti minden rossz tisztviselő, a nem dolgozók és rosszul dolgozók érdekeit. Gátat vet egynémely, kisebb munkakörben kiváló eredményt produkáló, derék és szorgalmas, de önmagát és munkáját túlértékelő, magasba igyekvő tisztviselő indokolatlan - mert a közérdekkel ellentétes -- ambíciójának. Súlyos feltételeket, nehéz önbíráló és önművelő feladatot ró mindazokra, akik a közigaz­gatás területén akár normális, akár vezető állásban munkájuk méltányos elismerését várják. De az egyéni érdekeknek el kell hallgatniuk az állami közigazgatás útján önmagát irányító és igazgató nemzet egyetemes érdekei mellett, s a magyar köztisztviselőkben - bízvást állíthatom - megvan, és mindig meglesz az erkölcsi érzék és a magasabb ér­telem annak felismeréséhez, hogy másképpen nem is lehet.

*

In Magyar Közigazgatás, 54. évf., 15. szám (1936. április 12.), 5-9.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés