Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Germanus Gyula: A föld és a faj hatása a történelemben (1919) - I. rész

Germanus Gyula: A föld és a faj hatása a történelemben (1919) - I. rész

  2021.08.30. 16:00

I. A történetbölcselet és a földrajzi tényezők

A világháborúnak szemünk előtt lejátszódó eseményei ellenállhatatlan erővel fordították figyelmünket a történelemfilozófia  néhány fontosabb eredményére, és arra késztettek, hogy régibb és újabb írók és gondolkodók rendszerét a ma tapasztalatain épülve átvizsgáljuk.


A modern történeti felfogás az evolúció elvén áll, és ez azt a hitet keltheti, hogy az emberiség élete rendszeres, megmásíthatatlan fejlődésen megy át, a melynek törvényei olyan szigorúak, mint a természettudomány törvényei. Egyenletes, lassan és arányosan hullámzó történeti menetet tételezne fel ez a felfogás, amelyet azonban a történelem vizsgálata nem igazol. Az események nem szükségszerűen történtek úgy, ahogyan történtek, irányításukba befolynak olyan tényezők, amelyek kiszámítás alá nem esnek, és oly hatás alatt állnak a múltból, amelynek elöntő szerepét ma, amikor közvetlen és tevékeny, nem észlelhetjük, és azt csak századok múltán fogja a tudomány megállapítani. Renouvier Uchronie című művében Európa és Elő-Ázsia történetét másképpen szerkeszti meg, mint ahogyan lefolyt. A Kr. utáni II. századon kezdve leírja, miként ad Marcus Aurelius a római birodalomnak új alkotmányt, hogy megmentse a keresztyének államfelforgató tanaitól. Gallia, Spanyolország, Itália és Görögország szabad lakói római polgárokká válnak. A birtokviszonyt rendezik, a polgárokat az elhagyott földekre telepítik, a latifundiumokat meghatározott méretekre szállítják le, a fennmaradó részt bérbe adják rabszolgáknak, kik ily módon szabadokká válnak. A Stoa erkölcstana szolgáltatja az állam vallását. A Lares tiszteletét felújítják, az állati áldozatokat megszüntetik. A neoplatonizmus és az. emberi jogok hite válik uralkodóvá. Ennek következtében a keresztyének önként Afrikába és keletre vándorolnak ki, hol a papság és a szekták harcaiban a keresztyénség elcsenevészedik. Nyugaton virul a kultúra. A IX. században a Kelet a népvándorlás jelében keresztes hadjáratot indít Nyugat ellen, ez azonban nem sikerül, és a germánok, kik keresztyénségüket Keletről nyerték, összeolvadnak a nyugati népekkel, és beolvadnak kultúrájukba. Renouvier szerint tehát az antik világ összeomlása nem volt szükségszerű következmény, az ókori történelem átmenete a középkorba más is lehetett volna. Érdekes azonban Paul Barthnak (Phiilos. d. Gesch., 22.) erre vonatkozó megjegyzése, amely teljes valójában elénk tárja e kérdés fontosságát, Renouvier - úgymond - a történet önkényes menetét oly ponton kezdi, amely már nem volt kritikus többé, amikor hatalmas államférfiak már nem hathattak ki irányának megváltoztatására. Ha Renouvier az állapotok oksági láncolatát kereste volna, azt kellett volna találnia, hogy az antik társadalom végzete a Gracchusok korában állt be, mert akkor a római hadsereg magva, az itáliai paraszt, habár fenyegetve, de még megvolt, később aztán kihalt, és a császárok azon igyekezete, hogy Itáliát újból benépesítsék, későn érkezett, mert nem volt meg a megfelelő emberanyag.

Nem kevesebbet mond ez az állítás, mint azt, hogy az emberi történelem bizonyos korszakai nemcsak saját maguk állapotaira, viszonyaira, hanem századokra szólóan meghatározóak lehetnek. Amikor még az akarat mérsékelhetné, irányíthatná őket, nem ismerhetjük fel hatásukat, mert a jelen szűk láthatára nem engedi sejteni a távolbahatás óriási következményeit. Amennyire megcáfolja a történelem ily felfogása a békés, egyenletes, megszakítás nélkül haladó, törvényszerű menetét, olyannyira megdöbbentően kényszeríti államférfiainkat a történelem mozgató erőinek kutatására: hiszen nem tudhatjuk, mikor és mily módon állunk oly gracchusi korban, mikor helyesen cselekedni még nem késő, nehogy látszólagos, múló jólét és virágzás után századokra pusztulás álljon be. A világháború is ilyen válaszút. Közvetlen folytatása az események olyan menete lehet, amelyből nem tudhatni talán azt sem, vajon egyes intézkedések egy század múlva nem döntik-e sírba hazánkat, mert nem volt elég gond a közvetett, fontosabb eredményekre, melyek kérlelhetetlenül sújtják apáik vétkeiért az utódokat.

A történelem az élet mestere, tartja a közmondás, de hogy mit és hogyan tanít az életre, az utódok életére is, azt nem mondja meg. Mi hozza létre a történelmet? A föld alakulata, a fajok képességei, az eszmék, az emberi akarat, a belátás? Vagy pedig földöntúli meghatározottság vezeti életünket, melyet gyarló emberi gondolkozással saját értelmünk keretén belül akarunk felfogni és emberi viszonylatból magyarázni? E kérdéseknek csak egyikére-másikára próbálok felelni. Azokra, amelyekre nézve éppen a háború alatt oly sok ki nem elégítő, egyoldalú és módszertelen feleletet hallottunk.

Vizsgálódásunk anyaga nem új. Ősrégi idők óta foglalkoztak azzal, hogy megértsék a történelem folyását, hogy megtalálják az események között az okozati kapcsolatot, és így számos tényből, tapasztalatból egy általános szabályt, törvényt vonhassanak le. Se szeri, se száma azon legendáknak és adomáknak, amelyek az élet alapoka, alaptörvénye után kutattak. A népek történelmét is egy ilyen alaptörvényre próbálták visszavezetni. A legtöbb gondolkodó azonban nem a történelmi események pontos ismeretéből indult ki, és így akarta a tipikus jelenségeket kategorizálni, hanem általános okoskodásokat választott, amelyekhez azután példát keresett a történelem gazdag eseményeiből. [1] Hibás utat választott. A legtöbb eseménynél talán éppen a legfontosabb okozati tényezőt nem ismerjük, és ezért helytelenül, tévesen soroztuk olyan kategóriába, ahol mint példa és esetleg döntő bizonyíték szerepelhet. Többnyire csak a közvetlen okozati kapcsolatot látjuk, és az eredendő ok, melynek hatása a távolban óriásivá nőtt, elvész kutató szemünk előtt. Hányszor vezethető vissza két férfi vetélkedése és harca gyermekkori ellentétekre, hányszor különít el két táborba kicsinyes féltékenység oly férfiakat, kiknek együttműködése más folyást adott volna az eseményeknek. Minket ezek az apró, de nagy horderejű tények érdekelnek, mert a népek történelmére, az emberek jólétére, pusztulására, műveltségére és boldogulására éppen olyan döntő befolyást gyakorolnak, mint a természeti tényezők. Csatavesztés nemcsak a terep alakulatától függ, hanem annak spontán kihasználásától, a hadvezér tehetségétől, rátermettségétől, számos kiszámíthatatlan véletlenségből, amelyek mind okozati kapcsolatban állanak egymással, de rájuk sem emberi előrelátásnak, sem a szükségszerűség belátásának nincs kihatása. Mégis elvesztett csaták döntőek az illető nép illető nemzedékére nézve. Ez a történelmet nemcsak szemléli és tanulmányozza, hanem átéli, átszenvedi vagy élvezi. Az ember ezért igyekszik megfejteni a történelem titkait, keresi az események regényes tömkelegében, miért történt ez így vagy úgy, és miképpen fog alakulni a jelen és a jövő. A jövőt a múltból, a történelemből akarja megfejteni. Ennyiben rokon a történelem a csillagjóslással, a haruspexek jövendöléseivel, csakhogy módszerei lassan és sok visszaesés után már kezdenek kibontakozni az esetlegességek, a külső analógiák és hibás következtetések tömkelegéből. Ha van valami, ami az általánosítás ellensége, a történelem az, az emberek élete. Tetszetős és felemelő érzés, ha mintegy varázsütésre, ösztönszerűleg megtaláljuk azt az igazságot, amely minden eseményt megmagyaráz a többi eseménnyel kapcsolatban. Néhány évvel ezelőtt Magyarországon is ez volt boldog hite sok fiatal tudósnak. Vitába is bocsátkoztak a konzervatív történetírókkal, akik eddig - szerintük - illetéktelenül avatkoztak bele a középiskolai történelem-tanításba. Álláspontjuk röviden az volt, hogy nem a történelmi eseményeket, évszámokat, uralkodók neveit kell tanítani, hanem «a történelem örökérvényű törvényeit». Spencernek voltak tanítványai, akiknek művei ifjúságunk leggyönyörűbb olvasmányai közé tartoztak, és akik a történelmet «a list of royal misdemeanours»-nek nevezték. De hogy melyek a történelem örök érvényű törvényei, azt eddig kielégítő módon senki sem tudta megmondani. Azt hisszük, hogyha ez iskola hívei a történelemnek csak tíz évre terjedő korszakát alaposan áttanulmányozták, avagy saját életüket - az emberi történelem analóg parányát - vizsgálták volna, hamarosan átláthatták volna, hogy az egyes események mind más és más okból származtak, ismét más oknál fogva kerültek egymással viszonyba, és e viszony minéműségére is teljesen más okoknak volt döntő hatásuk.

A történelem «örök törvényeit» a történelemből magából nem sikerült kihámozni, ezért analógiákhoz fordultak. Hasonló jelenségek lefolyását vizsgálták, és az azokban talált törvényszerűséget próbálták alkalmazni az emberi történelemre. A történelem eseményei - amennyire ismerjük őket - olyan engedelmes természetűek, hogy megfeleltek az analógiáknak. De ha a részleteket alaposan átvizsgáltuk, azt kellett tapasztalnunk, hegy az egész kísérlet többé-kevésbé jól sikerült játék, és a történelem ezekről a «törvényekről» további folyásában nem akart tudomást szerezni. Haladt a maga útján, és dacolt az analógiákkal és az ezeken alapuló megállapításokkal. Az analógiákat tudtuk valahogyan alkalmazni az elmúlt események magyarázására, de a bekövetkezendő események minden analógiát és jövendölést meghazudtoltak. Ha a jelent és jövőt éppen úgy meg tudnánk válogatni és határozni, mint ahogyan a múltat megválogathatjuk és beállíthatjuk, akkor analógiánk bizonyára a jelenre és jövőre nézve is valahogyan beválnék. A valóság kérlelhetetlenül megtagadja a hódolást önalkotta törvényeinknek. Az analógiákra támaszkodó történelmi bölcselet, a biológiai szociológia, a comteizmus csak sötétben tapogatózás maradt. Soha nem fogott filozófus a tudományos tények oly nagy halmazával rendszere megalkotásához, mint Herbert Spencer, és e nagy tudás mégis mily kevés tényleges eredménnyel járt.

Követői elvont utakon haladtak, és a történelmi jelenségeket, azok okozatát és hatását a természettudomány módszerével igyekeztek megfejteni. Ők is a törvényszerűség hívei. Ratzenhofer azt mondja: «A legszélesebb értelemben vett természettudományok alapjai a szociológiának, mert az emberi kölcsönvonatkozások a reális megismerés terei, amelyen a kozmogónia tantételei egész a fiziológiai lélektanig érvényesülnek. Majd kitudódik, hogy a világ fizikai törvényei határozzák meg a társadalmi jelenségek alapvonásait, hogy a vegytan fontos; tanokat szolgáltat a szociális folyamat megértéséhez. Be fog bizonyulni, hogy a geológia minden történelem kezdete, tehát módot nyújt arra, hogy a szociális fejlődés alapvonásait meglássuk».  [2]

A történettudós számára ez csak féligazságot tartalmaz.. Tudjuk, hogy a világ minden jelensége szerves kapcsolatban van, de az események egy része - azok, amelyek történelmünket teszik - csak abban a kapcsolatban fontosak ránk nézve, amelyben életünket előre vagy hátra, jobbra vagy balra irányítják. Amerika felfedezése a geológia, a biológia törvényei nélkül lehetetlen lett volna, hiszen az Atlanti-óceán mivoltát, a szárazföldek elhelyezkedését, Európa és Amerika földrajzi viszonyát csak a geológia alapján érthetjük meg; élet nélkül, amelynek tudománya a biológia, a két világrész földtani létezése mellett sem fedezhették volna fel, de hogy felfedezése miért történt a XV. század végén, és miért vettek abban részt Kolumbusz és társai, miért gyarmatosították először spanyolok, miért történt mindez úgy, ahogyan ismerjük, ahhoz sem a geológiának, sem a biológiának nincs köze. E példára még alkalmaim lesz visszatérni, ezért itt nem foglalkozom vele bővebben. A történelem nagy korszakai, 4000-5000 éves periódusai talán beleszoríthatók egy-egy általános törvénybe, habár eddig a «változáson» kívül alig találunk összefoglaló ítéletet, de minket sem az elmúlt, sem a jövendő 4000 esztendő nem érdekel, úgy mint a jelen és a jövőnek közvetlen változásai és azok okainak és irányainak kutatása. Az emberi élet legbiztosabb zárköve a halál, amelyet senki sem került ki, de hegy ez utolsó pillanat mikor fog bekövetkezni és milyen körülmények között végbemenni, vajon az élet pályája milyen lesz, az örökké felderíthetetlen rejtély marad. És mindez a biológia szabályainak közvetlenebbül van alávetve, mint a társadalom élete, amelyre a biológiát csak analógiával alkalmaztuk. Az egyén életében egyetlen mozzanat sincs, amely okszerűségnek ne volna alávetve, de ez az okszerűség oly bő és gazdag forrásokból táplálkozik, hogy azok egy általános meghatározás alá nem foghatók. Kéveszerűen, egymás mellett haladva, hol aktív, hol passzív módon, majd vezetve, majd lappangva, itt az egyik, ott a másik ok kerül előtérbe, és sohasem hat egyedül, hanem együttesen, sokféle kombinációban, erőben váltakozva hozza létre azokat az eredményeket, amelyek rögtön maguk is ok gyanánt lépnek fel és csatlakoznak az előbbi tényezőkhöz. De ezt a folytonos fejlődést tompítja az, hogy az egyes tényezők egymást le is ronthatják, vagy társulva összeolvadnak, elhalványulnak. Hol van az a világosság, amely az emberi értelemnek utat mutathatna e labirintus rejtekeibe? Hol van az az eszköz, amely kutatásaink eredményét megnyugtató próbára tehetné, és tévedésünket felderítené? Csak tapogatózunk a sötétben, és midőn hitünk szerint célhoz értünk, a legközelebbi lépés elárulja, hogy lidércfény után futottunk. A sok meddő kísérlet, a sok csalódás arra tanít, hogy óvatosak legyünk.

Számos történelembölcselő általános ok keresése mellett egy okban látta a döntő tényezőt. Ez egyoldalú történeti felfogásra vezetett. Némelyek a szellem, az értelem hatalmának tudtak be minden változást, de vonakodtak elismerni, hogy a szellem maga is produktum, tehát nem lehet alap-ok (Hegel). Mások az anyagot állították oda mozgató indoknak, és nem akarták belátni, hogy az anyag maga tehetetlen, örökké megvolt, és az emberi értelem irányítja, formálja. Vajmi kevesen voltak azok, kik a középutat igyekeztek megtalálni, s a szellemi erő és anyag között levő viszonyt a tér, az idő és az alkalom (momentum) kapcsolatával szerves tényezővé emelni. A történelmi események ezen elemekből magyarázhatók meg. Nem atomisztikus elszigeteltségben lehet az okot keresnünk, sem az okok mechanikai összegezésében, hanem azoknak a körülmények szerint változó arányban való együttes közreműködésében. E nézet nem absztrakció, hanem a történelem eseményeiből való indukció eredménye. Ha tehát elismerjük a szellem óriási hatását az emberi sorsra, nem általánosítjuk e véleményt oly módon, hogy az emberi szellem az egyedüli, vagy a döntő tényező az események felidézésében és formálásában, sőt azt sem állítjuk, hogy a szellemnek a történelem minden eseményénél van valamelyes szerepe, hanem csak létező, az egyes esethez képest többé-kevésbé befolyásos tényezőnek ismerjük el, amely nem egyedül, hanem a többi tényezővel kapcsolatban hathat. Eredménye még ott is, ahol döntő szerepe van a többi tényezőhöz képest, módosul, és teljesen más irányúvá lehet, mint az kiindulási állapotában felfogható lett volna.

Az iszlám vallása kezdetben szellemi akció volt. Sokakat szellemével hódított meg; jámbor lelkek csatlakoztak Mohamedhez, szegények az elnyomás ellen vigaszt kerestek benne; Mohamedet azonban szellemi becsvágya mellett hiúsága, régi ellenségei ellen érzett bosszúvágya s a hatalomra való törés is vezette. A beduinokat sem pietizmus vagy politikai belátás vezérelte, midőn Mohamed zászlója alá gyülekeztek, hanem vezetőik, törzsfőnökeik alatt harcolva, miként Mohamed előtt egymás ellen, úgy most több törzs együtt a szomszédos államok ellen kelt síkra. A rablás és a fosztogatás, ez örök emberi sajátságok épp oly nagy szerepet játszottak Mohamed seregében, mint az imádkozás és istenfélelem, de ez fegyelmet teremtett csupán, a harcosokat az aljasabb ösztönök toborozták, amelyek a muszlim győzelem előidézésében döntő tényezők voltak. E győzelmek azonban nem jöhettek volna létre az arabok egyéb faji tulajdonságai nélkül, melyeket a klíma és a százados életmód érlelt bennük, és a szomszédos birodalmak akkori állapota, földrajzi helyzete és szereplő embereinek egyénisége tett lehetővé. Az arab beduinok hódításai azonban csak első lépcsőfoka további fejleményeknek. A vad, műveletlen törzsek olyan gazdag terület birtokába jutottak, amely a kard e proletárjait kiemelte szegényes környezetükből, és vagyonos állam harcosaivá tette. A gazdag földet régi lakói tovább művelték, és adójukkal lehetővé tették az egész harcos arabságnak további nagyúri létét. Az állam kiterjedése és termékeny földje maga után vonta a kultúra fejlődését. A mezopotámiai talaj aratása, a kánaáni termés olyan fejlődést biztosított, amelyet sem az arab törzsi partikularizmus harcai, sem a perzsa nemzetiségi elnyomás elfojtani nem tudott. Megszületett az arab állam, amely gazdasági alapokra volt fektetve, és amelynek eredete szellemi mozgalom volt, amely szervezve a széthulló arabságot, anyagi javakhoz juttatta az iszlámot. Íme szellemi akció a történelemben nem végződik valamely elmélet tudományos megírásával, hanem tetté érlelődik, csiszolódik, a rögön, levegőn, az emberek akaratán és fegyverein át. Még a holtak is hatalmasan beleszólnak sorsába.

Mind e tényezők együttesen hozták létre az eredményt. Ha egyikük kisebb vagy nagyobb mértekben juthatott volna kifejezésre, az eredmény korántsem lett volna a tényező szerepével egyenlő arányban más, mert az összhatás több, mint az egyes alkotó elemek összesége.

A fenti példa alapján más világításban látjuk azokat az elméleteket, amelyeket lassan a mai antropogeográfiából egymás után felállítottak régebbi gondolkodók. «A történelem nem a természet mellett, hanem a természetben áll - mondta Ritter -; a lakóföld lassan változó formáival hamarabb gyakorol hatást az emberre, és mélyebben érinti, mint az ember a természetet.» Mint valamely határozott alakú sziklatömbön a hullám mindig ugyanabban a formában fog megtörni, úgy bizonyos természeti feltételek az élet folyamatának mindig azonos utat jelölnek ki. [3] De az ember jellemét az együttélés, a szaporodás folytán beállott társadalmi küzdelem is megváltoztatja, és lassan felemeli a természet fölé. A gyorsabban változó ember hamarabb bővíti eszközeit, és könnyebben szaporítja fegyvereit, amelyeket aztán felhasznál az őt kezdetben formáló, fejlesztő természet leküzdésére. De az ember végleg sohasem lesz úrrá a föld felett. Eltávolodik tőle, igába hajtja és uralkodik rajta, de erejét tőle nyeri. Ha a föld gazdag, könnyebben él meg rajta a szegény; ha szegény, a serénynek is véres verejtékkel kell áldásaiét kisajtolni. A modern ember épp úgy a rög gyermeke, mint a barlanglakó, de fejlettebb eszközeivel a föld nagyobb, gazdagabb kincseit tudja kiaknázni. A vasutak korszakában az ember a föld széntermékeitől annyira függ, mint a cölöpépítmények lakója az erdő és tavak vadjaitól. Helyesen mondja Czirbusz, hogy «a természeti világnak hatása kétségtelenül igaz, mert az ember, mint földi lény, ki nem vonhatja magát lakó, tápláló és földi küzdőterének hatásaiból, de az is igaz, hogy sok emberi cselekmény, főleg szellemi világának tényei függetlenek földünk plasztikájától s fizikai életétől. A nyelvek csodás keletkezését, terjedését, a politikai, etnográfiai egyediségek, a talentumok, gondolatok, művelődési körök létrejöttét semmiféle geográfiai öv, fizikai törvény meg nem magyarázza. Nem szabad a jelenségek hiedelmét mindjárt tényékké felfújni, a laboratóriumi kísérletekből és matematikai formális igazságokból azonnal kozmikus igazságokra, s a mindenséget összetartó törvények létezésére következtetni. [4]

A geográfiai tényezőket az emberek cselekedeteiben, jellemében már az ókor számos gondolkodója észrevette, de e tényezőket csak atomisztikusan fogta fel, és hatásukat függetlenül a többi tényezőtől önállónak képzelte. Így aztán ez igazság sem vezetett okulásra, hanem általános törvényekre, a melyek elhomályosították a történelmi láthatárt. Az alexandriai iskola a természet mindenhatóságát hirdette. Hippokratész felismerte, hogy a népek jelleme a klímától függ. Strabo egynéhány mondata olyan találó megjegyzést tartalmaz a természet és az ember viszonyáról, amely szűk földrajzi lát körüket tekintetbe véve, bámulatos. «Nincs predesztináció sem a klimatikus tagoltságban, sem a népek és nyelvek különbségeiben. Efféle dolgok nem történnek előzetes gondoskodásból. Mert művészi készségek, ügyességek minden szélességi övben találhatók, csak legyen, aki azokat kezdi. Némi része van a geográfiai helyzetnek is, más része azonban a népekkel veleszületett természete, szoktatása s gyakorlata. Mert nem a külső természet hatása miatt tanultak az athéniek, és tanulatlanok a spártaiak és thébaik, hanem gyakorlatukból. Épp így a babiloni és egyiptomi bölcsek sem természeti környezetüknél fogva bölcsek, hanem gyakorlatból és szoktatásból. A lovak, tulkok jóravalósága sem a helytől függ, hanem gyakorlásukból. Amit Polybius nem akar tudni.» [5]

A középkorban e tekintetben is nagy hanyatlás állt be. Ennek a kornak - úgymond Sybel [6] - nem volt történelmi ítélőképessége, semmi érzéke nem volt a történelmi realitások iránt, nem tett különbséget ideális és ténybeli, poétikus és történeti valóság között. Hosszú történeti fejlődést egyetlen nagy tettre vezettek vissza, egyetlen személyes teremtőnek tulajdonítottak. Nagy különbséget mutat fel a nyugati történetírással szemben az arab Ibn Khaldún (1332-1406), aki hányatott életében és politikai szereplésében megtanulta ismerni a történelmi erőket. Világtörténete bevezetésében megkísérli, hogy az államok keletkezéséből és hanyatlásából általános törvényeket vonjon le. Nézetét, hogy az államok keletkezése a sivatag és termékeny területek határain tipikus, a mai történetírás is igazolta. [7] 

Nyugaton jóval később találunk csak hasonló gondolatokra. Jean Bodin Methodus ad facilem historiarum cognitionem (Párizs, 1566) című művében, de ő Ibn Khaldún Bevezetését nem ismerte. Könyvének ötödik fejezetében De recto historiarum judicio az etológia, vagy akár a modern antropo-geográfia tanát alkalmazza, amennyiben a népek történelmi cselekedeteit és sorsát abból a jellegükből származtatja, amelyet etnofizikai hajlamuknak köszönhetnek. Így az északi népek technikai és hadi túlsúlyát, a délvidékiek szemlélődését, a mérsékelt földöv lakóinak gyakorlati állambölcseletét lakhelyük különböző klímájának tulajdonítja. Szemére veti a történetíróknak, hogy a népek természetes jellegét nem vizsgálják, és ítéletet mondanak azok történeti szerepéről. Nem kerüli el figyelmét a kronográfia befolyása sem, és De Republica című művében (V. könyv 1. fej.) párhuzamot von a természeti földalakulat, klíma és az államformák között. A népjellemek három osztályba való csoportosításának gondolatát megtaláljuk már Platón Államában, (IV. 11.); kétségtelenül innen merítette Bodin is. Bodintól származik a történelemnek az egyházi felfogástól elütő, önálló felosztása korszakokra, amely fejlődéstanilag három korszakot különböztet meg. Bodin nemcsak korát, hanem utódjait is túlszárnyalta. Figyelmét oly mozzanatokra terjesztette ki, amelyek elkerülték a gondolkodók figyelmét, és később sem voltak döntő hatással.

Bodin sem látta meg azonban a történelemnek azon mély és jellemző sajátosságát, begy a természet hatásai nem önkényesen nyilatkoznak, hanem az emberi spontaneitás azokat vagy erősítheti vagy tompíthatja. Még az atomisztikus iskola bilincseit hordja ő is. A történelem korszakainak megállapításánál pedig ugyancsak dogmatikusan jár el. Szerinte az elsőt a kelet déli népeinek uralma jellemzi, szelleme vallási és bölcseleti; a második, Krisztus születéséig tart, eszméje a mérsékelt öv állami szelleme; a harmadikat a technika és művészetek fellendülése és az északi népek hadjáratai határozzák meg. Ha nem tagadhatjuk, hogy a történelem Bodin koráig csakugyan ily folyamatot vett, e megállapítások nem terjednek ki azon tényezőkre, amelyek ez irányt előidézték, és figyelmen kívül hagyták azt a fontos körülményt, hegy a történelem ezen folyamatában része volt minden földövnek, minden népnek, még abban a korszakban is, amelyben még nem virágzott.

Ez az elkülönző felfogás, mely még Kantot is bűvkörében tartotta, egyrészt megakadályozta azt, hogy a történelemből nagy általános tanulságokat vonjunk le, másrészt később könnyen vezetett általánosításokra, amelyek minden újabb adat, minden újabb szempont érvényesítésénél megdőltek. Bodin történelmi felfogásából épen az hiányzik, aminek egyes jelenségeit alkalmazni próbálta: az antropogeográfiai szempont. A föld és a tér, a népek elhelyezkedése és szaporodása kölcsönösen határozták meg azt az irányt, amelyet a három korszak befutott. De miként a térben sincs ugrás, hanem átmenetileg haladnak az események benne, úgy a gondolkodás sem szabadulhat meg teljesen előzői béklyóitól, és nem alkothat teljesen újat. Lépésről-lépésre lassan változik a gondolat, amint a környezet eszközei, eseményei, állapota azt megengedik és elősegítik. Ha antropogeográfiai szempontot érvényesítünk Bodin korszakainak megítélésénél, akkor annak törvényszerűsége meginog, de bepillantást enged a történelem kusza, meg nem jósolható szövevényeibe. Az ókor keleti népeinek filozófiai korszakában is volt technikai készség, de mivel e korszaknak kevesebb tapasztalata volt, mint az utána következőnek, technikai készsége nem lehetett oly kiváló. Háborúi az akkori népesedési viszonyok arányában, az akkori társadalmi állapotoknak megfelelően folytak le. Vallási és bölcseleti szellemét az adta meg, hogy keleten a babiloniak, a zsidók, nyugaton a görögök voltak szereplő népei. De mellettük számos vallástalan, bölcseletileg képzetlen nép is irányította történelmét. Vajon okszerűleg fontos volt-e, hogy az első korszak szelleme bölcseleti volt, vagy ez csak kísérő mozzanata volt annak a történeti folyamatnak, amelyet az akkori világban kedvező földrajzi fekvés, a szomszéd népekkel való viszony és a gazdasági helyzet tápláltak? Tudjuk, hogy az ókor fejlett fokra emelkedett technikai tudásának jó része az utána következő korban ismeretlen volt. Más népek jöttek a történelem színpadjára, kiket a távoli országokból éhség vagy háború, vagy geológiai átváltozás, desiccatio [szárazság] hajtott elő, hogy döntően befolyásolják egy előttük ismeretlen terület történelmét, megakasszák annak addigi fejlődését, és oly okot szolgáltassanak a történelem fejlődésének, amelyet az előző állapotokból megállapítani nem lehetett. A görögök politikai hanyatlása nem járt kultúrájuk hanyatlásával, de nyugaton a rómaiak katona nemzete saját területén, saját fejlődésében olyan hatalomra tett szert, hogy nem tudott ellenállni neki az akkori világ egy népe sem. A római lett a világ ura, a Földközi-tengeré és Dél-Európa azon részeié, amelyekre a geográfiai alakulat folytán eljuthattak. A rómainak az állami szervezkedés volt jellege, ezért mint az akkori leghatalmasabb nép, rányomta bélyegét korára. De vajon az előző korszakban az Achemenidák perzsa birodalma nem épült-e a szervezés alapján? Vagy a parthusok a második korszakban az állami szervezésnek ugyanazon formáját mutatták, mint a rómaiak? Az állami szervezet eszméje tipikus volt ugyan római területen, a római imperiumban, de nem volt szükségszerű folyománya az előző korszak vallásos, bölcseleti gondolkozásának. Midőn Krisztus után a népvándorlás által a történelmi front megváltozott, más népek más jellege, más tájak más termékei újabb képet adtak a történelemnek. Nem olyan fejlődésen alapult ez, amely magából nőtt ki, hanem amelybe hatalmasan szóltak bele külső, accidentális [esetleges] események is. De a föld felülete, formái, vizei, hegyei nem tágítottak az emberi mozgásnak, az emberi történelemnek irányt szabtak.

A tér motívumát figyelmen kívül hagyta Spinoza is, habár helyenként érinti. [8] A történelmi események szerves kapcsolatát egymással és a természettel Montesquieu, Voltaire és Buffon kezdték hangoztatni. Voltaire Essai sur les Moeurs et l' Esprit (1756) című művében nem rendszeres földrajzi munkát akart írni, hanem érvényesíteni akarta azt a szempontot, hogy az ember jellege a klímától, tehát földrajzi tényezőtől is függ. Azonban a klíma hatásának megítélésében épp olyan dogmatikusan jártak el, mint előzőik. Ha igaz, hogy a szellem és a szív szenvedélyei különböző klímák alatt különbözők, akkor a törvényeknek a jelleg és a szenvedélyek arányában kell állaniok. [9] A következő fejezetek azt tárgyalják, hogy az embereknek a különböző klímák alatt különböző fizikai sajátságaik vannak, holott e sajátságok gyakran egymásnak ellentmondanak. Az egyes klímák intézményei egyformák. Természetesnek tartották, hogy a forró klímák alatt csak petyhüdt emberek lakhatnak, hideg égöv erőteljes férfiakat nevel; a férfiak a keleti és déli tájakon gyávák, de izgatottabb a kedélyük és erősebb a képzelőtehetségük. A felmerülő ellenmondásokat szofizmákkal egyenlítették ki. Az intézmények (esclavage, despotisme en Orient) is csupán az égöv hatásából származnak. Nem voltak tekintettel a történelem többi tényezőjére, és ha nagyjában sokat írtak is a síkvidéki és hegyilakók jellemének különbségéről, a szigetlakók szabadságszeretetéről, nem látták a történelmet, amely az egyik hegyi népből síkvidékit vagy szigetlakót formál, amely elárulja az egyes tájak lakóinak vándorlását és keveredését, és így nem sokkal haladtak előre az ókor dogmatikus tájbeli meghatározásaihoz képest.

A XVIII. század útleírásai mély hatással voltak a földrajzra és a fajelméletre. De a legtöbb elmélet felületes vizsgálat eredménye; Kant maga is tévedések áldozatává vált. A fizikai földrajzról szóló előadásában Buffont követte, és csak 1779-ben megjelent Von den verschiedenen Rassen der Menschen című művében foglal előbbi nézete ellen állást. Kant tagadja az emberi faj gyors, véletlen változását. Az ember szerinte valamennyi klíma alatt megélhet, és természetében rejlő alkalmazkodóképességét kifejlesztheti.

«Mily laposak és halványak Buffon, Kant vagy Rousseau és Herder gondolatai az emberiségről, Forster Reinhold eszméivel szemben - mondja Ratzel -, [10] ki az első volt, aki a népeknek a klíma hatása alatt való gyors elváltozásáról szőtt képzelgésekre azt az ellenvetést teszi, hogy életünk túlságosan rövid, történeti értesüléseink a népvándorlásokról tökéletlenek, fizikai megfigyeléseink újszerűek és kezdetlegesek ahhoz, hogy biztos eredményt érhetnénk el. Forsternél találjuk a valódi antropogeográfia első kezdeteit, amely a népeket mozgó tömegek gyanánt fogja fel, melyeknek mai testi és kulturális viszonyaiban nem kereshetjük mindig mai környezetük hatásait, éppen mozgékonyságuk következtében. A fajokra és népekre vonatkozólag Forster a vándorlásoknak, a nép lélekszámának oly jelentőséget tulajdonít, mint senki őelőtte, és így nézete a sötét és világosbőrű óceániaiak eredetére és kulturális különbségére nézve még ma is figyelemreméltó.»

Nemcsak a földrajzi felfogás dolgában, hanem a történelem szintetikus megítélésében is első helyet foglal el Herder, ki aránylag rövid életében a történelembölcselet terén is nagyobb és mélyebbre ható eszméket vetett föl, mint az őt megelőz századok összes gondolkozói. Ezek gondolkozása hibás volt, mert önmagukból igyekeztek a mindenséget és az élet problémáit megfejteni, és ebben csupán a formális logikára voltak utalva. Ténybeli ismereteik egyrészt elégtelenek voltak, másrészt félrevezették őket gondolataikban. A történelmet csupán emberi, egyéni szempontból látták, ahogyan az ismert események a logikának megfeleltek. Azok okait és hatását sem geográfiailag, sem szociológiailag nem terjesztették ki a szomszédos területekre, és e szűk határokon belül a távolbahatást, az összesség egymásra hatását és utaltságát nem ismerék fel. Felfogásuk atomisztikus volt. Csak a nemzeteket, az egyéneket látták. Az egyes események és az egész történelem folyását csupán germinális alapon tudták megérteni, úgy, ahogyan az okokat a felszínen feltűnő belső fejlődés mutatta. Nem gondoltak közvetett okokra, amelyek egy eseményt előidéznek a nélkül, hogy annak okát logikusan velük kapcsolatba lehetne hozni. Az újkor gondolkozása intellektuális volt. Az intellektualizmus vagy a racionális gondolkozásmód Szókratész óta kísért, ki az erényt is a helyes belátástól teszi függővé. A középkorban Sct. Augustinus kivételével az összes elméket bűvkörében tartotta, úgyszintén a Kant előtti filozófusokat Berkeley kivételével. Pszichológiai motívumai nyilvánvalók. A lelki élet egyoldalú, felületes szemléletén alapszik, amely az elméleti vizsgálatnál a leginkább szembeötlő jelenségeket e lelki élet összességével felcseréli. Ez a tévedés annál könnyebben áll be, mivel a lelki élet gondolati tagolása maga is egyoldalú intellektuális ténykedés, az önmegfigyelés, amely minden pszichológiai analízisnél fontos szerepet játszik, arra indít, hogy az intellektualizmust a lelki élet legfontosabb tevékenységének tartsuk. Emellett a Kant előtti filozófia csak az egyéneket tartotta létező szubsztanciáknak, a néplélek csak az egyének egyező lelki folyamatában nyilvánult. Fontos hatással volt e felfogásra a természettudományok akkori állása, amelyek keretében az anorganikus diszciplínák, a mechanika és a fizika, az organikus diszciplínákkal szemben egyoldalúan fejlődtek. Fejlődésük azt a felfogást erősítette, hogy az összesség csak a komponens részek összege, mivel a mechanikában a mozgás, a gyorsaság és az erők vizsgálata azt az ítéletet hozza, hogy az eredő az egyes alkotó elemek összességével egyenlő. Ez a szempont volt mérvadó a politikai és társadalmi élet vizsgálatánál, és ez az összhatások atomisztikus felfogására vezetett. Az az elmélet, a melyet az organikus diszciplínák nyújtanak, hogy az összesség, az összhatás több és más, mint a komponensek összege, a Kant előtti filozófia előtt ismeretlen volt. Pedig a történelem szerves tudomány. Eseményeit ok-komponensei nem matematikailag összegezik, komponensei nemcsak közvetlen, hanem legtöbbször közvetett okok, a melyek a geográfiából, pszichológiából, gazdaságból valók, és e területek legtávolabbi zugaiból éreztetik hatásukat.

Herder felfogása e tekintetben korszakalkotó. A történelem nem marad individuális korlátjaiban, hanem az egész földet átöleli. Egyenként kikutatja az egyes eseményeket, és sorba elhelyezi azokat a különböző kategóriákba okszerűség szempontjából, és e számos forrásból táplálkozó folyó alkotja a történelmet. Itt földrajzi ok, ott emberi, fizikai vagy materiális, amely egyedül vagy együtt létrehoz valamely eseményt, ez újból ok gyanánt szolgál, hogy a politika, a gazdaság vagy a szellemi művelődés érzi meg hatását. Kapcsolatban egymásra hatva, határ és korlát nélkül, folyton fejlődve, az időbelileg előtte állón alapulva folyik a történelem. Nincs esemény ok nélkül, nincs ok kapcsolat nélkül. Ez a genetikai felfogás, amely megelőzte a természettudománynak a történelemre is alkalmazott evolúciós tanát.

Herder nem hisz a klímának oly mélyremenő hatásába,, mint Montesquieu és mások. «Das Klima zwingt nicht, sondern neiget» (7. könyv. III.). [11] A klíma szempontjából ítéli meg a mitológiát. «Die Mythologie jedes Volkes ist ein Abdruck der eigentlichen Art, wie es die Natur ansah, insonderheit, ob es seinem Klima und Genius nach mehr Gutes oder Übel in derselben fand und wie es sich etwa das eine durch das andere zu erklären suchte». (8. k. II.) Klasszikus mondása Herdernek az, amely óvás minden gyors általánosítástól, és amely műve és egész felfogása, lényegét adja: «Mich dünkt dieses, dass allenthalben auf Erden werde, was auf ihr werden kann, teils nach Lage mid Bedürfnis des Orts, teils nach Umständen und Gelegenheiten der Zeit, teils nach dem angeborenen oder sich erzeugenden Character der Völker». A brahmanizmus szilárd mozdulatlanságát nemcsak a klímából, hanem az indus nép jelleméből magyarázza. Az ázsiai népek tunyaságát országuk tagolatlanságában keresi, amellett ama «véletlenségeknek»' tulajdonítja, amelyek őket hegyi népek támadásaival érték. (15. k. I.) Herdert csak egy lépés választja el attól, hogy fejtegesse azokat a hatásokat, amelyeket a lakhely az emberek tetteire gyakorol. (13. könyv. I.) De nem felejti el, hogy az ember spontán módon cselekvő lény, és ember nélkül nincs történelem. A klíma és a földrajzi fekvés nem az egyedüli hatalom. (VII.)

Hogy Herdernél nem találjuk a történelmi okozat teljes rendszerét, azt annak a körülménynek kell tulajdonítanunk, hogy látását az etikai felfogás elhomályosította, és metafizikai térre terelte. A történelmet teleológiai szempontból ítéli meg, mint az isteni jóság és szeretet megvalósulását az emberi nemen, amely az emberiséget a szellemi felvilágosultság és tökéletesülés felé viszi. Minden eszköz ennek a célnak a szolgálatában áll.

*

[1] Sok egyoldalú történeti felfogás mégis a valóság valamely helyes megfigyelésén nyugszik, ha egy irányban halad, és korlátolt szempontot választ is. Törvényei, elvei és fogalmai azért mondanak ellent a valóságnak, mert gondolkozói nem ismerik fel korlátolt érvényességüket, és abszolút, általános magyarázatokat kovácsolnak belőlük. Így Hegel történelembölcselete azon a találó megfigyelésen nyugszik, hogy történelmi mozgalmak gyakran uralkodó áramlatok ellen törő visszahatások gyanánt lépnek fel, s az áramlat és ellenáramlat között előbb-utóbb megegyezésre vezetnek. Marx felfogása is helyes annyiban, hogy társadalmi mozgalmak és állapotok gazdasági alapon nyugodhatnak. (Bernheim: Lehrb. d. hist. Methode 747., Dilthey: Die Jugendgeschiehte Hegels. Abhandl. kgl. Akad. Berlin 1905.)

[2] A szociológiai megismerés lényege. Ford.: Timár Sz. 14. old.

[3] Ratzel: Antropogeographie. III. kiadás. 9.

[4] Czirbusz: Antropo-Geographia. I. 12.

[5] Strabo 159. Erdbescheibung v. Forbiger. 1856. V. 159.

[6] Sybel: Über die Gesetze des historischen Wissens. 1864. 16. old.

[7] Ibn Khaldun: Mukaddama. Arab kiadás. Bejrut. Ford. de G. de Slane: Prolégoménes.

[8] Rich. Mayr: Die philos. Geschichtauffassung d. Neuzeit. 69. old.

[9] Montesquieu: L'esprit des Lois. XIV. ch I.

[10] Ratzel: id. m. 13.

[11] Herder: Ideen zur Philosophie der Geschichte d. Menschheit.

*

In Budapesti Szemle, 177. kötet, 507. szám (1919), 214-231.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters