Tanulmányát az 1919. évi német weimari alkotmány ismertetésével fejezi be, és megállapítja, hogy ezzel végződik Németországban az alkotmányosság és parlamentizmus [sic!] korszaka, amely korszak halotti beszédét írta meg művében. Ma új korszak kezdődik, amelyben a tekintélyi kormányzat elve jut diadalra.

Bornhak megállapításai erősen túlzók. Egyrészt az alkotmányosság a XIX. században is csak hullámvonalban tudott érvényesülni, és voltak erősen abszolutisztikus korszakok, így a napóleoni háborúk és a negyvennyolcas szabadságharcok után: másrészt meg vagyunk győződve, hogy az alkotmányosság útja nincs lezárva, és ma is csak olyan megszakításban (depresszióban) élünk, amilyenek a múlt században is voltak. Hibája Bornhak elgondolásának, hogy rendszerébe a XIX. század előtti (ún. történeti) alkotmányokat: az angolt és a magyart egyáltalán nem tudja beilleszteni. De az alkotmányok rokonságáról, összefüggéséről való felfogása feltétlenül helytálló, s mi a következőkben mintegy folytatni akarjuk munkáját, mikor meg akarjuk állapítani a tekintélyi kormányzat néven összefoglalható alkotmánycsoportnak tagjait, és kideríteni ezeknek az alkotmányoknak jellegzetes tulajdonságait.

A parlamentáris kormányzás háttérbe szorítását jelentő és annak helyébe az ún. tekintélyi kormányzat elveit kifejezésre juttató új alkotmányok az utolsó évtized alkotásai. Ezeknek az alkotmányoknak ősapja kétségtelenül az olasz fasiszta alkotmány. Mussolini páratlan művészettel és politikai ézékkel látta és érezte meg először az új idők közjogi követelményeit, és dolgozott ki először alkotmányos rendszert részükre. Mussolini 1922-ben vonult be Rómába, és ragadta magához az államhatalmat; azok a törvények azonban, amelyek ma a fasiszta alkotmány alapkövei, csak az 1928. és azt követő évekből valók, és így a fasiszta alkotmány rendszeres megalkotását és életbeléptét csak ettől az évtől kezdve lehet számítani. Ugyanebből az évből származik az 1928. évi új litván alkotmány, amely szintén a tekintélyi kormány határozott ismérveit mutatja.

Újabb lökést adott az új közjogi irány térhódításának a nemzetiszocializmus uralomra jutása 1933-ban Németországban. Ugyancsak az 1933. évből való az új portugál alkotmány és az észt alkotmánynovella. 1934-ben kapott új alkotmányt Ausztria és a folyó évben Lengyelország. Az eddig említett hét állam mai alkotmánya kétségtelenül azonos irányban, nevezetesen a tekintélyi kormányzat elvei szerint kísérli meg berendezni az államot. Hasonló irányú törekvések voltak és vannak ugyan másutt is, azonban a törekvések nem jutottak a jog formái között befejezett állapotba, és nem eredményeztek eddig új alkotmányokat. A következőkben így főleg az említett hét állam alkotmánya alapján rajzoljuk meg az új közjogi irány jogi ismérveit.

Az új alkotmányok közül négy rendszeres alkotmány törvénybe van foglalva; ezek a litván (1928), portugál (1933), osztrák (1934) és lengyel (1935) alkotmányok. Észtország novelláris úton módosította alkotmányát (a 89 szakasz közül 30-at), és ily módon változtatta meg alkotmányának jellegét. Az olasz és német államok ellenben nem készítettek maguknak új alkotmányt, hanem a régi alkotmányokból egyes részeket nem érintve, számos külön törvénnyel vetették meg az új közjogi rend alapjait; e sorozatosan alkotott reformtörvényekkel fokozatosan szervezték és szervezik át az államéletet. Az utóbbi módszer ezeknek az új alkotmányoknak természetesen nagyobb rugalmasságot kölcsönzött.

Olaszországban és Németországban az új rendszerre való áttérés formailag a jogfolytonosság betartásával történt, amennyiben az új közjogi rend kiindulópontjául szolgáló felhatalmazásokat az országgyűlésnek a régi alkotmányok formái közt adták meg. Mussolini például évekig a parlamentáris rendszerrel dolgozott, és csak fokozatosan tért át formailag a tekintélyi rendszerre; Hitler már egyszerre vitte keresztül a parlament félretolását, de erre az 1933. március 23-i Gesetz zur Behebung der Not von Volk und Reich a törvényes alapot megadta. Parlamentáris úton tárgyalta le az alkotmány reformot a lengyel állam is, de csak hosszas huza-vonával, és formailag sokak által kifogásolt módon. Parlamenti tárgyalás nélkül, de népszavazás által jóváhagyva léptek életbe az észt és portugál reformok. Csak kormányrendelettel lettek kihirdetve az új litván és osztrák alkotmányok.

Különösen jellemzők utóbbi tekintetben az új osztrák alkotmány következő bevezető sorai: „A mindenható Isten nevében, aki minden jog forrása, az osztrák nép az ő német, keresztény, szövetségi állama részére rendi alapon a következő alkotmányt kapja." Tehát nem a nemzet állapított meg, illetőleg adott magának új alkotmányt, hanem „kapott" (erhält), mint azelőtt császári pátensek (a februári pátens vagy októberi diploma) állapították meg az osztrák államélet rendjét.

Ha ezek után vizsgáljuk az új alkotmányok törvényességének kérdését, nem tagadhatjuk, hogy az új alkotmányok keletkezésében az oktrojálásnak. a felülről való kényszerítésnek több-kevesebb szerepe volt. Az alkotmányok tehát nem természetes fejlődés rendjén álltak elő, és nem a nemzeti közmeggyőződéshői fakadtak; a nemzeti közvélemény azonban bizonyos megértessel, sőt sokszor helyesléssel fogadta azokat. A nemzeti jogok korlátozása és a diktatúra irányában való haladás általában nem váltott ki nagyobb ellenállást, ami a parlamentarizmusból való kiábrándulásnak, a mai korszak válságos természetének és a nemzeti erők fokozására való törekvésnek a következménye. [1]

A tekintélyi kormányzat rendszerének is jobban megfelel, ha az ilyen rendszer alkotmánya nem demokratikus formák közt jön létre, hanem az állam vezetőinek tekintélyén alapszik. Szükséges azonban, hogy ezt a felüről jövő reformot a nemzet részéről parlamentáris úton vagy népszavazással formailag jóváhagyják vagy legalább hallgatólagosan elfogadják és alkalmazásba vegyék. Elsősorban ez különbözteti meg a tekintélyi kormányzat rendszerét a diktatúrától; másodsorban azonban megkülönbözteti az is, hogy az új alkotmányok szabályozott jogi rendet hoznak, és [az] önkényt kizárják. A vezetők hatalma a nemzettől ered, és a hatalom gyakorlásááért a nemzetnek felelnek; az új alkotmányok tehát nem az abszolutizmust akarják rendszerré tenni, hanem a tekintélyi kormányzat szellemében határozzák meg az alkotmány működését. Joguralom és nem kényuralom az az ideál, amelyet meg kívánnak valósítani. Természetesen ezt a határt világosan megállapítani és a gyakorlatban pontosan betartani rendkívül nehéz.

Az új alkotmányok új közjogi szemléletnek, új alkotmányos közfelfogásnak a gyümölcsei. Ez az új közfelfogás egyrészt még nem teljesen kialakult és megállapodott, másrészt nagyrészt jelszavakkal dolgozik, végre rendkívül sok benne a negatívum. Szakítás a liberális-demokratikus felfogással, a parlamentarizmussal, a pártok váltakozó uralmával, az osztályok szembeállításával, a koalíciós kormányzat rendszerével, az egyéni alapjogok túlzott hangoztatásával, a felelőtlen testületi intézkedéssel, stb., stb. Ezekkel a negatívumokkal szemben megint csak jelszavak szerepelnek, mint tekintélyi kormányzat, rendiség, közérdek, egypártrendszer, fajkultusz, szociális béke, stb., stb. De ezeknek a jelszavaknak tartalma sokszor bizonytalan, szétfolyó, államonként eltérő. Mi a következőkben az új alkotmányok alapjait tevő elméleti kérdéseket nem tesszük közelebbi vizsgálat tárgyává, hanem az új alkotmányokba felvett jogszabályokat hasonlítjuk össze egymással és a régi jogszabályokkal, és így kíséreljük megállapítani az új alkotmányok jellegzetes tartalmát. Természetesen csak néhány jellegzetesebb, könnyen szembetűnő vonást ragadunk ki az új alkotmányokból, azoknak összes rendelkezéseit nem tehetjük vizsgálat tárgyává.

A demokratikus államberendezés legfontosabb szerve: az országgyűlés az új alkotmányokban több irányban is lényeges változáson megy át. Megváltozik összealkotásában, tagjai jogállásában és hatáskörében. Elveszti nagy fontosságát, hatáskörének jelentékeny részét, minthogy a tekintélyi kormányzat szelleme bizonyos mértékig a vezetők irányításától hozza függő helyzetbe.

Az országgyűlésnek egyik háza az utóbbi időkben általában népképviseleti alapon volt megszervezve. A demokráciának ez a nagy vívmánya újabban erős válságba jutott, és az új közjogi szemlélet felváltásáról gondoskodik. Általában a rendi képviseletet jelölik meg a népképviselet pótlására alkalmas berendezésnek, ezt a rendszert azonban az új alkotmányok még csak részben vagy egyáltalában nem alkalmazzák.

A fasizmus először évekig a népképviseleti rendszerrel kísérletezett, és csak 1928-ban szervezte át a képviselőházat a korporációs gondolat felhasználásával. Az átszervezést ugyan a fasiszta államtan alapelveivel támasztották alá, de kétségtelen, hogy gyakorlati politikai szempontok is közrejátszottak, és a fő cél az állandó többség biztosítása volt. A korporációknak azonban csak a képviselőjelöltek ajánlásában van szerepük, a választás már a fasiszta nagytanács által összeállított lista alapján népképviseleti rendszerrel történik.

Az osztrák alkotmány a törvényhozásban már közvetlen szerepet juttat a rendi alapon szervezett Bundeskulturratnak és Bundeswirtschaftsratnak; e testületek nemcsak részt vesznek a törvényjavaslatok előkészítésében, de fele arányban képviselői vannak a törvényjavaslatok felett tulajdonképp határozó Bundestagban. Az osztrák alkotmány tehát az államelméletben a népképviselet helyett valóban a rendi képviseletet fogadta el alapelvül, azonban ezek a rendek máig sem lettek önkormányzati alapon megszervezve, és így a rendi képviselet működése még nem állta ki a próbát.

A portugál alkotmány az oszággyűlés mellé tanácskozó szóval rendi kamarát szervez. A többi új alkotmány a törvényhozásban még megtartja a népképviseleti rendszert, és inkább a képviselők számának csökkentésével, a választójogi korhatár felemelésével, valamint az országgyűlés tartamának meghosszabbításá.val akarja céljait előmozdítani; ezek az államok a rendiség megszervezésével inkább érdekképviseleti alapon, gazdasági és szociális feladatkörrel foglalkoznak. Németországban a rendiséget inkább a pártszervezethe illesztették be.

A népképviseleti országgyűlésnek egyik alapvető berendezése a pártrendszer, amely több egymástól programban eltérő, és egymást esetleg a kormányzásban felváltó pártot feltételez. Az új közjogi irány nem kedvez a többpártrendszernek, és különösen az olasz és német alkotmányok intézményes módját is keresték annak, hogv az államhatalom kizárólag egy párton alapuljon.

Olaszországban a fasiszta párt közjogi szervezet, amelynek szabályzatát királyi rendelet adta ki. A fasiszta nagytanács állítja össze a képviselőjelöltek hivatalos országos listáját, és ezzel valósággal kinevezi a képviselőket; a nagytanács állítja össze a kormányképes férfiak jegyzékét: a legfontosabb alkotmányos kérdésekben véleményező jogköre van. A nagytanács tagjainak mentelmi joguk van. Így a párt legfőbb szerve valósággal be van építve az alkotmányba.

A német parlament pártpolitikai felépítésének megszüntetésére is döntő lépések történtek. A szocialista és kommunista pártok megszüntetését nyomon követte a többi pártok működésének teljes megbénítása. Csak egy párt maradt, a nemzetiszocialista. Ez a párt kezébe vette a teljes államhatalmat, és ezzel megszűnt párt lenni: ő maga az állam. A nemzetiszocializmus ad tartalmat az alkotmány formáinak, egységes világnézettel hat át minden közintézményt. A mozgalom (Bewegung) vezére a birodalom kancellárja, az alvezérek miniszterek és helytartók. Az állam és a mozgalom így egybeolvadt, eggyé lett. Ezt a fejlődést megpecsételte az 1933. december 1-jén elhatározott törvény, amely szerint a nemzetiszocialista párt közjogi testület, a párt helyettes vezére és vezérkari főnöke a minisztériumnak hivatalból tagja. A párt külön bíróságot állított fel, amely a tagokat nemcsak fegyelmi büntetéssel sújtja, hanem a kötelesség megszegéséért és a rend elleni támadásért büntetőjogilag is. Ebben kifejezésre jut, hogy a párttagoknak a vezérrel, néppel és állammal szemben fokozott kötelességeik vannak. A pártbíróságot minden közhatóságnak támogatni kell munkájában.

A többi új alkotmány a pártrendszer kérdésével nem foglalkozik, és így az egypártrendszerre nem alkot intézményes biztosítékokat, de a tekintélyi kormányzat elve ezekben az államokban is a megjelölt irányba készteti a fejlődést.

Rendkívül tanulságos az a bánásmód, amelyben az új alkotmányok az országgyűlés másik házát részesítik. 4

A fasizmus meghagyta a szenátust régi összetételében és szerepében, minthogy ez az összetétel és szerep a tekintélyi kormányzat rendszerének felel meg. A szenátorokat a régi szárd alkotmány szerint ma is a király nevezi ki korlátlan számban és életfogytiglan a 40 éven 1 elüli állampolgárok megjelölt csoportjai (főpapok, főbírák, főtisztviselők, stb.) közül.

Németországban az 1934. február 14-iki törvény eltörölte a birodalmi tanácsot (Reichsrat), minthogy az az egyes államok képviselőiből alakult, márpedig az új német alkotmány a föderalizmussal szakít.

Ausztriában a törvényhozás négy előkészítő szerve közül egyik a Staatsrat, amelynek 40-50 tagját a szövetségi elnök nevezi ki tíz évre, a másik pedig a Länderrat, amely a 8 állam és Bécs 2-2 vezető tisztviselőjéből áll. Maga a törvényozó testület: a Bundestag azonban egykamarás.

Az új lengyel alkotmány a szenátus szervezetének a megállapítását külön törvényre hagyja: a tervek szerint az érdemes polgárokból alakítandó légió tagjai közül kell a szenátorokat részben választani, részben az államfő által kinevezni. A felsőház hatáskörét az új alkotmány megerősíti: ha a szenátus a képviselőház javaslatait elveti vagy módosítja, a képviselőház ettől a határozattól 3/5[-ös] szótöbbséggel térhet el.

Portugáliában az új alkotmány az országgyűlés mellé rendi alapon, de csak tanácskozó szóval egy második kamarát szervez Van felsőháza a litván országgyűlésnek is. Egyedül az észt alkotmányreform tartotta fenn az egykamarás rendszert.

Mint az elmondottakból meg lehet állapítani, az új tanok nincsenek a kétkamarás rendszer ellen, sőt az egyes államokban reájöttek arra, hogy a tekintélyi kormányzat elveinek a nemzet legkiválóbbjaiból alakuló felsőház intézménye nagyon megfelel. A mi felfogásunk szerint tulajdonképpen a felsőház hivatott a tekintélyi gondolatot erősebben kidomborítani a népképviseleti alapon álló másik kamarával szemben.

Az országgyűlés szerepének a módosulásával természetesen némileg átalakul az új alkotmányok szerint az országgyűlési tagok jogállása is. A mentelmi jog korlátozásának például az új osztrák és lengyel alkotmányok adnak érdekes példát. Az osztrák alkotmány szerint a törvényhozás előkészítő szerveinek tagjai (a képviselők) törvényhozói működésükért elsősorban az illető testületnek felelnek: az elnök fegyelmileg megbüntetheti, sőt az ülésekről kizárhatja őket, súlyosabb esetben pedig a törvényhozás fegyelmi tanácsa a mandátumot is megvonhatja tőlük. Ez azonban nem akadály abban, hogy a képviselő ellen hivatalból vagy feljelentésre köztörvényi eljárás is induljon: de ha az eljárást egy másik képviselő indítja meg, az nem a rendes hatóságok, hanem a törvényhozás fegyelmi tanácsa elé tartozik.

A lengyel alkotmány is korlátozza a képviselők mentelmi jogát. Ha képviselői minősegükben esküjüket megszegik, vagy hivatalból üldözendő bűncselekményt követnek el, a képviselőház az állambíróság elé állíthatja őket, amely a mandátum elvesztését is kimondhatja. A képviselői minőséggel össze nem függő ténykedésért úgy felel a képviselő, mint más állampolgár, de az eljárást a képviselőház felfüggesztheti. A lengyel kormány szigorítja a képviselői összeférhetetlenség feltételeit is, és kimondja, hogy összeférhetetlenségi ügyekben az állambírósag ítél.

Ami az országgyűlés hatáskörét illeti, e tekintetben az új alkotmányok erős korlátozásokat tesznek. Egyrészt igen széles utat nyitnak az országgyűlésen kívül való jogalkotásra, másrészt az államfőt és a kormányt többé-kevésbé függetlenítik az országgyűléstől.

Az olasz országgyűlés például rendkívül ritkán jön össze, akkor is inkább csak a már rendeletileg kiadott törvények (leggi delegate) jóváhagyására: a kormány parlamenti felelőssége jóformán megszűntnek tekinthető.

A német birodalmi gyűlés a nemzetiszocializmus uralomra jutása óta csak néhány törvényt alkothatott, a kormány felhatalmazása még az alkotmány módosítására is kiterjed. A törvényhozás rendes útjának és a birodalmi gyűlésnek a félretolása nem azért történt, mintha a birodalmi gyűlésen a kormánynak nem lenne többsége, hanem elvi okokból: a parlament nem aktív részese többé a törvényhozásnak, csak szimbolizálja, hogy a vezér akarata mögött ott áll az egységes nemzeti közvélemény.

Ausztriában az elnök és a kormány rendkívül széleskörű jogalkotási felhatalmazásokat kapott: a szövetségi elnök szükségrendelete még az alkotmány egyes rendelkezéseit is módosíthatja. A törvények elhatározása azonban a Bundestag joga, amely a törvényjavaslatok felett záros határidő alatt vita nélkül határozni köteles, és módosítást nem tehet. A kormány politikai ellenőrzésére csak a költségvetési vita keretei között nyílik alkalom. A kormány a parlamenttől független: vele szemben csak az elnök engedélyével szabad eljárni.

Széleskörű jogalkotó hatalmat kapott a lengyel államfő is, de ez az alkotmány módosítására már nem terjed ki; a rendeletek továbbá hatályukat vesztik, ha az országgyűlés azokat hatályon kívül helyezi. Bizalmatlansági szavazat esetén az elnök a minisztériumot csak akkor köteles felmenteni, ha a szavazathoz a felsőház is hozzájárul. Nagyjában hasonló az országgyűlés sorsa Észtországban, Litvániában és Portugáliában is.

Az új alkotmányok szívesen alkalmazott intézménye a népszavazás. A népszavazás alkalmazása esetében nincs szükség parlamenti vitákra, nem kerülhet módosításra sor; mégis kifejezésre juttatja, hogy a legfontosabb kérdésekben a nemzet a vezér akarata mögött áll. A népszavazás kidomborítja a diktatúrának a népre támaszkodó jellegét, a vezér felelősségét. Ismételten alkalmazta a népszavazást Hitler, de ismeri az osztrák, észt, litván és portugál államélet is.

Az új alkotmányok közül az olasz fenntartotta a régi királysági államformát, a többi azonban a köztársasági államformát fogadta el. A köztársaságok azonban nem ahhoz a demokratikus válfajához csatlakoznak, amely francia mintára Európában elterjedt, hanem az ún. prezidenciális köztársasági formához, amelyre az amerikai Egyesült Államok adták a példát, és amely az elnököt az egész államélet vezető szervévé teszi. Az elnöki tiszt különleges jellege ezekben az alkotmányokban egyrészt az alkalmazás módjában, másrészt a nagyobb önállóságban és szélesebb hatáskörben jut kifejezésre.

Németországban az elnöki tisztet először Hindenburg látta el; az ő halála alkalmával 1934. augusztus 1-jén törvényt alkottak, amely a birodalmi elnök jogait időbeli korlátozás nélkül Hitlerre ruházza. Ily módon az elnök és kancellári tiszt egyesült, és Hitler a német állam fejévé lett. Az 1934. augusztus 19-i népszavazás e törvény rendelkezéseit helyeselte.

Ausztriában a négy törvényhozó testület együttes teljes ülést: a Bundesversammlung jelöl az elnöki állásra. A szövetségi elnököt a Bundesversammlung jelöltjei közül az osztrák községek polgármesterei hét évre választják.

Lengyelországban az elnöki állásra egy 80 személyből álló testület jelöl; ezek közül 50-et a képviselőház. 25-öt a szenátus választ; azonfelül tagok az országgyűlés két házának és a legfőbb bíróságának elnökei, a miniszterelnök és a hadsereg főfelügyelője. Ha e testület jelöltjét a hivatalban lévő köztársasági elnök elfogadja, ő az új elnök; ha nem fogadja el és mást jelöl, a két jelölt közt népszavazás dönt. Az elnöki tiszt ideje hét év. Ha az elnök működési ideje háború alatt járna le tiszte a békekötésig meghosszabbodik, esetleg ő jelölheti ki utódját.

Litvániában az 1931. november 25.-i törvény szerint a köztársaság elnökét a 23 kerület és 4 nagyobb város tanácsainak összesen 118 rendkívüli képviselőjéből alakult külön nemzetgyűlés 7 évre választja. Az elnök újraválasztása korlátlanul meg van engedve, és az országgyűlés többé nem mentheti fel.

Portugáliában az új alkotmány szerint az elnököt maga a nemzet választja, mégpedig 7 évre: az újraválasztás meg van engedve. Észtországban az elnököt szintén közvetlenül a nemzet választja, mégpedig 5 évre.

Az ismertetett rendelkezések szerint az államfőt általában nem az országgyűlés választja, és így az elnök az országgyűléstől függetlenné lett. Hivatali ideje általában hosszabb (átlag 7 év), és az újraválasztás lehetséges.

Az elnök önállóságát az új alkotmányok azáltal is igyekeznek előmozdítani, hogy bizonyos cselekményeiknél felszabadítják őt az ellenjegyzés kötelezettsége alól. Így a lengyel alkotmány szerint nincs szükség miniszteri ellenjegyzésre a kormány kinevezéséhez és felmentéséhez, a legfelsőbb hadvezér kinevezéséhez és felmentéséhez, az országgyűlés feloszlatásához, a szenátorok kinevezéséhez, a miniszterek állambíróság elé állításához, stb. Az észt alkotmány szerint a minisztérium kinevezéséhez és felmentéséhez, az országgyűlés feloszlatásához, az ülésszak berekesztéséhez, stb.; a litván alkotmány értelmében a minisztérium felmentéséhez.

Az osztrák alkotmány szerint az elnököt csak a Bundesversammlung, tehát a négy törvényelőkészítő testület együttes teljes ülésének engedélye alapján lehet felelősségre vonni. A lengyel alkotmány szerint az elnök hivatali ténykedéseiért jogilag teljesen felelőtlen, egyéb okokból is csak hivatali idejének letelte után lehet ellene eljárást indítani. Az észt államfőt csak az országgyűlés határozata alapján lehet bíróság elé állítani.

A minisztériumban az új alkotmányok szerint a miniszterelnököt domináló szerep illeti meg. Így az olasz kormányelnök a minisztereknek is hivatalfőnöke; ugyanő maga vezeti a legfontosabb minisztériumokat, elnöke a fasiszta nagytanácsnak, s vezére a pártnak. Ezek a széleskörű jogosítványok a Duce-t jóformán az államhatalom birtokosává teszik, aki valósággal diktátori hatalommal intézi az ügyeket. Hasonló a helyzet Németországban. Hindenburg halála óta Hitler személyében egyesül az elnöki és kancellári tiszt, ő nemcsak a minisztériumnak, de az egész államnak a feje, a párt vezére, akinek személyében az egész államhatalom egyesült. Az osztrák szövetségi kancellár szerepe is túlnő a miniszterelnöki jogkörön: egyúttal helyettesíti a szövetségi elnököt.

A minisztérium parlamenti felelőssége az új alkotmányokban vagy teljesen megszűnik vagy jelentékenyen korlátozódik, így az olasz miniszterelnök parlamenti felelősségét jóformán teljesen megszűntnek lehei tekinteni. Az osztrák alkotmány szerint a kormány a parlamenttől független, a miniszterekkel szemben csak az elnök engedélyével szabad eljárni; a kormány politikai ellenőrzésére csak a költségvetési vita keretében nyílik alkalom. A lengyel alkotmány szerint a minisztérium felelőssége az országgyűléssel szemben megmarad ugyan, de függetlensége fokozódik; ha a képviselőház a kormánynak bizalmatlanságot szavaz, az elnök a minisztériumot csak akkor köteles felmenteni, ha a bizalmatlansági nyilatkozatot a felsőház is megerősíti; alkotmánysértés esetében az országgyűlés a minisztériumot minősített többséggel az állambíróság elé állíthatja. A litván minisztérium hivatalba lépéséhez nem kell az országgyűlés bizalma, a megbuktatásához pedig az összes képviselők 3/5részének szavazata szükséges.

Az új alkotmányok legjellegzetesebb tulajdonsága a rendeletalkotó jogkör nagymérvű kiterjesztése.

Az olasz királynak igen széleskörű felhatalmazása van törvényeknek rendeleti kiadására (leggi delegate); ez a felhatalmazás a költségvetésen és a választójogon felül minden törvényhozási ügyre kiterjed. Szükség esetében ilyen rendeletet külön felhatalmazás nélkül is ki lehet adni, de elveszti hatályát, ha nem terjesztik megállapított idő alatt a parlament elé vagy az a hozzájárulását megtagadja.

A kormány hatáskörének a megerősödése azonban sehol oly méretet nem öltött, mint Németországban. A kormány által való ún. egyszerűsített törvényhozás az 1934. január 30-iki Gesetz über den Neuaufbau des Reichs szerint minden ügyre, magának az alkotmánynak a reformjára is kiterjed; a parlamentnek azóta nincs is aktív szerepe a törvényhozásban.

Az osztrák alkotmány a kormánynak, illetőleg az elnöknek igen széleskörű szükségrendeleti jogot ad. Nevezetesen kimondja, hogy ha a közrend fenntartásához, fontos államérdek megóvásához azonnali rendelkezés kell, azt a kormány a törvények módosításával is saját hatáskörében megteheti; az alkotmányt azonban nem módosíthatja, és rendeletét köteles bemutatni a Bundestagnak, amely azt minősített többséggel hatályon kívül helyezheti. A szövetségi elnök szükségrendelete még az alkotmány rendelkezéseit is módosíthatja.

A lengyel alkotmány a köztársasági elnöknek rendes jogalkotó hatalmat ad; eszerint minden olyan ügyet, amely törvényhozói útra tartozik, rendelettel szabályozhat, így pl. a költségvetést is. Ezek a rendeletek a törvénnyel egyenlő erejűek, és törvénnyel vagy rendelettel módosíthatók; vagyis az elnök a törvényhozással versenyző jogalkotó tényező. Az elnöknek azokat a rendeleteit azonban, amelyekkel a kormányzatot, az állam közigazgatását és a hadsereg ügyeit szabályozza, ismét csak ő maga módosíthatja: ezzel az államszervezési rendelkezések állandóságát és a parlamenti befolyás kikapcsolását biztosítja az alkotmány. Csak magát az alkotmányt nem érintheti az elnök rendelete. A kivételes rendeletek továbbá hatályukat vesztik, ha azokat az országgyűlésnek az országgyűlés egybegyűltétől számított 14 nap alatt nem mutatják be, vagy ha az országgyűlés azokat hatályon kívül helyezi.

Az észt államfő szükséghelyzetben törvényhozási ügyekben rendeletet adhat ki, sőt a költségvetést is rendelettel állapíthatja meg: csak a népkezdeményezésre, a népszavazásra, az országgyűlés és az elnök választására vonatkozó szabályokat nem érintheti az elnök rendelete: a szükségrendelet addig van érvényben, amíg az elnök vagy az országgyűlés vissza nem vonja. A litván elnök országgyűlés hiányában gyakorolja a törvényhozó hatalmat, de az ilyen törvényeket az országgyűlés hatályon kívül helyezheti. Portugáliában a minisztérium sürgős szükség esetében még az országgyűlés együttlétében is kiadhat szükségrendeletet, amely az országgyűlés határozatáig törvényerejű.

Az új alkotmányok jellegzetes tulajdonsága a közjogi különállások megszüntetése. Erre különösen Németországban volt szükség. Az 1934. január 31.-i Gesetz über den Neuaufbau des Reichs teljesen megszüntette az egyes országok különállását, a külön országgyűléseket feloszlatta, az országos kormányokat a birodalmi kormány alá rendelte, és az országok helytartóit a belügyminiszter ellenőrzése alá helyezte. A törvény szerint az egyes államok hatalma a birodalomra száll át, önállóságuk megszűnik, és csak területi beosztássá válnak, amelyet a birodalom bármikor módosíthat. Ilyen módon a német birodalom egységes állammá alakult át.

Ausztria fenntartotta szövetségi szerkezetét, itt is azonban gyengült a föderalisztikus irányzat. Az egyes országok önállósága korlátozódott, az országok hatásköre részben a szövetségre tolódott át; az országok törvényhozása a kancellár hozzájárulásától függ, és az országok végrehajtó hatalma a kinevezési és megerősítési jogok révén szigorúan alá van vetve a szövetségnek. Az egyes országok befolyása a szövetségi ügyekre jelentéktelenné vált. az országot képviselő Länderratot a törvényalkotásban csak meg kell hallgatni, de a Bundestagon való részvétele kisjelentőségű. Számos író felveti így a kérdést, hogy a Bund kifejezés Ausztriára még ma is indokolt-e.

Nem kedveznek az új alkotmányok az önkormányzati gondolatnak sem. Az olasz közigazgatásban pl. a fasiszta rendszer teljes központosítást vezetett be. A megyék és a községek élén az államhatalom képviselője: a prefetto és a podesta áll, akiket a kormány nevez ki, és akik a kormánynak felelnek. A lakosság képviselői szerveinek inkább csak tanácskozó szava van.

Németországban is az 1938. július 17-i törvény megszüntette a Provinz önkormányzati képviselő szerveit: a Provinziallandstag-ot és a Provinzialausschusst. A Provinz ügyeit a kinevezett Oberpräsident intézi, a Provinzialratnak csak tanácskozó szava van. Ugyanaz a törvény a Kreistag hatáskörét a Kreisausschussra vitte át.

Észtországban 1934-ben szintén államosították a járási közigazgatást.

II.

Ha a tekintélyi kormányzaton alapuló alkotmányoknak elterjedettségét vizsgáljuk, önkéntelenül is felvetődik az a kérdés, hogy mely okok játszottak közre az új iránynak bizonyos államokban való győzelme szempontjából. A fentiekben láttuk, hogy Európának hét állama hódolt be teljesen az új közjogi iránynak, és alkotott a tekintélyi kormányzat elveinek megfelelő új alkotmányt; vizsgálnunk kell tehát, hogy miért éppen ezek az államok fogadták el a legkészségesebben és a legkevesebb fenntartással az új tanokat.

Azt általánosságban előre lehet bocsátani, hogy az új alkotmányokat megállapító államokban az alkotmányosságnak és a parlamentarizmusnak nem volt évszázadokra visszanyúló gyokere, és így a nemzetben nem is fejlődhetett ki az érzés az ősi alkotmányhoz való ragaszkodás irányában.

Ami elsősorban Olaszországot illeti, a mai Olaszország múltja csak 1870-ig megy vissza. Olaszország megszervezésénél a vezető politikusok nem annyira a demokrácia kiépítésére helyezték a súlyt, mint inkább az újonnan létesült állam egységét és erejét akarták biztosítani, tehát inkább a központosítás és a központi kormányhatalom megerősítése volt a cél. Az alkotmányul átvett 1818. évi szárd alkotmány is teljesen a monarchisztikus elven épült fel, az államhatalmat a király személyében egyesíti, aki az országgyűlés egyik házának tagjait maga nevezi ki. Az idők folyamán a szárd alkotmány alkalmazásában bizonyos eltolódás jelentkezett, és a monarchisztikus elv mellett fokozatosan a népszuverenitási elv kezdett kidomborodni olyan módon, hogy az államhatalom mindinkább az országgyűlésnek felelős kormányra szállt át. A parlamentarizmusnak azonban nem volt elég hagyománya, és így a világháború győzelmes befejezése ellenére csakhamar jelentkeztek a parlamentarizmus hátrányos következményei: a pártok megszaporodása, a kormányok gyors változása, a szélsőséges irányzatok megerősödése, amely okok együttesen közrehatottak a fasizmus keletkezésében és gyors uralomra jutásában.

A német alkotmányosságnak sem volt hosszabb múltja. Elsősorban az 1871-ben megalakult német birodalom csak államoknak a szövetsége, és az egyes államok külön élete mérsékelte a birodalomban az alkotmányos erők szabad fejlődését: másrészt az 1871. évi alkotmány szerint a birodalmi kormány nem volt parlamentáris kormány, a kancellárt a császár nevezte ki, és csupán neki felelt; a kancellár hivatalfőnöke volt az egyes birodalmi hivatalokat vezető államtitkároknak, parlamenti felelőssége pedig nem volt. Természetes, hogy ilyen körülmények között mélyebb alkotmányos érzék a német polgárságban nem fejlődhetett ki, és általánosan elismert, hogy a német polgárság erősen hajlamos a felsőbb vezetésnek való alávetésre.

Majdnem hasonló a helyzet Ausztriában. Ezt az államot is csak azóta lehet alkotmányosnak nevezni, mióta a Magyarországgal való kapcsolat: az 1867. évi kiegyezés következtében átalakult. Az államnak szövetségi szerkezete, továbbá a nemzetiségek nagy száma azonban akadályozta az egészséges parlamenti életnek a kialakulását.

Portugália jogfejlődését az utóbbi időkben sűrűn akasztották meg a forradalmak. 1910-ben tért át ez az állam a királyságiról a köztársasági államformára. Az 1911. évi alkotmány azonban igen sok visszásságot váltott ki. A világháború gazdasági következményei erősen éreztették hatásukat; a kormányok rendkívül gyors váltakozása, a folyton ismétlődő parlamenti botrányok, a pénz elértéktelenedése, a közvagyon pazarlása szinte elkerülhetetlenné tette, hogy hiábavaló kísérletezések után az uralom egy katonai pártra szálljon át, amely a közügyek rendbehozatalában jelentékeny eredményeket ért el, és a nemzet rokonszenvét a tekintélyi kormányzat irányába terelte.

Lengyelország, Észtország és Litvánia a világháború befejezésével alakult új államok, amelyekben alkotmányos múltról természetesen szó sem lehetett. A hosszas elnyomás kiölte a nemzedékekből a demokrácia szellemét, és a kommunista veszéllyel szemben való védekezés szüksége erős nemzeti kormány iránt ébresztett vágyat.

Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy a tekintélyi kormányzat inkább csak a hosszabb alkotmányos múlttal nem rendelkező vagy teljesen új államokban hódított teret; hogy továbbá ezekben az államokban is előmozdította az új irányt a világháború óta állandóan tartó gazdasági válság, valamint a szélsőséges elemekkel szemben való védekezés szüksége. Tehát egyrészt a megfelelő alkotmányos múlt hiánya, másrészt pedig az átmeneti rendkívüli veszély játszott közre abban az irányban, hogy az új tanok meg tudták ragadni a közvélemény tekintélyes részét, és reá tudták bírni a porlamentarizmusból bizonyos mértékig kiábrándult nemzeteket az új rendszerrel való kísérletezésre.

Az új rendszernek a térhódítása még a körülmények összejátszása ellenére sem ment mindenütt simán. Németországban a nemzetiszocializmusnak hosszas küzdelmet kellett az uralom elnyeréséért folytatnia. Lengyelországban is csak hosszabb idő múltával tudott, és akkor is csak Pilsudski személyére tekintettel, az új irány érvényesülni; az érvényesülésben a parlamenti puccsnak is szerepe volt. Észtországban az a párt, amelynek kezdeményezésére az 1933. évi alkotmánynovella megszületett, ma bíróság előtt kénytelen védekezni diktatórikus törekvéseiért. Rendeletileg léptették életbe az új osztrák és litván alkotmányokat: így ezek tulajdonképpen nem is föltétlenül a nemzeti közmeggyőződésnek a megnyilvánulásai.

Amíg egyrészt megállapítottuk azt, hogy az új alkotmányok uralomra jutásában a többször említett hét államban rendkívüli okok játszottak szerepet, és így ezekben az új alkotmányokban nem lehet teltétlenül az állandó nemzeti közmeggyőződésnek megnyilvánulásait és hosszabb időre szóló alkotmányos fejlődésnek az alapjait látni - addig másrészt nem tagadhatjuk, hogy az új irány hatása alól más államok sem tudták kivonni magukat. A tekintély-kormányzat részben olyan indító okoknak eredménye, amelyek Európa-szerte hatottak; azonfelül az alkotmányok kölcsönhatása ma is érvényesül, és így az új irány többé-kevésbé minden nemzet közvéleményét foglalkoztatja. A többi állam azonban nem fogadta be vakon a tekintélyi kormányzat rendszerét a maga teljességében, hanem régi alkotmányukat igyekeztek az idők követelményeinek megfelelően kiegészíteni, fejleszteni. Ebből a szempontból rövid szemlét kell tartani az európai államok legújabb fejlődésén. Az új tanokhoz közeledő államok között kell említeni elsősorban Finnországot és egyes balkáni államokat.

Finnországban már a kormányformáról szóló 1919 július 17-iki alaptörvény igen széleskörű jogokat biztosított a köztársasági elnöknek. Megilleti a törvénykezdeményezés joga, szentesíti a törvényeket, feloszlathatja az országgyűlést, a hadsereg főparancsnoka, kinevezi a minisztereket és a főbb tisztviselőket, gyakorolja a kegyelmezés jogát, nemzetközi szerződéseket köt, határoz háború és béke fölött, elnökölhet az államtanácsban, stb. Felelősségre csak annyiban lehet vonni, hogy felségsértés vagy hazaárulás miatt az országgyűlés 3/4[-es] szótöbbséggel vád alá helyez heti. Az 1924. február 21-iki törvény szerint az elnököt elektorok útján a nép választja, és így független az országgyűléstől. [2] A finn köztársasági elnök széleskörű jogosítványai tették az utóbbi években több ízben lehetővé a nagyobb válságok kikerülését. [3]

Finnország alkotmányos életét az utolsó évtizedben a kommunizmus elleni küzdelem jellemzi. A kormány törvényes felhatalmazás hiányában nem tudott elég eréllyel fellépni, a parlamenti élet pedig pártharcokban posványosodott el, s így a társadalom az önsegélyhez folyamodott. Az 1930-ban megindult ún. Lapua-mozgalom elsősorban a kommunizmus kiirtását követelte, azonfelül az egész államélet átszervezését, a parlamentarizmus hátrányainak orvoslását, az államfenntartó erők fokozását. A mozgalom túlzásokba is csapott, erőszakosságokat is váltott ki, de működéséhez több üdvös törvényhozási alkotás is fűződik. Az 1930. július 31-i és november 18-i törvények az állami és az önkormányzati választójogból kizárják azokat, akik az állami és társadalmi rend erőszakos felforgatására irányuló mozgalomban részt vettek. Az 1930. szeptember 26-i törvény háború esetére a kormánynak széleskörű kivételes hatalmat ad. Az 1930. november 18-i törvény a köztársasági elnöknek adja meg a felhatalmazást, hogy válságos és zavaros időkben mindent megtehessen az állam és rend védelmére. [4] Az 1931. február 6-iki törvény a munkabéke védelmét hozza. Korlátozták az egyesülési és sajtószabadságot (1930. január 10. és július 31.).

Jugoszláviában az 1921. évi alkotmányt I. Sándor király 1929-ben hatályon kívül helyezte. Kiáltványában hivatkozott arra hogy a parlamentáris rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kétévi diktatúra után 1931-ben rendeletileg új alkotmányt állapított meg és léptetett életbe. Az új alkomány szerint az állam örökletes és alkotmányos monarchia. Az országgyűlésnek egyenlő hatáskörrel két háza van; a szenátorok felét a király nevezi ki, a másik felét a bánságok képviselőiből és tanácsosaiból, továbbá a községek polgármestereiből álló bizottság bánságonként választja. Háború és zavarok idején a király az alkotmányt is felfüggesztve rendelettel kormányozhat. A királynak korlátlan törvényszentesítési joga van. Az alkotmányos élet máig sem tudott teljesen helyreállni.

Albániában az 1925. március 7-i alkotmány a köztársasági államformát rendszeresítette, és a tiranai nemzetgyűlés Achmed Zogut, egy tekintélyes bennszülött család tagját választotta meg első elnöknek. A köztársasági rendszer azonban nem felelt meg az albán nép igényeinek. A második alkotmányozó nemzetgyűlés áttért a királysági államformára, és 1928. december 1-jén ennek megfelelő új alkotmányt fogadott el. Achmed Zogu lett Albánia első királya. Görögországban az 1929. január 11-i törvény a szenátust részben rendi alapon állítja össze. A 120 szenátor közül 92-t a nép megyénként választ, a muzulmánok és Szaloniki város zsidói azonban külön választókört alkotnak. 18 szenátort a foglalkozási ágak szervezetei választanak, tízet pedig az országgyűlés két háza közös ülésben meghatározott kategóriák tagjai (volt miniszterek, képviselők, kormányzók, követek, főtisztek, főbírák, államtanácsnokok, egyetemi tanárok, stb.) közül.

Bulgáriában az 1931. április 22-i törvény behozza a képviselői mandátumok egyhatodára az országos listát, hogy a pártok túlságos elaprózódását megelőzze. [5] Azonban a nyugalmat ezzel se lehetett helyreállítani, s az 1934. május 19-i államcsíny óta katonai diktatúra van. Új alkotmány még nem készült.

Törökországban az alkotmány a legszélesebbkörű demokráciát mutatja; de köztudomású, hogy az államot a gyakorlatban egyedül Kemal elnöknek akarata irányítja.

Belgiumban 1931-ben a parlamentarizmus válságának enyhítésére az összeférhetetlenséget szigorították. Spanyolország a forradalmak és diktatúrák zavarából még nem bontakozott teljesen ki. Oroszországban proletárdiktatúra van.

Talán legkevésbé éreztette az új irány hatását Angliában, amely államban a parlamentáris rendszer ma is élő erő, s ahol a nemzet ehhez a rendszerhez szívósan ragaszkodik. Mégis fel kell jegyeznünk, hogy az utóbbi években (különösen 1931-ben) a király aktív szerepe az alkotmányos válságok megoldásában erősbödött, hogy a koncentrációs kormányzat a minisztérium tekintélyét fokozta, hogy a minisztérium kollektív politikai vezetése és felelőssége helyébe mind jobban a miniszterelnök egyéni szerepe domborodik ki, és a miniszterek csak az elnök munkatársaivá válnak, és hogy végre az 1931-[19]32. évi gazdasági válság a rendeleti jogalkotásra (delegated legislation) való felhatalmazások hosszú sorát tette szükségessé. [6]

Franciaország különösen érzi a parlamentarizmus bajait. A parlamenti botrányok egymást érik, a pártok elaprózódása fokozódik, a koalíciós kormány bizonytalan, és a kormányok gyors változása minden mértéket meghalad. [7] A bajok részbeni elhárítására az 1927. július 21-iki törvény a lajstromos választás helyébe visszaállítja az egyéni választás rendszerét. A szenátus tekintélye az utóbbi időben fokozódott, és bizalmatlansági határozata 1930-ban kormányválságot eredményezett. A Gazette du Francé és a Compagnie générale financiere et fonciere botrányainak hatása alatt az 1929. évi költségvetési törvénybe az összeférhetetlenséget erősen szigorító szakaszt illesztettek. [8] Az állandósult válság megoldására vonatkozott Doumergues miniszterelnök alkotmányreform-tervezete is, amely többek között lehetővé kívánta volna tenni, hogy a képviselőház feloszlatása a szenátus hozzájárulása nélkül is megtörténhessék, hogy a képviselők a költségvetési kiadások módosítását ne indítványozhassák, hogy a kormány az előző évi költségvetés érvényét szükség esetében a következő évre kiterjeszthesse, és hogy a miniszterelnöknek külön adminisztratív hivatala legyen. A tervezet azonban nem tudta megnyerni a közvéleményt, és Doumergues csakhamar megbukott.

Látjuk tehát, hogy az alkotmányválságot előidéző bajok majdnem minden államban megvoltak, de az államok ezekre a jelenségekre nem egyformán reagáltak. Vannak olyan államok, amelyek a régi alkotmányukhoz, a parlamentáris rendszerhez ragaszkodnak, és csak az átmeneti visszásságokat igyekeztek orvosolni. Ebbe az államcsoportba tartoznak a demokrácia elismert mintaállamai: Anglia, Franciaország, Svájc, Belgium, az amerikai Unió; ide lehet sorolni Hollandiát, a skandináv államokat, Finnországot. Csehszlovákiát, sőt a Balkán-államok egy részét is.

Ha ilyen módon szembeállítjuk az államok két csoportját, és felvetjük a kérdést, hogy hazánknak melyik oldalon van a helye, a válasz nem lehet kétséges. Azokhoz az államokhoz csatlakozzunk-e, amelyek az alkotmányosságot fenntartják vagy amelyek félredobják? A magyar nemzet mindig az alkotmányosság népe volt, páratlan alkotmányos fejlődése egyenesen az angol mellé emelte. Ehhez a megtisztelő kapcsolathoz legyünk hűtlenek, s tagadjuk meg az alkotmányos múltunkat bizonytalan, még ki nem forrott kísérletek kedvéért? Vagy ragaszkodjunk ahhoz az ősi alkotmányossághoz, amely végigkísérte történelmünket, és átsegített minden válságon?

Más nemzetek történetében az abszolutizmus rendszerint több-kevesebb szerepet játszott, és sokszor nem dicstelen korszakoknak volt kerete. Bennünket egész nemzeti múltunk az abszolutizmus elleni küzdelemre kötelez. A magyar gondolkodástól a diktatúra mindig idegen volt, s a nemzet hivatott vezérei mindig az alkotmányosság védelmében szereztek babérokat A Rákócziak, Kossuthok, Deákok nemzete ehhez a hagyományhoz nem lehet hűtlen.

A tekintélyi kormányzat megfelelő felépítése különben is általánosan elismert vezért és alávetésre hajlamos tömeget kíván. Az új eszmék térhódítását egyes államokban rendkívül előmozdította olyan vezérnek előtérbe lépése, aki háborús hőstetteivel vagy nagy szervező képességével a nemzetet kivezette a pusztulás örvényéből. Nálunk ilyen fejlődésnek az előfeltételei nem következtek be, különben is a magyar lélek kritikai berendezésétől, a mi egész nemzeti gondolkozásunktól idegen az a rendszer, amely a tekintélyi kormányzat folyományaként sok helyen az önálló gondolkozást megsemmisíteni és a politikai bírálatot a közélet területéről kiszorítani igyekszik. Az önkormányzat tesz nagykorúvá, mondotta Kossuth Lajos, s mi ezt a nagykorúságot rengeteg küzdelemmel egy évezred viharai és alkotmányos harcai közt érdemeltük ki.

Ezt a nagykorúságot és fölényt az utódállamokhoz való viszonyban is meg kell őrizni. Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia formailag még fenntartotta a demokratikus államberendezést, és csak Jugoszlávia kísérletezett átmenetileg a diktatúrával. Abban azonban mind a három állam egyforma, hogy a kisebbségeknek - s különösen a magyarságnak - helyzetét elviselhetetlenné teszi. Az elszakított területekre gyakorolt vonzóerőt nem szabad csökkenteni az alkotmányosság és önkormányzat korlátozásával. A magyar nemzetnek az ő szabad berendezései adták meg az erőt arra, hogy a hegemóniát a Duna-Tisza völgyében fenn tudta tartani; ez a rendszer tette lehetővé, hogy nem magyar anyanyelvű polgártársaink jól érezték magukat az államban, és a magyar géniusz még ma is át tud világítani a mesterséges határokon. Ne emeljük magasabbra a válaszfalakat, ne romboljuk le magunk ősi alkotmányunk épületét!

III.

A magyar alkotmány utoljára 1848-ban ment át átfogóbb reformon. Ez a reform kétségtelenül visszhangja volt annak a nemzetközi eszmeáramlatnak, amely ebben az időben Európa-szerte érvényesült, s a belga alkotmány mintájára számos új alkotmány alkotására vezetett. A reformmozgalomnak azonban hazánkban is megvoltak az előzményei; 1825-től kezdve a nagy reformerek, Széchenyi és társai érlelték meg a magyar közvéleményt annyira, hogy a nagy átalakulás nagyobb megrázkódás nélkül mehetett végbe. Sokan még így is kifogásolták a reform ütemét és túlzásait; kétségtelen azonban, hogy a reformot alkotmányos módon, a jogfolytonosság betartásával és az alkotmányosság szellemében hajtották végre, és a reform a magyar alkotmányos gondolkozás lényeges tartalmává vált. A Habsburgok három évszázados uralma alatt a magyar alkotmány fokozatos fejlesztése sok vonatkozásban lehetetlen volt, és így 1848-ban gyorsabb ütemben kellett megvalósítani azokat a gondolatokat, amelyek megfeleltek alkotmányfejlődésünk irányának, és sokszor nem tisztán idegen eszmék átültetését jelentették, hanem folytatását a mohácsi vész után megállt nemzeti jogfejlődésnek.

Az 1867. évi reform csak az Ausztriával való kapcsolatot öntötte jogi formák közé, alkotmányunk belső berendezéseit nem érintette. Az ún. kiegyezés törvényhozása az Ausztriával való kapcsolat felbomlásával ugyanis tárgytalanná vált, és így ma már nem érdemes bővebb méltatásra.

Nagyobb megrázkódtatását jelentették alkotmányunknak a világháború szerencsétlen befejezésével kapcsolatos események. Az ország megcsonkítása, Ausztria köztársasággá alakulása, a király visszalépése már magában olyan kényszerhelyzet lett volna, amely az ősi alkotmányos élet egyszerű folytatását lehetetlenné tette. Az országgyűlés háború előtti szervezete is teljesen elavult, és már nem volt idő és mód ennek a szervezetnek törvényes alapon való átalakítására. Ehhez járult a győztes hatalmak erőszakos beavatkozása, amely egyrészt a nemzetgyűlés összehívását, másrészt a Habsburg-család trónfosztását kényszerítette ki. Körülöttünk tombolt az alkotmányozás láza, és így szinte minden abban az irányban hatott, hogy mi is új alkotmányt készítsünk. És a magyar állam mégis a történeti jogfolytonosság alapjára helyezkedett, és az ősi alkotmányosság útjára való visszatérést jelölte meg célul.

A mai közjogi provizórium alaptörvénye: az 1920:I. törvénycikk rengeteg támadásnak volt kitéve. Nem felelt meg ennek a törvénynek a szelleme annak a radikális iránynak, amely a Károlyi-korszakot kívánta folytatni, szakítani akart a múlttal, köztársasági államformát vagy legalább is új: demokratikusabb alkotmányt kívánt. De támadták a törvényt a szigorú legitimizmus jelszavával is, hogy nem az alaki jogfolytonosság teljes betartásával keletkezett és vitatták, hogy az 1920:I. törvénycikk alapján létesült jogi rend az ezeréves jogfejlődéstől független. [9]

Ma - azt hiszem - már eldöntöttnek lehet tekinteni, hogy az 1920:I. törvénycikk a legszerencsésebb megoldás volt. Az alaki jogfolytonosságot nem állította teljesen helyre, de azt nem is lehetett. Azonban megvalósította az anyagi jogfolytonosságot, felkeltette új életre a magyar akotmányosság ősi szellemét. Nem volt akkor a nemzetnek vezére, akinek tekintélye irányt mutatott volna; a megoldást maga a nemzet kereste, és mély bölcsességgel és mérséklettel megtalálta olyan irányban, amely további fejlődésnek biztos alapja lehetett. [10]

Ha alkotmányunk fejlődését az 1920. év óta figyelemmel kísérjük, meg lehet állapítani, hogy azóta nálunk fokozatosan olyan alkotmányos reformok valósultak meg, amelyeknek értékét az ősi alkotmányossághoz való visszatérés szempontjából nem is lehet eléggé méltányolni. Törvénybe iktattuk a királysági államforma fenntartását, visszaállítottuk a kétkamarás országgyűlést, az 1920. évi szabályokkal szemben jelentékenyen korlátoztuk a választójogot, megszerveztük rendi alapon a felsőházat, felélesztettük a törvényhatóságok követválasztási jogát, kiterjesztettük a kormány rendkívüli jogkörét; csupa olyan reformok, amelyek konzervatív nemzeti irányba terelték a fejlődést. Nekünk nem kellettek idegen jelszavak, hanem azok hatását megelőzve a mi különleges viszonyainknak megfelelően jártunk el. Ez az a politika: a hungarizmus, amely megfelel a fasizmusnak vagy hitlerizmusnak, de teljesen eredeti és magyar. Csak ez lehet ezután is vezetőnk.

Helytelen lenne oly reformba fogni, amely a jogfolytonosságot megszakítaná, és az alkotmányosság ősi szellemével ellentétben diktatórikus irányba terelné jogfejlődésünket. A diktatúra úgyis csak átmeneti eszközként jogosult oly helyzetekben, amikor az államot másképp megmenteni nem lehet; nálunk erre a rendkívüli eszközre szükség nincs, mert alkotmányunk rugalmassága a rendkívüli helyzetben való átmeneti alkalmazkodást szükség esetében az alkotmány végleges módosítása nélkül is lehetővé teszi. Ne hozzunk vélt vagy átmeneti veszélyekért olyan jogszabályokat, amelyek tartósan alakítják át alkotmányunk jellegét.

Alkotmányunk eredeti jellegének megóvása szempontjából rendkívül fontos, hogy az államnak önkormányzati alapon való felépítése megmaradjon, sőt erősbödjék. Nálunk még a királyi főispáni tisztre is elő volt írva, hogy főispán a megyében birtokos és kedvelt ember legyen; csak ilyeneket lehetett kinevezni és megválasztani más köztisztségekre; a megyegyűlésen a tudományra és méltóságra előkelőbbek szava volt a döntő: országgyűlési követekké is mindig ilyen tekintélyes emberek, a megyék legkiválóbb fiai lettek. A rendi képviseletnek is az az alapgondolata, hogy az ország ügyeibe csak azok szólhassanak bele, akik a saját foglalkozási csoportjukban már kiváltak. Ez az egészséges kiválasztás, amely alulról indul meg; ez a tekintélyek termelésének, a társadalom megszervezésének a leghelyesebb módja.

*

[1] Ezeket az okokat részletesebben ismertettem „Új irány a modern alkotmányokban" című tanulmányomban (Budapest, 1935. 65 lap). Ugyanott vannak a forrásmunkák is említve.

[2] Dr. Csekey István: A finn és észt jogrendszer. Budapest, 1928.

[3] Dr. R. Erich: Die Verfassungsentwicklung in Finnland bis Ende 1931. Jahrbuch des öffentlichen Rechts. Rand 1920.

[4] Dareste: Les constitutiones modernes. 4. kiadás, 3. kötet, Paris, 1931.

[5] P. Stainof közlése, Annuaire de l'institut international de droit public, 1932.

[6] Mind e jelenségeket érdekesen elemzi és méltatja Karl Loewenstein a Tagbuch des öffentlichen Rechts 1932. évi folyamában (Verfassungsleben in Grossbritannien 1924—1932.)

[7] James Bryce: Moderne Democratien, 2. Bände, München, 1923. und 1926.

[8] Werner Weber: Parlamentarische Unvereinbarkeiten. Archiv d öffentliches Rechts, 1930; Ulrich Scheuner: Die Entwicklung des öff. Rechts in Frankreich. Jahrbuch d. üff. Rechts. 1931.

[9] Ld. szerző vitáját Tasnádi Nagy Andrással a Jogállam 1926. évfolyamában.

[10] Az 1920:1. törvénycikk elgondolássát az igazságügyminisztérium törvényelőkészítő osztálya érlelte ki Szászy Béla államtitkár vezetése alatt.

*

In Magyar Jogászegyleti Értekezések, 3. évf., 12. szám (1935), 547-

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés