Az egyéni lelkek összességéből tevődik össze, vagy inkább épül egybe, alakul ki a kor lelke. Az egyes korok társadalmának lelke természetesen nem az egyéni lelkek puszta egymás mellé sorozódásából áll elő, hanem egy olyan újszerű lelki jelenség keletkezése ez, mely minősé­gében egészen sajátos jelleget vesz fel. A lelkek együttes megnyilatkozása a kor szellemét alkotják, mely szellem bizonyos életkörülmények alatt mind határozottabb irányt követ. Ennek az iránynak kialakulásánál a döntő tényező mindig az, hogy a gondolkozó egyének és társadalmak a környezetüket képező és a létalapjukat jelentő világmindenséget miként ítélik meg. Hogyan olvassák le annak törvényszerűségeit, hogyan magyarázzák keletkezését, jelen állapotát és elkövetkezendő sorsát. A világmindenség mellett, mint külső keret mellett azonban sohasem tudja figyelmen kívül hagyni egy kor társadalma, illetve gondolkozása azt, ami magával az emberi társadalommal történik. A történelem törvényszerűségeire is kíváncsi. Újra, meg újra felméri azokat a gazdasági, társadalmi, erkölcsi és lelki tényezőket, melyek a történelem alakítói voltak. Megkeresi emberi nézetellentéteknek rugóit, katasztrófák, háborúk okát, s elkerülhetetlenül értékel, mérlegel és latolgat.

Az emberi gondolkozás aztán nagyobb jelentőségű történések után, azok közvetlen hangulatában, bizonyos törekvé­seket helyesebbeknek ítél, másokat kevésbé helyeseknek. Egyes életirányokat kívánatosaknak tart, másokat nem. Átélt súlyos katasztrófák kényszerítik időnként a társadalmakat, hogy elkövetkezendő esztendők történelmének alakulását nagyobb gonddal és több körültekintéssel készítsék elő. Ilyenkor sarjadnak, születnek, lesznek, termelődnek ki a koreszmék. Olyan tudatos gondolatok, melyek mögött fokozatosan erősödő társadalmi elhatározás húzódik meg. Szenvedésben, gyötrelemben, mély társadalmi fájdalmakban vajúdnak életre ezek. A korszellem táplálja azokat, s a mai életet élő emberi erők viszik előre. Az egyes korok eszméi határozzák meg azon kor emberi társadalmának világnézetét. A világnézet pedig sajátos életstílussá válik, s döntő módon foly be minden emberi tevékenységbe.

A "mai kor" eszméivel kapcsolatban kívánunk a vallás kérdésével foglalkozni, és ezért meg kell jelölnünk, hogy mit értünk "mai kor" alatt. Vannak vélemények, melyek szerint a világháború nehéz lidércnyomásából felébredő emberi gondolkozás elindulásától számítják a mai kort. Időben ez az 1920·as évek elején keresendő. E vélemények szerint az átélt kemény idők véres élménye csak ebben az időben indított el új mozgalmakat, keltett éltre friss törekvéseket, s így innen kell számítanunk a mai kort. Ezzel a véleménnyel szemben azonban mind határozottabbá vált az a meggyőződés, mely szerint a mai kor elnevezés alatt folyamatban található szellemi, társadalmi és gazdasági törekvések tulajdonképpeni gyökerei mélyebbre nyúlnak vissza, s hogy mindezeket megérthessük, legalább az első világháború kitörése előtti esztendeig kell visszamennünk. Az 1914-es esztendőben kirobbant európai, majd világfeszültség társadalomkutatók, gazdasági szakértők és politikusok véleménye szerint egy évtizedekre nyúló kort zárt le, illetve egy újat nyitott meg. Kornis szerint "a mi jelen korunknak van egy eléggé határozottan kiemelkedő kezdő határvonala, amely önként kínálkozik, egy nagy külső, de a szellemet megrázó és új irányba terelő esemény: a világháború. Ez valóban nagy bevágás a történeti idő folyásába; az ennek tartalmat adó értékfelfogást sokban gyökeresen megváltoztatta. A kultúra valamennyi ágában nagy átalakulást idézett elő: elsősorban a politikai- és jogrendszerben, a gazdasági élet szellemében, az erkölcsi felfogásban, a vallásos szellem elmélyülésében, másrészt elpaganizálódásában, a technikai szellem hihetetlen felfokozásában, a művészetekben és az irodalomban." [1]

Vannak, akik azt állítják, hogy a világ sohasem volt olyan gazdag, mint éppen az elmúlt világháború kitörésekor. Az azt megelőző ötven esztendőn keresztül különös gazdasági virágzás jellemezte az egyes társadalmakat, nemzeteket. A világháborúban Montenegró és Szerbia kivételével - szerintük - mind a gazdag nemzetek háborúztak. A belső gazdasági felhalmozódás ugyanis: a gépek és fegyverek, egyéb áruk piacot kerestek, s a legfelvevőbb piacnak a csataterek bizonyultak, ahol minden földi jót felvásárolt a rombolás szelleme. Ki kellett - eszerint - robbannia a katasztrófának, mert a gazdasági fejlődéssel és gyarapodással párhuzamosan nem mutatott megfelelő fejlődést az általános erkölcsi élet. A külső gyarapodásban mutatkozó és természet szerint adódó veszélyek elhárítására, feszültségek levezetésére, helyes irányba terelésére nem volt elegendő erkölcsi műveltség készenlétben, s ezért a felhalmozott anyagi javak a maguk fizikai tehetetlenségének törvénye szerint egymásra hajoltak, egymásra mentek, egymásra omlottak. Az ember már-már eszközévé vált az önereje által létrehozott tárgyi javaknak.

Mások viszont a nacionalizmus felfokozásában keresték a magyarázatát annak, ami az első világháború kirobbanásához vezetett. Reánk nézve ez alkalommal annak megállapítása a fontos, hogy akkor egy korszak látszott lezáródni, és egy új elindulni. Ennek az akkor elinduló új korszaknak különös jelentőséget ad az a mi szempontunkból, hogy egy kemény világháború volt a bevezetője, és egy másik világháború a lezárója. Téves ugyanis az a megítélés, mely ezt a harminc esztendőre terjedő időt úgy osztja fel, hogy beszél első világháborúról, békés közbeeső időszakról, s aztán az új világháborúról. Ma már kezd egyetemessé válni az a meggyőződés, hogy itt legalábbis 1914-től a történelem bonyolult szálai szoros logikai láncolatot alkotnak a mai pillanatig.

A most dúló még nagyobb világháborút olyannak tekinthetjük, mint amely véres, szigorú főtárgyalása egy olyan bonyolult világügynek, amely az első világháború alkalmával csak éppen hogy tárgyalásba vétetett, s melynek aktái, ügyiratai, tanúi csak félretétettek, de amelyek az ún. nyugalmi, békés szakaszban határozott kristályosodási folyamaton mentek keresztül. Új szempontok, új érvek, új szándékok kerültek napvilágra, s ezek valóságosabban sejtették meg, hogy miért is olyan nehéz a pör. Láthatatlan szándékok és kezek szerepét fedezték fel az ún. békés időszakban, s most már tisztább szemlélettel és sokkal elszántabb erővel bontakozik ki a peranyag lényege. Az első világháború következtében felfedezhető szerte a művelt emberiség életében egy fokozott mértékben történő önszemlélet. A rázkódás után öntudatosulási folyamat játszódik le sokkal gyorsabban, mint nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lelkű korokban. Teleki Pál a képviselőház 1940. december 3-i gyűlésén mondta. "Semmi sem új olyan értelemben, hogy ne legyen előzménye, és semmi sem olyan régi, hogy ne legyen következménye, mégis vannak a világtörténelemnek olyan momentumai, amikor a folyamat gyorsul, s amikor több joggal mondjuk, hogy új a kialakulás, mint a világtörténelem más időszakaiban." Imrédy Béla a mai idők lelki rajzát behatóan vizsgálva, azt állapítja meg, hogy nemcsak arról van ezekben az esztendőkben szó, hogy egy gyorsabb iramú korszak sajátos történései mennek végbe, hanem mindenekfelett arról, hogy korfordulón állunk, illetve a kor eszméi határozottan munkálják az új világ megszületését.

Bármiként vitatja is valaki a dolgokat, az már közmeggyőződéssé kezd válni, hogy világunk válaszúton van. Ez már cáfolhatatlan igazságként belegyökeredzett a mai ember gondolkozásába. Lehet, hogy a problémák, melyeket a most folyó háború tudatosít bennünk, nem újak, de a kemény világnézeti küzdelem eleven, mély élményszerűséggel vetíti elénk azokat, s elkerülni nemigen tudjuk. Ezeknek a problémáknak újszerű felvetődése kötelességünkké teszik a vallás helyzetének, szerepének és lehetőségé­nek tisztázását. "A mai idők ún. korszerűségei nagyon meg kell [,hogy] gondolkoztassák a magyar keresztény egyházakat, a nemzeti élet érdekében, de a saját egzisztenciájuk érdekében is" -mondja Tavaszy Sándor egyik dolgozatában. (Az Út, 3. sz.)

II.

Felvetődik most már a kérdés, vannak-e az általunk fentebb körvonalazott korban a mai korban, kialakult eszmék, melyek sajátos vonások, jellegzetes színek volnának a mai idők arcán? A mai élet szervezetében, az általános művelődésben, gyakorlati kérdések alakulásában vannak-e hangsúlyozott, erősebb irányt jelölő eszmények, melyek úgy jellemeznék ezt a kort, miként a vallás a középkort, a szépség a reneszánszot, az ész vagy az értelem a felvilágosodás korát? A huszadik századot általában a gazdasági és technikai értékek korának mondják, s ha ez igaz, az általuk megjelölt idő is e század szakasza. S akkor erre is jellemző a gazdasági és technikai vonás. Azt hiszem azonban, hogy felvetett kérdésünkre mélyebben kell keresnünk a feleletet. Még az a megállapítás sem elégíthet ki, mely tulajdonképpen ugyanilyen eredményre jut, s mely szerint a görögség felfedezte a világ gazdagságát, a keresztény meglátta a mélységét, a titkát, az újkori Európa pedig kivetkőztette titokzatosságából, s kezesbáránnyá igyekezett tenni az addig félelmetes természetet. Pedig ez a megállapítás közelebb visz bennünket kérdésünk lényegéhez, s amint látni fogjuk, ennek felemlítése hiábavaló nem volt. Amennyire megfigyelhetjük, a mai korban szemlélődők és véleményirányítók felfogását, megállapíthatjuk, hogy a koreszmét illetőleg három magatartás látszik kibontakozni. Vannak a mai kor eszméit illetőleg semleges természetű gondolkodók, vannak pesszimisták, és vannak optimisták.

A semlegesek, kiket inkább közömböseknek nevezhetnénk, egykedvűen állapítják meg, hogy téves az a megítélés, mintha ezekben az esztendőkben új koreszmék volnának kialakulóban. Ami ma történik - szerintük - nem egyéb, mint a régi eszményeknek friss vajúdása. A megzaklatott emberiség kínos mohósággal keres. Érzi, hogy helyen-helyen lényegesen elvétette a dolgokat, s most - nem egyszer - merő kapkodással szeretne mindent visszacsinálni, illetve visszaálmodni magát a békés, boldog időkbe. Az ilyen gondolkozók szerint tulajdonképpen a gyökeres demokrata eszmények, a francia forradalmi eszmények azok, melyek új hajtásban, de a régi lényeggel termik a maguk gyümölcseit. Az egyenlőség, szabadság, testvériség kitűnő eszményei azok, melyek más-más jelszavakban jogot kérnek, s létalapot akarnak. Minden más, amiről szó van, amit propagálnak és reklámoznak, csak efemer jelenség, tiszavirágéletű, s komoly megmaradásra nem számíthat. Az egyesek által koreszméknek hirdetett irányelvek inkább csak tünetek, melyek egy lázában égő kor beteg arcán megjelennek, de ha majd lecsendesednek a történelem felkavart és mozgásba hozott tarajos hullámai, eltűnnek, s nyomuk sem marad. Talán említenünk sem kell, hogy az ilyen gondolkodók titkos benső vágyakat fejeznek ki, s csak azért mutatkoznak közömböseknek, mert ma nem éppen népszerű visszaálmodni a demokráciák letűnt korát. Hazánkban ennek a felfogásnak gazdasági és társadalmi megfogalmazói azok, kik a szociáldemokrácia nyílt vagy burkolt szövetségeihez tartoznak, politikai megfogalmazói közül szintén nevén nevezhetnénk néhányat, ezúttal azonban elmellőzzük ezt. 

A pesszimista magyarázók közül [a] legtöbben abból indulnak ki, hogy csak a beteg ember veszi észre például, hogy van bizonyos. belső szerve, mellyel eddig sohasem törődött, noha nélküle nem tudott volna élni. Ma csak azért kényszerülünk mindegyre világnézeti kérdéseket felvetni, és koreszmék iránt érdeklődni, mert beteg a kor. Bizonyos korokban a kultúra életárama akadozik, kifogy. Rendesen olyankor szokott ez történni - mondják -, amikor valami új ötlet nagy erővel tör érvényesülésre, s annyira agresszív módon jelenik meg, hogy az előbbi egészséges gondolatok elsorvadnak. Ekkor kérdések vetődnek fel. Érzi a társadalom, hogy vannak ilyen kérdései, jelentkeznek problémái, s így arra következtet, hogy beteg a társadalom.

Az ilyen pesszimista gondolkozók nem mondják azt, hogy a mai kornak nincsenek jellegzetes vonásai, ellenkezőleg, fájdalommal és reménytelenséggel állapítják meg, hogy igenis észrevehetően és feltartózhatatlanul bontakoznak ki sajnálatos jelenségek. Egyesek szerint "e korszak négy jellemző tényezője: a kötöttség, materializmus, kollektivizmus és diktatúra" (László Dezső), mások szerint "A jelenvilágiság és eltömegesedés a jellemző vonások" (Schütz Antal). Szerintük akár a bolsevizmus, akár a fasizmus, nemzetiszocializmus, fallangizmus, vagy más társadalmi- és államformákat vesszük szemügyre, ilyen és ehhez hasonló kirívó vonásokat szemlélünk. Minden vonások e világra látszanak hangsúlyt helyezni a túlvilággal szemben, s pillanatnyilag a földet többre értékelik, mint az eget. Bántó módon elgyakorla­tiasodott, vagy erre indult a mai kor embere. Addig, míg a középkorban mindenekfelett valónak hitték a túlvilági boldogságot, addig ma ezen a földön szándékoznak boldogok lenni az emberek. "A ma szellemi irányát és a ma ember-típusát félreérthetetlen határozottsággal és alapvetően jellemzi a jelenvilágiság. Ha a ma emberével szembesítjük  az előző történelmi kor emberét, a középkori embert és művelődését, látjuk, hogy ott a lélek üdvössége és másvilági sorsa volt az a csillagzat, mely megszabta minden törekvés irányát, és szolgáltatta minden helyzet, történés és teljesítmény értékmérőjét. A mai élet általános iránya kétségtelenül nem a másvilági üdvösség megszerzése, illetve elvesztésének elhárítása, hanem az ezen a földön való minél kellemesebb és minél kiadósabb berendezkedés, minél több embernek, minél nagyobb jóléte a földön." (Schütz: A vallás).

A másik veszedelmet az eltömegesedésben látják. Némelyek nevén nevezik, és így jelölik a veszedelmet, mások a diktatúrában jelentkező kollektivizmust emlegetik. Ezen gondolkozók számára kevés vigasztalót nyújt ez a kor, s eszméinek inkább "kísértései" vannak. Nehéz kérdéseket vet fel, s különösen megnehezíti - szerintük - a vallás helyzetét. Ortodox-keresztények, dogmatikus vallásbölcsészek azok többnyire, kik ilyen pesszimista szemüvegen szemlélik a jelen szellemi küzdelmeit. De vannak végül, akik a világ és emberiség jelen esztendei alakulásában nem látnak súlyosan és végzetesen lehangoló vonásokat. Nem tagadják, hogy lázas vajúdásban küszködik minden, azt sem vitatják, hogy halálos betegség is felfedezhető szervezetében, de meg vannak győződve, hogy a krízis állapotán már túljutott a kor, hogy a válság már nem jellemzője és magyarázója a helyzetnek, s elég korán tudott megfelelő diagnózist csinálni ahhoz, hogy a betegség felismerése a gyógyulás legbiztosabb kiindulását jelentse. Az edzett, viharokat átélt emberiség szervezete ezekben a nehéz időkben elég ellenálló erővel rendelkezett, s kibírt igen súlyos fertőzéseket is, nemcsak, de regenerálóképességének megfelelően tiszteletreméltó bátorsággal és erővel új irányelveket termelt ki. Valami új és termékeny életforma felé való törekvés látszik feszülni a mai korban. Kivénhedt, lehervadt, s már kórossá torzult régi eresztékek, illetve építményro­mok eltakarításán, fáradozik. Bármiként ítéljük is meg a bolsevizmust: már ez az életforma is eleven tiltakozásnak született egy régi világgal szemben, a liberális államforma gyengeségével szemben, s bár léte inkább a merő és csupa tagadás szegletkövére épült, s kivitelezésében szerencsétlen szempontok és értékskálák vezették, törekvése súlyos, keserves kísérletezés volt egy új világ megépítésére.

Optimista szociológusok éppen azzal lesznek optimistává, hogy megsejtik, megérzik vagy éppen felfedezik, hogy a bolsevizmus balsikerű melléfogásain is okulva határozottan alakulnak ki a mai kor eszményei. Az individualizmussal szemben, mely a liberális szellemi és gazdasági rendben életlehetőséget kapott és virágzott, de megváltani egyetlen komoly emberi gondot nem tudott, a mai kor a közösségi életformát juttatja előnybe. A pesszimisták sokat siratják az egyént. Elmondják, hogy ma már minden országban az egyén vaskapcsokkal van a közösség egészéhez kötve, amely nemcsak a külső cselekvései módját és az érzület irányát, de minden vonatkozású mozzanatát iparkodik meghatározni. Szerintük ez a művelet az egyénnek értékét lefokozza, s csak a közösségen belül ruházza fel az egyént értékkel. Attól félnek, hogy a tömeguralom a szovjetrendszer példájára más politikai rend közepette is ellaposítja, elszínteleníti az általános művelődést. A legszembetűnőbb minden közösségi gondolattal szemben elhangzó ellenvetésnél az a ferde felfogás, mely nem képes különbséget tenni a tömeg és a közösség között. Egymás után megjelenő dolgozatok, beszédek és könyvek, e kettő között létező lényeges különbséget éppen eleget hangsúlyozták már, mégis szükségét érezzük annak, hogy megemlítsük, miszerint a tömeg elsősorban mennyiséget, számot jelent. A tömeg az, amellyel valami történik, mellyel valamit csinálnak, a legtöbbször anélkül, hogy maga a tömeg tisztában volna, hogy erejét, képességét mire használják fel, s általában mi történik vele. Leginkább eszközi értékjellege van a tömegnek. Ezzel szemben az az embersokaság, amely minden egyes tagjában érzi a feladatok súlyát, tudja, hogy miért cselekszik, s remeg a holnapi napért, az több a mennyiségnél. az közösség. A közösség min­den egyes tagjában törődik, gondolkozik, ítél, törekszik, s áldozatot hoz. A közösség nemcsak a tenyerét tartja, hanem meg is tudja nevezni, [hogy] mik az igényei. A közösségnek vannak lelki igényei is, s ezeknek kielégítését nemcsak mástól vagy másoktól várja, hanem azokat igyekszik önmaga előteremteni. A közösség a maga benső összetételében sohasem válhatik eszközzé, mert abban a pillanatban összeesik, mivel nem tömegnek volt nevelve. Aki ezt a közösséget, a mai kort jellemző emberi társas megnyilatkozást és tevékenységi formát minduntalan azonosítja a tömeggel, az nem tud megfelelő módon különbséget tenni dolgok között.

A második határozott jellemvonása a mai kornak az a fokozatosan kristályosodó törekvés, mely a közösségi életformát mindig egy nemzet életén belül igyekszik kiteljesíteni. Tagadhatatlan, hogy e gondolatkör kialakulásának folyamatát különösképpen meggyorsították azok a nemzetközi erők és kísérletek melyek, elsősorban a bolsevizmus mögé, majd más világszövetségek mögé húzódva egyes fajok és nemzetek életére törtek. Kiérlelte azonban ezt a fejlődés természetes törvénye, helyes alkalmazásának gondolata is. Az emberi társadalmak kifejlődésének útja mindig az egyén-család-törzs-nemzet volt. S mindazon népcsoportok, melyek a természetes fejlődési utat ugrásszerűen próbálták meggyorsítani, s így célhoz érkezni, kudarcot vallottak. Az emberiség mai szerkezetében, szellemiségének és gazdasági lehetőségeinek mai állapotában - szüntelen erősödő vélemény szerint - csak a nemzeti közösségben megy végbe valóságos fejlődés, s nem a nemzetköziben. Csak a nemzeti közösség a kultúra eredeti és igazi teremtője, bölcsője. Ezért van a nemzeti kultúráknak sajátszerű, lényegükben különös és utánozhatatlan természetük. A nemzeti gondolat megerősödésének útja a mai korban a népi gondolattal való összekapcsolódásban mutatkozik. Európa minden nemzete szorgos igyekezettel azon van, hogy e kapcsolat minél szorosabb és minél teljesebb legyen, illetve, hogy a nép fogalma lehetőleg teljesen fedje a nemzet fogalmat. Egyik előző dolgozatomban írtam: "A nép passzív valami, inkább a sors elviselésére, mint alakítására alkalmas alany. Az öntudatra jutott és aktivitásban élő nép a nemzet. A nemzet lényege szerint a nagykorúvá lett nép. Van értéktudata a nép valóságtudatán túl, vannak céljai. melyeket maga elé tűz, és azokat közös cselekvéssel meg akarja valósítani." [2] Erdélyben a román fennhatóság alatt magyar nép élt, mely jogilag a román állam kötelékében élte életét, de a magyar nemzethez tartozott. Van azonban a magyar nemzet és a magyar nép között más vonatkozásban is különbség. A magyar nép nemzeti irányítása a történelem folyamán nem mindig magyar kezekben volt. A nép sokszor érezte, hogy nemzete irányítói nem képviselték mindig az ő akaratát, nem fejezték ki tevékenységükben az ő vágyait, s nem is munkálták céljait. Ezért nyilvánvalóvá vált egy természetszerű szakadás a nép és a nemzet között. Egyesek innen magyarázzák, azt, hogy a magyar nép egyes rétegei nem nagyra becsülik a közintézményeket. mert azok a történelem folyamán rendszerint idegent, mást, nem magyart képviseltek és jelentettek. Az iskola, a kórház, a bíróság, a vármegye, az adóhivatal és minden közintézmény a nép szemében a mást jelentette, s így a nép és a nemzet egybeforrása nagyon nehezen születhetett meg. Hogy ennek a helyzetnek milyen súlyos és komoly kihatásai vannak és lehetnek, hogy az egybekapcsolódásnak hiánya milyen aggasztó módon jelentkezik, különösen ilyenkor látszik, amikor a magyar nép nemzeti feladatokat kell [hogy] teljesítsen, léte érdekeiért háborút kell, hogy viseljen. A nép, mely lélek és élet szerint nem teljesen egy a nemzettel, nem képes maradék nélkül magáévá tenni a küzdelmet. Mondják, hogy a magyar nép és nemzet összekovácsolódásának határozott folyamata Trianon után vett lendületet.

Ekkor kezdett születni a magyar nemzet, ekkor kezdett népből nemzet lenni. Nagy történelmi tragédiája, gúzsba kötött állapota, csonkasága voltak azok a súlyos tényezők, amelyek újszerű függetlenséget kölcsönöztek ennek a népnek, s amelyek önmagára találtatták azt.

Mennyivel előnyösebb helyzetben van ilyen tekintetben a német nemzet, mely ma már előszeretettel inkább német népről beszél, s ezt tudatosítja. A nemzetnek a nép ősi tartalékerőivel való felfrissítése tehát időszerű törekvés, és a mai kor eszméinek egyik jellegzetes vonása. A népi erővel tudatosan és rendszeresen, fokozatosan és állandóan oltja magáta nemzet, miként a vérsavóval a legyengült, kevésbé ellenálló szervezetet az orvos.

A mai kor harmadik, de egyben legdöntőbb és legerőteljesebben megjelenő eszméje a szociális eszme vagy gondolat. A kapitalizmussal szemben érlelődött erőssé s helyezkedik el fokozatosan a ma embere szellemiségének benső és külső megnyilvánulási síkján. A szociális gondolat természetesen nem ennek a századnak, még kevésé ennek a kornak kizárólagos terméke, de az már nyilvánvalóan igaz, hogy a világháború közvetlen hatására egyre fokozottabb mértékben lépett előtérbe világszerte az alacsonyabb, elhanyagoltabb néprétegek jogos emberi követeléseit kielégíteni szándékozó szociális intézkedések. Az "Országépítés" szerint (1943. március 1.) "a szociális gondoskodás a rászoruló tömegek érdekeit szolgáló különböző intézmények életre hívása és fejlesztése a modern becsületes államvezetésnek egyik legelsőbbrendű feladatává vált. Egyre nagyobb tért hódított ez az eszme az elmúlt évtizedek magyar államvezetésében is". A szociális eszmének új jelentő­séget kölcsönzött az. hogy a mai korban elméletben és gyakorlatban egyaránt a nemzeti gondolattal való együvétartozása van hangsúlyozva. Ebben az olasz fasizmus volt úttörő, de a kiteljesítést nemzeti síkon a német nép hatalmasabb vonásokban vitte keresztül. Szűkkeblű, törpelelkű és önmagát nem becsülő nemzet a szociális kérdések megoldásához fél hozzányúlni, s amikor a nemzetek programjukba veszik a nép általános jólétének munkálását, már nagyobb nemzeteknek számítanak, olyanoknak. melyek önmagukat megbecsülni képesek. Sokat emlegetjük és emlegetik ma a szociális szót és fogalmat. Sokat esik szó szociális kérdésekről, problémákról, törekvésekről, egyesek előtt azonban még ma sem áll tisztán, hogy miről is van tulajdonképpen szó. Egy történelemtanár írja, hogy Magyarországon a világháború utáni esztendőkben a szociális szónak emlegetése egyesek előtt ideges, türelmetlen magatartást váltott ki. Feltétlen forradalomra, vörös zászlóra, bolsevizmusra gondoltak. Ma már az ilyen emberek is kezdenek megbarátkozni a gondolattal, s kezdik sejteni, hogy amikor valaki szociális gondolatról beszél, azoknak a feltétlen és elemi emberi életszükségeknek az elő­teremtésére gondol, illetve létesítését célozza, melyek nélkül a szó igaz értelmében emberi életet élni nem is lehet. Minden társadalom embere számára kell: lakóhely, fűtőanyag, ruházat. Ezek a legelemibb életszükségek. Ezeken túlmenően szükséges a módszeres és rendszeres egészségvédelem, mely gyermekvédelemmel kezdődik, s betegsegélyző intézményeken át üdülők, fürdők, sportpályák létesítéséig tart. De a pusztán testi védelmet jelentő és fizikai erőket ápoló szükségleteken és intézményeken túl a társadalomnak, a nemzeti közösségnek gondoskodnia kell a szellemi és lelki igények megfelelő, időszerű kielégítéséről is. Nevelő intézményekről és lehető­ségekről, egészséges szórakozásról és megfelelő valláserkölcsi irányításról. Nagyon vázlatosan ezeket értjük, amikor szociális kérdésekre gondolunk. Természetesen megszámlálhatatlan ága akad ennek a problémának, melyeket itt elő­sorolni szükségesnek nem tartok. Az csak természetes, hogy a nemzetköziségi alapon megszervezkedő és szociális igényeket kielégíteni szándékozó nép egy hatalmas raktárból, egy mérhetetlen nemzeti tárházból nem szedheti elő mindezeket a földi, szellemi és lelki javakat. Ezeket magának a nemzeti társadalomnak kell a maga életigényei kielégítésére elő­teremteni. És most már itt adódik a legnagyobb szociális kérdés: a munka kérdése. A munka a mai koreszmék értelmében új és mély jelentőséget nyer. Arany helyett valutává lett. A puszta eszközi értékelésből önértékké emelkedett. Ki tudták könnyen számítani, hogy egy nemzet életén belül nem az arany, és nem semmi más nemesfém, vagy egyéb termeli és teremti a gazdagságot, az új értékeket, hanem egyedül a munka. Adva a nyersanyagot és hozzá a munkát, a dolgos kezet, vagy a szellemi erőt, előáll az új érték, alkotás, termelvény.

Az összes nemzeti értékek közül tehát - a mai koreszmék értelmezésében- legbecsesebb a munka. Ezt a munkát pedig az ember végzi. Ha tehát egy nemzet naggyá akar lenni, minden igyekezetével azon kell, hogy legyen, hogy lelkiismerete szerint gondot viseljen az ember fizikai és szellemi erejére. Fizikai és szellemi erejére egyaránt, mert az új gondolkozás jegyében nem lehet többé mesterségesen különválasztani a testi és szellemi munkát, és nem lehet egyiket a másiknál többre értékelni, jobban megfizetni, előbbre helyezni. Minden munka a teljes ember egész energiáját követeli, s értékes és eredményes testi munkát csak az végez, aki szelleme egészét, szelleme energiáit maradék nélkül latba veti az ilyen munka végzésénél. És szellemi munkát eredményesen, mások hasznára, a közösség előmenetelére csak az végezhet, aki fizikai energiáit teljesen kimerítve egész lényét, vérét és izmait befekteti ebbe a munkába. Szellemileg kell verejtékezni a fizikai munkát végzőnek, és testileg kell verejtékeznie a szellemi munkát végzőnek, ha igazán a köz javára, ha igazán a nemzet előmenetelére, ha igazán az emberi hivatás teljesítésére dolgozik. A nemzeti közösségnek a munka új értékelése jegyében tehát az egész emberre gondot kell fordítania. S amilyen mértékben és arányban teszi ezt a nemzet, olyan mértékben gyarapszik anyagi, szellemi és erkölcsi tekintetben.

III.

Megítélésünk szerint nem a semleges, közömbösen mérlegelőknek, s nem is a pesszimistáknak látszik igaza lenni. Az a diadalmas világnézet, mely magáénak vallja a most vázolt eszméket; a közösségi-, népi-, nemzeti· és szociális eszméket, s mely ezeknek megvalósulásáért, együttes kibontakozásáért küzd és hódít teret, nem olyan, amelynek megjelenése következtében fájdalmas gondolatok és lehangoló érzések kellene [hogy] erőt vegyenek rajtuk. Nincs igaza azoknak, akik hátsó gondolattal azt hirdetik, hogy még semmi kialakulva nincs, még csak keres az emberiség, még csak tétován tapogatózik, de homályosan lát és bizonytalanul lépked. A mai kor eszméi határozott életprogrammá kezdenek válni, s mindinkább nyilvánvalóvá lesz, hogy ezekben nem a francia forradalom gondolkodását kérődzi vissza a mai ember. A szabadság, egyéniség, testvériség gyönyörű jelszavak voltak, de igen légiesek ahhoz, hogy a földdel érintkezzenek. Mindazonáltal nem kívánjuk értéküket semmiben sem lefokozni, de ha utána nézünk, [hogy mire ment vele a millió, jobb életet áhítozó nincstelen, kiderül, hogy vajmi keveset lendült a sorsa. Szabadságot kapott valóban sok millió jobbágy, zsellér és muzsik, de mit kezdhetett egy alapjában véve nem változott világban a szabadságával? Egyik gazdáját saját elhatározása értelmében elhagyhatta, tőle elköltözhetett. Kapott egy lelki felszabadulást, s egy csomó meleg ígéretet az egyenlőség[et] és testvériséget illetőleg, de vajon lett-e neki ebből háza, ruhája, kenyere, s előálltak-e mindazon szociális igényeket kielégítő szükségletei, melyek valóban jelenthettek volna valamit számára? Az individuum, az egyén felszabadult, s aztán nekiindulhatott egy liberális gazdasági felépítésű világban szabadversenyre kelni másokkal. Persze, hogy egyenlőtlen volt ez a verseny, persze, hogy mindig alulmaradt a nincstelen, mert nem szociális ellátást kapott, csak lelki malasztot. Egy kicsit meg volt csalva, egy kicsit be volt csapva. A római jog értelmében meghatározott "tulajdon" fogalma az egyéni, az individuális síkú liberalizmus világában csak megerősödött a három forradalmi eszme jegyében, ami azt jelentette, hogy akinek volt, ezután is lesz, mert a tulajdonjog sértetlen, akinek nem volt, ezután sem lesz. Csak szabadság lesz, csak egyenlőség lesz, csak testvériség lesz, egyéb minden marad, a nyomorúság lesz, úgy, ahogy régen volt.

Ilyen francia forradalmi ízű és szellemi alapokra épült fel az orosz forradalmi állam. Azzal a különbséggel, hogy a három közül különösen az egyikre fektette a hangsúlyt. A szabadság elvesztette életrendszerükben a jelentőségét. A testvériség számára egy olyan államszervezetben, mely a családot, e fogalom élőtőkéjét számításon kívül hagyta, nem volt hely. Így maradt az egyenlőség, mely abban domborodott ki, hogy akik felül voltak, alul kerültek, s akik alul voltak, felfelé igyekeztek, s így alakultak tömeggé millió, meg millió emberéletek. Tömeggé, és nem közösséggé. Így a bolsevizmus nemcsak hogy újat és jobbat nem hozott és nem termelt ki, de a meglevő forradalmi eszmények sovány változatát sem alkalmazta teljesen. A bolsevizmus egyetlen megnyilatkozásában sem nyújtott ún. koreszmét, és botor minden olyan próbálkozás, mely a nemzetiszocializmust egy napon próbálja emlegetni azzal.

*

[1] Korunk önvizsgálata.

[2] Unitarizmus és fajelmélet.

*

Lengyel Nyomda, Kolozsvár, 1943.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés