Ebből következik, hogy az állam pszichológiai megalapozottsága annál erősebb, minél több közösségalkotó potenciális állameszme hat harmonikus együttesben az állam fenntartása irányában. Ha tehát valamely közösségnek érdeke az állam fennmaradása és egysége, a saját eszméjében feltétlen életközösséget teremteni hivatott gondolatot lát, éppen nem akkor jár el célszerűen, ha a saját nemzeti öntudatának megalapozásául szolgáló tényezőt kizárólagos államfenntartó eszmének tekinti, hanem ellenkezőleg, ha keresi azokat a többi kapcsoló tényezőket, amelyek más oldalról, de ugyanazon célpont felé irányítják az állami öntudatot.

Így saját népiségünk mindenek fölé helyezése sem indokolja, hogy a népiségben keressük az egyetlen kapcsoló erőt, s az állam speciális feladatkörét kizárólag ennek ápolásában lássuk. Ellenkezőleg, keresni kell azokat a szempontokat, amelyek a mi körünkön kívül élőknek is lehetővé teszik a lelki szubjektív belekapcsolódást a miáltalunk megszervezett objektív egységbe.

Kétségtelenül erősíti az államot, ha van olyan spontán, ösztönös alapú részközösség jelen, amelynek összetartó eszméje mint potenciális állameszme csak ebben az adott államban élheti ki magát, és így feltétlenül létrehozza a fenntartására irányuló akaratot. Oly állam egységének fennmaradása tehát, amelynek léte valamely etnográfiai nemzet szükségképpeni létérdekén alapul, sokkal biztosítottabb,mint azé, amelynél a tudatos akarat bármily magas eszményiségen alapuló, de lényegében mégis csakakarattal változtatható elhatározáson nyugszik.

Mindebből azonban nem következik az, hogy ezt az ösztönös népiségen alapuló állameszmét a kizárólagosság jellegével felruházva az állam szellemi megalapozását mozdítjuk elő.

Az állam fennmaradása sokkal biztosítottabb akkor, ha e bár legmélyebb, de mégis csak egyoldalú megalapozáson kívül harmonikus együttesben más alapú állameszmék is közrehatnak az állam fennmaradása érdekében, amelyek az alapvető állameszme alapján esetleg az államalkotásból elvileg kizárt, heterogén csoportokat is jól bele tudnak illeszteni a politikai értelemben vett nemzet tagjainak sorába. Ha a nemzeti állam – mondja Kremer, [1] aki itt ezen nyilván etnográfiai értelemben egy nemzethez tartozó államot gondol – a maga belső egyformaságában minden részének szilárd összefüggésében olyan, mint egy márványtömb, akként rendelkezhetik egy építmény is éppen olyan erős teherbírással, elegendő ellenállóképességgel, feltéve, hogy építőkövei jók, s az összekötő tapaszték az egyes köveket jól összeragasztja, úgyhogy nem lehet közéjük éket verni. A márványtömb a természet, az építmény a művészet munkája. [2]

A nemzeti eszme tehát lehet a népnemzet eszméje is, leggyakrabban valóban az, de nem vág vele szükségképpen össze. Lehetséges olyan politikai nemzeteszme, amely több nép, sőt több népnemzet fiait fogja össze egy állam alkotására, s ez annál inkább valószínű, minél magasabb, az ösztönös összetartozandóságon felülemelkedő eszmény vezérli az államalkotást.

Az etnikai türelmesség a másik népiséggel szemben éppen úgy nem jelenti a népiség benső értékének lelohadását, ahogy nem tudunk egyetérteni azzal a felfogással, amely a vallási türelmességben a vallási dekadencia jelét látja. [3] Azzal, hogy meggyőződésünket az állami hatalom sajátos eszközével, a kényszer-el nem akarjuk másokra erőszakolni, ez egyáltalában nem jelenti azt, hogy felfogásunk igazságában és helyességében való hitünk csökkenőben volna. A feltétlen igazságként vallott hit szükségképpen apostolkodásra, térítő szándékra vezet, ahogyan egy biológiai és kulturális szempontból egyaránt erőteljes népi egység természetes ereje bizonyára fog asszimilálni és terjeszkedni. Ahogyan azonban egy vallás terjesztésének csak benső értéke lehet az alapja, a türelmetlenség, külső erő alkalmazása ezt csak gátolná (erőszakkal történt térítés sokszor évszázadok múlva is megérződik egy-egy nép felfogásán), akként a természetellenes beavatkozással megmásított népiség is csak kárára lesz az erőszakot alkalmazó türelmetlen népnek, gyökereit meglazítja, népi szellemét felhígítja, ellentálló erejét csökkenti.

Az állam lényegében a legmagasabb, leghatalmasabb egyetemes társadalmi közösség, az ember életrendjének biztosítója. Eszmei feladatának akkor felel meg, ha az emberi életrend legfőbb őrzőjeként ezt a rendet egy magasabb erkölcsi rend síkjában igyekszik kiépíteni, tényleges aktuális legfőbb hatalmát nem fiktív értékek mesterséges előállítására fordítja, hanem az emberi együttélés igazságos feltételeinek biztosításával lehetővé teszi az emberi szellem alkotóerejének kibontakozását. [4]

Ahogy az államnak s az uralkodó népnek nem válik javára a népiség kizárólagosságának hangsúlyozása az alávetett más népek irányában, éppen úgy nem jelenti az államiság egy népiség kibontakozásának elengedhetetlen eszközét. Ahogyan a vallási élet elmélyülése éppen nem ott a legnagyobb, ahol kényszerhatalmi rendszabályokkal terelik a népet a templomba, hanem az államszervezetben mint ilyenben érvényesülnek a valláserkölcs szabályai, ugyanígy a népiség is szépen fejlesztheti a maga értékeit anélkül, hogy az államot magáénak mondhatná, ha az állam egyetemes emberi hivatásának magaslatán áll. Érdekes összehasonlításra ad lehetőséget e tekintetben a románság helyzete, amely a magyar Erdélyben – minden vád ellenére – sokkal nagyobb mértékben tudta fejleszteni népi kultúráját, mint ott, ahol az államot meghatározó tényező volt. Nagyszerű bizonyíték erre az a meleg románbarátságtól áthatott cikk, amely egy bécsi folyóiratban [5] jelent meg, s amely szerint «az 1918-as évi egyesítés idején az erdélyi románok igen magas kultúrával, figyelemreméltó irodalommal és zenével rendelkeztek, ami kétségkívül annak köszönhető, hogy nem kerültek oly szoros összefüggésbe a nyugattal, mint az anyaország, s így kultúrájuk sokkal inkább a népi lélekben gyökerezett». A magyar nemzetiségi politikának szebb apológiáját alig találhatnék e néhány, éppen nem magyarbarát célzattal megírt szónál. A magyar államhatalom tehát végeredményben mégiscsak jobb sáfára volt a román népiség értékeinek,mint Órománia népi gyökereitől elszakadt, üres-szólamú sovinizmustól mámoros, külföldi minták után igazodó vezetőrétege.

A népiség és államiság összezavarása nem érdeke elsősorban annak a népnek, amely az államnak jellegét adja meg, amely ilyen körülmények között uralkodó fajjá, egyedüli nemzetté lesz. Ezzel csak szükségképpen ellenségévé, nemzetiséggé teszi a többi népet, ugyanakkor az alávetett népek emelkedő rétegeinek tömegesebb felszívásával a saját vezetőrétegébe, oda jut, hogy uralkodni fog, de éppen népi szelleme tisztaságának rovására. A hideg racionalizmusra és technicizmusra visszahatásképpen kifejlődött, s az organikusan fejlődött nép szellemi értékeinek kibontakozásában elsőrendű kultúrértéket látó, mind előbbre törő «népi» irányzat tehát éppen nem követeli meg, sőt egyenesen megsínyli az etnikum és politikum összezavarását.

Ez nem jelenti azt, hogy az állam ne istápolja azt a népnemzetet, amelynek ösztönös közösségére építve megalakult – értékvédő feladatából következik ez az első kötelessége -, de ha csak erre alapítja létjogosultságát, a többi népet csak «tűri»,«kezeli», akkor a heterogén népcsoportokban jó viszonyok esetén – feltéve, hogy ezek higgadt gondolkodású egyénekből állanak – esetleg kifogástalan alattvalókat nyer, akik azonban már az első nagyobb nehézségnél előreláthatólag cserben hagyják. Nem lehet tehát etnográfiailag megosztott államok kizárólagos állameszménye egy néphez való tartozás és ennek dicsőítése.

De lehet az állameszmény minden más olyan részközösség eszméje, vagy minden egyetemes jellegű gondolat, amellyel valamennyi állampolgár közösséget vállalhat. Belgiumot például a katolicizmus közössége tartotta úgy ahogy össze, elválasztva a flamand népet hollandi rokonától. Ugyanakkor a középosztály uralmának idején ennek osztatlan francia anyanyelve is összetartó erőként hatott. Horvátországot, amely népiségét különleges szervezetében tudatosan őrizte, az európai kultúra védelme és azonos társadalmi berendezkedés, az una eademque nobilitas alkotmányjogi elve egyesítette hazánkkal a Szent Koronában. Az ezeréves együtt megélt történelem nemzetileg teljesen egybeforrasztotta a szlovák népet a magyarral, mindaddig, amíg a régi magyar állameszményt ki nem szorította a népiségét egyedül üdvözítő jelleggel felruházó modern nacionalizmus. A szabad fejlődés gondolata Svájcban még a modern nacionalizmussal is meg tudott birkózni, s az angol birodalom vele nemcsak a legigazságtalanabb támadások egyikében legyőzött búrokat tudta jelentős részükben megnyerni, hanem már-már magához kapcsolta a 700 esztendő véres kegyetlenségével elnyomott ír nemzetet is, ha néhány százezer népi angoltelepes jelenléte az ír félszigeten nem akadályozta volna meg a végleges megegyezést.

De végeredményben lehet földrajzi egységet alkotó területen élő népek között kapcsoló erő a közös hazához való ragaszkodás, a patriotizmus is. Ezért igyekezett a modern nacionalizmus felébredésével elsöpört régi cseh patriotizmust a cseh függetlenség visszanyerése után új életre kelteni a nagy cseh filozófus-hazafi, Rádl Emánuel, de működése pusztában kiáltó szó maradt, és megtört a csehek nyakló-nélküli sovinizmusán, amely súlyos katasztrófát vontmaga után. [6]

Ezért rendkívül fontos a heterogén népességű államokban a történeti tradíciók szerepe akkor, ha azok a népek egymásrautaltságának ügyét szolgálják. [7] Az állam alapnemzetének népisége nem lehet kapcsoló erő a többi öntudatra ébredt népnél, de ha az állam népiségüket tiszteletben tartja, az alapnép felé irányíthatja vonzódásukat az állam jellegét megadó alapnemzettel együtt végbevitt nagy tettekemléke. A Jeanne d'Arc művét befejező nagy hadvezér, a breton Du Guesclin emléke, a francia haditengerészet oroszlánrészét adó breton tengerészek hősiessége még a népiségükre büszke bretonokat is francia érzéssel tölti el. A forradalom és Napóleon korának francia gloire-ja végzetesen beleivódott a német Elzász-Lotaringia népiségébe. A hazai németség magyarországi részét is erősen áthatotta a magyar állameszme, amelyet a magyarsággal közösen viselt szabadságharcok emléke táplált. Érdekes itt megfigyelni a szepesi és erdélyi szászok gondolkodásmódjának ellenkező alakulását. Előbbiek az erdélyi magyar felkelőkkel együtt küzdöttek evangélikus vallásuk érvényesüléséért a Habsburg-uralom ellen, így a magyarság a szabadság jelképe gyanánt tűnhetett fel előttük. A szintén evangélikus erdélyi szászok viszont a protestáns Erdélyben inkább versenytársat láttak a református magyarságban. Később az osztrák birodalom unbedingte Unterwerfung-szellemével szemben – amely gondosan távoltartani igyekezett alattvalóit a nagy német művelődés [8] és a Poroszországnak kedvező modern német nacionalizmus befolyásától – a magyar népnemzet reformkora is elbukott, de dicsőségteljes szabadságharca volt minden politikai eszmény betetőzése a hazai németség előtt is. A belőle származott Liszt Ferenc nem tudott magyarul, de az egész udvar rémületére eljátszotta a Rákóczi-indulót a császár előtt akkor, amikor ez még bűncselekmény-számba ment. [9] Ott, ahol Rákóczi szabadságharcának emlékei maradtak, mint például Kárpátalja egyes helyein, ott még ma is előmozdítják a magyar politikai gondolat érvényesülését a ruszin népkörében.

A népi közösség állameszmei szerepének kikapcsolása terén semmi esetre sem mehetünk olyan messze, mint Joó Tibor, aki absztrakt filozófiai oldalról nézi az eseményeket, s a népiséget az államalakulásban egyszerűen közömbös tényezőnek tekinti. [10]

Hangsúlyoztuk annak fontosságát, hogy az egészséges államban az egyetemes közösség tudatának - egyéb etnográfiai jegyektől függetlenül is - népivé kell mélyülnie, hogy az állameszmék pillanatonkénti változása számára veszélyt, állameszmehasadást, s ezzel nemzetiségi kérdést ne hozzon,hogy az államalkotási akarat szabadsága nem jelenti azt, hogy keletkezésében, elmélyülésében,reális alapjaiban nem volna jelentősége a természetesen nőtt népiségnek.

Az állam élete szempontjából semmi esetre sem közömbös az állam népességének népi összetétele. A különböző népkarakterek más-más színezetet adnak egy államnak. A különböző népek nem egyforma mértékben alkalmasak arra, hogy az államalkotás gerinceivé váljanak. A népkarakter bizonyára erősen fog befolyni az állam életstílusának, alapjellegének meghatározására, nemzeti erejének mélységére, a népesség együttműködési készségére; a népi összetétel átalakulása, kivált a politikailag aktív elemeké nem lesz közömbös a különböző állameszmék iránti fogékonyságra, s így magának az állami öntudatnak alakulására sem. Ezért lehetséges, hogy az államfejlődésre konkrét esetben még a népegészuralmi jelleg felé fejlődés rovására is kedvezőbb népileg heterogén elemeknek a nemzeten kívül maradása, mint felületes, érdeken alapuló belekapcsolódásuk, amely a politikai élet spontán reakcióit bizonytalanná teszi, népi elszíntelenedéshez, s lassan az állami öntudatnak, a közösség öncélú értékelésének hanyatlásához vezet.

De a másik véglettől is tartózkodnunk kell az egészséges államalkotás feltételeinek kutatásánál. Nem szabad mindent egy szempontra visszavezetni, kivált ott, ahol a kizárólagosság elve az állam leglényegesebb feladata, az igazság és a rend megvalósulása elé leküzdhetetlen akadályokat sodor. A népiség problémája a nemzetalakulásban semmi esetre sem közömbös, sőt igen fontos kérdés, de nem lehet kizárólagos és egyedül döntő. A konkrét esetek túlnyomó többségében ma valóban elhatározó jelentősége van a politika alakulására, amit nem lehet filozófiai absztrakcióval kikapcsolni, de egy általános politikának nem lehet más központi kiindulópontja, mint a szabad emberi öntudat és szabad emberi akarat.

Oly államnak, amelyben hatalmas egységes tömbben számottévő kisebbség nélkül kizárólag egy erőteljes nép él együtt, indokoltan lehet egyetlen közösségszervező eszméje a népi gondolat, oly államé, ahol e feltételek hiányzanak, alig.

Olyan természetes nemzet azonban, amelynek szellemisége saját népiségének szűk szempontjai fölé emelkedve ki tud tűzni más népnemzeteket szintén megragadni tudó célokat, ott is alapja lehet nemzeti jellegű államalakulatnak, ahol a földrajzi adottságok miatt csak több népet összefogó keretben képzelhető kiegyensúlyozott élet. Minél jobban tudja egy nép saját ösztönös önzésének béklyóiból szabadulva, magában a sorsközösség objektív állameszméjét tudatosítani, annál inkább lesz biztos kiindulópontja egy olyan államalakulásnak, amely más népekkel harmonikus közösséget teremtve, saját erőinek kibontakozására is a legkedvezőbb feltételeket biztosítja.

A természetes népek nemzetté válásának idején csakis ilyen, a népnél magasabb eszmények, célkitűzések mellett lehetséges egyáltalában egészséges állami élet heterogén népességű államban. [11] Földrészünk néprajzi térképére tekintve és az állami együttlét, mint szervezett egész alapvető életfeltételeit fontolva szembeszökő, hogy az etnográfiai elv keresztülvitele nemcsak hatalmi, hanem tisztán természetes adottságok folytán is teljesen lehetetlen. [12] Még népcsere sem oldaná meg kielégítően a kérdést, mivel az államnak, mint hatalmi alakulatnak egészen mások az életfeltételei, mint a népének. Az állam uralmi területet igényel, a nép lakóhelyet: az állam egyetemes természete például gazdasági téren egymást kiegészítő területeket kíván az egészséges állami élethez, a nép a maga népi karakterének, munkatempójának megfelelő gazdasági területet. [13] Minél kisebb egy nép, annál valószínűbb életigényének egyoldalúsága és részlegessége. Ilyen körülmények között okvetlenül előfordul, hogy egy államban több nép egyesül. Ha pedig egy nemzetnek okvetlenül egy népre lehetne csak felépülni, ha a nemzetnek egyedül egy népnek a saját népi szelleme lehetne az állameszménye, ebből az következnék, hogy az államnak per definitionem tökéletes alakja, a népegészuralmi nemzetállam egyáltalában nem valósulhat meg, nemcsak gyakorlatilag, hanem elvi lehetetlenségként.

A nemzetállam formája nincs kizárva ezek szerint sem mint csoporturalmi állam úgy, hogy egy uralkodó nép szelleme hatja át az állami életet, de a heterogén népeknek vagy nemzetiségükről kell lemondaniuk, vagy pedig ezen állam fennmaradása esetén a merő népi szereppel kell beérniök, amely azoknak a népeknek jut osztályrészül, amelyeknek vagy nincs öntudatuk, vagy ha van, nem képesek azt öntudatos külső országló erővel is más népek irányában fenntartani, avagy a sajátos külön lényegüknek nincs értéke az összemberiségre. [14]

Amidőn azonban a népek öntudatra ébredtek, pszichológiai lehetetlenség beletörődésük a népi szerepbe, abba, hogy népi sajátságaikat ne tudják külső erővel más népek irányában fenntartani, vagy elismerjék azt, hogy e sajátságuknak nincs értéke az összemberiségre. Ahogyan a magánuralommal szemben vezetett az öntudatosulás sikeres nemzeti forradalmakra, éppen olyan anakronizmus a további fejlődés során a csoporturalmi állam, legyen bár az uralkodó csoport mégoly szellemi fölényben a többi felett.

Ezért lélektani lehetetlenség az a megoldás, amelyet Concha [15] hirdetett: az uralomra termett arisztokratikus nép államalkotása, amely nép más népek fiainak is a legjobban biztosítja egyéni jogaikra a teljes egyenlőséget, de a politikai érvényesülést csak magának tartja fenn. Az arisztokrácia alaptulajdonsága a mérséklet lévén, ez a megoldás felel meg szerinte legjobban az emberi ideálnak. Ha nemkerülhető el, hogy egyik nép a másik fölött uralkodjék, mindenesetre helyes az arisztokratikus mérséklet, alig képzelhető azonban, hogy a heterogén népek egyéneit mármost kielégítené az ilyen mérsékelt «kezelés», és most már eszmeileg is belekapcsolódnának abba az államba, amelynek állameszménye az ő életközösségüket, népösszességüket a maga szellemiségéből kizárja, azt mint közösséget idegennek tartja.

Mivel pedig népiségük országló erővel való fenntartásának a saját népiségét fenntartani kívánó állam, ha ugyanezen elvnek alapján áll, kénytelen ellenállni, s ezt az illető nép értéktelenségével indokolni, a harcnak a heterogén népességű államban okvetlenül be kell következnie az uralkodó nemzet, s az államához tartozó egyéb népek között. A megbékélésnek még a reménye is kizárt. A külpolitikai véletlen folytán megváltozhatnak az uralmi viszonyok, a népből nemzet, a nemzetből nép lesz, de a harc szükségképpen folyik tovább. A legnagyobb államférfiúi bölcsesség sem oldhatja meg sohasem a kérdést, amely a népiség államalkotó szerepének kizárólagosságán felépülő tan logikus következményeképpen vegyes lakosságú területen feltétlen bizonyossággal üti fel fejét attól a pillanattól kezdve, hogy a heterogén népek közül csak egy is valójának tudatára ébredt. A népek öntudatra ébredése vegyes lakosságú területeken okvetlenül magával rántja a nemzetiségi kérdést.

De ha a népiségtől megvonjuk az elvileg legmagasabb társadalmi formának, a csúcsközösségnek szerepét, és visszasorozzuk a részszerű közösségek közé, amit filozófiai síkon való megfontolás mellett a való élet nem egy példájára alapítva igyekeztünk megtenni, akkor szembeszállhatunk a kevert lakosságú területek nemzetiségi kérdéseinek megoldhatatlanságára vezető elmélettel, és lehetővé tesszük a gyakorlati politikus számára, hogy átmeneti kompromisszumok, pillanatnyi modus vivendik keresése helyett a megoldásnak legtöbbször igen súlyos, de nem elvileg lehetetlen feladatát legalább megkísérelhesse, és kedvező esetben meg is valósíthassa.

*

[1] Kremer, Alfred von: Die Nationalitätsidee und der Staat. Eine kulturgeschichtliche Studie über den Einfluß der nationalen Ideen, besonders auf Staaten mit gemischter Bevölkerung. Wien, 1885, 110-111.

[2] V. ö. Dunin-Borkowski és Johannet véleményével. Vaussard, Maurice: Enquête sur le nationalisme. Paris,1924,  141, ill. 118

[3] V. ö. Csepreghy László: A nemzeti kisebbségek politikája. Politikai tanulmány. Eger, 1934-1938, 1. kötet, 250.

[4] V. ö. Trampler, Kurt:  Staaten und nationale Gemeinschaften. München und Berlin, 1929, 89.; Heyking, Le Baron Alphonse de: La Conception de l'État etl'Idée de la Cohésion ethnique. Le point de vue du droitpublic et des Gens. Paris, 1922, 149.

[5] Wiener Illustrierte Zeitung, 1943. május 12. sz.

[6] L. Rádl idézett műveit.

[7] V. ö. Kemény Gábornak a Láthatár 1943. augusztusi számában megjelent cikkével.

[8] V. ö. Szekfű: Államnyelv, 88.

[9] Liszt Ferenc magyarságára nézve ld. Csekey: Liszt Ferenc származása és hazafisága. MTA, Budapest, 1937, főleg 28.

[10] V. ö. Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Budapest, 1939, 191. Elítéli ezt a túlzást Egyed István is (Politikai nemzet, népi nemzet 21. l.), amidőn az összetartozásnak amellett a tudatos helyzete mellett, amely nemzetinek minősül, hangsúlyozza, hogy annak létrejötte nem valami «étheri tünet», imaginárius tényező, hanem például hazánk esetében a magyar nép kiváló faji tulajdonságain, politikai bölcsességén alapult. De Szekfű is határozottan hangsúlyozza (Magyar Szemle, 1934 szeptember), hogy «a népiségfogalom alkalmazása a magyar nemzet belső erőkörében nemcsak ajánlatos, hanem fennmaradásunkhoz egyenesen szükséges». (12. l.).

[11] V. ö. Joó: i. m. 204.

[12] A legbecsületesebb megoldás mellett sem volna kiküszöbölhető a nemzetiségi kérdéseknek a fele sem, mondja Trampler a két világháború közötti időben (Die Krise des Nationalstaats. Das Nationalitätenproblem in neuen Europa. München, 1932, 20), ν. ö. Basdevant véleményét, Akzin, B.: La sociologie de la nationalité. 96. l. Le Fur Races 68.

[13] V. ö. Sieger, Prof. Dr. Robert: Nation und Nationalität. Separatdruck aus der österreichischen Rundschau, Bd. I.Heft 13. 1905 11.

[14] Concha terminológiájának alkalmazása, v. ö.  Politika, 71.

[15] V. ö. hegemón, 14., 15.

*

In Párdányi Miklós: Államegység és nemzetiségi kérdés a politika rendszerében. Veritas Könyvkiadó kiadása, Budapest, 1944, 539-554.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés