Mesterei vagyunk-e szerencsénknek, avagy a vak történések tehetetlen játékszerei? Urai vagyunk-e sor­sunknak, avagy rabszíjon tartott áldozatai a sötét vég­zetnek? Bábuk vagyunk a történelem, színpadán, vagy a nagy színjáték öntudatos szereplői és rendezői? - Kérdések, amelyekre a gondolkodó elme évezredek óta hasztalan vár biztos feleletet, holott azok az emberi lét minden egyes, legkisebbnek, legjelentéktelenebbnek lát­szó mozzanatában is nyugtalanító, csaknem rejtélyes kérdőjelként meredeznek felénk.

Érdemes-e magas etikai célokat magunk elé tűz­nünk, azok eléréséért dolgoznunk, fáradnunk, küzdenünk, harcolnunk, vagy adjuk át magunkat gond­talanul, léhán, megalkuvással a történések sodrának, mit sem törődve azzal, hogy az merre visz, hova ragad, mily kietlen, vad területen tesz majd partra? - A kérdés a lét értelmén tűnődő, sorsán aggódó, vagy elhatározásának és tetteinek következményeit mérlegelő, esetleg a történelmi összefüggést kereső elmét a gyakorlati életből a filozófia területére vezeti, hogy ott akár a vallásosságban, a legfőbb etikába vetett hit által felüdítve, akár a tudomány részben empirikus, részben elméleti úton levezetett, de nagyobbára még mindig csak feltételezéseken alapuló természeti törvé­nyeiben megnyugodva, az egyén számára logikájának, kedélyének, vagy vérmérsékletének megfelelő megol­dást, illetve feleletet találjon.

A kérdés, vajon elhatározásunkkal, akaratunkkal, tettünkkel befolyásoljuk-e a történéseket, és hogy vajon a történéseket befolyásoló elhatározást a szabad akarat szüli-e - az emberi lét alapproblémáját képezi.

Különös fontosságot nyer ez a történelmi cselek­mények megítélésénél, amikor az bírálandó el, vajon az események elindítója, okozója, kezdeményezője a történelmi hős volt-e, avagy ugyanúgy, mint a névtelen átlagember, ő is csak a történelmi szükségszerűség által előhívott egyszerű statiszta, akinek neve és tettei merő véletlenségből, minden jelentőség nélkül fémjelzik a kérdéses korszakot.

Legyünk bár materialista világfelfogásúak, vagy épüljön világszemléletünk a spiritualizmus tanaira, avagy támaszkodjék az mindkettő helyes vegyülékére, gondolkozásunk kialakulásánál nem tagadhatjuk le azt, hogy az egyéni kezdeményezés látszólag nem egy­szer váltott ki korszakalkotó történelmi eseményt. Ilyenkor akaratlanul is feltesszük a kérdést: vajon az egyénben rejlő hatalmas energiaforrás, jellemerő, szuggesztív akarat hívta életre a nagy történelmi eseményt, vagy az megszületett volna egy másik hős, másik tör­ténelmi személyiség, másik államférfi, hadvezér, poli­tikus irányítása, vagy ha úgy tetszik, statisztálása mel­lett is?

Vajon Trója pusztulását Heléna házasságtörő szökése idézte elő, vagy a jelentéktelennek látszó esemény csak utolsó láncszeme volt ama történelmi folyamat­nak, amely a hatalmas Tróját megsemmisülésre ítélte?

Vajon Nagy Sándor macedón királynak a klasszi­kus görög szellemet kelet felé terjesztő hadjáratai csak a lángeszű hadvezér és államférfiú szabad akaratából folyó elhatározásnak voltak-e a következményei, vagy egyszerűen a görög szellemiség és gazdasági élet ter­jeszkedő törekvéseinek eredménye, amelyben a siker nem Nagy Sándor zsenialitásában, hanem a természet­szerűen ható feszítő erő nagyságában keresendő?

Vajon Julius Caesar Brutus vasától esett-e el, avagy hatalmi törekvéseit nem annyira a puszta gyil­kosság, mint inkább az a közszellem bénította meg, amely a köztársaság felszámolását és a császárság ki­kiáltását még korainak ítélte?

Vajon megtörtént volna a protestánsok és a római katolikus egyház szétválasztása az erős lelkületű, nagy energiájú Luther Márton nélkül?

Vajon megakadályozhatta volna-e XVI. Lajos francia király a nagy forradalmat megfelelő tetterővel és határozottsággal, vagy a francia forradalom a létért való küzdelem elvén alapuló történelmi szükségszerű­ség volt, amelynél még a legkiválóbb forradalmárok, Danton, Marat, Robespierre, de még a francia forradal­mat megelőző enciklopedisták is csak szánalmas piruettjei voltak a történelem színpadának?

Vajon Napóleon személyiségének, vagy a szerencse forgandóságának köszönheti-e történelmi szerepét? Csatanyerései, hadvezéri zsenialitásának, vagy a forra­dalom feszítőerejének a következményei? Bukását balszerencséje, vagy ügyetlen politikai sakkhúzásai okoz­ták?

Vajon a wieni kongresszuson a megvert Franciaország külpolitikai sikerei Talleyrand-t dícsérik-e, vagy azok is a véletlennek, vagy akár a még előttünk ismeretlen történelmi törvényszerűségeknek következ­ményei?

Kérdezhetjük: Hitler alapította-e meg a német fasizmust, vagy ő is csak a korszellem parancsának szolgai teljesítője volt?

Mennyi határpéldát hozhatnánk fel, ahol a ki­magasló történelmi hős csaknem egybeforrott az em­beriség nagyjelentőségű, korszakalkotó eseményeivel. A kérdés azonban mindig ugyanaz marad.

*

A történelmi személyiségek a maguk korában mint országalapítók, hódítók, hadvezérek, forradal­márok, vallásalapítók, eretnekek, diplomaták, királyok, miniszterek, a parlament, vagy pártok, politikai cso­portok, vagy klubok tagjai fejtették ki az államszerve­zés és kormányzás tudományában, vagy még inkább művészetében - a politikában - tevékenységüket, amellyel a történések irányát meghatározni látszották.

Az államszervezés és kormányzás tudományát gya­korlati téren a politikus űzi. A külszín után ítélve, irá­nyító és közvetlen részese azoknak a kisebb-nagyobb jelentőségű eseményeknek, amelyek együttesen az em­beriség történelmét alkotják.

Ha a gondolkodó ember bizonytalanul tapogat is, és évezredes bölcselkedés után sem döntötte el az egyéni ténykedésnek az eseményekre gyakorolt hatásfokát és jelentőségét, a gyakorlati élet, amely nagy távlatokat ritkán bír el, akarva, nem akarva, megol­dotta a kérdést, amikor a politikai élet történéseiért, az azt előidézni látszó egyént, a politikust jutalmazza, de felelősségre is vonja.

Amennyire tudománytalannak tűnik fel tehát nagy távlatokban a történelmi személyiségben látni a történelmi események okozóját, kezdeményezőjét, éppen úgy túlzott nagyvonalúság kis távlatban a politikai események látszólagos vagy valóságos előidézőit, irányítóit az anyagi és erkölcsi felelősség köréből kivonni.

Ez annál helytelenebb volna, mert hiszen a leg­kisebb társadalmi esemény, gazdasági tevékenység, sőt még az egyes ember magánéletének aprósága is az em­beri történelem dokumentuma, miért is az egyéni fele­lősség, a szabad elhatározóképesség elvének kizárása az emberi társasélet lehetetlenüléséhez vezetne.

Amikor tehát a politikáról és a politikusról szó­lunk, bármily tagadó legyen is véleményünk esetleg természettudományi és filozófiai téren az egyéni aka­rat szabadságáról, a gyakorlati élet követelményei alap­ján mégis olyan emberi társadalmat kell feltételeznünk, ahol az egyén szabad akaratának és szabad elhatáro­zási képességének birtokában döntő befolyást gyakorolhat a történelem alakulására.

Ezt minden elvi fenntartás nélkül annál is inkább megtehetjük, mert a történelmi eseményeknek nagy távlatokba helyezésével az emberi felelősség kérdésé­ben mutatkozó ellentmondás az egyéni kezdeményezés elvének hívei előtt is elmosódik, intő példa gyanánt az ember számára, hogy bármily nagy szerepet játszik is a történelem színpadán - a darabot egy felsőbb Erő írja...

*

Amennyiben tehát elfogadjuk az egyén jelentősé­gét a történelmi események alakulásánál, nyomban teljes jelentőségében lép előtérbe a politika fontossága, mint a társadalom közügyeit intéző emberek munka­tere, és lép előtérbe a politikus személye, elsősorban annak jelleme.

A politika az emberi társadalom berendezkedésé­nek, szervezésének, irányításának és az államkormányzásnak tudománya, melynek célja, a társadalom, az állam polgárai életfeltételeinek, életkörülményeinek lehető legideálisabb biztosítása. - A gyakorlati politi­kával foglalkozó egyén feladata ennek a célnak a meg­valósítása, illetve embertársai és az emberi társadalom javának minél tökéletesebb előmozdítása.

A politika tudománya ezek szerint minden em­beri életmegnyilvánulás alapja, mert megszabja azokat az előfeltételeket és irányokat, amelyek mellett az em­ber tevékenységét kifejtheti, életét leélheti. A politikus hivatása pedig a legfelelősségteljesebb, ezáltal a legfenköltebb, mert tevékenysége milliók és milliók, ma­napság már csaknem az egész emberiség boldogulását vagy kárhozatát eredményezheti.

*

Az államszervezés és kormányzás természetes célja a társadalmi életfeltételek tökéletesítése. A poli­tikának tehát általában a jó, a közjó megvalósítására kell törnie, így bátran mondhatjuk, hogy a politika feladata ideális értelemben a legfőbb jónak minél tö­kéletesebb megvalósítása az állam, a társadalom életén belül. - Megállapításunk értékéből mit sem von le az a tény, hogy a történelem folyamán a politikusok nagy része a közjó helyett csak a saját javát kereste, kor­mányzásával a közre csak bajt, szerencsétlenséget, ká­rokat zúdított. - A politikus tevékenysége ugyanis közvetlen kapcsolatban áll a jó fogalmának értékelésé­vel és magyarázásával, amely bizony igen nagy eltéré­seket mutat.

Mert a jó, különösen a legfőbb jó a felületesen bölcselkedő előtt viszonylagos fogalomnak látszik. Egyén és társadalom szerint különbözik és meghatáro­zását elsősorban az egyén és társadalom kulturális szín­vonala szabja meg. - Ahogy az állat a legfőbb jót elsőrendű életszükségleteinek megszerzésében látja és felsőbbrendű célt nem ismer, a kultúra alacsony színvo­nalán élő ember is csak az alsóbbrendű életösztöneinek kiélésében találja meg örömét, és azt tekinti a legfőbb jónak.

Mondhatnánk, hogy minél alacsonyabb színvona­lon áll az ember, annál közelebbi, minél magasabb kul­turális szinten áll, annál távolabbi és magasabbrendű életcélok elérésére törekszik. A jó, illetve a legfőbb jó meghatározását kapcsolatba kell hoznunk a fantázia kérdésével is, mint az egyéni kultúra egyik legfőbb tényezőjével. Minél csekélyebb az egyén képzelőereje, annál alacsonyabb, alsóbbrendű életszükséglet kielégí­tésében látja a jót, míg a nagy fantáziával bíró ember a gyakorlati élettől távolabbi, elvontabb dolgok világá­ban keresi meg azt, amiért élni és küzdeni érdemes.

Ahogy a közönséges bűnöző képzelőereje nem ter­jed túl a bűn elkövetésén, mert hiszen a bűnhődés biz­tos bekövetkeztének elképzelése kiábrándítóan tartaná vissza őt tettének elkövetésétől, ahogyan a magasabb­rendű bűnözők - szélhámosok, kalandorok - tettü­ket már leplezik és képzelőerejük a káros következmé­nyek lehetőségét is mérlegeli a tett elkövetésének pilla­natában, de a bűnhődés bekövetkeztének tudatáig még­sem terjed, a fantáziával rendelkező ember a legponto­sabban leméri tetteinek következményeit, hideg bonc­kés alá veszi a kellemesnek, jónak tűnő átélés értékét és az emberi vágyódások és tettek mérlegelésénél kutatólag veti a távol jövőbe vizsgálódásainak fény­sugarát.

A jó tehát nagyrészt az értelemtől, az emberi be­látástól és képzelőerőtől függ. Bátran vallhatjuk ma­gunkat Arisztotelész tanítványainak, aki szerint: Erköl­csös csak okos ember lehet. - Okos ember pedig Arisztotelész szerint az, aki saját javát felismeri.  - Most már az egyén számára jó az, ami maradéktalan és tartós örömöt okoz neki. Az olyan öröm, amelyet az egyén más kárára élvez, legyen az érzéki vagy lelki, nem lehet zavartalan és maradandó, mert a károsított igyekszik azt mindenképpen megzavarni és megszüntetni. Az örömöt megzavarja, kisebbíti, sőt meg is szünteti a vé­dekezés szükségességénék felismerése, a félelem és bi­zonytalanság. Valódi örömérzés tehát csak akkor áll­hat elő, amikor irigyektől, ellenségektől nem kell fél­nünk, annak megzavarásától, megszüntetésétől nem kell tartanunk. Ez az állapot viszont csak akkor következhetik be, ha senkinek sincs oka a másikra irigyked­nie, féltékenykednie, a más javaira áhítoznia, hanem mindenki egyformán osztozik az öröm érzéseiben. Az egyén örömérzete tehát csak akkor lehet teljes, ha em­bertársaiban, a társadalom minden egyes tagjában meg­van ugyanannak a jónak az érzete, ami annyit jelent, hogy az egyéni jó csak a közjón épülhet fel, és anélkül elképzelhetetlen.

A jó és rossz mérlegelésének és a mérlegelésben az emberi fantázia részvételének sehol sincs olyan sors­döntő fontossága, mint éppen a politikában. Mert a jót és rosszat csak az mérlegelheti tárgyilagosan, aki a távolba, a jövőbe látva, annak következményeit is le­méri. Természetesen ehhez egyedül a fantázia nem ele­gendő. Megfelelő idegrendszer és lelki finomság kell ahhoz, hogy az elképzelt jó és rossz hatását érzékeljük és azt át is éljük.

*

Az államok és társadalmak politikáját a jóról és rosszról alkotott elképzelésük, tehát népeik kultúrája és képzelőereje szabja meg.

Amint az egyének, úgy a társadalmak között is vannak olyanok, amelyek alacsonyrendű ösztöneik ki­élésében, múló örömökben keresik és találják meg a legfőbb jót. Számukra az anyagi javak élvezése, henye, tétlen életmód, kalandok, gondtalan lakmározás, öltöz­ködés, illetve mindezek lehetősége jelenti az életideált.

Más államok és társadalmak gazdagságuk, hatal­muk, tekintélyük növelésében élik ki magukat, és arra irányuló törekvésükben ismerik fel a legmagasabb életeszményt.

Akadnak azonban olyan népek és államok is, ame­lyek a lelki és szellemi, tehát a kulturális javakat érté­kelik a legtöbbre, és minden földi eszközt azok szolgá­latába kívánnak állítani. Ezek a legmagasabb emberi és társadalmi célt a tökéletes erkölcsi rend megvalósu­lásában látják, amely szerintük egyedüli biztosítéka az emberi boldogulásnak.

*

Ama társadalom, amelynek tagjai a javak pillanat­nyi élvezetében keresik a legfőbb jót, államvezetésében is ugyanolyannak mutatkozik. Könnyelműség, léhaság, pazarlás, rendszertelenség lesz ott az uralkodó, és ez az államot vagy társadalmat - lehet az bármilyen hatal­mas vagy gazdag - előbb-utóbb a csődbe és romlásba dönti.

Az ilyen társadalom vagy állam politikáját a kisvonalúság rövidlátás, tervszerűtlenség, röviden: a kép­zelőerő hiánya jellemzi. Politikusai hivatásukat inkább csak kellemes szórakozásnak, sportnak, játéknak, idő­töltésnek, úri szenvedélynek, esetleg meggazdagodási lehetőségnek, illetve nagyratörő és önző ambícióik ki­élési lehetőségének tekintik majd, nem pedig halálosan komoly, felelősségteljes, magasztos hivatásnak és sok­oldalú tudománynak. Az ilyen közösség külsőségek­ben éli ki magát. Kultúrát teremt belső finomság nélkül, tudományosságot mélység nélkül, hadsereget tart átütő erő nélkül, és költekezik anyagi megalapozottság nélkül.

Ez a közület csak ritkán és a szerencse különös kegye folytán válhatik naggyá. Mint a kormányát vesz­tett hajó, esetleg partot ér, de alámerülése, bukása csak­nem mindig bekövetkezik, és fogyatékos jellemszilárd­ságánál fogva többnyire idegen hatalmak befolyási övezetét képezi.

*

Az az állam, amely gazdagságának, hatalmának növelésére törekszik, ha anyagi célkitűzései nem takar­nak magasabb erkölcsi tartalmat, mint például népe kultúrájának védelmét, ugyancsak egykönnyen áldoza­tává válik a földi szerencse forgandóságának. Társa­dalmi energiaforrását ugyanis túlságosan igénybe veszi, mert azt aránytalanul és mértéken felül kimeríti, és az államot alapjaiban ássa alá.

Az ilyen állam vagy közület politikáját látszólag a tervszerűség, a számítás, a rend jellemzi. De csak rövid távon, rövid időközre. Mert a számítás csak akkor helyes, ha az a matematika örök szabályain alapszik. Ha téves feltevésekből indul ki, ha nem veszi figye­lembe a végtelenbe nyúló törvényeket, úgy a számítás hamis, eredménye csalóka. A társadalmi és állami élet­ben az alaptörvény az etikán nyugszik. Az etika a politika matematikája. Az etika az, amely képzelőerőhiányában is megérezteti velünk a politikai számítás előírásait.

A hódító államok tervszerűsége, rendje nem áll az etikai eszme szolgálatában. Ellenkezőleg. A háborúra való felkészülést célozza. Az pedig előbb-utóbb hábo­rúhoz, vérengzéshez, felforduláshoz, rendetlenséghez - pusztulásba vezet.

Az ilyen államok és társadalmak politikájából éppen úgy hiányzik a képzelőerő, mint a minden ko­moly célkitűzést nélkülöző léha államvezetésből. Leg­följebb azzal a különbséggel, hogy abban a célratörés, a következetesség, a szakértelem jobban kidomborod­ván, azt igen gyakran a nagyvonalúság mezében tünteti fel. Amíg azonban külső megjelenési formájában talán tiszteletreméltóbb, mint a léhaságon alapuló ál­lamkormányzás, következményeiben százszor káro­sabb, mert törtető, hódító politikájával nemcsak saját magát, de a többi államot és társadalmat is romlásba rántja. És amíg a léha államkormányzás bélyegét ma­gukon viselő államok esetleg testi gyönyörök között mennek tönkre, addig a hódító, tekintélyre vágyó álla­mok és társadalmak tagjai megfeszített munka, az egyéni teherbíróképesség teljes kihasználása mellett rohannak vesztükbe.

A hódító szándékú államok politikusait gyakran díszítik a zsenialitás jelzőjével mindaddig, míg dicső­séges életüket munkatársaikkal együtt a fegyházban, vagy a bitófa árnyékában be nem fejezik.

A gyors hódítást célul tűző államok legfontosabb eszköze a hadsereg. Politikájuk főtengelye tehát had­seregük erejének fokozása. Viszont nagy hadsereget sokáig tétlenül hagyni nem lehet. Az még a legbékésebb gondolkodású államokban is előbb-utóbb a militarista szellem elharapódzásához vezet, aminek viszont egye­nes következménye a háború.

Éppen ezért ismételten hangsúlyozni óhajtom, ke­vesebbet árt mind a saját, mind az idegen országnak az a politika, amely tétlenségen, rövidlátáson, léhasá­gon, vagy akár korrupción nyugszik, mint a céltuda­tos, tervszerű, látszólag nagyvonalú, hódító államkor­mányzás, amely - mint mondottuk - nagy kárára válhatik szomszédainak is, de végeredményében a leg­nagyobb csapást önmagára, a zsákmánypolitikát foly­tató államra méri.

Csak az a társadalom lehet igazán erős és meg­alapozott, amely legfőbb kincsének a kulturális javakat tekinti, és földi javait és eszközeit ezek szolgálatába és védelmébe állítja. Az ilyen állam mindaddig erős ma­rad, míg eredeti irányvonalától el nem tér, mert hiszen olyan alapra épít, amely lényegének sajátja, miáltal külső támogatásra nem szorul.

A kultúrállamok politikáját a békés, humánus eszközök használata, a bölcsesség és az ezzel járó ma­gas etika jellemzik. A kultúrtársadalom, amely lelkileg-szellemileg fölötte áll a léha életmódban haldokló, vagy hódításvágytól duzzadó népeknek, a földi javak mellett elsősorban szellemi és lelki adottságainak, kiaknázásában találja meg a földi jót. A kultúrember, amennyiben értékeli is a földi javakat, a szellemiséget értékállóbbnak tekinti, és hogy az teljes egészében pompázhasson, törvényként tiszteli majd a jó erkölcs előírásait, és annak első feltételét, posztulátumát: a rendet.

A kultúrtársadalom alapja az erkölcsi rend bizton­sága, amely minden szellemi és lelki életnek is alapja, termőtalaja és egyben végső következménye.

*

Amikor azonban a rendről, mint az államkor­mányzás első feltételéről emlékezünk meg, fel kell ten­nünk a kérdést, vajon létezik-e egyáltalán rend, és ha létezik, vajon természetes, vagy természetellenes álla­pot az, állandó, avagy visszatérő, ephemer jelenség?

Bármilyen zavarosnak, kiszámíthatatlannak, vá­ratlannak tűnnek is fel a különböző természeti és tör­ténelmi jelenségek és események, azokban minden cá­folat ellenére is bizonyos törvényszerűség fedezhető fel. Gondoljunk csak a matematikában, a csillagászat­ban, a természettudományban kimutatható törvényszerűségekre, amelyek mind egy felsőbb, nagy rendet tételeznek fel és igazolnak. Ha pedig a nagy mindenségben elismerjük a rend létezését, mint a törvényszerűségek alapját, akkor a történelemben, a társadal­mak életében is el kell fogadnunk annak létjogosult­ságát és jelentőségét.

Hadd idézzem a legnagyobb költő-filozófust, aki a rendről többek között a következőket mondja:

Maga az ég, a csillagok s a föld
A rendnek minden ágain figyelnek
A rangra, elsőbbségre, állapotra,
Helyzetre, sorra, kor-, alak-, viszonyaira,
Haszonra, munkakörre. Épp ezért
Székel és kering a nap, e büszke csillag,
Fénypompa közt a többiek fölött;
Ennek varázs-szeme fordítja el
A rossz csillagzatot, és ez vezérel
Mint a király, jót, rosszat, gát nélkül.
De ám, ha kába zűrzavarában
Futkosnak szerteszét a csillagok,
Van akkor dögvész, lázadás, csapás!
Felzúg a tenger, megrendül a föld,
Üvölt a lég, a vész, a szél és vihar,
Csavarva, tépve, bontva és kiirtva
Az állam épségét s békés frigyét
Mind gyökerestül. Oh! midőn a rend,
- minden magasabb cél lelke - ingadoz,
Megdől a vállalat.

A rend gyakorlati valóság, amely mind a termé­szetben, mind a társadalomban és az egyénben is fel­található. A fejlődés általában a rend, a szervezettség felé törekszik; útját azonban gyakran szakítják meg viharok, vulkanikus kitörésök, hullámzások, beteg­ségek.

De ha tényleg elismerjük a rend létezését, és azt gyakorlatilag megvalósíthatónak tartjuk, úgy bátran állíthatjuk, hogy a kultúrember vágyódása a felsőbb rend után nem természetellenes, nem a degeneráltságnak, az enervált idegrendszernek a folyománya, hanem a leghasznosabb jó, amelynek elérése mind az egyénre, mind a társadalomra és a társadalom szervezeteire elsőrendű fontosságú.

Mindezekből pedig az következik, hogy amennyiben a társadalmi és állami életben a legfőbb jó az etikán nyugvó rend, a legnagyobb rossznak a rendet­lenséget kell tekintenünk. Ezt a gondolatmenetet kö­vetve viszont azt is megállapíthatjuk, hogy azok a tár­sadalmak, amelyek testi örömökben, vagy pedig tekintélyük növelésében élik ki magukat, a felsőbb rend ellen vétenek, azt veszélyeztetik, helytelen utakon járnak.

*

Úgy érzem, hogy a  magaskultúrájú társadalmak és államok akkor biztosíthatnák az emberiség életszín­vonalának egyenesen fölfelé ívelő emelkedését, minden visszaesés nélkül, ha valamennyi emberi társadalom, minden ország ugyanazon kultúrszínvonalon állana. Mindaddig azonban, amíg az államok között a kultúrszínvonal, tehát a jó és rossz mérlegelése között, kü­lönbségek állanak fenn, amíg lesznek léha, vagy hódító politikát folytató államok, addig a magas erkölcsi esz­ményeket követő államok is állandó célpontjai az ala­csonyabb kultúrszínvonalú népek támadásainak, az ál­taluk előidézett zavaroknak, kellemetlenségeknek, ká­ros, fegyveres, vagy gazdasági behatásoknak, amely miatt a kultúrállamok sem élvezhetik fejlettségük áldá­sait, sőt védekezésre szorulván, kultúrájukat sok eset­ben kénytelenek alacsonyabb szintre állítani.

A káros hatások, a szomszéd hódító politikája elleni védekezés során a kultúrállamoknak is gyakran kell ugyanahhoz a barbár vagy embertelen eszközhöz folyamodniuk, amelyet velük szemben a támadó fél használ. Mert amennyiben magasszínvonalú érzéseik­nek, gondolkodásuknak, lelkületüknek megfelelő esz­közöket használnának, könnyen védtelenné válnának kapzsi, mohó, erkölcstelen ellenfeleik támadásaival szemben.

De mégsem egészen.

Az erkölcsös kultúrember nem jelent egyúttal te­hetetlen embert. Az előbb szögeztük le, hogy erkölcsös­nek lenni annyi, mint okosnak lenni, képzelőerővel bírni. Márpedig az okos embert és az okos társadal­mat nem kell féltenünk. Az erkölcsös, okos ember és az etikai szinten álló társadalom mindig megtalálja a helyes és méltányos védőeszközöket erkölcstelen ellen­feleivel szemben, és ha esetleg átmenetileg el is bukik, bukásából ellenfelének csak kára származik. Mert az erkölcsös társadalom erkölcsös tagjai az etikát alkotó erényekkel, a bölcsességgel, bátorsággal, mértékletes­séggel - hogy csak a platóni erényeket említsük - leküzdenek majd minden erőszakot, minden fegyveres hatalmat, amely erkölcstelenségre épült fel.

*

És most térek át a politika tudományának gyakor­lati művelőjére - a politikusra és annak jellemére.

Amint a bevezetésben is mondottam, a természeti jelenségek közötti összefüggéseket még alig ismerjük, így a történelmi események végső oka is ismeretlen előttünk. Vitázhatunk az egyénnek a történelem szín­padán elfogult jelentősége fölött. Nem tudjuk, vajon az egyén hat-e korára, avagy a kor termeli ki a törté­nelmi hőst. Nem ismerjük, hogy az államférfi, a politi­kus tetteiben mennyi az ösztönös, a tudatalatti, mennyi az ész, az egyéni intuíció, és mennyi a tömegek, a társadalom ráhatása?

Madách mondja:

Mert egyént sohasem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Úszója, nem vezére, az egyén.
Kiket nagyoknak mond a krónika,
Mind az, ki hat, megérté századát,
De nem szülé az új fogalmakat.
Nem a kakas szavára kezd virradni,
De a kakas kiált, merthogy virrad.

A mindennapi, gyakorlati életben mégis a politi­kus látszik irányítani a politika eseményeit, és ezért már az előbb mondottak alapján, de az általános böl­cseleti tantételek és az emberi szabadakaratról szóló többé-kevésbé megnyugtató vélemények alapján is kö­telesek vagyunk őt tekinteni a közélet irányítójának.

*

A társadalomról, illetve államról elmondottak nagyrészt vonatkoznak az egyénre is. Csakúgy, mint ott, az egyének között is vannak léhák, vannak törtetők, és vannak lelkiismeretes, felelősségteljes, komoly, jószándékú, önzetlen férfiak.

A politikusok sokaságában mind a három típussal találkozunk.

Lesznek az első csoportból, akik akár a sors kegye, születés, nagy vagyon, vagy véletlen, de talán szemé­lyes szeretetreméltóságuk folytán, a társadalom óha­jára, vagy játékból, időtöltésből, úri szórakozásból lép­nek a politika porondjára, hogy hazájuk közügyeit in­tézzék, illetve irányítsák.

Vannak, akiket a hatalomvágy, vagy a meggazdagodás reménye, illetve túlfűtött ambícióik vezetnek a politika mezejére.

De vannak egyének, akiket nem a politika nyúj­totta kalandok és élmények, még kevésbé a hatalom vagy a gazdagság vonzanak, hanem a platóni elmélet alapján lelki kényszer alatt vesznek részt a politikában, hogy embertársaik, társadalmuk, országuk, hazájuk sorsán segítsenek, és a közállapotokat javítsák.

*

A politikus általában háromféle módon jut közszerepléshez: véletlen folytán; a társadalom akaratá­ból; egyéni tehetsége által.

Természetesen a véletlennek nemcsak az első, de mind a három esetben döntő hatása van az emberi pályafutásra; mégis az első esetben kizárólagos erővel, míg a két utóbbi esetben a véletlen társul a társadalom óhajával, illetve az egyén kiválóságával.

A véletlennek tulajdonítjuk a politikus közéleti szereplését, amikor az valóban a vak szerencsén múlik,  mint amilyen például a kínálkozó alkalom, születési előjogok, nagy vagyon, jó összeköttetések, stb.

A társadalom akarata akkor jelöli ki a politikus pályáját, amikor annak a jelleme olyan, hogy a tömeg, illetve a társadalom kiválasztottjává teszi őt, és a tár­sadalom saját elhatározásából választja meg vezetőjévé.

A tehetsége, egyéni képességei által hatalomra ke­rülő politikusnak is némi barátságot kell tartania a jószerencsével. Mégis itt azt az esetet értjük, amikor az egyéni sors és közéleti pálya kialakításánál az egyéni tetterő és kezdeményezés játsszák a döntő szerepet.

*

A politikus többnyire annak a társadalomnak a vetülete, amelyet képvisel, amelynek közügyeit irányítja, amelyen uralkodik, még akkor is, ha hatalmát csak erőszakkal vagy ravaszsággal sikerült megszerez­nie. Mert a politikában a tömegnek, a népnek, a társadalomnak a passzivitása egyenlő aktivitásával. Szolgasorsot eltűrni annyi, mint azt helyeselni, kedvelni. Államfőt megválasztani, vagy hatalomra jutását némán elfogadni - egyremegy. A politikában a tétlenség helyeslés vagy beletörődés.

*

Mondottuk, hogy a politika célja a társadalom tagjai részére a legideálisabb életkörülmények meg­teremtése és biztosítása. Ezt pedig a magasszínvonalú kultúrállamban az etikai alapokon nyugvó rendben láttuk biztosítva.

Mondottuk azt is, hogy a politikus hivatása ma­gasztos hivatás, amennyiben a politika célkitűzéseit helyesen értelmezi. Ahhoz tehát, hogy ezt a magasztos hivatást, polgártársai legfőbb érdekeinek és boldogulá­sának biztosítását betölthesse, olyan tulajdonságokra van szüksége, amelyek őt szellemi és erkölcsi téren embertársai fölé helyezik.

Különös tragikuma az emberiségnek, hogy amíg a társadalom a köznapi foglalkozásoknál és hivatások­nál általában erkölcsi és szellemi igényekkel lép fel a foglalkozást űző vagy hivatást gyakorló személlyel szemben, addig a politikustól sem erkölcsi, sem szel­lemi biztosítékot nem követel, sőt a politikus által pályája során elkövetett erkölcsi elcsuszamlásokat, vagy „műhibákat“ is enyhébben ítéli meg és bocsátja meg, mint a mindennapi kenyérharcban résztvevő átlag­ember kisebb-nagyobb mulasztásait és hibáit. Holott azok kihatásaikban és következményeikben sokkal ki­sebb jelentőségűek, mint a politikus által elkövetett hibák, amelyek nem egyszer országok és népek pusz­tulását idézhetik elő.

Minthogy a politika egyike a legátfogóbb tudomá­nyoknak, és a gyakorlati politikus ténykedéseinek kö­vetkezményei többnyire a társadalom egészére hatás­sal vannak, és az emberiségnek nemcsak erkölcsi, de legfőképp anyagi érdekeit is a legközelebbről érintik, érthetetlen és csodálatos, hogy a társadalmak velük szemben még azokat az elemi biztosítékokat sem köve­telik, amelyeket általában egy kezdetleges vállalat egyszerű vezetőjétől is elvárnak - tisztességet és hozzá­értést kívánván meg tőle.

Mert a politikus tulajdonképpen egy nagy gazda­ság vagy vállalat vezetőjének tekinthető, aki ténykedé­seiért, munkásságának eredményességéért megbízójá­nak számadással tartozik. Amint az egyszerű gazdaság, illetve vállalat vezetője felelős pénzügyi elszámolásá­nak, számadatainak helyességéért és a gazdaság ered­ményes vezetéséért, úgy a politikusnak fokozottan felelősnek kellene lennie ténykedéseiért és azok eredményességéért. - Azt a gazdaságvezetőt, aki hamis számadásokat készít, vagy a gazdaságot szakértelem hiánya, gondatlanság, vagy vétkes mulasztás, lelkiismeretlen­ség miatt a csődbe vagy a csőd szélére viszi, állásából elmozdítják, és ellene bűnvádi eljárás indul.

Az állam - a legnagyobb emberi „vállalat“ - vezetésénél és irányításánál ugyanezeknek a szempon­toknak kellene érvényesülniük. Itt a gazdaság - a vállalat: a társadalom. Vezetőitől, az államférfiaktól fokozott képességeket: fokozott tisztességet, fokozott gondosságot, fokozott szakértelmet kellene megkíván­nunk, mert hiszen nagyobb tétről van sző. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a legtöbb államban a politikus tisztességét csak hiányosan ellenőrzik, gondosságát nem értékelik, és a szakértelem szükségességének kér­dését elhanyagolják.

A történelemből vett példákból szemléltetően bizo­nyítható, hogy a társadalom és tömeg a magas etikai alapokon álló, bölcs, lelkiismeretes, nagy eredménye­ket felmutató államférfiaktól gyakran elfordult, sze­szélyesen megvonta tőlük bizalmát, hogy megbízhatat­lan, lelkiismeretlen, rövidlátó és erkölcstelen egyéneket tüntessen ki azzal, rájuk bízván sorsának intézését, ami természetszerűen csak katasztrófát eredményezett. Hány példát ismerünk, amikor a társadalom közvet­lenül hatalmas emberi munkateljesítmények, győzel­mek, jótétemények teljesítése után fordult el a politi­kustól, viszont rövidlátó, eredménytelen, balkezes, az országot romlásba vivő, vagy esetleg máris a pusztulást előidézett államférfiak káros ténykedéseit elismeréssel kíséri, és szeretetében és bizalmában tartja őket.

Az egyének kicsinyes, mindennapi és a fontosra, a jövőre, az egész társadalomra kiható érdekei között levő analógiának ez a fel nem ismerése a társadalmak tra­gédiáinak legfőbb okozója. Mert amennyiben a társa­dalom az egyszerű logika következtetései szerint a po­litikustól, sorsának irányítójától szellemileg és erköl­csileg csak annyit követelne meg, mint egyszerű válla­lati megbízottjától, intézőjétől, ügyvédjétől, orvosától - éspedig: szaktudást és lelkiismeretességet - a történelem lapjai bizonnyal nem volnának tele annyi „csalárd bukással“.

Az államvezetésben az egyszerű vállalatvezető hármas tulajdonságának - tisztességnek, gondosság­nak, szakértelemnek - az államférfiú bölcsességében kell megnyilatkoznia, mint amely képesség maradék­talan összefoglalója az összes szép emberi erényeknek és tulajdonságoknak.

A bölcs ember ismeri a lét alapvető problémáit, tisztában van az értékekkel és értéktelenségekkel; bátor, mert szereti az életet, de nem annyira, hogy ide­genkedjék a haláltól; mértékletes, mert nem tör földi gyönyörökre, anyagi meggazdagodásra, de a földi java­kat és örömöket józanul felhasználja; szelíd, mert is­meri az embereket, és megérti vágyaikat és ösztöneiket; határozott, mert tudja feladatát, és ismeri az emberiség java felé vezető utakat, módokat és eszközöket; jellemszilárd, mert etikailag megalapozott.

A politikusnak tehát az ösztönök és vágyódások salakjától megtisztult, mégis az élettel szoros kapcso­latban álló, csak a köz javát szem előtt tartó, messze a jövőbe tekintő, bátor és jellemszilárd embernek kell lennie, akiben a felelősségvállalás és felelősséghordás bátorságának fennkölt alakjában kell meglennie.

A hiba ott keresendő, hogy politikai életre bölcs ember csak ritkán vállalkozik. A bölcsesség többnyire az élettől való elvontságot, passzivitást tételez fel, és inkább szemlélődő, mint cselekvő életre serkent. Csak kevés bölcsben lesz meg tehát az erő, hogy életének nyugalmát feláldozza. - Amennyiben megteszi azt, akkor már a szent hitével, vagy a hős áldozatkészségé­vel kell rendelkeznie, hogy a közélet küzdelmeinek megvívásához szükséges lendülettel - a hit vagy áldo­zatkészség lendületével - teljesítse feladatát.

Bölcs embert tehát szemlélődő jelleme folytán in­kább csak a véletlenek összjátéka sodor a közélet terére. Szentnek vagy hősnek kell általában annak len­nie, aki saját kezdeményezésre és elhatározásra csata­sorba áll a közjó érdekében.

Amennyire azonban hit vagy áldozatkészség szükséges ahhoz, hogy a közélet férfiénak a küzdelem­hez és munkához a megfelelő lendületet megadja, épp úgy akadályt is képezhet az a teljesen előítéletmentes, tárgyilagos, a hideg ész előírta kormányzásban azáltal, hogy a politikust hite vagy áldozatkészsége az államkormányzásban a realitásoktól eltéríti, és a földi való­ságoktól elfordulva, túlságosan az elvont eszmények elérése felé hajtja, vagy pedig az áldozatkészség túlságosan szoros értelmezésével, átérzésével saját javainak és életének veszélyeztetésével a köz javát is veszélyez­tetni fogja. Történelmi példák mutatják azt is, hogy szentek és hősök államkormányzása sok veszélyt hor­doz magában. - Így tehát a közélet szempontjából csak az a bölcs és erényes férfiú jöhet számításba, aki a Platón által is megkívánt lelki kényszer hatására vál­lalja a közügyek intézését.

*

Ideális, magas színvonalon álló kultúrállamokban erényes, kiváló politikusoknak kiválasztódása nem üt­közik nagy nehézségbe, sőt természetes jelenség. A tár­sadalom mindig a hasonlót választja ki maga közül, azt tünteti ki bizalmával, abban látja eszményét. Ter­mészetes tehát, hogy az etikai alapon nyugvó kultúrtársadalom csakis a kultúrált, erényes férfit választja majd ki vezetőjéül.

A nehézség csak az erkölcsileg, illetve szellemileg alacsonyrendű társadalomban mutatkozik. A hasonló­ság elvének alapján történő kiválasztódás folytán azok a társadalmak, amelyeknek leginkább szükségük volna bölcs és bátor vezetőre, erkölcsileg és szellemileg ala­csonyrendű politikusokat termelnek ki, akik a társa­dalmuk szellemében és ösztöneiben gyökerező indula­toktól irányítva, országukat a helytelen, romlásba vivő politika útjain vezetik.

Ezek a társadalmak szellemi és erkölcsi alacsonyrendűségükben csodálni fogják az általuk választott vagy általuk eltűrt államférfiakban, politikusokban ugyanazokat a hibákat és eltévelyedéseket, amelyek bennük is élnek, és amelyek eszményeik tárgyában fo­kozottabban megtalálhatók.

Az erkölcsileg és szellemileg, tehát kulturálisan alacsonyrendű társadalmak, ahelyett, hogy náluk magasabbrendű képességekkel rendelkező egyént válasz­tanának ki vezetőkül, amint azt általában a kultúrtársadalmak teszik, a még alacsonyabb erkölcsi szín­vonalon állókat tüntetik ki bizalmukkal, akik őket hitszegéssel, ígérgetéssel, megvesztegetéssel, különböző fondorlatokkal, esetleg csak szép szavakkal, tetszetős beszéddel meghódítják.

Ezek az erkölcsileg és szellemileg alacsonyrendű politikusok az okozói annak, hogy a „politikus“ főnév csaknem gyalázó jelzővé változott, értvén alatta a ravasz, álnok, megbízhatatlan, szó- és ígéretszegő, min­denkit félrevezetni akaró, jellemtelen, saját hasznát néző ember mintaképét, ahelyett, hogy e fogalommal az állam helyes vezetésén elmélkedő, jellemes férfit látnánk kifejezve. Nemcsak szomorú, de egyenesen kétségbeejtő, hogy a fent említett erkölcsi hiányokkal megjelölt politikust az alacsonyrendű társadalom nem egyszer „jó politikusaként“ dicséri és csodálja, és annál jobb politikusnak hiszi, minél több barátját sikerült félrevezetnie. Ezzel szemben a jellemes, előrelátó, bölcs, tehát etikai magaslaton álló férfiakat ugyanaz a tár­sadalom álmodozóknak, utópistáknak, elméletieknek mondja, és megveti vagy lesajnálja.

Számos társadalom a jellemtelenséget tekinti a jó politikus elsőrendű jellembeli követelményének. Sze­rinte, aki nem ravasz, nem megbízhatatlan, aki nem tud hazudni, aki szótartó, aki egyenes és őszinte, az már nem is lehet „jó politikus“.

Ezzel a felfogással szemben különvéleményt je­lentek be.

*

A szó nemes értelmében vett jó politikus jellemé­nek foltnélkülinek kell lennie. Vallom, hogy aki a köz­életben egyszer is hazudott, az már politikusnak nem való. Aki ígéretét a köznek csak egyszer is megszegte - politikusnak nem való. Aki csak egyszer is tévedett,egyszer is saját magára gondolt, amikor a közt szol­gálta - politikusnak nem való.

A jót csak akkor érhetjük el, ha magunk is jók vagyunk. A tökéletest csak akkor közelíthetjük meg, ha erényeinkben a tökéletesség felé törekszünk. A jó politikus az általa elérendő jóra, a közjóra csak úgy törekedhetik, ha az etika magaslatán áll. A jó poli­tikus nem lehet ravasz, nem lehet álnok, nem lehet ígéret- és szószegő, nem lehet megbízhatatlan, nem lehet önző, állhatatlan és nem lehet gyáva.

A politikusnak őszintének, igaznak, becsületesnek, egyenesnek, szilárdnak, bátornak, kitartónak, önfelál­dozónak, de mindenekfelett bölcsnek kell lennie. A szép és nagy célok csak nemes és szép eszközökkel érhetők el. Én tehát az alacsonyrendű politikus ravasz­ságával szembehelyezem az erkölcsös politikus okos­ságát, az alacsonyrendű politikus álnokságával szembe­helyezem az erkölcsös politikus bölcsességét, az előbbi ígéretszegésével az utóbbi hitelét, a jellemtelen politikus kétszínűségével szembehelyezem az erkölcsös bátorsá­gát, és az alacsonyrendű mohóságával szembehelyezem az erkölcsös mértékletességét.

*

Amint már említettük, az emberi társadalmak ál­talában magukhoz hasonló egyéneket termelnek ki vezetőkül, politikusnak.

Kultúrállamokban ez így is van rendjén, és így politikus és társadalom között mindig meglesz a har­mónia.

De alacsonyabb színvonalú országokban a kivá­lasztódásnak ez a törvénye komoly katasztrófákhoz vezethet, olyanok kezébe adva az irányítást, akik arra lelkileg és szellemileg alkalmatlanok. Mégis a kiválasz­tódásnak ez a módja természetes, miért is a politikus és társadalom közötti antagonizmusról itt sem lesz szó.

Politika és jellem ellentéte két esetben állhat elő. Amikor magas kultúrszínvonalon álló társadalom élére alacsonyrendű politikus kerül, vagy amikor alacsonyrendű társadalmat etikai alapon álló politikus irányít.

Az első eset, amikor alacsonyrendű egyén vezet magasabbrendű társadalmat - nem érdekes. Ez az állapot ugyanis a magasabb kultúrájú társadalmak jelleme folytán igen rövid ideig tarthat. Az alacsonyrendűség vezetését ez a társadalom nem tűri, és mél­tatlan vezetőjét akár felkelés, akár forradalom, akár más úton félreállítja.

A politika és jellem antagonizmusának áthidalása akkor válik nyílt problémává, amikor alacsonyrendű társadalom élére, akár véletlen, akár szerencse, akár egyéni kvalitásainak minden akadályt lehengerlő ere­jénél fogva, a társadalom kultúrszínvonalát jóval meg­haladó, magas etikai alapon álló, jellemes és bölcs férfiú kerül. - A kérdés itt az: hogyan kell és szabad viselkednie, hogy kivédhesse mindazt az ellenszenvet, irigységet, gyűlöletet, amelyet személye a kultúrszínvonal különbözősége miatt az alacsonyabbrendű társa­dalomból kivált?

Vajon nyúlhat-e az ilyen jellemes politikus a Machiavelli által ajánlott módszerekhez, hogy hatal­mon maradva, befolyását a helyes irányban gyakorolja, vagy kövesse az általános érvényű etika előírásait, és engedje, hogy ellenfelei alantas eszközökkel legyőzzék?

A kérdésre válaszolni nehéz, mert abban látom a politika tudományának és a gyakorlati politikusnak alapvető problémáját.Véleményem szerint csak a jó szülhet jót. Ha a keresztény egyház apostolai kezükben fegyverrel igye­keztek volna híveket toborozni, a kereszténység eszméje már régen feledésbe merült volna. Ugyanez áll a többi vallásra és nagy eszményre is. Ami bennük a maradandóságot biztosítja, az a jó és annak egyik ténye­zője: az áldozatosság.

Áldozat, martirium nélkül nincs győzelem. De az áldozat és a martirium csak végső esetben, és csak akkor vállalandó, ha megfelelő, etikailag jóváhagyott egyéb eszköz már nem áll rendelkezésre. Az erényes politikusnak tehát nem szabad meghátrálnia, és min­denáron szenvedő szerepet vállalnia a lelkiismeretlen politikussal szemben. Jogában áll az etika által enge­délyezett minden eszközt felhasználni küzdelméhez és hatalom rajutása esetén kötelessége, hogy éljen is ha­talmával, természetesen olyan irányban, hogy az államrendet a helyes törvényekkel és pártatlan végrehajtó­ szervekkel biztosítsa, az egyéni érdekek lehető kímélé­sével. Az erényes politikusnak egyenesen kötelessége - ezzel társadalmának és az emberiségnek tartozik -, hogy a lelkiismeretlen vagy rövidlátó politikusokkal szemben felvegye a küzdelmet, és - természetesen csak a humánus törvényekben megengedett módon - veszélytelenné tegye őket.

A bölcs államférfi igyekezetében megértésnek és türelemnek kell társulnia, hogy az erkölcsileg züllött vagy politikailag tudatlan társadalmat lassan átalakítsa és felemelje. Minthogy saját erényeinek, magas erköl­csiségének, bölcsességének, előrelátásának kimutatása az alacsonyabb társadalomból esetleg bizalmatlanságot és megnemértést válthatnának ki, amely hatalmi hely­zetét veszélyeztethetné, megengedhetőnek tartom ama sakkhúzását, hogy esetleg az általa vezetett alacsonyrendű társadalom szellemi - de sohasem erkölcsi - színvonalán levőnek mutassa magát, de csak addig, amíg az elkerülhetetlenül szükséges, csak oly fokig, amíg magatartása a hazugság vagy kétszínűség ismér­veit ki nem meríti, és amíg az alacsonyabbrendűek politikai célkitűzéseit nem szolgálja. Mert a bölcs poli­tikus elvekben nem köt kompromisszumot. Módszerekben a megalkuvás néha ajánlatos.

A cél érdekében olykor a bölcs politikusnak is együtt kell dolgoznia lelkiismeretlen és rövidlátó poli­tikusokkal, ami tulajdonképpen a fent említett szín­vonal süllyedésének az esete. A bölcs politikusnak megengedhető ez is, de vigyáznia kell, hogy együtt­működése ne szolgálja a hibás rendszert vagy méltat­lan politikusok érdekeit, és saját hitelét ne veszélyez­tesse.

Ha azonban közéleti befolyását csak nagy ügyes­kedéssel, ravaszkodással, fondorlatossággal tarthatná fenn, amely erkölcsi világfelfogásával ellenkeznék, illetve tőle túl nagy kompromisszumot követelne, in­kább vállalja az elnyomottak és meg nem értettek sor­sát, semmint hogy politikai ténykedései során hűtlenné váljék önmagához és elveihez. Mert téved az, aki a politikus erejét, jelentőségét ügyeskedésben, ravaszkodásban, fondorlatosságban látja. A politikus ereje, jelentősége egyedül erkölcsi értékében keresendő.

Ügyeskedéssel, ravaszkodással, hazugsággal, jellemtelenséggel és erkölcstelenséggel megszerezhetjük a hatalmat, ideig-óráig meg is tarthatjuk azt, de a bűnt nyomon követi a bűnhődés, az erkölcstelenséget a zül­lés. Annak tehát, aki állandó, tartós, de főleg áldásos hatást kíván népére és az emberiségre gyakorolni, an­nak és ezt nem győzöm hangsúlyozni - elsősorban jellemszilárdnak, bátornak, bölcsnek - férfinak kell lennie. Bár az ilyen egyének az alacsonyrendű társa­dalomban csaknem következetesen elbuknak, bukásuk minden egyes esetben a nagy eszme, az ethika és ezál­tal a köz javát szolgálja.

Aki tehát egy magasabb világrendbe vetett hittel a nyilvánosság elé lép, hogy az államélet vezetésében részt vegyen, egy pillanatra sem térhet le az erények útjáról, mert ugyanakkor méltatlanná válik már arra, hogy népek és társadalmak sorsát irányítólag befolyá­solja. Még abban az esetben is méltatlanná válik, ha egyébként az általa vezetett tömeg, nép, társadalom neki a felmentvényt megadta.

A politikai feladatok megoldásánál pedig a politi­kusnak mindenek előtt egyre kell ügyelnie: részletkér­désekkel foglalkozva, tehát látszólag kis térre szorított és kisjelentőségű elhatározásainál és ténykedéseinél is csak a nagy egészet, az emberiséget és a nagy célt, az emberiség egészének javát szabad szem előtt tartania. Ha ezt teszi, nem tévedhet, munkája áldást hoz.

A földi igazságtalanságokat, vagyoni és társadalmi megoszlást, forradalmakat, ellenforradalmakat, nyug­talanságot, embertelenséget az egyénekben és a tömeg­ben lappangó és a képzelőerő hiányával párosult bűnös ösztönök idézik elő. Az egyiknél a túlzott mohóság és kapzsiság, a másiknál az állati kegyetlenkedés, a har­madiknál az irigység és minden alacsonyrendű jellem­vonás mellett megemlítendő még a gyáva meghunyászkodás, az ostoba megvesztegethetőség és az értelmet­len béketűrés.

Az embereket megváltoztatni nem lehet. Sem nem jók, sem nem rosszak. Csak mások. De éppen ez a különbözőségük az oka azoknak a visszatérő katak­lizmáknak, amelyeket ostoba rövidlátásból, bűnös ön­zésből magukra zúdítanak.

A politikus hivatása az emberi jellemek különbö­zőségének összhangba hozatala. Magasztos feladata: vezetni, irányítani az etikailag alacsonyrendűt, hogy a felsőbbrendű megmenthető legyen. Őrködnie kell az erkölcsi törvények érvénye felett, hogy az emberiség anyagi javai biztosítottak legyenek. Életével pedig példát kell mutatnia, hogy embereszményt teremtsen.

Mindehhez pedig elsősorban az szükséges, hogy a „politikus“ szónak elfajzott értelme megváltozzék, és az ne jelenthessen mást, mint bölcs és jellemszilárd férfit.

*

Új Idők Irodalmi Intézet Rt. (Singer és Wolfner), Budapest, 1947

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés