Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Baráth Tibor: Néhány szó a magyar sorstudományról (1943)

Baráth Tibor: Néhány szó a magyar sorstudományról (1943)

  2021.08.22. 18:52

Elöljáróban néhány szóval tartozom azok számára, akik tisztában akarnak lenni az újabb történeti gondolkodás szintézisre vonatkozó szabályaival, és problémáikat szívesen állítják be szélesebb perspektívába. Írásom jelentőségét ezzel kétségtelenül jobban kidomborítom, de egyúttal biztos támaszpontot adok annak kritikai mérlegeléséhez is.


1.

Ma úgy képzeljük el, hogy minden népnek, térségnek és államnak - „országnak“ -, akárcsak az élő személyiségeknek, lényegükből fakadó élettörvényei vannak, amelyek a történeti koroktól függetlenül és változatlanul fennállnak, amíg csak az állam, a térség és a nép létezik; [1] továbbá, hogy a nép, tér és államélet törvényei eszményi országban egymással összhangban vannak, és szervesen illeszkednek be az őket környező világba, egy-egy nagyobb közösségbe. [2]

A múlt összefüggéseit kutató történeti elme számára következésképpen  nem lehet fontosabb feladat, mint megtudni, hogy adott esetben mi egy-egy nép, térség és állam, azaz ország lényege, milyen törvényszerűségek szerepelnek egészséges fennmaradásuk feltételeiként, és milyen a világhelyzetük, egyszóval minő a kérdéses történeti jelenség dinamikája.

Egy-egy ország szerkezeti lényegének - mibenlétének, élettendenciájának és világhelyzetének - ismerete nyújtja a történelemszemlélet kialakításához a szilárd fogódzópontot. Ezek a jórészben történeti rokontudományok segítségével megállapítható mozzanatok ugyanis felhívják a történetíró figyelmét arra, hogy a történetfolyamat vizsgálatakor mire összpontosítsa figyelmét, és arra késztetik, hogy nyomozza, minő volt a történeti vizsgálat tárgyát képező jelenség; az eszményi dinamikával szemben [ez] a reális, azaz a történeti dinamika.

A „lényeg“ (a mi) és az „életbenmaradás tendenciája“  (a hová) örök lévén, egy-egy vezéregyéniség, egy-egy nemzedék az Idő tovatűnő hatalmas folyamában úgy jelenik meg, mint ennek az immanens lényegnek és tendenciának, egy-egy ország „értékösszegének“ időleges letéteményese, tehát aki az ősöknek és a maga után következő nemzedékeknek felelősséggel tartozik a nagy kinccsel való sáfárkodásról. Megérezte-e az ország vezére, megérezte-e egy-egy vezető csoport és nemzedék ezt az örök lényeget, fel tudta-e fogni a közösség életben maradásának és további kibontakozásának valódi feltételeit, a helyes tendenciát? Vagyis a közösség léttörvényei szerint foglalt-e állást a folyton megújuló koreszmékkel, a kül- és belpolitikai konstellációkkal szemben, egyszóval a közösség nagy útját merre jelölte ki - ezeket a kérdéseket tesszük fel, amidőn az értékelésben állást foglalunk. [3]

A mi? és a hová? problémája, és a merre? kérdés megoldása kétségtelenül a legbonyolultabb feladatok, amelyek megoldására történeti elme egyáltalán vállalkozhat. De éppen ezeknek a bonyolult kérdéseknek a kifürkészése az új szellemű történettudomány egyik legfőbb célkitűzése, mert ezek megoldásával jutunk el - Dékány István kifejezésével élve - a történet jelentményének (Sinn) felfogásához, egy-egy nép történeti hivatásának, divatosabb szóval élve mítoszának megfogalmazásához.

Ez a dolgozat is egy ilyen bonyolult kérdésre kíván választ adni, feladatául tűzve ki a magyarság történeti mítoszának politikai síkon való megfogalmazását. Tudományos jelentőségét tehát ebben az irányban kell keresni.

Ha egy-egy nép, térség és állam dinamizmusa független a történeti koroktól, és minden nemzedék lényegében ugyanazok előtt a történeti feladatok előtt áll, akkor e dinamizmusra vonatkozó megállapítások nyomán kialakuló mítosz a mai és az elkövetkező nemzedékek előtt mint szuggesztív erejű normarendszer - országeszmény - jelenik meg, amely tehát cselekvésre indít és cselekvést szabályoz, egyszóval politikai gondolkodásunk irányelveit meghatározza. Akinek a tudatában ez az országeszmény (történeti mítosz) gyökeret vert, arról mondjuk, hogy történeti érzéke van. Történelem és politika ezen a vonalon függ össze, ilyen értelemben „az élet mestere“ a mi tudományunk. [4] 

A történeti érzék különösen a vezető egyéniségek drága kincse, karizmája. Mint bűvös iránytű segíti őket, hogy a történeti képletek kaleidoszkópikusan változó megjelenési formáiban, bonyolult kül- és belpolitikai helyzetekben, koreszmék harcában és idegháborúban „államférfiúi“ bölcsességgel jelöljék meg az ország élettörvényeivel összhangban álló utat, azaz döntsenek a merre? rendkívül felelősségteljes kérdésében. Mert ha a vezetők tudják, hogy mi a gondjaikra bízott ország lényege, mik fennmaradásának törvényei, akkor meg tudják különböztetni a lényegestől a lényegtelent, és - ha felbukkant - rá tudnak ismerni a létellenségre is. Reális érzék és történeti érzék a vezető egyéniség számára tehát egy és ugyanaz.

A történelem legújabb korszakában, amidőn a közösség minden egyes tagja fokozott mértékben részese a merre? problémával kapcsolatos történelmi felelősségnek, és amidőn a közösség politikai magatartása - különösen válságos időkben - sorsdöntő, a vezetőkön kívül ennek a szélesebb közvéleménynek helyes történeti mítosszal való telítése is a lét törvényeit érintő fontosságra emelkedett. Nép, ország, állam jövője manapság tehát csak akkor biztos, ha mindezek dinamikája bele van építve a lelkekbe (a „jó“ moralitás), és nemcsak a mechanikus erők biztosítják az országeszmény tiszteletét (a „rossz“ moralitás, illetőleg a „legalitás“ állapota). [5] Nyilvánvaló, hogy ebben az újabb fejlődési korban a történeti mítosznak, tudományunk műhelyéből kikerülő e leghatalmasabb fegyvernek a magyarság legszélesebb rétegében való elterjesztése, az öntudatosítás, a legfontosabb állami feladatok egyike. [6] Csak így, az idő felett álló életfolyamat megismertetésével remélhetünk oly egységes és szilárd közvéleményt, amely nagy lelki válságokban országunkat a helyes úton megtarthatja. [7]

A történeti mítosz és a politikai magatartás közötti szoros összefüggést felismerve beláthatjuk, hogy döntő jelentőséggel bír egy-egy ország számára a mítosz helyes megállapítása, és annak a legszélesebb rétegekben való elterjesztése. [8]

A történeti mítosz és a nemzetsors közti szoros összefüggés kézenfekvővé teszi, hogy ebben a dolgozatban is olyan problémákról lesz szó, amelyek megoldása, ha sikerült, a magyarság politikai gondolkodására messzemenő befolyással lehet. A dolgozat politikai jelentőségét tehát ebből a szempontból kell elbírálni.

2.

A német nyelv újabban a „sorstudomány“ (Schicksalskunde) kifejezést alkotta ennek a több diszciplína eredményeire támaszkodó történeti szintézisfaj közelebbi megjelölésére, találóan rámutatva vele a múltat-jelent összekötő és a jövőt is alakító jellegére.

De amint a német, úgy az annak hatása alatt álló magyar történeti irodalom sem tudott a sorstudomány területén egészen a legújabb időkig jelentős eredményeket elérni. Ennek magyarázatát elsősorban a történeti elme szerkezetében kell keresnünk, amely a múlt század második felében a természettudományos és liberális gondolkodás hatása alatt állott, és aszerint fogalmazta meg tudományos eszményeit. Természettudományos szellemben képzelve el az „objektivitást“ és a „pozitivitást“, a történetíró a tárgyi világra összpontosította figyelmét, ennek megfelelően új és újabb adatok feltárásában, az analízisben látta tudománya végső célját. Gondosan kerülete az észjárásával össze nem egyeztethető, nem „objektív“ és nem „pozitív“ értékelő állásfoglalást, és az adatok fölé épülő történetfilozófiát. [9] Figyelme nem terjedt ki a szintézisre, az eseménysorozatokból nem alkotott összefüggő képeket, egyszóval nem volt szerves történetszemlélete. [A] természettudományos kategóriákban való gondolkodás miatt nem rendelkezett a múlt századi történetíró azokkal a fogalmi keretekkel, amelyekkel a történeti dinamizmust megragadhatta volna. [10]

Évszázadok, világrészek, emberfajták áttekintéséhez szükséges fogalmi kereteken túl más is hiányzott ezekből a múlt századi történetírókból. Világnézeti alapállásuk miatt kevés érzékük volt nekik az iránt is, hogy népek, térségek és államok sajátos lényegére rátapinthattak volna. Hiszen a szabadelvű eszmerendszer, s ennek keretében főként az emberi természet ugyanazonosságáról (identitásáról) vallott dogma értelmében, amely világnézetük tengelyét alkotta, könnyen elsiklottak ők a térségek és fajok determináló, egyenesítő hatása felett. Ennek következtében a hadi, politikai, majd a gazdasági és társadalmi események leírásával feladatukat befejezettnek tekintették. [11]

E kettős - természettudományos és liberális alapelvek szerint mozgó - történeti gondolkodás következtében nem jöhettek rá a történeti jelenségek lényegét és életelveit alkotó mozzanatokra, az egyes országok történeti dinamikájára.

A múlt századi történetírók tudományos műhelyéből tehát mai szemmel nézve éppen azok az eszközök hiányoztak, amelyek a sorstudomány eredményes műveléséhez nélkülözhetetlenek. Logikus következménye lett ennek az, hogy a történettudomány elvesztette az élettel való kapcsolatát, a tudósok visszavonultak elefántcsonttornyukba, és a ma gondjaiba mind jobban belesüllyedő, mítosztalan magyar életet magára hagyták egyre rögösebbé váló útján. [12]

Változás következett be a történeti elme szerkezetében a századfordulón, amidőn a természettudományos gondolkodás ellen egész Közép-Európában megindult a szellemtudományok úgynevezett szabadságharca, és az egyidejűleg kibontakozó szocialista és keresztény szellemű támadások következtében az első komoly megrendülést szenvedte el az addig sziklaszilárdan álló szabadelvű világnézet.

A történeti intellektust alakító német mozgalmak bizonyos időkülönbséggel és módosulással a magyar glóbuszon is megjelentek. Nálunk is megkezdődött a harc a természettudományos objektivitás és pozitivitás mint általánosan uralkodó tudományos gondolkodási alapelvek ellen, s felszámolásukkal párhuzamosan előtérbe jutottak a szintézisben az értékelő szempontok, és újra elfoglalhatta helyét a sokáig megvetett történetfilozófia. [13] A természettudományos kategóriáknak szellemtudományi kategóriákkal való kicserélésével - szempontunkból ez a fontos - megvalósult a sorstudomány alapvető feltételeinek egyike: a szerves történetszemlélet kialakításának tudományelméleti lehetősége.

A világnézeti feltétel megvalósulása egyelőre még váratott magára. A szabadelvű világnézettel kapcsolódó különféle árnyalatú szocialista, majd keresztény eszmék ugyanis a sorstudomány szempontjából nem vihettek közelebb a célhoz, mert mindez irányok képviselői továbbra is ragaszkodtak - és ragaszkodnak ma is - a történetfilozófia szabadelvű téziséhez, az emberi természet identitásának dogmájához, [14] és így továbbra is kevés figyelmet fordíthattak - és fordíthatnak - a különbségeket képviselő, illetőleg kialakító történeti tényezőkre, különösen a térség és a fajiság mozzanatára. Így ők sem találhattak rá a nemzeti történelemszemlélet szilárd fogódzópontjára, nem is tudták a „jó“, „szép“ és „igaz“ kereteit vitathatatlan konkrét tartalommal megtölteni.

A változás azonban, ha nem is volt célravezető, mégis jelentékeny, mert a tudományelméleti lehetőségek megszületésével a történelmi értelmet kormányzó mindezek az eszmerendszerek egyforma jogosultsággal tölthették meg pozitív tartalommal a történetíró értékelési kereteit. Ennek következtében annyiféle jelentménye lett a magyar történetnek is, ahány eszmerendszer csak elképzelhető.

Mindazok a történetírók, akik az emberi természet identitás-elvét valló történetfilozófiai fronthoz tartoztak, kínosan érezték a szilárd kiindulópont hiányát, a szabad értékelés (Wertfreiheit) abszurd voltát. Panaszolták, hogy a Zauberlehring módjára kiszabadították ugyan az eszméket és szellemeket barlangjukból, de elvesztették a felettük való uralmukat. Az értéktobzódás az utóbbi két-három évtizedben a végtelenségig bonyolította a kérdést, amidőn a szabadságeszmény alapján kidolgozott történeti kép mellé odahelyezték a marxi osztályharc gondolata alapján megrajzolt tablót, a katolikus szempontokat érvényesítő rajzot, aztán a nyugatos, turános és mitteleurópás történetszemléletet, a néprajzi elv alapján készített szintézist, hogy csak a fontosabbakat említsük, hallgatva az eszmék kombinációi alapján előállított, szinte egyénenként változó tablókról. A korábbi mítosztalanság helyett tehát most a túlságos gazdagság volt a zavaró mozzanat, az eszménytelenséggel szemben valóságos „eszményhárem“ (Lagarde) keletkezett. A tudomány terén ekként kifogyván a meggyőző érv, nem maradt más mód az igazságtevésre, mint az ököljog érvényesítése. [15] Szerkesztők, világnézeti táborok és szekták közt most kezdődött meg a tudományos életben a bellum omnium...

„Minden kor közvetlenül Istenhez vezet“ - vetették be a gondolkodásba ezt a szállóigévé vált Ranke-idézetet azok, akik mér előre látták a tarthatatlan helyzetet, és minden korszakot önmagából akartak nemcsak megérteni, hanem kizárólag értékelni is. Ezzel a felfogással azonban a Lagarde-féle háremet nemcsak újabb tündérekkel bővítették, hanem elvileg is indokolttá tették azt a relativista magatartást, amely minden hit megölője lett, és eleve arra indított, hogy minden jóra, szépre és igazra szkeptikusan nézzenek. A zűrzavar a magyar történettudományban is soha nem tapasztalt magas fokra hágott.

A magyar sorstudomány tehát a hazai szellemtörténeti irány korszakában sem volt kifejleszthető, mert kell világnézeti háttér hiányában nem volt lehetséges eldönteni, hogy a meglévő történeti ábrázolások közül melyiknek a jelentménye hiteles, melyik a - magyar.

A múlt-jelen-jövő folyamatos vonalán, tehát a történeti és a politikai eszmény közti szoros összefüggés alapján a tudomány eszményzavara és relativista felfogása egyszer már átment a gyakorlati életbe is, és súlyos következményekkel járt. Az első világháborúban már olyan Magyarország szerepelt, amelyben minden pártnak, minden nagyobb sajtóorgánumnak megvolt a maga törekvéseit „igazoló“ múltszemlélete, és az akkori tudományos gondolkodás szempontjából mindegyik „joggal“ hirdethette, hogy „állásfoglalásunkban azt tekintjük irányadónak, ami megfelel az ország, az állam és a magyar nép jövendőjének“. Ebben a dzsungelben aztán a legtöbben eltévedtek, és nem láthatták meg a magyarság igazi hivatását. Szétbomlott értéktudattal, a múlttal és jövővel szoros kapcsolatot nem érezve, lelkierő és hit nélkül állott a magyarság sorsdöntő órájában, 1918 szomorú emlékű novemberében.

A mai válság közepette szilárdan álló új magyar állam tartófalainak vastagságát ne becsüljük túl! Az eszményzavar, mint előadtuk, a legilletékesebb szaktudományban ma is óriási, szinte nagyobb, mint negyed századdal ezelőtt. És ez az eszményzavar - amit a példák tömegével érzékeltethetnénk - a gyakorlati életben sokakat félrevezetett. „Alig van még korszak - mondja Jánosi József S. J. -, amidőn a divatfilozófia és a divatirodalom, vagy akár a politika annyit hangoztatta volna az értékeket és az értékek kultuszát. De ugyanakkor nehezen volna felkutatható a művelt emberiség történelmében még egy olyan korszak, amidőn az értékeknek olyan zűrzavara uralkodott volna, mint ma... Feltétlenül megkönnyíti az árulást [az „írástudókét“], és arra szinte predesztinál egy olyan kor, amidőn az igazságban, illetve az igazság biztos felismerhetésében való meggyőződés és hit a világnézeti zűrzavar következtében erősen meggyengül, és helyét ki nem mondott - néha be is vallott - szkepticizmus foglalja el.“ [16]

Egyet kell tehát értenünk abban, hogy a belső front egységét az elvi alapokig lenyúló kritika nélkül nem valósíthatjuk meg, más szóval, hogy az új magyar történettudomány legszebb hajtása, a sorstudomány segítsége nélkül népünk eszményzavarát meg nem szüntethetjük.

A sorstudomány győzelemre juttatása nem is olyan bonyolult feladat, hiszen a harmincas években elindult tisztulási folyamat révén a tennivalókkal ma már teljesen tisztában vagyunk, és tudjuk, hogy főleg a világnézeti mozzanat tudományelméleti szerepét kell helyesen és egységesen megállapítanunk. Ezzel a lépéssel az értékek szabad tobzódásának és a veszedelmes relativitásnak véget vethetnénk. Ha ezt elértük, csak akkor teremtettük meg a magyar sorstudomány hiányzó második feltételét is, következésképpen az egyféle mítoszt és az egyféle országeszményt.

Boldogult Teleki Pál gróf, Méhely Lajos és Hóman Bálint egyetemi tanárokat illeti az érdem, akik - nolens-volens - a magyar sorstudomány terén a helyes irányú úttörés munkáját elvégezték. Az ő nyomdokaikon kell haladnunk, természetesen az azóta kialakult hatalmas külföldi és hazai irodalom figyelembevételével. [17]

Ennek a fejlődési sornak egyik láncszemecskéje bírván lenni ez a tanulmány is, amely elődjeitől mindössze annyiban különbözik, hogy a térség, fajiság és az általuk meghatározott világhelyzet alapján - tehát az identitáson alapuló történeti intellektus befolyásától mentesen - igyekszik összefogni a múlt szálait, s azok alapján a magyar történeti mítoszt, s az örök magyar politikai eszményt a valóságnak megfelelően megrajzolni.

3.

Akik a történeti intellektus régi alapelveihez (a természettudományos objektivitáshoz és pozitivitáshoz) és régi történetfilozófiai tételéhez (az emberi természet identitásának alapelvéhez) ragaszkodnak, bizonyára nagyon elégedetlenek lesznek munkámmal. A logika legalábbis ezt kívánja. És mint eddig is tették, egyéb nyomós érv hiányában ismét az ököljoghoz folyamodnak. Vésztjóslóan fogják majd mondogatni eljárásuk igazolására, hogy „szerző a tudományos gondolkodás alapelveit félretaszítja... eljárása, áltudományos tanítása veszedelmeket rejt magában... óvni kell tőle a magyarságot“, és így tovább. [18]

Azt hiszem, ebben a bevezetésben sikerült némileg érzékeltetnem, hogy a magyarságot az én történetírásom semmiféle veszedelemmel nem fenyegeti; ellenkezőleg, éppen egy felől - a támadó oldal felől - eredő, és máris köztük lévő veszedelmet kívánja elhárítani. Bizonyos tudományos alapelvek félretolására viszont előre is nyugodtan felelem, hogy logikusan gondolkodván, igenis félreteszem az eddigi alapelveket, amennyiben azok elavultak, használhatatlanná és károssá váltak, és kicserélésük tudományos és nemzeti szempontból egyaránt szükségesnek mutatkozik. Az ilyen eljárás időnként minden tudományban szükségessé válik, és végrehajtása, bármily tollharcokkal jár is, hozzátartozik hivatásunkhoz. Annak idején a történettudományban a természettudományos alapelveket is szemrebbenés nélkül kicserélték, éppen azok, akik ma tagadásában találtatnak. Jó dolog régi eszményektől megválni, de elvégre legyünk tisztában azzal, hogy a nyugati művelődés történetében fordulóponthoz érkeztünk, és napjainkban talán újabb századokra alakítjuk ki gondolkodási sémáinkat. Nem engedhetjük meg tehát, hogy a magyarság abból a nagy kulturális fegyverkezésből, amely politikai küzdelmünkben is döntő fontosságú, az eléggé nem tájékozottak jóindulatú tévedései miatt kimaradjon.

Végül megemlítem, hogy itt elmondott tételeimet más vonatkozásban részletesebben kifejtettem. [19] Őszinte megnyugvással mondhatom, hogy azok egyikét sem kellett azóta visszavonnom vagy akár módosítanom, mert az újabb irodalom megerősített abban, hogy jó úton haladok. [20] Meggyőződésem tehát változatlanul az, hogy a népi történetírás néven elkeresztelt történetírói intellektus elméletileg szilárd alapon áll, és helyesen alkalmazva a magyarság nagy érdekeivel minden vonalon összhangban álló eredményeket termel. [21] A helyes magyar mítosz és az egységes életeszmény kidolgozására vállalkozó sorstudomány is a népi történetírásnak lévén egyik ága, ebben a hódító útjára induló tudományban tehát [a] szebb jövőnek egyik komoly zálogját kell látnunk. [22]  

*

[1] Térség helyett néha az ország szót használom. Ekkor azonban államterületet értek alatta, mint ez minden esetben félreérthetetlenül kiderül.

[2] Bár mindezt hangsúlyozzuk, mégsem állítunk vele egészen új dolgot. Az államélett örvényeiről már Machiavelli korában a maihoz hasonlóan elmélkedtek, s akkor indult el szédületes pályafutására az „államrezon“-kifejezés (ragione di Stato, raison d'Etat), ami az állam lételvei szerint való cselekvést jelenti. A térség és népszemélyiség élettörvényeivel viszont a felvilágosodás politikai irodalma foglalkozott bővebben, különösen a Montesquieu tollából  kikerült Esprit des Lois. Az előzmények persze még régibb korba nyúlnak vissza. Erre vonatkozólag Friedrich Meinecke, Die Idee der Staatsraison in der neueren Geschichte (München, 1929) című munkája ad bővebb felvilágosítást. Az új mozzanat, amiért mindezt mégis hangsúlyozzuk, az, hogy az államtudományok hatalmas fejlődésével, a geopolitika kialakulásával és a modern néprajz és biológia megszületésével az állam, a térség és a nép dinamikájára vonatkozó ismereteink rendkívül kiterjedtekké és pontosakká váltak, úgyhogy a történeti gondolkodásba szervesen beilleszthetők lettek, következésképpen ott gyökeres fordulatot idéztek elő.

[3] Amint látjuk, a nemzeti történetíró értékmérője az eszményi dinamika. Az államot elemezve erre már Meinecke is rájött.  [...] Amint az államról, ugyanúgy gondolkodunk a térségről és a népről is.

Minden történetíró, aki szellemtudományi kategóriákban gondolkodik, szükségszerűen értékel. S minél világosabb [az] értékrendszere, annál összefüggőbb, annál reálisabb képet rajzol az elmúlt életekről.

Itt jegyzem meg, hogy dolgozatom befejezése után jelent meg Andreas Walther Geschichtlicher Sinn című alapvető tanulmánya (Historische Zeitschrift, 168. l. 1943. augusztus), amelynek megállapításai teljesen fedik a dolgozatomban kifejezésre jutó történetelméleti álláspontot. Eltérés köztünk mindössze árnyalatbeli, mert Walther a nép, ország, állam együttesében a hangsúlyt - a német nemzeti követelményeknek megfelelően - erősen az első elemre helyezi. 

[4] A mai történetíró ezzel az összefüggéssel tisztában van, ezért nem annyira l'art pour l'art, mint inkább pozitív nemzeti célok megoldása érdekében dolgozik.

[5] V. ö. Dékány István: A mai társadalom. Budapest, 1943, 318. l. A gutgesinnt, bösgesinnt, passzív stb. magatartás mind ebbe a kategóriába tartozik.

[6] Az utóbbi időben majdnem minden ország létesített úgynevezett propagandaminisztériumot. Ez az intézmény ebből az összefüggésből meríti létjogosultságát. Feladata valóban a nemzet védelme, mint a hasonló hazai szerv nevében benne is foglaltatik.

[7] [...] A hősi önfeláldozás minden formája a közösségi öntudat mélységét, a történeti mítosz elevenségét jelzi. Ebből érthetők meg a napjaink haláltorpedóinak és halálrepülőgépeinek vezetésére vállalkozó japánok, és ebből érthető meg a kereszténységért és magyarságért hősi halálba induló Dobók, Zrínyiek, Dugovicsok és mások örök példája.

[8] Mivel az ilyen témájú történeti munkák a nép, ország, állam sorsát lényegben érintő kérdésekben foglalnak állást, körülöttük általában heves viták szoktak keletkezni. A történettudományok VII. kongresszusán (Varsó, 1933) például Kelet-Európa történeti dinamikája körül egy teljes napig tartó, a tudományok történetében szinte páratlanul álló szócsata keletkezett, és az irodalomban akkor felkavart hullámok még ma sem csendesedtek el. Legutóbb például a Donaueuropa 1943. októberi száma közölt egy hozzászólást Váczy Péter tollából Der Begriff Osteuropa címen. Élénk vitára adott alkalmat a magyar irodalomban néhány hasonló témájú könyv, mint például Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó. Mi a német? Mi a magyar? (Budapest, 1935. 2. kiadás 1941) című műve, vagy a Szekfű Gyula szerkesztésében megjelent Mi a magyar? (Budapest, 1939). Ez a hatalmas visszhang igazolja, hogy a történet jelentményéért folytatott küzdelem valóban önmagunkért folytatott harc.

[9] V. ö. Pekaf: Der Sinn der tschechischen Geschichte. Brünn, 1937, 31. l.

Nagyon jellemző a természettudományos gondolkodás által meghatározott magatartásra, hogy a XIX. század közepétől kezdve három évtizeden át az Akadémián egyetlen metafizikai tárgyú értekezés sem hangzott el. Kornis Gyula: A magyar philosophia fejlődése és az Akadémia (megjelent: A Magyar Tudományos Akadémia első százada című kollektív művében); Budapest, 1926, 110. l. és v. ö. Walther: i. m. 13. l.

[10] V. ö. a magyar történetírás történetéről francia nyelven írt munkám: L'historie en Hongrie, 1867-1935 (Párizs, 1936) 23-24. l., úgyszintén Comte pozitivizmusa és a magyar pozitivizmus című dolgozatomat a Szentpétery-emlékkönyvben (Budapest, 1938).

[11] Egy régibb tanulmányában írja Szekfű Gyula, hogy „a régi liberális történetszemlélet, a meglévőből élő időknek optimizmusával, megelégedhetett a politikai, hadi, újabban gazdasági események előadásával... S ehhez képest történetfilozófiájának is alapja az emberi természet identitása, ugyanazonossága volt. Ezen liberális felfogás szerint az emberek természete különböző korokban és helyeken annyira ugyanaz, változatlan, hogy egy és ugyanazon gazdasági, politikai, klimatikus tényezők, például [a] tenger közelsége, vadakban gazdag vidék, rabszolgaság, polgári szabadság stb. ugyanazon módon hatnak különböző népekre.“ Történetpolitikai tanulmányok (Budapest, 1924), 53. l.

[12] Miután az illetékes szaktudomány ettől a problémától távol tartotta magát, és a történeti kép kialakításával nem törődött, ennek a szükségletnek kielégítése átcsúszott a publicisztika területére, ahol természetesen számos téves megállapítást eredményezett. A helyzet a német tudomány terén is hasonló volt. Walther: i. m. 8. lap. Ma már nem kétséges, hogy a publicisztikát és propagandát a sorstudományhoz kell kötni. Ebbe az irányba mutat egyébként a gyakorlati fejlődés is, hiszen az ellenünk s Közép-Európa ellen folytatott szellemi harc vezérei mindenütt történészek voltak: Jorga Miklós a román, Krofta Kamill a csehszlovák, Seton-Watson az angol, Denis, Léger és Eisenmann a francia vonalon, és így tovább.

[13] Ezt a mozgalmat véglegesen a szellemtörténeti irány képviselői juttatták győzelemre, bebizonyítva, hogy a természettudományos gondolkodási elvektől való elszakadás, s vele párhuzamosan az értékelés és a történetfilozófia bevezetése még nem szükségképpen „írástudók árulása“. Az objektivitással és pozitivitással való érvelés a szintézis ellen így ma már csak azokat győzi meg, akik még nem látják, hogy a történeti kutatás és a történeti szintézis két különböző értelmű operáció, következésképpen módszertani elvei is különbözők. Aki pedig ezzel tisztában van, és mégis ilyen érvekkel nehezményezi a szintézist, annak szájában az „objektivitás“ és a „pozitivitás“ csupán csatakiáltások, s azt célozzák, hogy tömeget toborozzanak a nekik nem tetsző világnézeti hátterű történelemszemlélet ellen. Vegyük tudomásul, hogy nincs kétféle tudományos ethosz, illetőleg amennyiben erről szó lehet, úgy alatta csupán ugyanannak a történeti elmének kétféle irányú akcióját kell érteni: a kutatásban, illetőleg a szintézisben használatosat. V. ö. Walther: i. m., 13. és 17. lap. - A szintézissel kapcsolatos viták gyújtópontja egészen másutt van: az döntendő el, hogy egy-egy nemzet történetírásában melyik világnézeti háttér a „jó“, azaz melyik alapelvei szerint kell a történetfilozófia tengelyét megalkotni. A válasz: aszerint, amelyiké nem ellenkezik az országeszménnyel, a nép-ország-állam dinamikájával. Itt persze az a kérdés áll elő: mi hát az országeszmény? Ez a dolgozat éppen ezt a kérdést tárgyalja.  

[14] A Mi a magyar? című kötetben közölt tanulmányában erős hangsúlyozással Szekfű Gyula is visszatért az identitáselvre. I. m., 89. lap.

[15] Ezt a terminust Hajnal István budapesti professzor vonultatta be a magyar szakirodalomba materialista velleitásokat felmutató, joggal elgondolkoztató bírálatában. Századok, LXXVI. évf., (1942), 455. l.

[16] Jánosi József S. J.: A magyar Sión őrhelyén. Magyar Szemle, XLV. kötet (1943 november), 225. l.

[17] Angyal Endre egyik tanulmányában - Der Donaueuropäische Gedanke in der ungarischen Kulturphilosophie (Donaueuropa, III. évf., 1943, 741-742.) kísérletet tett arra, hogy a helyes magyar történeti mítosz kialakításában részt vett írókat a német nyelvű olvasóközönségnek bemutassa. Ő is úgy látja, hogy a tisztulási folyamat nagyobb lendülettel a harmincas években indult meg, s mint tanulmányának címével is érzékelteti, az eddigi vizsgálatok inkább csak a szellemi mozzanatokra terjeszkedtek ki, alig érintve a tér és a faj problémáit.

Az Angyal által bemutatott író és tudós egyéniségekhez, ha a tanulmányt szélesebb alapokra akarnók fektetni, kétségtelenül hozzá kellene vennünk Teleki Pál gróf munkásságát, főleg az Európáról és Magyarországról (Budapest, 1934) című kötetében kiadott előadásait, Méhely Lajos és a modern biológusaink szerepét, Hóman Bálint irodalmi tevékenységének egy részét (a magyar-német kapcsolatokról, a magyar királyság külpolitikai irányairól, a magyarság történeti hivatásáról stb. írt rövidebb értekezéseit és a Magyar történet I. kötetében foglalt gazdag anyagot), aztán Hankiss János karakterológiai tanulmányait (ő a kérdés elméleti részét is fejtegette), Mályusz Elemér és Dékány István gazdag munkásságát, nem feledkezve meg természetesen az irodalmi és publicisztikai előhírnökökről, különösen Szabó Dezsőről és a legnagyobb közírónkról, Milotay Istvánról.

[18] Egy korábbi dolgozatommal kapcsolatban Hajnal István, mindezzel szinte betűhíven megvádolt. Érvelését ad hominem fogalmazta meg, holott egy már széles mederben folyó, hatalmas európai közvéleményre támaszkodó irányról kellett volna beszélnie. Úgy látszik, Hajnal István a nagy összefüggéssel nincs tisztában. [Századok,  LXXVI. évf., (1942), 453-459. l.] Sajátságos megegyezés, hogy Európa nacionalista irányú tudományos megújulását a külföldi szellemi népfront hívei ugyanezekkel a módszerekkel kívánják diszkreditálni. [...] Mielőtt valaki állást foglal egy új tudományos iránnyal szemben, ildomos annak mibenlétével és a tudománytörténettel kissé tisztába jönni.

[19] Az új Magyarország történetírása. Budapest , 1942.

[20] A német történettudomány vezető folyóirata, a Historische Zeitschrift szinte minden számában ismertet és közöl elméleti dolgozatokat, amelyek az új történetírói elme mibenlétével foglalkoznak. Legutóbbi számában A. Walther éppen a történet jelentményéről (Gesischtlicher Sinn, 168. kötet, 1943. augusztus) értekezik. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az új történetírói irányt már szomszédjaink is behatóan tanulmányozzák és alkalmazzák. A románok pl. ez új irány ápolására Geoistoria címen külön folyóiratot létesítettek. Miért kell nekünk mindig óvatosan megjárnunk, amíg az új tudományos fegyvereket mások kipróbálják? Nem szükséges hangsúlyoznom, hogy ez az eljárás mennyire vétkes, következésképpen azt sem, hogy mennyire hibás egyetlen magyar nyelvű történeti szakfolyóiratunk tudománypolitikája, amidőn nemcsak hogy elzárkózik az új irány ismertetése elől, hanem azt egyenesen támadja. Annak idején, amidőn a szellemtörténet bontogatta szárnyait, a szóban forgó folyóirat álláspontja hasonló volt, aminek nyilvánvaló indokolatlanságát a ma már szintén szellemtörténeti alapelveken álló folyóirat maga bizonyította be. A tudományos perekben nem volna szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy elvi kérdéseket sem elzárkózással, sem tekintélynyilatkozatokkal eldönteni nem lehet. Mályusz Elemér szakoldalról szintén agyonhallgatott könyve, A magyar történettudomány (Budapest, 1942) történetírói gondjainkat számos oldalról bőségesen megvilágítja.

[21] „Népi történetírás“, és nem „népiségtörténet“ az irány pontos megjelölése magyar nyelven. Következésképpen nem egy történeti résztudományról (népesedéstörténetről) van itt szó, mint nálunk hiszik, hanem egyfajta történetírói magatartásról. A szellemtörténet sem a szellem történetét jelenti, hanem ez is egy történetírói intellektust határoz meg. V. ö. Hóman Bálint beszédét a Magyar Történelmi Társulatban. Századok, LXXVII. évf. (1943), 141. l.

[22] Dr . Babics András intézeti tanár úrnak, aki könyvem több ábráját volt szíves megrajzolni, és dr. Polónyi Nóra egyetemi tanársegéd úrhölgynek, aki adatok előkeresésével és jegyzeteim ellenőrzésével  segített,  lekötelező fáradozásaikért ezen a helyen is hálás köszönetemet tolmácsolom. - B. T.

*

In Baráth Tibor: Az országépítés filozófiája a Kárpát-medencében. Nagy Jenő és fia könyvnyomdája, Kolozsvár, 1943, 5-22.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters