Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Szentpéteri Kun Béla: Az államhoz való viszonyunk főkérdése (1928)

Szentpéteri Kun Béla: Az államhoz való viszonyunk főkérdése (1928)

  2021.08.11. 09:30

A budapesti teológiai tanárok 1928. januári konferenciájának rendezői felkérték szerzőt „Az államhoz való viszonyunk főbb kérdései" címmel előadás tartására. E felkérés folytán 1928. január 11-én délután tartott konferencián mondta el az itt következőket.


Az államhoz való viszonyunk főbb kérdéseiről teljesen tudományos, a történelmi fejlődést és a fennálló helyzetet boncoló és bíráló, más orszá­gok tanulságaival egybevető előadást tartani jó volt ezelőtt - mondjuk - tíz esztendővel. De most a jövőre kell vetni a tekintetünket, és azt keresni, hogy a bekövetkezett és még bekövetkezhető válto­zások közt e viszony kedvező vagy legalább kevésbé kedvezőtlen alakulása érdekéből mit lehet és mit kell megtennünk. Ebben a vonatkozásban pedig nincsenek „főbb kérdései" az egyházhoz való viszonyunknak. Egy kérdés van csupán, amely ugyan talán a nagyobb rész előtt nem látszik aktuálisnak, amely azonban alighanem rövidesen zörgetni fog minden, hazájáért és egyházáért aggódó ember lelkének ajtaján; ez az egy kérdés: vajon az állammal egybeolvadás útján fogunk-e tovább menni, vagy a szétválasztás jövője vár reánk. Vagyis az államhoz való viszonyunk kérdése, úgy amint ma érdekkel bír, nem jogi, hanem poli­tikai kérdés, amellyel tehát nem is az egyházjog tudóinak, hanem az egyházpolitikusoknak kell első­sorban foglalkozniok. Ezért nem is érzem magamat a kérdés tárgyalására illetékesnek, de tán a vizsgá­lódás helyes szempontjára rámutatni nem árt.

Miért fordult ez a kérdés inkább jogiból első renden politikaivá? Azt hiszem, nem kell nagyon magyaráznom. Az utolsó hatvan-hetven esztendő az egyház és állam közötti viszony tekintetében óriási változást hozott az egész európai kontinen­sen. Azok a nagy államesemények, amelyek, mint a német és olasz egység létrejötte, Franciaország­nak köztársaságul berendezése, a pápai állam meg­szűnése, a hatalmi viszonyokban új helyzetet hoztak létre, az egyházakat sem hagyták érintetlenül. Az állami szuverenitás minden következesének levonására törekvő irányzat eljutott mihozzánk is és a házasságkötésnek, a házassági perekben ítél­kezésnek, meg az anyakönyvezésnek az egyházak kezéből kivétele, de legkivált az általános vallásszabadság elve címén a keresztyén egyházak köré­ből kiválásnak megengedése ugyan gyökeres válto­zást idéztek elő nálunk is az egyházak helyzetében.

Még gyorsabb tempójú lett a viszony átalaku­lása századunkban, amelynek már első évtizedében megindult a szeparációs törvények alkotása, a nagy világháború pedig, vagy inkább a nyomában jött összeomlás olyan változásokat eredményezett, aminőkre aligha gondolt valaki. Nem szólva az oroszországi egyház- és vallásüldözésről, a csá­szári Németországnak köztársasággá alakulása az egyházfelségjogot bíró egyes államok alkotmá­nyának, s ezzel az egyházak helyzetének változását hozta magával. A Habsburg-Monarchia darabokra szét és kiosztása szintén óriási változás magában véve, az államforma átváltozása és az utódálla­mok többjében az egyházhoz való viszony nem Habsburg-szellemű irányításának figyelembevétele nélkül is. A haladás iránya az európai kontinens nyugati részén általában az egyház és állam szétválása, ha nem is éppen amerikai modorban, de mindenesetre a fennálló kötelékek mind erőteljesebb bontogatásával.

Ebben a bontogatásban segít a római katolikus egyház is. Nemcsak azzal, hogy olyan helyen, ahol a viszony rá nézve nem kedvezőbb, a szeparáció mellé áll, hanem sokkal inkább azzal, hogy a világ feletti uralom kérdésében a középkor folya­mán kifejlett elveit fenntartván, ahol alkalom nyílik, azokat érvényesíteni törekszik, ahol pedig nincs alkalom, meg nem hátrálva, legfeljebb bizonyos engedményeket téve, adott esetben az államhatalom részéről nemcsak visszautasításnak, de olykor visszatorlásnak is teszi ki magát. A kánonjogi kódex, ha nem 1917-ben hirdettetett volna ki, ami­kor egész Európának más baj miatt főtt a feje, egészen bizonyosan alapos megvitatásban s talán erőteljes visszautasításban részesült volna éppen a világi hatalmat érdeklő részei miatt. Így, mondhatni észrevétlenül lépett életbe, a maga kétségkívül nagyon tiszteletreméltó és nagyon követ­kezetes elvi alapon álló tételeivel hirdetve a római katolicizmus változatlan tanítását arról, hogy az egyházat érdeklő ügyekben csak maga az egyház rendelkezhetik, s minden más tényleges állapotot, mihelyt csak lehet, meg kell szüntetni. Valóban a legutóbbi napokban olvashattuk, hogy a római kúria törekvése az egyes uralkodóknak túlságosnak talált mértekkel engedett jogokat új konkordátumok kötésével csökkenteni. S hogy a római katolikus egyház a tradíciók minden ápolása mellett is mennyire nem köti magát a történelmi kapcsolatok lehető épen tartásához még olyan helyeken sem, ahol pedig a történelem az ő javára szól, s mennyire igyekszik még ilyen helyeken is, hogy amint csak lehet, a rá nézve legkedvezőbb és elvi álláspontjának legmegfelelőbb pozíció elfoglalására, azt volt alkal­munk tapasztalni éppen Magyarországon az utóbbi években, az ugyan magyar törvényhozás intézkedés folytán nem gyakorolhatott legfőbb kegyúri jog teljes figyelmen kivül hagyásában.

Mindezeket csak azért említem fel, hogy meg­világítsák azt a tételemet, mely szerint amint egész Európában, úgy Magyarországon sem lehet, s amint a közéletviszonyok egész tömegében, úgy az egyház és állam közötti viszony tekintetében sem, a régi mérleg helyreállítását várni. Újak az erőviszonyok, amelyek közt élünk, szükségképpen új lesz azok eredője is. Ha megcsonkított hazánk, amint hisszük, rövidesen feltámad, nagyon való­színűtlen, hogy Horvátországostul támadna fel - s a maga egészében új életre kelve is aligha fog párosulni Ausztriával; melynek a régi nagyságban újraalakulása egyenest a lehetetlenségek országába utalható. Szóval, akármilyen erősen hisszük Magyar­ország feltámadását, bizonyára nem hisszük, és talán nem is kívánjuk, pontosan a háború előtti idők nem éppen romolhatatlan testében való fel­támadást. Márpedig ha a feltámadás csak Magyar­ország feltámadásal, s nem egyszersmind a régi Habsburg-Monarchia feltámadása lesz, ez a válto­zás az erőviszonyokban mindenesetre a mi javunkra szól. Csak a puszta számok is megmutatják. Az egész osztrák-magyar monarchiában a lakos­ságnak tizedrészét sem tették a két evangéliomi hitfelekezethez tartozók. Ezzel szemben a tulajdonképpeni Magyarországon, tehát Horvát-Szlavonországok nélkül, a lakosságnak több mint egy ötödrésze tartozott ezekhez a hitfelekezetekhez. Igaz, hogy most a Csonka Magyarországon számarány szerint még kedvezőbbnek látszik a helyzet, mivel most a lakosságnak valamivel több, mint negyedrésze tartozik az evangéliomi egyházakhoz, és mi refor­mátusok magunkban is felüi vagyunk az ötödrészen. Ám ezzel szemben áll, hogy Csonka-Magyarorszá­gon a római katolikusok számaránya is nagyobb, mint Egész-Magyarországon, s ennek folytán a római katholikus egyház, mint amely a lakosságnak majdnem kétharmadrészét foglalja magában, nyoma­tékosabban hivatkozhatik többségi voltára mint Egész-Magyarországon, úgy, hogy Csonka Magyar­ország és Egész-Magyarország közötti számviszo­nyok így nagyjából körülbelől kiegyenlítik egymást, míg a volt kettős monarchiához képest egyaránt kedvezőbb helyzetet mutatnak számunkra. Itt termé­szetes az ellenvetés, hogy a kettős monarchia fennállása alatt is önálló és külön állam volt Magyarország, amelynek különösen a vallás ügyek­ben semmi köze nem volt az osztrák császárság­hoz. Ez így van, de nem szabad elfelejteni, hogy az erőviszonyok számbavételénél nem a jogi, hanem a tényleges helyzetet kell számításba venni, s az nem lehet kétséges senki előtt, hogy egy erősen római katolikus uralkodó, ha egyúttal egy túlnyomó többségében római katolikus vallású államnak is uralkodója, a maga egyházának javára és a másiknak rovására akkor is erőteljesebben járhat el, ha a két állam közötti közös intézmé­nyek - diplomácia, katonaság - nem járulnak hozzá az amúgy is többségben levő egyház hatalmi pozíciójának itt is szilárdítására.

Az is egészen nyilvánvaló, hogy akkor, amikor a mostani kisegítő állami rendből majd valamikor áttérünk egy végleges berendezkedésre, az a tényező, amely az állami legfőbb hatalomnak birtokosává leend, nem csupán személyes rokonszenve és érzelmei szerint fog az egyházakat illető kérdések­ben állást foglalni, hanem annak a segítségnek a mérlegelésével is, amelyre uralmának létesítése vagy megszilárdítása tekintetében azok közremű­ködése útján számíthat. Ebben a vonatkozásban a római katolikus egyház; mely úgy szervezete, mint a tömegek megmozgatására való képessége folytán efféle segítség, vagy akadályozás tekintetében sokkal alkalmasabb, bizonyára előnyben lesz felettünk, de annak idején nekünk is résen kell lennünk avégből, hogy ha nem áll is módunkban, vagy nem akarunk is ilyen irányban előtérbe állva elő­nyökhöz jutni, legalább mások a mi rovásunkra jogosulatlan előnyökhöz ne jussanak. Ki tudja, mikor következnek állami életünkben újabb válto­zások? A mai helyzet ránk nézve annyiban jó, hogy nemcsak színmagyar mivoltunk nem szúr szemet a hatalmon levők előtt, de az államfőnek református vallású volta bizonyos mérsékletre inti azo­kat is, akik különben szívesen fordulnának heve­sen a reformált egyházakkal szembe; ezt a viszony­lag nyugalmi időszakot tehát nagyon fel kellene használnunk arra, hogy egyházunk jövő nyugodt életének biztos alapjait lerakhassuk, s élőkké szülhessünk arra a változásra, mely új állami életünk végleges berendezése alkalmával az egyhá­zunkat érdeklő kérdésekben is előreláthatóan be­következni fog. A törvényhozásnak, vagy általában valamely nagy társadalmi szervezet élete irányításának tudománya éppen abban áll, hogy kutassa ki a társadalmi haladás irányát, ez alapon állapítsa meg a várható változásokat, s ezek közül azoknak, amelyek elkerülhetetleneknek mutatkoznak, még ha nem szívesen látottak is, az útját oly módon egyengesse, hogy az átalakulás a régi rendből minél több jónak a megtartásával, s minél kevesebb rombolással menjen végbe.

Természetesen az egyház és állam közötti viszony kérdésénél ennek a feladatnak a teljesítése különösen sok nehézséggel jár. Nemcsak azért, mert a haladás útjának a megtalálása is bizonytalan, s a más országokban hasonló fejlődés alkal­mával tapasztalt sikeres eljárás sem biztat mindig eredménnyel, hanem különösen azért is, mert éppen ennek a kérdésnek eldöntésénél annyi sok koefficiens működik közre, hogy alig lehet két egymással azonos viszonyok közt élő államot találni. Az illető állam nemzetközi súlya, főhatalmának befelé ható ereje, nemzeti egysége vagy tagoltsága, lakosságának művelődési foka és vallá­sosságra való hajlama, vallásfelekezeti egysége vagy megoszlása mind olyan tényezők, amelyek egyébként hasonló viszonyok közt is jelentékeny különbségeket hoznak létre. Kiváltképpen a vallás­felekezeti arányszámok tekintetbevétele meggyőz­het mindenkit arról, hogy mi nem vehetjük mintául sem azokat az országokat, amelyekben többség, sem azokat, amelyekben elenyésző kisebbség a mi vallásunk követőinek a száma. Olyan államot, amelyben tényleg uralkodó helyzetben levő, s ab­szolút többséget tevő római katolicizmussal szem­ben olyan nagy számú reformált vallású álljon, mint nálunk Magyarországon, nem igen találunk, és azért tisztában kell lennünk azzal, hogy ha a jövendő útja a szeparáció felé viszen, ez nálunk minden más eddig látottól különböző módon fog végbemenni, mint ahogy egyházainknak az állam­hoz és egymáshoz való viszonya eddig is a tör­ténelemben önnálló utakon fejlődött.

Ebből viszont az következik, hogy az összehasonlító jogtudománynak, amelynek a törvény­hozás előkészítésénél egyébként felbecsülhetetlen jelentősége van, éppen a tárgyalt kérdés vizsgála­tánál viszonylag kevés hasznát lehet venni. Itt inkább arra van szükség, hogy a magunk erői és magunk képességei teljes és pontos felmérésével, valamint általán a hazai viszonyok kérdésünket érinthető minden részének tökéletes megismerésé­vel, tartsuk magunkat készen minden eshetőségre.

Félreértések kikerülése végett hangsúlyozni kívánom, hogy a magam részéről az egyház és állam teljes szétválasztását éppen nem tartom az óhaj­tandó eszményképek közé sorozhatónak. Sőt a célnak egyenest azt tartanám, hogy a szerintem elkerülhetetlenül ebben az irányban való fejlődést úgy lehessen vezetni, hogy a szétválás a leg­szükségesebb mértéken ne menjen túl, vagyis az egyházak, ha nem lesznek is az államhatalom részesévé tett intézmények, ne tekintessenek azért puszta magántársaságoknak, s a vallás, ha nem is alapja a jogok bírhatásának, ne váljék sohasem az állam szempontjából puszta magánüggyé. De azt is ki kell jelentenem, hogy egy mérsékelt szét­választás megvalósítását evangéliumi egyházaink szempontjából károsnak egyáltalán nem tartanám.

Ami a felekezetközi viszonyokat illeti, azok tekintetében a mérsékelt szeparáció csak javunkra szolgálhatna. Azzal tisztában kell ugyanis lennünk, hogy hasztalan hoznak akárhány új törvényt az 1848-i törvényben kimondott egyenlőség megvaló­sítására és végrehajtására, ez az egyenlőség az állami gépezetbe beépítettség rendszere mellett sohasem valósul meg, mert az egyenlőségnek ellene áll a történelem és a tényleges helyzet tehetetlenségi törvénye egyaránt. Hiszen ha arra kerül sor, igen szépen ki tudják mutatni - amint ezt nemrégiben is tapasztaltuk, állami tényezők közreműködésével - még azt is, hogy az állam anyagi támogatásából máris többet kaptunk, mint amennyi az egyenlő elbánás szerint nekünk jár.

Ha végignézünk hazánk vallásügyi történetének utóbbi korszakán, nem kell túlságos éles szem annak a meglátásához, hogy míg az evangéliumi egyházak az állami támogatásnak újabb meg újabb területeken elfogadásával mind nagyobb mértékben csökkentették önnállóságuk erejét, és a régi szabad és független szegénység állapotát felcserélték a szűkös megélhetés alávetettségével, addig a római katolikus egyház nemcsak célul tűzte az egyház hierarchiai szervezetének sérelme nélküli katolikus autonómiát, de legalább bizonyos vonatkozásban és ez idő szerint, meg is tudta valósítani. Vagyis mi holmi apró ellenszolgáltatásokért feladtuk őseinktől féltve őrzött autonómiánkat, római hitű testvéreink pedig biztosítani tudták egyházuk számára, helyzete minden rosszabbodása nélkül, az ügyeiben önnálló rendel­kezés állapotát. Természetesen azt, hogy római katolikus testvéreinknél az egyházi szervek kivá­lasztása maga az egyház illetékes tényezője részé­ről történjék, épp úgy helyesnek tartom, mint azt, hogy mi magunk szemeljük ki a magunk szabályai szerint a magunk egyházi szerveit; csupán arra kívántam rámutatni, hogy a köteléknek egyik oldalról oldozása, másik oldalról szorosan fenntartása az egyenlőségi elvnek nem a megvalósítása felé viszen.

Azt, hogy az állammal való összeforrottság megszüntetése a kálvinista gondolatvilágtól nem idegen, nem kell bizonyítanom.

De ami illeti magyar reformált egyházunk életét, erre nem rejt-e magában veszedelmeket az államra rátámaszkodás állapotának esetleges megszüntetése?

Itt természetesen az állami támogatás elmara­dásának lehetőségét kell szemügyre venni, hiszen ezenfelül alig van olyan előnyünk, amelynek a szepa­ráció folytán elvesztéséért aggódnunk kellene. Viszont igaz, hogy az állam anyagi támogatásának elmaradása egyházunk életében mondhatni minden szakában érezhetővé válnék. Anyagi eszközök nél­kül sem egyházunk intézményeit fenn nem tart­hatjuk, de még egyházunk legszorosabb feladatai­nak végzésére szükséges szervekről sem gondos­kodhatunk, sem pedig az egyház hova inkább nagyobb számú létfeltételéhez tartozó szociális feladatainak teljesítésére nem lehetünk képesek. A kér­dés tehát mindenesetre az, vajon az állam anyagi támogatásának elmaradása képtelenné tesz-e ben­nünket létfeltételeink megvalósítására? Mert ha igen, a szétválasztás ellen is teljes erővel küzdenünk kell. Ha az állami segítség elmaradása a pusztulást jelenti, akkor mégiscsak jobb akár az elnyomott­ság és hátratettség állapotában fennmaradás, mivel a tengődve élésből még remélhető erőre kapás, az élet­képesség megszűnése ellenben társadalmi intézmé­nyeknél rendszerint a teljes megsemmisülést jelenti.

Köztudomású, hogy az evangéliomi egyházak Magyarországon az államnak semmiféle támoga­tását nem élvezték majd negyedfélszáz esztendőn keresztül. Nem is kértek ilyet, örültek, ha az állami hatalom nem vesz róluk tudomást, és engedi hitelveiket és szervezetüket szabadon hirdetni és fej­leszteni. Csak a sokszor emlegetett 1848. évi 20. törvénycikk mondta ki, hogy e hazában levő bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségletei közálladalmi költségekből fedeztessenek. Csak ekkor, 1848 nyarán, indultak tárgyalások az állam meg a nem római katolikus keresztyén vallásfelekeze­tek között a segélyzés módja és mértéke tekinte­tében, és csak az alkotmány helyreállítását követő időkben, tehát pontosan 350 esztendővel a refor­máció kezdete után, történt gondoskodás az evan­géliomi egyházak állami segélyezéséről. Hatvanötezer forint évi segély vétetett fel az állami költség­vetésbe a református, harminchatezer az ágostai hitvallású egyház támogatására, és ez az összeg egy negyed századon át legfeljebb annyi változás alá esett, hogy egy időn át ennél is kevesebb volt. Jól tudom, hogy ez a hatvanötezer forint többet ért akkor, mint százharmincezer arany korona, de azért mi volt az ahhoz az összeghez képest, amelyre, mint céljaink érdekében kívánt támogatásra mai mértékünk szerint szükség volna.

Igaz, hogy ehhez a segélyhez nemsokára jött aztán iskoláink ügyének felkarolása. Középiskoláink úgynevezett fenntartási államsegélyt nyertek, évi tizenöt-húszezer forintig menőt, aminek fejében azonban a tanszék majd felének betöltését át kellett engedni az államkormány kezébe. Ebből legújabban az a humoros helyzet állott elő, hogy az állam a szerződéssel megállapított összegben a névérték szerint két-három pengő évi segélyt fizet egy-egy középiskolánknak, s annak a két-három pengőnek az adásáért betölt öt tanszéket. Ám a szerződést felmondani alig áll módunkban, mert közben a tanárok valamennyijének megromlott fizetéséhez jelentős kiegészítő összeggel járult az állam, s ha keveseljük a fenntartási államsegély összegét, majd ezt a másik, törvényben sehol sem biztosított segítséget találják elvenni tőlünk.

Éppen így megtörtént elemi iskoláink fenntartá­sának megkönnyebbítése, tanítóink javadalma egy részének az állam terhére átvállalásával. Ebben a tekintetéhen valóban égető sebet gyógyított az állami rendelkezés, mert a tanítói javadalmak sok helyt alig voltak javadalomnak mondhatók. Azonban nem tudom, nem jutott-e másnak is nem egyszer eszébe az a kérdés, hogy vajon nem jobb lett volna-e úgy közép, mint alsó iskoláinknak egy részét inkább mindenestül átadni az államnak vagy községnek, magunknak csak a vallastanításról való intenzív gondoskodást tartva fenn, mint látszatra egyházi tisztviselőként szerepeltetni sok érdemes mellett egy sereg olyan embert, akit belső lelki kapcsolatok nem fűznek egyházunkhoz, s akit az egyetlen átérzett kötelék, a materiális, olyan nyilat­kozatra indít, mely szerint a legszörnyűbb igazság­talanság, hogy az ő dolgába a pap és más egyházi ember beleszól, holott ő a fizetésének nagyobb részét az államtól kapja. S nem tudom, nem jutott-e másnak is eszébe az az aggodalom, hogy ha az államtól megszabott mértékű fizetésnek az államtól reánk kirótt hányada olyan magasra talál nőni, hogy iskolafenntartó egyházközségeink nem bírják el, és sok hercehurca után végül mégis kénytelenek lesznek az iskolafenntartás jogáról lemondani: vajon nem lett volna-e célszerűbb meg sem csinálni állami támogatással az iskolát, mint sok baj, kese­rűség, torzsalkodás és anyagi áldozat után végül is elveszíteni. Én nem teszem itt fel ezeket a kérdé­seket, de hogy egyházunk helyzetéről és jövőjéről való töprengésem közben efféle kérdések bennem nem egyszer támadtak, azt el nem tagadhatom.

Azután sorban következett a lelkészi kongrua-törvény. Ki hinné, ha tudja is, hogy még csak harminc esztendővel ezelőtt emeltetett papjaink fizetése a nyolcszáz forintos szintre, s hogy eszerint harminc esztendővel ezelőtt még voltak kétszáz forintra, sőt ennél kevesebbre becsült évi jövede­lemmel bíró papságaink, amelyeknek betöltői azért csudálatosan teljesítették hivatásokat, jeles haza­fiakká nevelték gyermekeiket, haladtak elő a tudományban, sőt volt közöttük olyan is, aki maga nyomorúságos fizetéséből vagyont tudott gyűjteni, nem a maga, nem is a hozzátartozói, hanem valamely református egyházi intézmény, leginkább valamely kollégium számára. Akkor, mikor a lel­készi fizetés kiegészítéséről szóló törvényt meg­alkották, nem egy református paptól hallottam olyan nyilatkozatot, hogy már ezentúl minden igyekvő embernek némi vagyont kell gyűjtenie a papi pályán, mert hiszen eddig is meg lehetett élni, a többlet tehát a vagyongyűjtés alapja fog lenni. Hiszen minden bizonnyal drágult azóta a megélés, és ha ma valaki pontosan azt az ezernyolcszáz pengő készpénzt kapja, ami a régi nyolcszáz forintnak hivatalosan megfelel, a szegény emberek közt sem lesz nagyon elől. Bizony a kongrua s a hozzájött családi és korpótlék együtt sem ér annyit, mint a régi, 150-200 forintra becsült, de természetben adott egyházi javadalom, s a kongrua előtti világban a jó papnak a megélheté­séről, akármilyen szegények voltak, gondoskodtak a hívei, s - egyes nagyon szomorú esetektől el­tekintve - nem engedték nélkülözni. De mihelyt neszét vették, hogy a pap máshonnan is kap fize­tést, mint az eklézsiától, mindjárt arról kezdtek beszélni, hogy hiszen tiszteletes uramnak amonnan is van elég jövedelme. Ezért van az, hogy azt a kongruából meggazdagodott református papot, akiről az 1898. évben beszéltek, még senki sem látta.

Sorrendben utolsó, de jelentőségében leg­kiválóbb lett volna az 1908-i rendeleten alapuló nagy segély, amely a két evangélikus egyháznak évi három millió korona dotációt biztosított, s alap­jául szolgált egyebek közt az adócsökkentési segélynek. Ha azt el tudjuk érni, hogy minimális egyházi adóval elláthatjuk egyházi közszükségletein­ket, mint ahogy a dolog kontemplálva volt, talán megvigasztalódhattunk volna minden más csaló­dásunk miatt, mert hiszen nyilvánvaló, hogy egy­házi életünk belső tartalommal megtöltésének, a vallásos és erkölcsi élet kimélyítesének nagyon sokszor akadálya az egyházi adóra rászorultságunk és az egyházi adónak magas mértéke. Azonban emlékezhetünk: a fokozatos végrehajtás folytán az 1911. évben kapta meg a két evangéliomi egyház először a teljes három milliót, s három esztendő múlva jött a világháború, s vele a gazdasági leromlás. Aki valamennyire figyelemmel kíséri egyházi éle­tünket, tudja, hogy nagyon sok, mondhatnám: a legtöbb helyen nagyon is felette van az egyházi adó annak a mértéknek, amely az adócsökkentési segély igénybevehetésének alapjául szolgál. Így aztán ezen az úton is, ahelyett, hogy javult volna, a helyzetünk, számos esetben keserves viszálykodásra került új alkalom, ugyanis az adózó nép, mely ezelőtt, ha olykor békételenkedve is, bele­törődött a magas adóba, most már sok helyt hal­lani sem akar a tíz százalékosnál magasabb sum­máról: azt hiszi, hogy a pap meg a kurátor vala­hogy elsinkófálják az amonnan jött pótlást. Vagyis az állami segítségnek itt sem lett meg az eredménye. Kivált, hogy az adócsökkentési új országos törvény alapján a kormány felhatalmazást nyert arra, hogy az egyházi és kulturális adókat szükség szerint mérsékelhesse, ha a községi közegeknek az állami adó tíz százalékánál magasabb egyházi adót nem kell behajtaniuk, senki sem fogja kiirtani az egyháztagok gondolatvilágából azt a feltevést, hogy a tíz százalékosnál magasabb adó jogtalan, mert íme egyéb adóval együtt nem hajtják be. Akkor pedig a lecsökkentett adócsökkentési segéllyel nem tudom, mire megyünk.

Ez ellen a három millió koronás segély ellen sokszor hangzott el az a panasz, hogy pusztán kormányrendeleten, nem pedig törvényen alapul. Az is több ízben volt az egyenlő elbánás sérelmeként összehasonlítás tárgya, hogy az evan­géliumi egyházak nemcsak fundáltan nem kapnak, de sehogysem kapnak tőkét, hanem csak év­járadékot. Ezt a panaszt akarta eloszlatni, vagy legalább mérsékelni gróf Apponyi Albert mint kultuszminiszter 1917-ben előterjesztett törvény­javaslatával, mely a két evangélikus egyház évjáradékát kétszáz millió korona tőke átengedésével váltotta volna meg. Jó szerencse, hogy ez a törvényjavaslat tárgyalás alá sem került. Ámbár stíl­szerűen illeszkedett volna be állami támogatásaink történetébe az is, hogy amint megkapjuk a vég­kielégítésünkre elégnek vélt nagy summát, pár esztendő múlva arra legyen elég, hogy vehessünk belőle a két egyház számára közösnek egy ócska falusi házat.

Az állam anyagi támogatásához kell számítani a földbirtok kedvezőbb megoszlásáról szóló tör­vények ama rendelkezéseit is, amelyek szerint egy­házközségek lelkészeik és tanítóik javadalmazására, valamint magasabb egyházi hatóságok is földbirtok­juttatásban részesíthetők. Hogy az egyházközsé­geknél, amelyek a juttatásban ellenérték mellett részesülnek, illetőleg azok javadalmasainál lesz-e ennek a rendelkezésnek valami számottevő előnye, azt ma még alig lehet megállapítani. Ellenben azt már is tapasztaljuk, hogy ennek a földhöz juttatásnak is megvannak a maga viszályt okozó tövisei, egyrészt abban a vonatkozásban, hogy a föld vételárának letörlesztéséig a föld hozadéka nem a javadalmas ellátására fordíttatik, másrészt amiatt, hogy az egyháztól fizetett vételárért adott földből származó jövedelemtöbbletet az állam a tanító fizetéskiegészítéséből levonni, és ezzel a maga javára írni akarja.

Ami pedig a magasabb egyházi hatóságok részére történt földbirtokjuttatásokat illeti, bár ezek megváltási árát nem írták az egyházak terhére, s így ezek állami adománynak tekinthetők, amelynek tehát e régi magyar közmondás szerint nem kell a fogát nézni, mégis ezek tekintetében vannak igen súlyos kifogásaim. Tudvalevő, hogy ezeket a földbirtokokat az evangéliomi egyházak püspöki javadalom céljára kaptak. Helyes, hiszen püspö­keink, akiknek munkája és felelőssége folyton növekvőben van, és olykor már szinte emberfeletti erőfeszítést kíván, csakugyan lehetetlenül szerényen voltak javadalmazva, illő tehát, hogy nagy munkájuk és nagy felelősségük megfelelőbb ellenértékében részesüljenek. Azonban a juttatásnak kizáróan a püspökség javadalmazásara juttatása és egyedül ezek figyelembevételével adása mégsem volt helyes. Egészen elvi jelentőségű észrevétel, hogy a mi egyházalkotmányunk szerint a püspökség nem jure divino fennálló intézmény, mint a római katolikus egyházban, tehát esetleg meg is szün­tethető. Nem mondom, hogy így lesz, nem is kívánom, de tegyük fel, hogy valamikor az egyház úgy találja, hogy a külföldi református egyházak legtöbbjével egyenlően rendezkedhetik be, ha nem lesz püspök, mi lesz a kimondottan püspöki java­dalomra adott földdel? Ellenben máris gyakorlati jelentőségű volna a tulajdonos egyházkerületnek nem püspöki javadalomra korlátozással, hanem teljes joggal részeltetése két okból is. Egyrészt azért, mert akkor nem lehetett volna a népességben és ezzel a vállalt feladatokban való nagy különbözőséget annyira figyelmen kívül hagyni, mint ahogy történt. Isten ments, hogy sajnáljam ágostai hitvallású testvéreinktől, hogy ők is négy püspökség után éppúgy ötszáz holdjával kapták a földbirtokot, mint a mieink. Azonban az mégis nyilvánvaló, hogy akkor, amikor ami lélekszámunk több mint háromszorosa az övéknek, s van olyan egyház­kerületünk, amely egymagában majd kétszer olyan népességű, mint az ágostai hitvallású egyház egésze, a sokkal több közfeladatot teljesítő nagyobb ala­kulatnak a kicsiségénél fogva is kevesebbet vállalható alakulattal egyenlő részeltetése nem jelent egyenlőséget. Másrészt meg arra is gondolni kell, hogy a juttatásnak püspöki javadalomra lekötése, a püspök javadalma, meg az egyház egyéb fela­datainak - iskolai és jótékonysági téren - teljesíthetése közt igen nagy aránytalanságokat idézhet elő. A nagy népességű, tehát nagyon sok munkát adó szuperintendenciákban, vagy ahol a püspök már lakóhelyének különösen exponált volta miatt sok különös munkát is végez meg költségesebben is él, aránytalanságról senki sem fog beszélni. De a néhány egyházközségből álló superintendenciában, ahol az adminisztráció szinte átlátszóan egyszerű, s a reprezentációs feladat is nagyon kevést sok tövisét rejthet még az új javadalom koszorúja. Mindentől eltekintve pedig: a püspöki javadalmak részeltetésével a magasabb egyházi hatóságaink körébe tartozó szükségleteink egy nagyon parányi hányada elégíttetett ki, feladatainknak igen nagy és égetően sürgős része pedig érintetlenül maradt. Vagyis íme akkor, amikor egy kétségkívül messze időkre e határozó jelentőségű radikális reformba belekapcsolódtunk, amikor tehát az azzal járó kedvetlenségnek magunkra vételéért igyekeznünk kellett volna a magunk elveinek és céljainak meg­felelő berendezkedést biztosítani, egy, hangsúlyo­zom, nagyon erősen és nagyon méltán érzett komoly szükséglet nem igazságos mértékű kielé­gítése érdekében ama bizonyos tál lencsét fogadtuk el.

Vagyis hát az állami támogatás miránk nézve sehol sem lett igazában eredménnyel járó. Sőt azt hiszem, anyagi erőnk sem növekedett vele. Aki figyelemmel kíséri egyházunk és intézményei anyagi helyzetét, tapasztalja, hogy híveink áldozatkészsége meg az állami anyagi támogatása közt fordított arány van. Szinte természetes is ez. Mennél nagyobb az állami támogatás, annál magasabb az adó, annál kevesebbje marad tehát az egyháztagnak arra, hogy az egyháza javára adakozzék. A sok példa közül, amit ismerek, elég legyen csak a debreceni Kollégiumra hivatkoznom. Ez az 1849 után következő hatvan év alatt tudott berendezni a kívánalmaknak mindenben megfelelő gimnáziumot, szervezett tanítóképző-intézetet, kiépítette jogakadémiáját, erősítette teológiáját, berendezett új konviktust, mert hozzáfogni bölcsészeti fakultás és tanárképző létesítéséhez, minden állami támogatás nélkül, a maga erejéből és a hívek áldozatkészsé­géből. Most, hogy a tanárok úgyis megkapják a fizetést az állami kiegészítésből, hogy nem látják az egyeseken a szegénység nyomasztó súlyát, az ada­kozásra képesek is úgy gondolják, hogy nincs szük­ség az ő filléreikre, hiszen úgyis a felfokozott adókból ad kellő mértékkel az állam: és az államtól kiegészített fizetések korszakában a szűkebb körre összehúzódott kollégium anyagi nehézségekkel küzd. Ha azokat az összegeket, amiket az állam a külön­böző vallásfelekezeteknek ad, az állami költség­vetésből mind kitörölnék, egyetlen vallásfelekezet tagja sem adózna közvetetten más vallásfelekezet céljaira, s mindenkinek jelentékenyen kevesebb lenne az állami adója. Ha mi azt a különbözetet, amivel az állami adó csökken, a magunk egyháza híveitől a magunk egyháza céljára megkaphatjuk, bizonyára semmit sem veszítünk, még tán jobban is járunk. Az a kérdés, hogy ennek a megvalósítására képe­sek vagyunk-e. Ha nem, úgy arra kell törekednünk, hogy képesek legyünk.

Azt gondolom, ki kell szélesítenünk egyház­politikánkat, mely jó néhány esztendő óta igen tiszteletreméltó következetességgel és a törvény hatalmas fundamentumára építetten sérelmeink felpanaszolásában és az 1848. 20. törvénycikk végrehajtásának követelésében határozódik meg. Azt hiszem, nem szabad itt megállanunk, és egyházunk felvirágoztatásának új útjait kell keresnünk. A sérelmeket, amelyek igen sok esetben csak egészen szűk körben mutatkoznak nagynak, fogadjuk az igazságból merített erő nyugalmával, s közülük csak azokat vigyük a nyilvánosság elé, melyek már valóban túlesnek az elviselhetőség határain. Az állami támogatás kérdésében pedig igyekezzünk minél előbb végleg leszámolni. Igyekezzünk kiirtani magunk közül azt az aggodalmat, mely szerint az állami támogatás fokozása vagy éppen elmaradása esetén nem remélhetnénk egyházunk számára virágzó életet. Az olyan vallást - mondja b. Eötvös József -,  melynek a világi hatalom támaszára van szüksége, semmiféle államhatalom nem tart­hatja fenn, s a vallásnak az állam által minden támogatása, mely a vallás elveinek tiszteletén túl terjed, csak gyöngítheti azt a befolyást, melyet a vallás az emberek kedélyére gyakorol. Igyekez­zünk meggyőzni önmagunkat és híveinket arról, hogy az állami támogatás elmaradása, amennyire talán valamivel anyagiakban szegényebbé, legalább annyira, de tán sokkal nagyobb mértékben lelkiek­ben erősebbé, bensőbbé, mélyebbé tenné egyházunk életét. Számot vetve azzal, hogy az általános fej­lődés nem az egyházak állami támogatása, hanem a meglevő támogatásoknak is megszüntetése felé halad, amint a jó keresztyén ember minden este lefekvés előtt úgy igyekszik tisztában lenni lelki­ismeretével, mintha másnap reggel már nem ébredne fel, mi is igyekezzünk úgy megszilárdítani egyhá­zunk életének belső anyagi alapjait, mintha már a következő évben semmit sem kapnánk az állam­tól. Végsőleg ez odamegy ki, hogy vegyük revízió alá terveinket, és csak olyan intézmények alkotására igyekezzünk, amelyeket a magunk erejéből, az állam támogatása nélkül is fenn tudunk tartani. Sőt vegyük revízió alá meglevő intézményeinket is, vajon fenntartásuk elengedhetetlenül odatarto­zik-e egyházunk legszorosabb céljai, az igehirdetés, tanítás, erkölcsök tisztán tartása és szegények gondozása közé. De még az ezen célok alá sorolt intézményeink felett is tartsunk szemlét atekintetben, vajon olyan tanítás-e, vajon olyan javí­tás-e a feladata, amelynek végzését egyházunk a maga lelki értékeinek sérelme nélkül másnak át nem engedheti. Inkább egy kicsit húzódjunk össze, de mindenünket, amink van, a magunk erejére igyekezzünk építeni, mert az, ami az államhatalom tetszésétől függhet - nem hiába kapta a római katolikus egyház szóhasználatában a temporale nevet - valóban csak idő szerint való.

Azonban igényeink legnagyobb lefokozása és takarékosságunk legnagyobb kifejlesztése mellett is lehet-e remény arra, hogy ami nagy részt szegény híveink anyagi erejére utaltan a kor kívánalmainak megfelelő szinten tarthassuk egyházunk intézmé­nyeit? Lehet. A tapasztalat azt mutatja, hogy a jó pap, ha megtalálta a neki megfelelő helyet, csodával határos eredményeket érhet el, nemcsak a hitélet ébrentartása és kimélyítése, hanem még az anyagi erők talpra állítása és az adakozási kedv felébresztése tekintetében is. Azért azt gondolom, legfontosabb feladatunk papjaink lehető legjobb képzését és minden papnak az őt megillető helyre jutását biztosítani. A jó pap nevel, aztán maga mellé munkatársakat és újjáalakítja egész egyházi életünket. Ide kell tehát fordítanunk szellemi és anyagi erőnk legjavát. Ennek a kérdésnek a jól megoldása hozza majd magával az államhoz, való viszonyunk nagy kérdésének helyes megoldását.

*

Debreceni sz. kir. Város és a Tiszántúli Református Egyházkerület Könyvnyomda-vállalata, Debrecen, 1928.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters