Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Ottlik László: Politikai géniusz - politikai elit (1943)

Ottlik László: Politikai géniusz - politikai elit (1943)

  2021.08.04. 20:01

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület közgyűlésén 1943. február 28-án, Kolozsvárott tartott ünnepi előadás szövege.

"A teremtés hat napja után Isten egyáltalán nem pihent meg, hanem olyan aktív maradt, mint az első napon. Az ügyetlen világ összeszerkesztése egyszerű elemekből és továbbgördítése évről évre a nap sugaraiban, minden bizonnyal aligha lenne szórakoztató, ha nem lett volna az a terve, hogy keltetőt találjon a szellem világa számára. Tehát ma folyamatosan aktív a magasabb természetben azért, hogy az alacsonyabb rendűt használhassa." (Goethe) [1]


Minden államalapításnál - vagy megújulásnál nagy emberek, fejedelmek, államférfiak, hadvezérek géniusza érvényesül. Alakjuk részben még világosan áll előttünk a történelmi szín "premier plan"-ján, de olykor-olykor már a legenda s a mítosz ködébe vész; olykor összefolyik az ősi államalapítást patronáló antik félistenek, sőt istenek alakjával. S noha a mítosz csak irodalom: költemény, nem valóság - lényegében mégiscsak a valóságnak idealizált, átköltött alakja. A politikai fejlődés megindítása, vagy újraindítása hanyatló korszakok nyomán, mindig a nagy ember, az átlagot messze felülmúló, "karizmatikus" géniusz nevéhez és tetteihez fűződik. A nagy fejedelmek, államférfiak az emberiség nagy szervezői: az ő lenyűgöző akaraterejük teremti meg és fejleszti ki az uralmi, politikai organizációkat, amelyek a civilizáció bölcsői, s amelyek nélkül az emberi kultúra világszerte még ott botorkálna az örök szürkületben, amely a halódó ausztráliai bennszülöttek hordáinak életére borul.

De a nagy államférfi, az állam alapítója, újjászervezője vagy újjáalkotója még más, messzebb menő értelemben is megújítójává válik az életnek, a társadalmi kiválasztásnak és a "vérkeringésnek". Szerepe nemcsak abban áll, hogy maga s az általa, emberismerete reflektorfényével kiválasztott és példadásával megerősített tehetséges vezetők kerülnek a politikai apparátus élére, hanem abban is, hogy felismeri az aktuális szükségleteket, s azoknak ellátásáról gondoskodik. A nagy emberek, mondottuk, az emberiség nagy szervezői. Szervezni pedig azt jelenti, mint minden feladatra kijelölni a megfelelő embereket. A társadalom élete akkor normális, ha mindenki a maga helyén van, ahol tőle a legjobb, legértékesebb munkát lehet elvárni. Ehhez természetesen szükséges, hogy egyáltalában meglegyenek a megfelelő hivatottságú emberek. A közkeletű felfogás itt, e kérdés körül keresi az egyes nemzetekre jellemző "tulajdonságokat". Az egyik nemzet bővelkedni látszik a katonai, a másik a kereskedelmi, a harmadik a művésztehetségekben, és így tovább. A valóságban a tehetségek e feltűnő megoszlása nem azt mutatja, hogy melyik nemzetben milyen képességek "laknak", hanem azt, hogy az illető nemzetben a tehetségek kiválasztása hogyan működik. Ez pedig a társadalmi organizáció kérdése, nem a "faj" vagy a "vér" titkaié. Mert senki sem tud számot adni azokról a képességekről, amelyek megfelelő kiválasztás hiányában elkallódnak - holott még a kisebb rendű tehetség is érvényre jut, sokszor értékén felüli méltánylásban is részesül ott, ahol az illető képességek kiválasztására és megőrzésére a társadalomnak megfelelő orgánumok állanak rendelkezésre. S ezért a nagy ember második - korántsem kisebbik - hivatása, a tehetséges vezetők kiszemelése mellett, a hiányzó tehetségek kiválasztására és kialakítására szükséges organizációk megteremtése.

A "nagy ember" tehát nemcsak vezér és vezetők mestere, irányítója, nevelője, hanem egyúttal alapító és építő. Ő az, aki iskolákat, egyetemeket, akadémiákat, múzeumokat, könyvtárakat, püspökségeket, rendházakat, gyárakat, kereskedőtársaságokat, kórházakat és klinikákat, kutatóintézeteket alapít, s ezekben hazai központokat teremt a művelődésnek. Ő az, aki városokat alapít, csatornákat ásat, utakat, hidakat, palotákat, templomokat, színházakat építtet, könyveket írat, szobrokat faragtat, képeket festet, aki alapítványokat létesít, és minden szükséges tevékenység felvételére buzdítólag jár elöl. A tehetségek megfelelő kiválasztását csak így lehet biztosítani. Mert a tehetség csak ott mutathatja meg magát, ott bontakozhat ki, ahol megvan a lehetősége annak, hogy az egy sikeres életpálya vehikulumává legyen. Máskülönben a tehetség nem kerül elő, elkallódik, vagy kivándorol. Kivándorol azokba az országokba, ahol megvannak a maga érvényesülésének feltételei. Ezeket a feltételeket teremtik meg a nagy emberek által életre hívott intézmények, organizációk, munkaalkalmak. S ezért a nagy ember, mint messze tekintő úttörő és szervező, az általa alapított organizációkkal, az általa kitűzött feladatokkal messze külföldről is hazájába vonzza, csábítja, sokszor egyenesen meghívja a külföldi tehetségeket és szakértőket, specialistákat. Az a tény, hogy valamilyen kulturális tevékenység egy vagy más országban idegen "mesterek" vagy szakértő munkások bevándorlása és működése révén kezd kifejlődni, nem azt jelenti, hogy az illető ország népe ebben a hivatásban tehetségtelen, hanem azt, hogy megfelelő gondozás hiányában a "bennszülött" tehetségek nem kerültek elő. A tehetségek kiválasztása mindenütt belföldi "iskolák" kialakítását követi, s a hazai hagyományok megteremtésével szilárdul meg. Az iskolához pedig nemcsak "mester" kell, hanem "mecénás" is, aki a mesternek és tanítványainak boldogulását a maga "patronátusa" alatt lehetővé teszi. Ahhoz, hogy a Sixtus-kápolna csodálatos freskói megszülessenek, nemcsak Michelangelo tüneményes tehetségére, hanem nem mindig gyöngéd patrónusának, II. Gyula pápának törhetetlen akaraterejére is szükség volt.

A szervező nagyok irányítása ily módon azonban nemcsak a nemzeti kultúrák kialakítása és felvirágoztatása tekintetében döntő tényező, hanem befolyással van a társadalmi szerkezet alakulására is. A 19. század "liberális" társadalomszemlélete abból a feltevésből indult ki, hogy a társadalmat magára kell hagyni, szabaddá téve az egyének versenyét, s ez a verseny gondoskodni fog arról, hogy mindenütt a "legjobbak" érvényesüljenek. Csakhogy ez a felfogás olyan országokból terjedt szét a világon, amelyek az üzleti, kereskedői képességeknek régi és virágzó "iskolájával" rendelkeztek, s amelyekben e képességek magas tenyészete a társadalom szerkezetét is döntő módon befolyásolta. Minthogy ott e képességek már bőven érvényesülhettek, kiválasztásukhoz nem volt szükség többé gondoskodó, gyámolító patrónusokra: a meglevő és virágzó képességek érvényesüléséhez nem kellett egyéb, mint szabadság. Azt persze már régen elfelejtette mindenki, hogy a szabadság e korszakát megelőzte a "merkantilizmus": az ipart és a kereskedelmet pártoló "mecénás" fejedelmek és államférfiak hosszú és következetes tevékenysége, amelynek hiányában ama kereskedői "iskola" hagyományai sohasem szilárdulhattak volna meg.

Olyan országokban, ahol hasonló építő gondoskodás, államférfiúi szervezőerő a sors mostohasága folytán nem előzte meg a liberális korszak reformjait, ezek a reformok természetesen nem pótolhatták a tehetségek évszázados iskoláját, s a gazdasági szabadságok, a liberális magán- és kereskedelmi jogrend kialakítása elsősorban az idegenből bevándorolt tehetségeket juttatta szóhoz. A hazai "zsidókérdés" megszületésének ez a titka, és nem az, hogy a magyar "faj" nem termel kereskedelmi képességeket. Ilyen bevándorlás s a bevándorolt tehetségek, iskolák és nemzedékről nemzedékre áttanult (nem örökölt) ismeretekben jeleskedő mesterek érvényesülése más vonatkozásokban is gyakran előfordul. A művelődés vívmányai állandóan vándorolnak, s minden országnak van nemcsak "kereskedelmi" és "fizetési", hanem művelődési mérlege is, amely egy vonatkozásban "aktívákat", más vonatkozásban "passzívákat" tüntet fel. Ismeretes a rendkívüli szerep, amelyet a Franciaországból és Flandriából kiüldözött protestáns iparosok és kereskedők Anglia, Svájc és Németország "indusztrializálása" terén játszottak. Egy ilyen "szakértő" csoport bevándorlása úgyszólván kivétel nélkül mindenütt áldásos hatással van az illető ország gazdasági és kulturális életére. Mert egyrészt a bevándorlók utódjai a legtöbb esetben "asszimilálódnak", beolvadnak a gazdatársadalomba, s ezt értékesen kiválasztott képességeikkel gazdagítják - a zsidóság éppen asszimilálhatatlanságánál fogva válik kivétellé-; másrészt úttörő munkásságuk és sikereik nyomán a gazdanépben is megindítják a rokon tehetségek kiválasztását és kifejlődését. [2] Valamilyen hivatás a társadalomban ugyanis mindig csak akkor kezdi a tehetségkiválasztást vonzani, hogyha annak már van "becsülete", s ennek feltétele a siker. Minden mesterség, hivatás, kenyérkereset, amely sikeres érvényesülést biztosít, egyúttal tekintélyt, becsületet is szerez annak, aki azt sikerrel űzi, abban kitűnik. S viszont a kiváló "mester", a nagy tehetség, aki e révén fényes pályát fut meg, a maga teljesítményével mesterségének is megbecsülést szerez, azt vonzóvá teszi, s ezzel utat nyit a hasonló ifjú tehetségek kiválasztásának.

A kiváló tehetségek úttörő érvényesülésében pedig a kezdeményezés rendszerint éppen a nagy államférfi, a nagy politikai vezető érdeme. A különböző hivatottságú tehetségek így nyújtanak egymásnak kezet egy ország művelődésének és boldogulásának, egy nemzeti kultúrának megteremtésében. Az ő működésük, nevelő, tanító munkájuk és maradandó példaadásuk révén, továbbá az általuk megalapozott "iskolák", intézmények jellegzetes módszereiben alakulnak ki és szilárdulnak meg azok a hagyományok, amelyek egy nemzeti kultúrának jellemző színezetét, stílusát megteremtik. E stílusok összességében formálódik ki az, amit nemzeti "géniusznak" nevezünk. Ezt tehát fölösleges valahol a nép vagy éppen a "faj" öröklött tulajdonságaiban, a titokzatos előidőkben keresnünk, ahol mindennek éppenséggel semmi nyomát nem lehet találni - noha odakonstruálni természetesen mindent lehet. És mégsem egészen hibás dolog ebben a vonatkozásban faji képességekről beszélni. Darwin, s az őt követő modern élettan megállapításai nyomán tudjuk, hogy a fajok és fajták keletkezését nem merőben az átöröklés, hanem ezzel kapcsolatban a kiválasztódás tényében kell keresni, azoknak a feltételeknek a hatásában, amelyek az önként adódó "variációk" sokaságát megritkítják, megsűrítik, és bizonyos konstansok mint csomópontok körül csoportosítják. Amit a szabadon tenyésző állat- és növényvilágban a természetes kiválasztás visz véghez, ugyanazt vagy ahhoz hasonló jelenséget hoz létre a társadalom világában az, amit társadalmi vagy kulturális kiválasztásnak nevezhetünk. Ez pedig éppenséggel nem egyéb, mint a különböző született tehetségeknek az azokat értékesítő, felfedező, kifejlesztő, gondozó és fenntartó organizációk útján való kiválasztása. Az ekképpen felfedezett, keresethez, életpályához juttatott tehetségeknek ezek után több esélyük van arra, hogy családot alapítva, értékes tulajdonságaikat ivadékaikban is fenntartsák a nemzet javára, vagy hogy kifejlesztett tehetségük, tudásuk elemeivel gyermekeiket már a gyermekszobában megismertessék, és felkeltsék bennük a hajlandóságot s a gyakorlati készséget e mesterség további művelésére. Ekképpen pedig a nemzet emberi értékállománya nemcsak hogy gazdagabb lesz bizonyos öröklött képességek fenntartásával, hanem egyúttal "öröklődnek", azaz nemzedékről nemzedékre fennmaradnak és továbbfejlődnek azok a hagyományos formák és módszerek, stílusok és technikák is, amelyek az alapítók és úttörők iskolájában kialakultak.

Ez öröklött hagyományok vezető hordozóiból áll az. amit "elitnek" nevezünk. Ha a nemzeti géniusz, a nemzeti kultúra alapítói mindig a nagy emberek, az úttörők és kezdeményezők: az, ami munkájuk eredményét fenntartja, megőrzi, megszilárdítja, az ő nyomaikba lépő elit. Ahol ilyen hagyományőrző- és ápoló, hivatástudattal bíró elitek kialakultak, ott felépült a jövő számára a híd, amelyen továbbhaladva a társadalom, a nemzet immár átjuthat azokon a fejlődési völgyeken is, amelyek egy vagy más okból nem bővelkednek a nagy tehetségekben. Persze meg kell mondani azt is, hogy a nagy emberek elmaradásának, eltűnésének nemegyszer éppen a hagyományőrző elitek kialakulása az oka. Mert a hagyományok egyoldalú érvényesülése, az "öröklött" módszerek pedáns fenntartása, jól tudjuk, dermesztő hatással van a kultúra fejlődésére, és a kedvező kiválasztás helyett a hanyatló kiválasztás, a kontraszelekció melegágyává válhatik. Ennek feljegyzése mellett is azt kell mondanunk, hogy a hagyomány értéke nagyobb, mint ama megtorpanás veszedelme, amellyel túlzott kultusza fenyeget. Bizonyítani nehéz - a negatív bizonyítás lehetetlenségénél fogva -, de számtalan tapasztalat amellett szól, hogy az igazán nagy tehetség valamiképp előbb-utóbb mégiscsak áttöri a megmerevült hagyomány korlátjait. Emellett azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a nagy ember vezetni tudja a tömeget, azt el tudja kápráztatni, de képességeit, tudását, módszereit annak közvetlenül át nem adhatja. A nyomaiba lépő elit, amely legalább annyit megtanult élete művéből, amennyi abból közvetíthető és megtanulható, éppen úgy hídként ível a nagy ember és a néptömeg között, mint ahogy a hagyomány hídként köti össze a nagy ember géniusza által megtermékenyült jelent, s a jövendő nemzedékek értékeit. A nagyokban megszülető nemzeti géniusz csak az elitek és az általuk őrzött, hordozott hagyományok közvetítésével éri el a társadalom széles rétegeit, csakis az ő közvetítő munkájuk eredményeképpen lesz minden nemzeti érték közkinccsé.

Egy zaklató dilemma ekként megoldódik. Annak az örökké ismételt frázisnak, hogy a nagyok a "népszellem" kifejezői, ebben a formában semmi értelme sincs, hacsak nem akarjuk magunkévá tenni Hegel nyaktörő metafizikáját vagy a romanticizmus kissé megkopott világszemléletét. A valóság nyilvánvalóan az, hogy a nagy egyéniségek nem "kifejezik", hanem megteremtik a nemzeti géniuszt. Ők a nemzet alapítói, úttörői és eszményképei: következésképpen alakjuk szellemformáló példaképpé válik. A nemzeti szellem vagy géniusz pedig nem úgy lesz közkinccsé, hogy a nép a nagyok példaadásában a maga metafizikai egyéniségére "ismer", hanem úgy, hogy a nagyok példaadását az elitek és az iskolák által közvetített formákban magára is kötelezőnek, irányadónak, s ezzel a nemzeti szellem gyökerének elismeri. A nemzet ekképp oly fa, amelynek gyökerei a magasban vannak, s amely ágainak, lombjainak sokaságát a mélybe bocsátja alá.

A géniusz értékeinek átvétele, asszimilálása pedig két különböző formában történik. Az egyik a maradandó formában hátrahagyott szellemi hagyaték: gondolatok, költemények, műalkotások átvállalása. Ezt "passzív" asszimilációnak nevezhetjük, mert itt a "vállalás" csak abban áll, hogy a tanulók, olvasók, szemlélők sokasága, mint közönség, elismeri értéknek, nemzeti értéknek, amaz alkotások összességét, és elkönyveli az azokban megnyilatkozó egyéniség stílusát - le style c'est l'homme! - a nemzeti stílus egy domináns összetevőjének. Az építő, alkotó, úttörő nagy ember élete azonban nem csupán ily statikus emlékekben van előttünk. Abban minden esetben egy bizonyos dinamizmus, célokra irányított kitartó akaratkifejezés, és ebben a cselekvőre jellemző erkölcsi értékvilág, egy bizonyos "ethosz" is megnyilatkozik. Az, amire törekedett - a célok világa -, és az, ahogyan törekvéseit megvalósította - az eszközöké -, mindnyájunkra nézve ösztönző irányítást, útmutatást foglal magában. Ez az útmutatás pedig nemcsak elismerést, hanem követést is parancsol. A nagyok életművének ez a része tehát "aktív" asszimilációra tart igényt. S ebben az aktív asszimilációban közvetítően elől járni: a politikai elit feladata.

Sokat beszéltek és írtak össze az idők folyamán arról, hogy bizonyos nemzetek vagy bizonyos arisztokráciák kiváló politikai tehetséget vagy érzéket, ún. politikai géniuszt örököltek őseiktől, s mások viszont ebben szűkölködnek. A tehetségek, képességek bizonyos mértékben bizonyára örökölhetők, de hogy öröklődnek-e, és milyen formában vagy mértékben, mindig ténykérdés, amelyre egyes esetekben határozott válasz adható, más esetekben nem. Az öröklés alanyai pedig minden esetben csakis egyének lehetnek, és sohasem tömegek vagy rétegek. A politikai tehetség öröklése tehát csakis kedvező kiválasztás formájában történhetik, s ez a kiválasztás az, amelyet legkevésbé lehet iskolák, intézmények, organizációk útján biztosítani, mert a politikai tehetségnek nincsenek könnyen felismerhető és tárgyiasítható ismérvei. A verselő tehetség, a rajzoló tehetség, a zenei tehetség, a számoló tehetség, az atléta, a tornász, a táncos tehetsége legtöbbször igen korán és félreismerhetetlen módon megnyilatkozik. De minden tehetség csak munka, a reá váró tevékenység közben nyilatkozhatik meg és fejlődhetik ki. Márpedig az államférfi munkáját nem lehet máshol végezni, gyakorolni, mint az ő elemében: a közéletben. Ennek szervezése, vezetése és irányítása, tények teremtése, szükségletek felismerése s azokról való gondoskodás, hírek anyagában, jelentésekben való tájékozódás, fordulatok előrelétása s azokhoz való alkalmazkodás, vagy azok elhárítása: mindennek sikeres véghezvitele rengeteg gyakorlati ismeretet, élményt, tapasztalatot feltételez. Az államférfi jellemző tulajdonságai: merész képzelőerő és józan ítélőképesség, határozottság és rugalmasság, leleményesség és szívósság, mind csak tényleges tapasztalati munka közben tanúsíthatják a maguk erejét. Egy tekintetben azonban nincs lényeges különbség a politikai és másfajta mesterségben való jártasság elsajátításának feltételei között. A nagy tehetség minden vonatkozásban ritka, de épp oly ritka az is, hogy egy gyermekben valamilyen mesterséghez való képességek teljesen hiányozzanak. [3] Mennél korábban jut valaki abba a helyzetbe, hogy egy életpályára való előkészülés lelki légkörébe beleélje magát, s a gyakorlati ismeretek elemeivel megismerkedjék, annál több esélye van arra, hogy benne a "tehetségnek" bizonyos mértéke kifejlődjék. Ezért a csizmadia fiának általában legtöbb esélye van rá, hogy jó csizmadia, az orvos fiának, hogy jó orvos, a mérnök fiának, hogy jó mérnök, a gazdálkodó fiának, hogy jó gazda legyen belőle. Ugyanígy van ez az államférfi fiának esetében is. Ő is az atyja "mesterségének" légkörében nő fel, s ha az ahhoz való hajlam bizonyos mértékig megvan benne, mire felnő, már nagyon sok mindenben "otthon" lesz, amit más ember fiának már csak aktív közéleti munka közben lehetne elsajátítania. Ott pedig, ahol a politizálás, a közéleti tevékenység túlnyomóan egy születési arisztokrácia kiváltsága, az államférfiak fiainak arra is nagyobb kilátásuk van, mint egyéb halandók gyermekeinek, hogy a közélet "iskolájába" aránylag ifjan bekerüljenek. Egy születési arisztokrácia körében tehát a politikai tehetség kiválasztásának esélyei többszörösen kedvezőbbek, mint más társadalmi csoportokban: az értékes politikai tehetség elkallódásának veszélye úgyszólván nem fenyeget, és minden valószínűsége megvan annak, hogy az átlagot legalábbis megütő tehetség a maga teljes méreteiben kifejlődhessék, mire a gyakorlati próbatétel ideje elkövetkezik.

Mégis van tehát politikai "iskola", s ez nem más, mint az államférfi közvetlen környezete. Ezért volt a régi arisztokráciákban szokásos fiaikat vezető államférfiak, "nagyurak" házához adni apródnak, "szerviensnek", "familiárisnak", az államférfiúi mesterség "tanoncának". S ebben a gyakorlatban van az igazi kulcsa az arisztokráciák "örökletes" politikai képességeinek. Ámde annak, amit a politikai géniusz aktív asszimilációjának nevezetünk, még van egy másik, nem kevésbé fontos oldala is, s ebben az örökös arisztokráciáknak kitüntetett helyzete ugyancsak nyilvánvaló. A politikában ugyanis igen gyakran gyors elhatározásra kell jutni, éspedig egyrészt a körülmények alapos ismerete, másrészt a legcélszerűbb cselekvés merőben tárgyilagos megfontolása alapján. Amaz alapos ismeretek megint csak annak állanak rendelkezésére, aki a politikai "üzemben" vagy legalábbis annak közvetlen légkörében él, s ezeket az ismereteket akkor tudja a leghelyesebb cselekvésre leggyorsabban felhasználni, ha nem kell előbb a felmerült kérdéseket a széles körű nyilvánosság előtt feltárnia, s nem kell a helyes cselekvésre vonatkozó intenciókat egyúttal a népszerűsítés, a propaganda bonyolult útvesztőin keresztül járatnia. Ez annál is inkább van így, mert azokat az adatokat, amelyek alapján a helyes döntés meghozható, igen sok esetben egyáltalában nem lehet a "közvélemény" elé terjeszteni: akár azért, mert azok bizalmas természetűek, akár azért, mert megértésük és mérlegelésük beható szakismereteket feltételez, s a nagyközönség számára szellemileg egyáltalában nem hozzáférhető. A helyes döntés a legtöbb esetben tehát nemcsak gyorsaságot, hanem hozzáértést és tárgyilagosságot feltételez. Tárgyilagos azonban csak az lehet, aki a maga ismereteit és ítélőképességét független bíró gyanánt értékesítheti: hiszen ez az alapja annak az általánosan ismert követelménynek, hogy a "bíró" független legyen. Ámde nemcsak a jogvita, a "per" gazdája bíró, hanem bíró mindenki az élet minden pillanatában, amidőn valamilyen "ügyben" döntenie kell. S ha megkívánjuk, hogy az a bíró, aki két "ügyfél" apró-cseprő vitájában dönt, illetéktelen befolyásoktól független legyen: mennél nagyobb mértékben kell megkívánnunk ezt egy vezető államférfitól, akinek döntéseitől egy egész ország legnagyobb érdekei függenek. Nos, ebben a tekintetben bizonyára egy korlátlan fejedelem van a legkedvezőbb helyzetben - feltéve persze, hogy a "mesterségéhez" szükséges képességekkel rendelkezik. Ámde a kiváló monarcha vagy autokrata képességeinek öröklésére a kiválasztás esélyei túlontúl kedvezőtlenek: a kiválasztás bázisa túlságosan szűk körű. Ezért nem képes egy örökös monarchia a maga hivatását huzamosan sikeresen betölteni, ha nem egészíti ki magát egy szélesebb körű vezető réteg - egy arisztokrácia - nagyobb kiválasztási esélyeivel, ha nem épít maga körül egy arisztokratikus politikai "iskolát".

Az arisztokrácia - unus inter pares - jogi szempontból bizonyára nem olyan független, mint egy autokrata, akinek akarata a "törvény". Ámde az autokrata döntéseinek értékes tárgyilagosságát nem jogi, hanem erkölcsi függetlenségének köszönheti. Jogi függetlensége nemcsak hogy nem értékes, hanem egyenesen hátrányos, ha nem párosul nagyfokú erkölcsi függetlenséggel. Hiszen a fejedelem, az államférfi tekintélyének igazi alapja nem jogi, hanem erkölcsi függetlenség: ez az, ami mindenkinek "imponál". Márpedig a hatalom végső alapja mindig a tekintély, az "igazi" tekintély, amely az erkölcsi függetlenség tiszteletéből, a magasabb erkölcsi erő előtti meghajlásból fakad - s nem az áltekintély, a "presztízs", amely a merő jog szerint hatalmasnak mindenképpen "jár", s amelynek alapja nem megbecsülés, hanem - irigység.

Az "igazi" arisztokratát ugyancsak erkölcsi függetlensége különbözteti meg a közönséges halandótól. Erkölcsi függetlenségének alapja pedig a gyermekszobában beléoltott önértéktudata, az átlagnál magasabb rendű, értékesebb emberi minőséget állító meggyőződés. A magasabb rendű emberfajtától az átlagosnál különb teljesítményeket lehet elvárni: következésképp a magasabbrendűség érzete valóban különb teljesítményekre sarkall, és nem engedi, hogy magunkat alacsonyabb rendűnek tartott emberek, csoportok, vagy a sokaság döntéseinek alávessük. Ez is lényeges eleme a híres formulának: "noblesse oblige": "nemesség kötelez".

Ugyancsak ebből az arisztokratikus önértéktudatból származik az "igazi", vagyis fogalmának megfelelő, egészséges arisztokráciának politikai szempontból legnagyobb értéke: az, hogy az államalapító, - szervező vagy - újjászervező nagy ember erkölcsi nagyságának, a tetteiben megnyilatkozó magasrendű ethosznak közvetítőjévé, s ezzel a nemzeti jellem nélkülözhetetlen nevelő faktorává lesz. De ő a nemzeti morálnak nemcsak példaképe és közvetítője, hanem egyúttal fenntartó pillére is. És ez a második nevezetes értelme annak a közkeletű formulának, amely az arisztokráciák "öröklött politikai érzékét" emlegeti. Egy uralkodó arisztokrácia nemcsak a politikai tehetség kiválasztásának legkedvezőbb feltételeivel rendelkezik, hanem önértéktudatánál, önérzeténél és erkölcsi függetlenségénél fogva ideig-óráig még a nagy politikai géniusz hiányát is pótolni képes.

Az arisztokratikus önérzet, a magasabbrendűség rendületlen érzése ugyanis szilárd jellemeket épít, amelyek az élet legnagyobb megpróbáltatásaiban is kitartóan helytállanak. Annak pedig, aki keményen megáll a helyén és kitart, mert egyrészt rendületlen önbizalom tartja benne a lelket, másrészt önértéktudatának magas értékei tiltják, hogy engedjen, annak az idő múlásával egyre javuló esélyei vannak arra, hogy még olyan ellenféllel szemben is győzedelmeskedjék, amelynek vezetésében fényesebb tehetség, de kevesebb kitartás érvényesül. Ez az értelme a jól ismert mondásnak: "Nem az a legény, aki az ütést adja, hanem az, aki állja". Ennek az igazságnak az érvényét mutatja két nagy történeti példa: a többé-kevésbé dilettáns hadvezérek alatt harcoló patrícius Róma győzelme Pürrhosz, majd Hannibal felett - és az arisztokratikus Anglia által szervezett és mindegyre megújított, katonai vezetés tekintetében végtelenül inferioris koalíció győzelme Napóleon fölött.

De ugyancsak az arisztokratikus életérzésnek, az arisztokratikus kitartás mélyen beléoltódott parancsának köszönheti a magyar nemzet is, hogy "annyi balszerencse közt, oly sok viszály után" eleddig mégiscsak megállotta helyét a nehéz őrhelyen, ahová a Gondviselés szent akarata állította. Nem mintha a vezető magyar arisztokrácia mindig és minden tekintetben teljesen megnyugtatóan töltötte volna be hivatását; de puszta léte, öntudata és kivételesen széles, a mélyebb néprétegekbe lenyúló alapjai révén jelentékeny nemzetépítő, nemzetijellem-alakító tényező volt, amely a nemzetalapító, - szervező és - vezető nagy embereinkben megnyilvánuló magasrendű ethoszt állandóan élő példaképekben tudta a nép széles tömegei elé is állítani.

A nagy emberekben megformált nemzetijellem-építő ethosz általánosításának ez a módja az egyetlen, amely egy egészséges nemzeti demokrácia kifejlődését is lehetővé teheti. S ebben a folyamatban egy egészséges, "nyitott" arisztokrácia közvetítő szerepe kettős. Azzal, hogy az igazi nagyság helyes mértékeit állandóan szem előtt tartja, és ezzel a népnek is jó példát mutat, biztosítja azt, hogy a nép értékvilága is kedvezően fejlődjék, hogy meglegyen és megmaradjon az egészséges érzéke a társadalmi hierarchia helyes felépítése iránt. Ily módon mindig fennáll a lehetősége annak, hogy az igazi értékek, a magasabb rendű típushoz tartozó egyének, a nép sokaságából kiemelkedve, a maguk megfelelő ranghelyére kerüljenek - anélkül, hogy a társadalmi "reformot", a hiearchia normális rendjének felforgatását kelljen követelni. Azzal pedig, hogy ezeket az értékes új embereket, "homo novus"-okat mindegyre be is fogadja soraiba, az arisztokrácia állandóan üzemben tartja a társadalmi cirkuláció normális folyamatát. Az egészséges demokrácia semmi mást nem jelent, és nem is jelenthet, mint azt a követelményt, hogy az alsóbb néprétegek értékes elemeinek mindig nyitva álljon az út, amelyen a tehetségüknek és szolgálataik értékének megfelelő ranghelyet elfoglalhatják.

S erre azért is szükség van, hogy az arisztokrácia tagjai és ivadékai maguk is állandóan kénytelen legyenek állani a versenyt, az összehasonlítást a "lentről" érkezőkkel, akik új helyüket csakis megfelelő teljesítmények árán érhetik el. Mihelyt a születési arisztokrácia tagjai és ivadékai nem érzik a szükségét annak, hogy kiváltságos helyzetüket megfelelő teljesítményekkel igazolják, soraiban azonnal beáll a hanyatlás, a dekadencia folyamata, amelynek következtében az egész társadalmi organizmus lassanként beteggé, patologikussá válik. Hiszen az arisztokrácia, mint politikai-társadalmi elit, a társadalmi szervezetek nélkülözhetetlen életszerve, s ennek megbetegedése szükségképp kihat az egész szervezetre, az egészet megmérgezi.

*

[1] Goethes Gespräche. Lipcse, 1910, IV., 444. (1832. március 11.)

[2] Aki tisztán akarja látni, mekkora jelentősége van értékes idege elemek asszimilációjának, jól teszi, ha elolvassa Helmut Erbe: Die Hugenotten in Deutschland (1937) című, kiválóan alapos dokumentációval megírott munkáját, amelyből egyenesen az a tanítás meríthető, hogy a modern Poroszország és az általa létrehozott német katonai, ipari és kulturális nagyhatalom a Hohenzollern-ház és a menekült francia hugenották alkotása. "Például a judaizmussal ellentétben ez a réteg jobban asszimilálódott - írja a hugenotta bevándorlókról egy másik német kutató -, és ezért képes volt az embereknek folyamatosan átadni az általa megszerzett tapasztalatokat és képességeket." Alfred Müller-Armack: Genealogie der Wirtschaftsstile (1941), 224.

[3] A lélekbúvárok mindkét vonatkozásban 2-2,25%-ra teszik a szélső esetek előfordulását. (V. ö. Máday István: Individuálpszichológia, 165.)

*

In Acta Juridico-Politica. Universitas Francisco-Josephina Kolozsvár. Tom. 11. Jogi előadások II. Kolozsvár, 1944, 37-51., 101-102.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters