Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Martonyi János: Közigazgatásunk reformja (1942)

Martonyi János: Közigazgatásunk reformja (1942)

  2021.08.04. 10:17

Megpróbáltatások és nagy események közt zajló századunknak egyik legszembetűnőbb és legáltalánosabb, mindenkitől mindenütt észlelt jelensége az állami tevékenység körének fokozatos kiterjesztése. Főként a közigazgatás jelentősége növekszik, s a közigazgatás problémái azok, amelyek mindinkább magukra vonják a figyelmet. A közigazgatás valósítja meg az állam célkitűzéseit, viszi át az életbe az alkotmány- és törvényszabta elveket, nemcsak eszmeileg, elvont értelemben, hanem gyakorlati cselekvéssel, kézzelfogható alkotások és tények formájában. A modern közigazgatási szervezet fő alkotó eleme: az élethivatásos tisztviselői apparátus, az ún. bürokrácia - amelyről elméletileg nem kell feltétlenül rosszaló hangsúllyal beszélnünk - működésében az emberek elevenébe vág, és túlzás nélkül mondhatjuk róla azt is, hogy a nemzeti jövő kikovácsolásának leghathatósabb eszköze.


Az állami tevékenység hatásterületének folytonos tágítása párhuzamosan halad korunk uralkodó eszméinek: a nemzeti-népi és a szociális gondolatnak a térhódításával. Fokozott méreteket ölt az országok létének válságos időszakaiban, háborús összecsapások idején, amelyek minden erkölcsi erőforrás mozgósításával, és valamennyi anyagi erőnek hatalmas tervgazdálkodásba való fogásával járnak - de nem nagyon szorul vissza nyugodtabb periódusokban sem. A figyelő szem előtt ma már világosan rajzolódik ki az az összefüggés, amely az államokon belül végbemenő szociális fejlődés és a kiélezett nemzetközi küzdelem között megállapítható: szociális reformok által teszik a nemzetet képessé a más nemzetekkel való - ha kell, fegyveres - mérkőzésre, viszont a harc megvívása éppen azt célozza, hogy kedvezőbb életlehetőségek megteremtésén keresztül újabb szociális reformok legyenek végrehajthatók. A közigazgatási gépezet segítségével végzett állami beavatkozásnak kétféle hajtóereje közül ma a háborús erőkifejtés szolgálata működik erőteljesebben; a béke beköszöntésével viszont a széles néprétegek gazdasági helyzetének javítására való törekvés fog előtérbe nyomulni.

De megállapíthatjuk azt is, hogy a közigazgatás funkciójának ez a kiszélesülése, egyaránt - ha nem is teljesen egyenlő mértékben - megfigyelhető a liberális demokráciákban és a tekintélyuralmi államokban. A két világnézeti és politikai tábor magatartása ezzel az adottsággal szemben csak ott mutat lényeges eltérést, hogy a XIX. század gondolataihoz ragaszkodó népek az állami beavatkozás növekedését megpróbálják összeegyeztetni a parlamentáris ellenőrzéssel és az egyéni szabadságjogok elvi érintetlenségével; viszont a tekintélyuralmi vagy - ha tetszik - totális államok a közületi cselekvés eredményességének feltétlen biztosításában ilyen korlátokat nem ismernek el, és a közigazgatás legfőbb kötelességévé az uralkodó mozgalom szellemiségének odaadó szol­gálatát teszik. Abban azonban teljes az egyezés, hogy a hivatásos, szakképzett tisztviselőkből álló és a teendők tömegénél fogva igen sokágú közigazgatási szervezet a mai államban - bármilyen legyen is annak alkotmánya - nélkülözhetetlen, ha nem is mindig kellemes és népszerű tényező.

KÖZIGAZGATÁS ÉS TÁRSADALOM

Napjainkban az állampolgároknak az a tömege, amely nem részese a közigazgatásnak, hanem annak tárgya vagy - mint sokszor mondják - áldozata, teljesen különválasztható és szembenálló tényezőkként képzeli el a közigazgatást és a »független« társadalmat. Pedig a való helyzet az, hogy a közigazgatás és a nemzeti társadalom egymással kölcsönhatásban lévő fogalmak. Ha van is némi igazság abban, hogy a bürokráciában való hosszas működés különleges emberfajtát termel ki, és az újonnan bekerülteket is magához hasonitja, azért végső elemzésben a közigazgatás színvonala és jellegzetes vonásai mégis a nemzet tulajdonságaitól, szervezési tehetségétől és gondolkozásmódjától függenek. Nyilvánvalóan más lesz a közigazgatás munkája aszerint, hogy valamely nép többségében nehézkes vagy mozgékony, fegyelmezett vagy szenvedélyes, dolgos vagy kényelmes, tisztességes vagy korrupt-e. »A közigazgatás nem cél önmagában, [...] várható, hogy mint ilyen úgy növekszik és változik, amint a társadalom maga változik« - mondja Dimock, az amerikai közigazgatástudomány egyik jeles képviselője. [1] Ezért az ismert szólás-mondás értelmének némi bővítésével merjük állítani, hogy minden országnak nemcsak olyan kormánya, hanem olyan közigazgatása is van, amilyet megérdemel. Ebből következik, hogy a közigazgatás megjavításának tulajdonképpen mindig a társadalom átneveléséből, jobbátételéből kell kiindulnia, enélkül mit sem ér. Minthogy pedig a közigazgatásban legfontosabb ún. fogalmazási munkát, a határozatok hozatalát és formába öntését, ma túlnyomórészben a középosztály tagjai végzik, meggyőződésünk, hogy a közigazgatás minőségi problémájának kulcsa itt van elrejtve. Aki középosztályunk alakulásának, szerepének, értékének kérdéseit a közigazgatás megreformálásáról szólva hallgatással mellőzi, megkerüli a probléma lényegét, legfontosabb elemét.

Ennek a tételnek az igazságát bizonyítja az a megfigyelés is, hogy közigazgatásunk lelkiségével és munkájával szemben a legélesebb kritikát egyrészt a mai középosztállyal minden közösséget megtagadó írók, másrészt a társadalmi piramis alsó lépcsőin helyet foglaló néptömegek részéről halljuk, persze más-más hangszereléssel. A vezetőrétegek és a középosztálybeli intelligencia részéről is hallunk ugyan számos zsörtölődést a hivatalok »packázásai« miatt, de ez a bírálat többnyire mégis csak megértőbb és mérsékeltebb hangú. S figyelmen kívül nem hagyható, hogy a népi érdekek szószólóinak, meg a falusi és városi szegénységnek a közigazgatási hatóságokról formált bírálata elsősorban nem az adminisztráció bonyolultságát és lassú mozgását panaszolja fel, hanem a tisztviselők szellemét, merev magatartását kifogásolja, kimondva róluk, hogy »ezek nem magyar testvérek, mint ahogy magukat nevezik, hanem idegen, fölényes urak...«. [2] Megállapítják, hogy az államigazgatás bürokráciába dermedt érzéketlensége az, amely az értelmiség és a falu viszonyát rideggé teszi. [3] Ezeket a nézeteket történészeink és társadalomtudósaink közül is többen osztják. Szekfű Gyula például a köztisztviselői kar gerincét alkotó középosztályban azt hibáztatja, hogy nem érzi eléggé a közösséget a nép sorsával. [4] Weis István szerint a tisztviselők többsége a közigazgatás egyszerűbbé tételét célzó reformokat pozíciója veszélyeztetésének tekinti, és maradiságból, valamint tudatos vagy ösztönszerű kasztszellemből szembehelyezkedik velük. [5]

Mindezeknek a felfogásoknak az idézésével kendőzetlenül akartuk feltárni a közigazgatással való elégületlenség belső indítóokait. Legfőképpen pedig bizonyítani kívántuk velük azt, hogy a közigazgatás megítélése szempontjából a tisztviselők egyéniségének, viselkedésének, fogékonyságának éppen akkora jelentősége van, mint a szervezet és az eljárás formai racionalizálásának. Amikor tehát közigazgatásunk megjavítására törekszünk, avégből, hogy az a nemzet jövőjét a leghatékonyabban tudja szolgálni, kettős problémával állunk szemközt: egyfelől a közalkalmazásban álló egyének minőségének kérdésével, másfelől e személyek észszerű együttműködését és a gyors ügyintézést biztosító szervezésnek technikai feladatával. Mindkettő egyformán fontos, mert jó emberanyag nélkül a legötletesebb szervezés és ügyviteli módszerek sem küszöbölhetik ki a bajokat, főleg pedig az érdemileg hibás döntéseket, még azon a téren sem, amelyen tisztán a jogszabályok alkalmazásáról van szó, annál kevésbé ott, ahol a határozat kialakítása - a törvényes keretek között - a tisztviselők szabad belátására van bízva. Viszont az igazán kitűnő egyének munkájának sem lesz látszatja akkor, ha koordinációjuk rossz, és a szervezetlenség következtében segédeszközeik fogyatékosak. Vannak, akik az elsőbbséget a szervezésnek adják, hivatkozva többek között arra, hogy a sikert a vezetés, a felülről jövő irányítás biztosítja elsősorban, továbbá arra, hogy a tisztviselőkarnak az alkalmazásoknál és előléptetéseknél való kiválasztása maga is a szervezés körébe vágó teendő. Ez tisztán szakszerű szempontból igaz is, de felfogásunk szerint a megfelelő tisztviselői kar megteremtésének feladata túlnyúlik a közigazgatási szervezés mezején és a nemzetet vezető rétegek nevelésén, lelki magatartásán fordul meg. Mint Mártonffy Károly pregnánsan mondja »A magyar közigazgatás megújulása« című könyvében: [6] »Mi lesz a racionalizálással? Az, amit abból a köztisztviselők alkotni, teremteni fognak... Minden tervből csak akkor lesz valami, és csak annyi lesz, amikor és amennyit a tisztviselők abból megvalósítani akarnak és tudnak is.«

A MAGYAR KÖZTISZTVISELŐ

A közigazgatás helyes szemléletét körvonalazó megállapítások előrebocsátása után tárgyilagos feleletet kell már most adnunk az első felvetett kérdésre: arra, hogy a jelenlegi tisztviselői kart alkotó és annak utánpótlását szolgáltató emberanyagunk a magyar jövő alakításának mindenben megfelelő eszköze-e? Itt fontos, a közérdeklődés előterében álló tárgykört kell érintenünk: a magyarság uralkodó jellemvonásainak, egyéniségének rajzát. Ha figyelembe vesszük azokat a megállapításokat, amelyeket a közismert »Mi a magyar?« című kötetben Ravasz László és Babits Mihály eltérő stílusban, de szinte meglepően egyező eredménnyel tettek, Farkas Gyula pedig ugyanott nagy költőink tanúságtételéből olvasott ki, úgy egészen leegyszerűsítve a következő típusképet kapjuk:

A magyart - bármilyen rendű, rangú legyen is - erkölcsi magatartásában férfiasság, büszkeség, rátartiság és bizonyos úri gondolkodás jellemzi; életformájában szereti a pompát, dekórumot; valóságérzéke, realizmusa némi szemlélődő nemtörődömséggel, tétlenségre való hajlammal, nehézkességgel párosul; fegyelme inkább belső nyugalomból fakad, a külső kényszert, szabadságkörének háborgatását nem szereti; nem kíván sokat, de a magáéhoz ragaszkodik, amely tulajdonságából erős jogérzék, sőt talán perlekedő hajlam fejlődött ki. Hozzátéve még ehhez a vázlathoz azokat a vonásokat, amelyeket Ottlik László emelt ki [7] - elsősorban a magyar nemesi társadalomra, a független magyar urakra alkalmazhatóan -, nevezetesen a mindig önkéntesen viselt közfunkcióban áldozatot látó amatőrszellemet, a kormánnyal szemben való ellenzéki hajlamot és az egymásközti érintkezés kicsit cikornyás, de azért baráti formáit, úgy körülbelül előttünk áll az a nyersanyag, amellyel a magyar közszolgálat formálásánál dolgoznunk kell.

Az így adódó képhez azonban, ha a mai közigazgatás belső problémáit élesen szemügyre vesszük, még bizonyos külördeges színeket hozzá kell kevernünk. Egyrészt kétségtelen az, hogy napjainkban a magyar köztisztviselői kar pusztán csak a vezető tisztségeket tekintve sem áll már kizárólag annak a birtokos nemességnek a leszármazottaiból, amely a rendi Magyarországon nobile officiumként ellátta a közigazgatást, 1848 utáni részbeni leszegényedése során pedig a most már fizetett állami és megyei hivatalokba, mint mentsvárakba húzódott be. Az állami feladatok megnövekedése a múlt század hetvenes éveitől kezdve a személyzet számának oly mértékű növelését tette szükségessé, hogy a köztisztviselők jelentős hányadát a részben idegen eredetű városi polgárságból, és más, a középosztály és a nép között átmenetet jelentő rétegekből kellett meríteni; a közvetlen népi utánpótlás a társadalmi hajszálcsövességnek meglehetősen lassú működésénél fogva nem igen jött számításba, kivéve az egészen alsórendű állásokat. Ez a változás emellett még együtt járt bizonyos minőségi hígulással, és határozott kontraszelekciós jelenségek kísérték. A történelmi rétegek nem tudtak mindig lépést tartani a kor modern igényeivel; az asszimilálódó új elemek pedig ezen a téren is a gentryvilág hibáit, rossz szokásait kezdték utánozni, aminek következményei sokaknál a nagyképűség, formalizmus, lassúság és az igazgatottak bajai iránti érzéketlenség. Másfelől az is lépten-nyomon kiütközik, hogy az időközben nagyüzemmé növekedett, és egyre szövevényesebb feladatokkal birkózó közigazgatás szervezeti problémáinak megoldása sok kívánnivalót hagy hátra; ezt viszont arra lehet visszavezetni, hogy a most említett nehézkességgel összefüggően köztisztviselői karunkban nem túlságosan általános a szervezőképesség.

Ezek a megjegyzések talán túlságosan sötétnek tüntetik fel a helyzetet; de úgy hisszük, hogy a diagnózis őszintesége elengedhetetlenül szükséges a gyógyítás sikeréhez. Emberi tulajdonság, hogy ami jól van, azt természetesnek vesszük. Ezért csak röviden utalunk arra, hogy a most ecsetelt gyengeségekkel szemben a magyar köztisztviselői kar javarészének kitűnő és a fejlődésnek biztos alapot nyújtó tulajdonságai is vannak: elfogulatlanság, puritán hozzáférhetetlenség, szorgalom, hazafias lelkesedés, és így tovább.

A KÖZTISZTVISELŐ ESZMÉNYKÉPE

A jövőbe vetve most már tekintetünket, azt szeretnők kifejteni, hogy a többféle anyagból összegyúrt köztisztviselői karunkban milyen sajátosságok lennének kifejlesztendők ahhoz, hogy a magyar közigazgatás valóban hivatásának magaslatára emelkedhessék.

Arról, hogy az igazi tisztviselőnek hogyan kell a maga szerepét az államvezetésben felfognia, néhány héttel tragikus halála előtt mélyen szántó előadást tartott gróf Teleki Pál. [8] Ennek során a rá jellemző egyszerű stílusában ezt a megállapítást tette: »a részvétel a nemzetnevelésben elmélyülést kíván a nemzet mivoltában...« Úgy érezzük, hogy amikor a magunk szerény tűnődései és hivatali munkában szerzett benyomásai alapján az eszményi tisztviselőtől megkívánt tulajdonságokat igyekszünk felsorakoztatni, ezt, a magyarság igazi arculatának és helyzetének megismerésében álló kötelességet kell az első helyre tennünk. A tisztviselőnek nemcsak a jogszabályokat és szolgálati utasításokat kell ismernie, hanem gyökeréig tisztában kell lennie a gondoskodása tárgyát alkotó területnek, illetve személyeknek adottságaival és valóságos életviszonyaival. A »fact finding«-nek, az objektív ténymegállapításnak Magyary Zoltán professzor és munkatársai [9] által kidolgozott sokoldalú módszerét alkalmazni kell minden szolgálati ág felső- és alsófokú hatóságainál egyaránt. Az eziránti érzék fejlesztésére már a középiskolában, de főleg az egyetemi évek alatt, a magyarságismeret különböző elemeit feltáró önkéntes szemináriumi munka és vidéki kiszállások szolgáljanak. [10]

A nép bajaival, szükségleteivel és lelkivilágával való ez a közvetlen megismerkedés természetszerűleg fogja kiváltani a tisztviselőből azt a magatartást, amelyet már közhellyé vált megjelöléssel úgy szoktak kifejezni, hogy az ügyek intézésénél ne csak aktákat, hanem segítésre szoruló, és ezt éppen tőle váró embereket lásson. Sokat beszélnek arról a mély felelősségérzetről, amelynek el kell töltenie a tisztviselőt urának, a közönségnek érdeke iránt; ezt az íróasztal melletti, sokszor gépies munka közben csak úgy lehet ébren tartani, ha az említett életközelség és mélységesen magyar műveltség táplálják. A hivatalnoknak minden egyes ügyet, amelynek intézésében résztvesz, finom lelki mérlegre kell helyeznie abból a szempontból is, hogy a nemzet átfogó érdekeinek szolgálata kicsiben mit kíván tőle. Az egyes igazgatottak és az egész közösség érdekeinek ez az állandó átérzése fogékonnyá teszi a tisztviselőt a közvélemény kívánságai, helyeslése vagy bírálata iránt, és olyan áldozatos lelkületet olt beléje, amely nem tartja a saját kényelmét mindennél fontosabbnak és kötelességeit nem látja kimerítve a hivatalos órák betartásában. Bárdossy László volt miniszterelnök mindezt úgy foglalta össze a most rendezett közigazgatási tanfolyam megnyitásán mondott beszédében, hogy a »hivatalban elénk kerülő ügyeket csak úgy intézhetjük el jól, ha ugyanannyi buzgalmat fordítunk mindegyikre, mint saját személyes dolgainkra«. A jó tisztviselőt mindezzel kapcsolatban az is jellemzi, hogy a felvetődött kérdéseknek nem csupán formális, hanem valóságos elintézésére törekszik; arra, hogy intézkedése tényleg előbbrevigye, elintézéshez közelítse az ügyet, és ne csak az irattól való szabadulást, annak az ún. munkakönyvből való kivezetését célozza, ami főleg azért ártalmas, mert - mint számtalan esetben megfigyelhettük - másoknak okoz fölösleges munkát. és az önmagáért való bürokratizmust táplálja. Széchenyi írja a »Politikai programtöredékek« egyik helyén [11] egész közéletünkre vonatkoztatva azt, hogy csak úgy közelíthetünk a célhoz, ha nem az nyer tapsot, aki csak félig visz valamit, hanem aki azt sikerrel be is végzi.

*

Ez az eszmevilág és gondolkozásmód adhatja csak az alapját a tisztviselői kar helyesen felfogott testületi szellemének. A hivatalnokok szolidaritásának nem szabad kasztszerű elzárkózásban és gőgös fennhéjázásban megnyilvánulnia; a tisztviselő legyen megbecsüléssel minden más foglalkozású iránt, és saját hivatástudatát az önmagával szemben emelt szigorú erkölcsi követelményekre, valamint a nép szolgálatába állított odaadó munkájára alapítsa, így fog tekintélyre szert tenni az igazgatottak, a magángazdasági életben tevékenykedők vagy amint gyakran mondják, az »adózók« előtt, akik - ha csak némileg tárgyilagosak is - azért fogják fokozott mértékben méltányolni a tisztviselő munkáját, mert ő nem a saját, közvetlen hasznot hajtó dolgaival foglalkozik, hanem mások gondját teszi magáévá, mások ügyére keresi a megoldást.

A tisztviselők testületi összetartásának igazi próbaköve az egymásközti személyi ellentéteknek, súrlódásoknak, intrikáknak teljes kiküszöbölése. A főnök és az alárendeltek, valamint az utóbbiak, mint »kollégák« közötti rossz viszony gyakran csökkenti a hivatal mimkateljesítményét, tehát nagyon is közérdek-ellenes jelenség. Eredendő okai igen változatosak lehetnek: az előtérbekerülés vágya (az ún. stréberkedés), törekvés a nélkülözhetetlenség bizonyítására, a címkórság, a hatásköri féltékenység, az emberek között tényleg fennálló (pl. soronkívüli előléptetést indokoló) értékkülönbségek el nem ismerése. Mindezek az ütközések emberi gyengeségekből, főleg önzésből és hiúságból sarjadnak, és épp ezért szükséges állandó küzdelmet folytatni ellenük. De bénító és romboló hatása van annak is, ha egész hivatalok és szolgálati ágak vívnak harcot egymás ellen a kulisszák mögött, néha nyílt színen is, ha kölcsönösen áthárítják a felelősséget vagy ócsárolják egymást a felek előtt. Jó tisztviselő sohasem folyamodik ilyen módszerekhez.

Végül a hivatás magaslatán álló tisztviselő portréjában még két, összefüggő vonást kell erősen meghúznunk: a felelősség bátor vállalását és a kezdeményező képességet. Az individuális-liberális állam, a »Rechtstaat« eszmevilágából kövekezett, hogy a tisztviselő elé legfőbb, sőt egyetlen követelményként azt állította: ne sérts jogszabályt! [12] Napjainknak a feladatok tömegét magára vállaló szociális állama, amely Huber német tudós szerint »Leistungstaat«, nem érheti be egyedül ezzel a kívánsággal, mert a közigazgatásnak ma nemcsak azon a területen kell mozognia, amelyen a jog puszta alkalmazásáról van szó, hanem jogszabályi előírás nélkül is cselekednie kell, és eredményeket kell felmutatnia. Nem azt mondjuk ezzel, hogy a jogszerűség szempontja elvetendő, hanem csak azt hangsúlyozzuk, hogy nem lehet kizárólagossá tenni; a célszerűség, gyorsaság és eredményesség ugyanolyan fontos kívánalmak. A tisztviselőnek tehát bátran vállalnia kell a jogszabályban jelentkező hézagok kitöltését és az önálló cselekvést. Egy jeles francia szakíró, Faguet könyvet írt »A felelősségtől való rettegés« címen, amivel eléggé kidomborította azt, hogy milyen károsodást okoznak a köznek a dönteni nem merő, minduntalan véleményt és felsőbb irányítást kérő tisztviselők. Hitler mondotta 1939. január 30-i beszédében: »Nevelésünk rendszere által a bátorságot és a felelősség szíves vállalását minden közhivatal elfoglalásánál magától értetődő feltételként követeljük meg.« Ezen a téren különösen fontos az, hogy a hivatalfőnökök miként nevelik alárendeltjeiket, és mennyiben van bennük hajlandóság az önálló cselekvés megbecsülésére. Ebben a vonatkozásban is minden eszközzel meg kell őrizni a tisztviselőknek - hogy úgy mondjuk - lelki frisseségét. A jó főnök egyéniségének meg egyenesen nélkülözhetetlen eleme a lendítő erő, az iniciativa, a járt utakkal és kipróbált sablonokkal való meg nem elégedés.

E jellemkép befejezése után, ha röviden is, de érintenünk kell a minden fejlődés biztos zálogául szolgáló jó tisztviselői utánpótlás kérdését. Ez a probléma most nálunk különös gondoskodást igényel, mert az örvendetes országnagyobbodások a közigazgatás személyi szükségletét erősen megnövelték. Ugyanekkor a zsidótörvények hatása következtében a magángazdasági elhelyezkedés terén is konjunktúra mutatkozik, amely próbára teszi a köztisztviselői pálya vonzóerejét. Mindennek az a következménye lehet, hogy a hivatali állásokért folyó verseny kiválasztó hatása elmaradván, a közalkalmazotti kar színvonala csökkenni fog. Ennek a veszélynek csak úgy lehet elejét venni, ha a fiatalságban állandó felelősségérzetet tudunk ébren tartani, amelytől sarkallva változatlanul kemény munkával készül majd a magyar jövő építésében reá háruló feladatok ellátására. Emellett az utánpótlás forrásait bővíteni kell azzal, hogy a nép tehetséges és szorgalmas fiait - anélkül, hogy érdemteleneket is pártolnánk - már a középiskolától kezdve erőteljesen hozzásegítjük az értelmiségi rétegbe való felemelkedéshez.

A tisztviselők kiképzését szolgáló intézmények köre sokkal szélesebb, mint ahogy első pillanatra gondolnánk: már a középiskola is ide tartozik, az egyetemen folyó intenzív oktatás fontossága pedig nem is hangsúlyozható eléggé. Abból a korábban már kifejtett felfogásunkból következőleg, amely szerint a közigazgatás megjavítása elsősorban a személyeken dől el, a kérdés megoldásának egyetlen igazi módja itt, a nevelésben rejlik. A közszolgálat a középiskolától nem ismeretek tömegének adását várja, hanem azt, hogy neveltjeibe ítélőképességet, valamint értelmi és szociális fogékonyságot oltson. Az egyetem rendeltetése erősen megalapozott magasabb szaktudás nyújtása; ennek »elméleti« jellegéről ellenkező véleményekkel szemben az a nézetünk, hogy nem gátja, hanem nélkülözhetetlen kelléke a jó szakember kiképzésének. Sajnos, be kell itt vallanunk, hogy éppen a leendő tisztviselőket mégis csak legjobban érintő közigazgatási jognak a gyakorlatilag hét félévre csökkent jogi tanulmányi idő utolsó szemeszterében, vagyis a legtöbb hallgató számára egyetlen féléven át történő előadása még az érdeklődőbbek számára sem teszi lehetővé az ebben a tárgyban (pl. szemináriumi munka útján) való elmélyülést. [13] Az egyetemet végzett fogalmazási tisztviselők alkalmasságáról való meggyőződést - három évi szolgálat után - a gyakorlati közigazgatási vizsgának 1934-ben életbe léptetett intézménye biztosítja, amellyel szemben viszont épp azt a kívánalmat kell támasztanunk, hogy minél praktikusabb legyen.

A tisztviselői alkalmazás és előléptetés módjának rengeteget vitatott kérdésében ma a mérleg nyelve a kinevezési rendszer és az ún. félautomatikus előrehaladás általánosítása felé hajlik. A tárgyilagos szelekció érvényesülése az állásoknak választással történő betöltésénél jóval bizonytalanabb, mint a kinevezésnél; ezért a választás elvét csak az önkormányzatok néhány vezető tisztviselőjére kellene fenntartani. Az alkalmazó hatóságok erkölcsi felelősségérzetének növelése, valamint okos összehasonlítási módszerek alkalmazása segíthetnek hozzá ahhoz, hogy a közszolgálatba történő felvételnél valóban csak tárgyi szempontok (a folyamodók képzettsége és érdemessége) legyenek döntők, és nem illetéktelen pártfogók felé való kedvezési szándék. [14] Az előlépést a tömegesebb, alsóbb kategóriákban lehet a szolgálati idő tartamára alapítani, és esetleg egészen automatikussá is tenni; a felsőbb, vezető pozíciókra való alkalmazásnál azonban a közérdek azt kívánja, hogy az anciennitás elvét sutba dobjuk, és a rangsorra való tekintet nélkül a legkiválóbb egyéniségek jussanak élre.

Az általános előléptetési rendszer keretében a konkrét személyi kiválasztásnak fontos eszköze a tisztviselőkről pontos minősítések vezetése. Ezeknek a minősítési táblázatoknak az a céljuk, hogy a tisztviselők tehetségéről, kötelességteljesítésének mértékéről, magatartásáról és különböző feladatok elvégzésére való alkalmasságáról hű tükörképet adjanak. Meghonosításuk már magában véve is azzal az előnnyel jár, hogy a főnököket alárendeltjeik munkájának pontos és tárgyilagos figyelésére ösztönzi. A tudatos személyzeti politikának pedig - főleg ott, ahol nagytömegű alkalmazott közüli válogatásról van szó - komoly szolgálatot tesznek azzal, hogy megbízható alapot nyújtanak a tisztviselők képességeik szerinti beosztására, és különösen a vezető állások szerencsés betöltésére. Természetesen itt nagyon sok függ attól, hogy a minősítendő tulajdonságokat (így pl. szorgalom, pontosság, gyorsaság, bajtársiasság, modor, cselekvési készség, ötletesség, szervező erő) helyesen állítsuk össze, az alkalmazott technikai módszerek pedig a részrehajlást kizárják; ekörül egyes külföldi államokban igen figyelemreméltó eredményeket értek el.

A most összefoglalt elveknek az érvényesülése teremtheti meg az állam számára minden közigazgatási reform legfőbb feltételét, azt, hogy a kezdő vagy kisebb fontosságú munkakörök betöltőitől kezdve a vezető állások birtokosaiig jó tisztviselői legyenek. Nagyon igaz Bismarck közismert mondása: »Rossz törvényekkel és jó tisztviselőkkel még mindig lehet kormányozni, de ha a tisztviselők rosszak, a legjobb törvények sem segítenek rajtunk.«

AZ INTÉZMÉNYEK ÉS A SZERVEZET REFORMJA

Közigazgatásunk megjavításának a személyeken megforduló módjait ilyenképpen ismertetvén, fejtegetéseink hátralevő részében a szervezet reformjára szeretnénk a figyelmet irányítani. A szakemberek előtt ma már tisztán áll az, hogy milyen pontok körül is kell ennek az észszerűsítésnek, racionalizálásnak forognia. Ezek röviden: először a közigazgatási organizmus világos felépítése, másodszor praktikus ügyintézési módok kidolgozása, harmadszor a hatályos jogszabályok összeállítása és hozzáférhetővé tétele.

Tudjuk, hogy a Trianont követő szomorú két évtizedben igen jelentős részletmunkák folytak a szervezet, eljárás és jogszabályrendezés terén egyaránt. Az 1924:IV. t. c.-el, az ún. szanálási törvénnyel, eleinte főleg takarékossági okokból megindult racionalizálási folyamat sok szép eredményre is vezetett, [15] de nagy kár, hogy több pompás gondolat csak jogszabállyá nem vált tervezetek formájában csapódott le; számos esetben pedig törvénnyé vagy rendeletté vált ugyan, de ezeket nem léptették hatályba (pl. az egyfokú fellebbvitelt általánossá tevő 1933:XVI. t. c.-t), avagy egyszerűen nem mentek át az életbe, nem tudtak megbirkózni a bürokrácia megrögzött szokásaival, illetve a kezdeti alkalmazkodás után jótékony feledésbe merültek. Így történt ez az ügyintézés egyszerűsítését célzó ún. Örffy-féle rendelettel (5500/1929. M. E. sz.) és az 1936. február 14-iki minisztertanácsi határozattal, továbbá a tanyavilág elhanyagoltságát orvosolni kívánó belügyminiszteri körrendelettel (33.307/1927. B. M. sz.), hogy csak a legnevezetesebbeket említsük. [16] Az eredménytelenség magyarázata jórészben az, hogy az 1931-ben kiküldött racionalizálási kormánybiztos és az ő helyébe lépett közigazgatás-racionalizálási bizottság elgondolásainak valóra váltását intézményesen máig sem biztosították.

Magyary Zoltánnak, a közigazgatás racionalizálásáért folyó küzdelem legkiválóbb harcosának, szemléletében mindezen javítási módok betetőzéseként, sőt - helyesebben szólva - kiindulásaként meg kell valósulnia a folyton nagyobbodó végrehajtóhatalmi gépezet egységes irányításának a miniszterek hierarchikus főnökévé tett miniszterelnök által. Ennek, a tervgazdálkodás mai korszakában minden közigazgatási munka eredményességéhez feltétlenül szükséges hatalomnak a gyakorlása közben kiváló tisztviselőkből összeválogatott ún. közigazgatási vezérkar támogatja majd a miniszterelnököt. Mint Magyary egyik cikkében írja: [17] »A közigazgatás racionalizálása akkor juthat majd komoly stádiumba, amikor az első miniszterelnök a kormányalakítást ahhoz a feltételhez köti, hogy a közigazgatás egészét érintő ügyek vezetése az ő kezében összpontosuljon, és így a közigazgatás szellemi központot kapjon...«

Külföldön, a tekintéljmralmi államokról nem is szólva, az Észak-amerikai Unió elméleti és gyakorlati szakemberei (Taylor, Hoover, Willoughby) teljesen egyetértenek a főnöki funkciónak, a »chief executive« szerepének kiemelkedő fontosságában. De tisztán látó francia írók (Chardon, Tardieu) is rámutattak a »fej nélküli test« állapotából eredő vészes következményekre az azóta összeomlott köztársaságban.

*

Az egyes hivatalokon belüli szervezés módszereinek kidolgozásánál igen hasznos kiindulópontot jelent a közigazgatási orgánumok szakirányú (funkcionális) és szervi (institucionális) tevékenysége közötti, az angolszász közigazgatástudomány által tudatosított megkülönböztetés. Funkcionális tevékenység az egyes szervek működésének az a része, amellyel tulajdonképpeni, speciális céljukat (pl. rend fenntartása, iskolák felügyelete, mezőgazdasági termelés előmozdítása, stb.) valósítják meg, az institucionális tevékenység pedig magának a hivatalnak a fennállásához és működtetéséhez szükséges (pl. a személyzet alkalmazása, minősítése, fizetése, mulasztásainak megtorlása, továbbá a különböző dologi eszközök, bútorok, írószerek, stb. beszerzése). Rendkívül fontos már most, hogy ebbe az utóbbi körbe tartozó, magának a bürokratikus gépezetnek a fenntartásához szükséges ügyintézés a lehető legegyszerűbb és legolcsóbb legyen. Ezáltal szüntethetjük meg azt, a hivatalok belső világával tisztában levők előtt jól ismert állapotot, hogy ijesztően nagy azoknak a tisztviselőknek a száma, akik egyebet nem tesznek, mint tisztviselőtársaik ügyeit adminisztrálják, és ezért kevesen maradnak magának a közönségnek a kiszolgálására.

Közismert tény, hogy az egyes közigazgatási szervek működésének eredményessége túlnyomórészt a főnöki szerepkör jó betöltésétől függ. A főnököktől megkívánt személyi kvalitásokat (pl. pszichológiai érzék, határozottság, iniciativa, tárgyilagosság) már korábban érintettük; itt most arra a szervezéstudományi igazságra szeretnénk rámutatni, hogy a főnöknek ne legyen túlságosan sok közvetlen alárendeltje, mert különben nem képes nyugodtan irányítani, nem tudja őket megfelelő időközökben utasításokkal ellátni, és végzett munkájukat ellenőrizni. Az ideális állapot kialakításához segítségül lehet hívni ezen a ponton azoknak az ún. pszichotechnikai kísérleteknek az eredményeit, amelyek szerint az átlagos emberi figyelem terjedelme egyidőben hat elemre terjed ki; azután figyelemmel kell lenni bizonyos matematikai számításokra arról, hogy az alárendeltek számának növelése esetén ezek egymás közötti kapcsolatainak, valamint a főnök és az alárendeltek összes kombinálható csoportjai közötti összefüggéseknek a száma mennyire ugrásszerűen növekszik. Mindezek a vizsgálódások arra az eredményre vezetnek, hogy egy-egy ügyosztályon belül a referensek száma 8-10-nél, a szervezet magasabb fokait vezetők (pl. miniszter, államtitkárok, polgármester) közvetlen alárendeltjeinek száma pedig 4-5-nél több ne legyen, mivel ezek megint másokat vezetnek, és egymással is sokféle viszonylatban állanak. [18]

A főnököt alárendeltjeivel összefűző kapcsolatnak egészen különleges típusát jelenti a miniszterek és a miniszteriális tisztviselők közötti együttműködés alakulása. Ez a kérdés közigazgatási szakszempontból, de általános nemzetpolitikai érdekekre tekintettel is rendkívüli jelentőségű. Az egy minisztériumot terhelő feladatok sokféleségénél és az ügyek óriási tömegénél fogva ma nyilvánvaló képtelenség az, hogy a miniszter minden kérdéssel személyesen foglalkozzék. Emellett a miniszter a legtöbb esetben politikus egyéniség, aki a tisztán szakkérdéseket rendszerint kevésbbé ismeri a tisztviselőknél, és aránylag rövidebb ideig tölti is be hivatalát. Normális körülmények között sok munkaóráját veszi igénybe a parlamenti és pártélet, különböző értekezleteken és gyűléseken való megjelenés, meg mindenféle egyéb reprezentáció. Mindezek a körülmények hajlamossá teszik a minisztert arra, hogy az eléje kerülő kérdések legnagyobb részében magáévá tegye alárendeltjeinek nézetét, aminek azonban nem szabad odáig fajulnia, hogy teljesen rabjává váljék a bürokráciának. Ellenkezőleg, a miniszter személye jelentős tényezője kell hogy legyen a közigazgatásnak, azzal, hogy új irányt és szempontokat hoz, megakadályozza a sablonokban és lélektelen formaságokban való elveszést, és munkába vétet olyan kérdéseket, amelyeket korábban elhanyagoltak. Az élethivatásos tisztviselői kar szerepe pedig abban áll, hogy adatokat nyújtson a miniszter beszédeihez és nyilatkozataihoz, alaposan előkészítse az ügyeket a miniszter döntésére, bátran rámutasson a miniszter által felvetett gondolatok keresztülvitelének nehézségeire, és hogy önálló javaslatokat tegyen bizonyos rendelkezések kiadására. Ez a hozzávetőleges felsorolás némileg éreztetheti velünk azt, hogy milyen fontos a mai államban a kormány szándékainak keresztülvitele vagy helyes irányba terelése körül, a miniszterekkel közvetlenül és állandóan érintkező, együttvéve legfeljebb kétszáz vezető tisztviselőnek a szellemisége és szakértelme. Ezek jó kiválasztása és hatáskörük, munkamódszerük megállapítása olyan szervezési kérdés, amelynek életbevágó voltát nem húzhatjuk alá elég erősen.

KÖZPONTOSÍTÁS ÉS ÖNKORMÁNYZAT

A különböző hivatalok egymáshoz való viszonyának, vagyis a hatáskörök tiszta megvonásának, a fölé- és alárendeltségei kapcsolatok világos kiépítésének és az ún. fórum-rendszer egysze-rűsítésének komplexumából szükséges még néhány elvi kérdést kiragadnunk. Mindig fel szokott bukkanni ezen a téren a centralizáció vagy decentralizáció régi vitakérdése, amely akörül forog, hogy lehetőleg a központi kormányszerveknek tartjuk-e fenn a konkrét ügyek végleges elintézésének jogát, vagy széles területen átengedjük-e ezt az alsóbb fokú hatóságoknak. Rövidség okából nem fogjuk itt felsorakoztatni az eléggé közismert érvek tömegét, amelyet ennek a problémának bel- és külföldi irodalma belevetett a mérleg serpenyőibe. Csupán két, igen időszerű mozzanatra szeretnénk a figyelmet felhívni. Az egyik az a vélekedés, mintha napjaink erős állami végrehajtó hatalmat kiépítő irányzatának egyedül a központosítás felelne meg. Ez a felfogás nézetünk szerint elvileg sem állja meg a helyét, és ma gyakorlatilag is keresztülvihetetlen. A tekintélyállam fogalmából nem az következik, hogy a kormány döntsön, hosszas felebbezési eljárás után, minden apró-cseprő kérdésben, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy a közigazgatási eljárás rövid legyen, és alsó fokon is érvényesüljön már a »Führerprinzip«, az önálló döntés és egyéni felelősség. Az erős exekutiva megköveteli a szervezet egységes irányítását, de a konkrét kérdések elintézésénél széles teret engedhet a decentralizációnak. A másik körülmény, amely különösen hazánkat illeti, az ország területének a közelmúltban ismételten bekövetkezett megnagyobbodása; ez is arra indít, hogy a minisztériumoknak a visszacsatolások nyomán előállott teendőkkel úgyis igen megnövekedett munkaterhét lehetőleg csökkentsük.

Az uralkodó közigazgatási jogi doktrína különben igazi decentralizációról akkor beszél, amikor nem kirendelt kormányszerveknek, hanem az állampolgárok által területi vagy hivatási alapon alakított önkormányzati közületeknek engedik át a végleges határozathozatal jogát. Hazánkban a területi önkormányzatok, főleg a vármegyék - mint jól tudjuk - hosszú évszázadokon keresztül igen nagy szerepet játszottak az alkotmányos életben, és a közigazgatásnak is általános hatáskörű alaptagozatai voltak. Az utóbbi évtizedek fejlődése nem kedvezett nekik: számos, korábban általuk ellátott feladatot állami szervek vettek át, másrészt egyre több határozatuk érvényéhez kötötték ki a kormányhatósági jóváhagyást. Mindamellett a vármegyei önkormányzatok fenntartása ma sem jelent teljesen elvetendő szervezési elvet; kormányzatunk a régi tömlőkbe új bort akar tölteni akkor, amikor évszázados alkotmányvédő szerepük helyett inkább szociális feladataikat állítja előtérbe, különösen az Országos Nép- és Családvédelmi Alap munkásságának keretében. Az azonos foglalkozást űző, illetve eszmei célt szolgáló egyénekből álló testületi önkormányzatok, vagy más szóval hivatásrendek kiépítése meg egyenesen koreszmének látszik. Részünkről helyesnek és továbbra is követendőnek tartjuk azt a törvényhozásunkban eddig érvényesült elvet, hogy ezek az érdekképviseletek kapcsolódjanak bele a területi önkormányzatok tevékenységébe is.

Nem kerülhetjük el, hogy e helyen rá ne mutassunk a közigazgatásunk alapszövetét tevő önkormányzati sejtek: a községek igazgatásában mutatkozó bajok orvoslásának eszközeire. Az immár több, mint félévszázados múltra visszatekintő községi törvényben foglalt és a tényleges viszonyoknak meg nem felelő szabályozást az élet igényei szerint kell átalakítanunk. Legyen a jegyző formálisan is a községi adminisztráció feje; kapjon elsőfokú határozási jogkört, és szabaduljon a felügyeleti hatóságok túlzott gyámkodása alól. Jelenlegi abnormális munkaterhével kapcsolatban ahelyett a már letárgyalt kérdés helyett, hogy hány alárendeltje legyen egy főnöknek, vessük fel azt a meghökkentő racionalizálási problémát is, hogy hány főnöke lehet egy alárendeltnek? [19] Így majd rá kell jönnünk annak a mostani állapotnak a tarthatatlanságára, hogy a jegyzőnek számtalan felső fórum ad egymásra való tekintet nélkül utasításokat, megbízásokat, és hogy száznál is jóval több, nagyrészt haszontalan nyilvántartást vezettetnek vele. Megint csak a közigazgatás egységes irányításának megteremtése az a csodaszer, amellyel ezen a betegségen segíteni lehet. A szükséges rostálás után is fennmaradó munkamennyiség ellátásához természetesen biztosítani kell a jegyző számára a megfelelő személyzetet. Mindezzel párhuzamosan azt a javaslatot is meg mernénk kockáztatni, hogy a jegyzőt ne a községi képviselőtestület válassza, hanem a belügyminiszter nevezze ki, amint ez a visszacsatolt területeken most ideiglenes hatállyal történt. Persze a jegyzőnek ez az állami alkalmazottá válása azzal járna, hogy fizetését is a jövőben az állam viselné, és nem hárítaná többé a nagyon különböző teherbírású községekre. A választás gondolatának elejtése mellett szól az, hogy a falusi képviselőtestületek tagjai nem igen tudják megítélni a jegyző képességeit, és a szavazásnál inkább mellékes szempontok vezetik őket. A kinevezett jegyzők természetesen bármikor át is helyezhetők; ezzel a lehetőséggel azonban a kormánynak csak komoly közérdek fennforgása esetén szabadna élnie. [20]

A községi igazgatás reformjának érintenie kellene a képviselőtestületnek ma túlnyomó részben formális szerepét is. Ennek a tanácskozó szervnek általában csak a közvélemény kifejezésére kellene szolgálnia, és csupán néhány, jól kiválasztott kérdésben legyen határozási jogköre, de ezekben azután anélkül, hogy a határozat jóváhagyásra szorulna. A mai, az őszinteséget nélkülöző állapot nem alkalmas arra, hogy a képviselőtestület tagjainak kedvét és érdeklődését ébren tartsa. A laikus tisztségviselők közül a bíró a jövőben kizárólag közvetítő és tájékoztató szerepet játszana a jegyző mellett. Az igazgatás egyszerűsítését eredményezné végül az is, ha az egy körjegyzőségbe tartozó kisközségeket jogilag egyetlen községgé fognánk össze, közös képviselőtestülettel és költségvetéssel. Ez egyáltalán nincs ellenmondásban a számottevőbb lakott helyeken jegyzői kirendeltségek létesítésével, aminek főleg az Alföld tanyavilágában van fontossága.

Nem kevésbé érdekes probléma a városigazgatás korszerű módszereinek kidolgozása. Egészen sajátos megítélés alá esik ezen a téren a milliós lélekszámot jóval meghaladó Budapest székesfőváros, amelynek adminisztrációját valóban külön törvények szabályozzák; a székesfőváros felelős vezetőinek erős érzékük van a fejlődés támasztotta racionalizálási követelmények kielégítése iránt, és ma már pl. folynak azok a munkálatok, amelyek a fővárost a környező településekkel összefogó Nagy-Budapestnek a háború befejezése után aktuálissá váló megteremtéséhez szükségesek. Az eddiginél több figyelmet kellene ellenben fordítani a vidéki városok helyzetére. Ebben a tekintetben nagy hátrányt jelent az, hogy törvényhozásunk 1870-ben, majd 1886-ban szerencsétlen házasságokat hozott létre akkor, amikor a vármegyéket és a törvényhatósági városokat azonos jogi keretekbe vonta, a megyei városokat viszont a községekkel együtt szabályozta. [21] Ez a jogi séma nem fedi az életet; a törvényhatósági város egészen más természetű egység, mint a vármegye, a megyei város pedig sokkal komplikáltabb közület a községnél. Mindkét fajta városnak közös vonása az, hogy a szoros településben élő, nagyszámú lakosság civilizált életformáit biztosító gazdasági, valamint műszaki (városrendezési és fejlesztési) feladatok állanak náluk előtérben; [22] megoldásukban nagy szerepük van a magánvállalkozás rugalmas módszereit alkalmazó különleges szervezeti alakulatoknak, a közüzemeknek. Nem lehet tehát tovább kitérni annak, az 1848-as törvényhozás által már elismert, és a várospolitikának úgyszólván minden szakértője (pl. Grünwald Béla, Beksics Gusztáv, Éhen Gyula, Harrer Ferenc, Vásáry István) részéről hirdetett követelménynek a megvalósítása elől, amely szerint a városokat külön törvényben kell szabályozni; ennek előkészítésére egyébként az 1912:LVIII. t.c. a kormányt kifejezetten kötelezte is. A várossá való minősítést és az ún. belterület megvonását pontosan megállapított tényekre (a lakosság sűrűsége, foglalkozási megoszlása, a beépítés módja, közművekkel való ellátottság, stb.) kell alapítani. [23]

A közigazgatási hatóságok eljárásának szabályozását és az ügyintézés egyszerűsítését sem szabad azonban elhanyagolni a most vázolt szervezeti reformok végrehajtása mellett. Ma is fennálló, kiáltó hiánya közigazgatási jogunknak, hogy nincs általános érvényű eljárási kódexünk, amely a közigazgatási határozatok előkészítésének, kibocsátásának és végrehajtásának módját, a jogszerűség szempontjából szabályozná. Ezt a hézagot a közelmúlt években készült értékes javaslatok [24] felhasználásával hamarosan ki kellene töltenünk. Ennek a rendezésnek a keretében volna pl. kimondandó az is, hogy a közigazgatási szerveknek az a, sajnos, elég gyakran tanúsított magatartása, amikor valamely kérésnek nem adnak helyet, de nem is utasítják el, hanem az aktát egyszerűen hevertetik, bizonyos idő eltelte után úgy tekintessék, mintha a kérelem teljesítését kifejezetten megtagadták volna. A fél így nem marad tovább bizonytalanságban, és jogorvoslattal élhet a felsőbb hatósághoz, vagy a közigazgatási bírósághoz. Ilyen rendelkezés nemcsak az egyének érdekeit szolgálná, de előmozdítaná a közigazgatás ütemének gyorsabbá tételét is.

Ami a közigazgatási aktusék jogérvényessége szempontjából többnyire közömbös, de az adminisztráció simaságára és hatékonyságára nézve annál nagyobb kihatású technikai ügyvitel egyszerűsítését illeti, ennek a munkahelyek célszerű berendezésétől kezdve az iratok iktatásának, az előadók közötti kiosztásának, nyilvántartásának, a határozatok leírásának, tisztázásának és továbbításának (póstázás, kézbesítés) ötletes módjaiig egyetlen lehetőséget sem szabad elhanyagolnia. A legfőbb cél minden hiábavaló írásbeliség és fölösleges aktakezelési mozzanat kiküszöbölése, továbbá a különböző véleménykéréseknek és főnöki revizióknak a minimumra való szorítása legyen. [25] A próbát legjobban kiállt rendszer alkalmazását az egész közigazgatásban kötelezővé kell tenni, és az eredményeket időnként felül kell vizsgálni.

Közigazgatásunk mélyreható racionalizálásának végül a jogszabályok mai áttekinthetetlen tömegében is rendet kell teremtenie; ehhez a hatályos jogszabályok kiválasztására és tárgyak szerint csoportosított, időnként megújítandó hivatalos összeállításokban való közzétételére van szükség, amelyek a sokféle, részben elavult törvény és rendelet között való keresgélést feleslegessé teszik, és így a tisztviselők munkáját nagyon megkönnyítik. [26]

A racionalizálásban természetesen nem szabad valami merőben gépies, uniformizáló műveletet látnunk. Érdekes, hogy ezt a felismerést még a számszerűen mérhető - mondhatnánk üzleti - eredmények iránt különös érzékkel bíró észak-amerikai íróknál is megtaláljuk. [27] A közigazgatás - hiszen éppen ebből az igazságból indultunk ki - szoros kölcsönhatásban áll a nemzeti társadalommal, és így eredményességén nemcsak mennyiségi munkateljesítményt, hanem társadalompolitíkailag jó, értékes hatások kiváltását kell értenünk.

*

[1] J. M. Gaus - L. D. White - M. E. Dimock: The frontiers of public administration. Chicago, 1936.

[2] Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar? Budapest, 1940. 122. l.

[3] Lásd Mártonffy Károly: A magyar közigazgatás megújulása (Budapest, 1939) című nagyértékű munkájának 13. lapján közölt idézeteket.

[4] Szekfű Gyula: Magam és mások ügyében. Korunk Szava, 1937. 708. l.

[5] Weis István: Hová? A magyar jövő útja. Budapest, 1931. 83. l.

[6] I. m. 289. l.

[7] »A nemzet egyénisége« címmel 1942. február 5-én a kolozsvári szabadegyetemen tartott előadás.

[8] Gr. Teleki Pál: A vezetés. A VII. közigazgatási továbbképző tanfolyam 1941. március 3-1 ünnepélyes megnyitásán elhangzott előadás. »Az igazi tisztviselő« címmel a Nemzetpolltikai Szolgálat külön kiadványaként is megjelent. Budapest, 1941.

[9] Magyary Zoltán - Kiss István: A közigazgatás és az emberek. Ténymegállapító tanulmány a tatai járás közigazgatásáról. Magyar Közigazgatástudományi Intézet kiadványai, 30. sz. Budapest, 1939.

[10] A néphagyománynak és a magyarságismeretnek műveltségünk és gondolkozásunk átalakításában hívatott szerepét kifejti Győrffy István: »Az új magyar művelődés alapjai« című tanulmányában (Hitel, 1939. 97-121.), majd »A néphagyomány és a magyar műveltség« című könyvében (1940). Érdekes, hogy a nemzetiszocialista rendszer által kiépített német Verwaltungsakademie-k tanrendjében is a szakszerű továbbképzés mellett igen nagy hely jut a nemzetismereti előadásoknak. V. ö. H. H. Lammers: A német tisztviselőtovábbképzés, különös tekintettel a közigazgatási akadémiákra (Közigazgatástudomány, 1938, 97-113.).

[11] Gr. Széchenyi István: Politikai programmtöredékek. Pest, 1847. 122. l.

[12] V. ö. Magyary - Kiss: A közigazgatás és az emberek, 22. l.

[13] V. ö. Egyed István: A közigazgatást tisztviselők képzése és képesítése. Budapest, 1936. 11. l.

[14] Lásd erről a kérdésről Mártonffy Károly: A közszolgálat utánpótlása. A Magyar Közigazgatástudományi Intézet kiadványai, 20. sz., II. átdolgozott kiadás. Budapest, 1937.

[15] Így pl. a fórum-rendszert rövidítő és a testületi ügyintézést szűkebb térre szorító 1929:XXX. t. c. meghozatala, számos községi területrendezés és községegyesltés végrehajtása, a közoktatásügyi igazgatásnak az 1935:VI. t. c.-el történt egyszerűsítése, több újonnan felállított hivatal (pl. az ipari családpénztárak) adminisztrációjának egészen modem alapokon való kidolgozása, stb.

[16] Az 1929-es ügyintézési rendeletnek hasznos gondolata volt többek között a határozatok kiadványozási jogának biztosítása a főnökökön kívül más fogalmazási tisztviselők számára is, ami nagyban gyorsítja az eljárást.

[17] Magyary Zoltán: Mikor újul meg igazán közigazgatásunk? (Magyar Szemle, XXXVIII. kötet 3. szám, 1940. március, 218-223.)

[18] Lásd V. A. Graicunas: Relationship in organisation (Papers of the Science of Administration, Geneva, 1937). Ismerteti Magyary Zoltán: Hány közvetlen alárendeltje lehet egy főnöknek? (Közigazgatástudomány, 1940, 65-71.)

[19] Uhlyarik Nándor: A község és a falu harca (Közigazgatástudomány, 1941, 329. l.).

[20] Most kifejtett álláspontunkkal lényegeikben megegyeznek Máté Imre fejtegetései »Közigazgatásunk átszervezése« (Homok, 1932) című művében. A jegyzőválasztásnak - alispánt jóváhagyás melletti - fenntartását kívánják Koncz János (A községi közigazgatás reformálása, Budapest, 1923) és Weis István (Törvényjavaslat a községi közigazgatásról, Budapest, 1940).

[21] Lásd újabban Csizmadia Andor: A magyar városi jog (Kolozsvár, 1941).

[22] Lásd a Magyar Városok Országos Kongresszusának az 1929:XXX. t. c. javaslatának beterjesztésekor készített emlékiratát (Budapest, 1929).

[23] Magyary Zoltán: A magyar várospolitika alapvetése (különlenyomat A mai magyar város című munkából. A korszerű közszolgálat útja, 8. sz., Budapest, 1938).

[24] Valló József: Közigazgatási eljárás (Magyar Közigazgatástudományi Intézet kiadványai, 22. sz., Budapest, 1937), Szitás Jenő: Közigazgatási eljárás (A korszerű közszolgálat útja, 9. sz., Budapest, 1939).

[25] Lásd erről Őrffy Imre: Hogyan racionalizáljuk a magyar közigazgatást? (Az Egységes Pártban 1929. november 13-án tartott előadás, Budapest, 1929), Magyary Zoltán: A magyar közigazgatás racionalizálása (Budapest, 1930), továbbá Fluck András számos értekezését (különösen: Közigazgatásunk tudományos szervezésének munkaprogrammja, Budapest, 1932 és A közigazgatási ügyintézés racionalizálása, A korszerű közszolgálat útja, 7. sz., Budapest, 1938). A magángazdasági élettel való összehasonlításban érdekes vitéz Rajty Tivadar: Az irodaüzem racionalizálása (Budapest, 1930) című műve.

[26] Az idevágó hazai irodalomból figyelemre méltók: Mártonffy Károly: A szabatos törvény (Magyar Közigazgatástudományi Intézet kiadványai, 5. sz., Budapest, 1932), Vladár Gábor - Magyary Zoltán - Mártonffy Károly: Kodifikációs törekvések (Magyar Közigazgatástudományi Intézet kiadványai, 13. sz., Budapest, 1933), Székely Miklós: Jogszabályok közzététele (A korszerű közszolgálat útja, 4. sz., Budapest, 1937), Valló József: A hatályos jogszabályok összegyűjtése (Magyar Közigazgatástudományi Intézet kiadványai, 34. sz., Budapest, 1941).

[27] Így lásd Dimock fejtegetéseit a »The frontiers of public administration« című kötetben. Nálunk Horváth Barna mutat rá egyik mélyenjáró tanulmányában a racionalizálásnak a célok viszonylagosságából eredő sokféle megítélési lehetőségére (A jog racionalizálása. Társadalomtudomány, 1933, 23-36.).

*

In Hitel, 7. évf., 2. szám (1942), 100-115.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters