A jelen nagy történelmi látványa, mely az utolsó években egyre több művészember szemét fordítja magára, engem is megfogott. Megpróbáltam tájékozódni a kor erői közt, s úgy találtam, hogy igazam volt, amikor üres lappal szavaztam. Nemcsak a művészfinnyásság tartott vissza a mai pártoktól; századunkban a politikai eszmék fejlődése (nemcsak Magyarországon, egész Európában) valóban visszamaradt. Míg a tizenkilen­cedik század politikája párhuzamosan fejlődött a kor tudomá­nyával, művészetével, gazdasági életével, a mi századunkban a politikai gondolkozás elmaradt, s elhagyottsága hátrányaival küzd.

Európának nincs olyan politikai iránya, mely mellé a kor értékeiért és lehetőségeiért szorongó ember odaállhatna. A tizenkilencedik század demokráciája elvesztette a talaját. Ez a demokrácia egy lázas, építő kor politikai iránya volt; teret követelt a vállalkozó kedvnek, felszabadította a vállalkozót a kialakult rend gátlásai alól, s hatalmas tömegeket bocsátott az építkezés rendelkezésére. Annak a nagy beruházási konjunktúrának, ami a tőkés­világ volt, vége, a szabadverseny a tömeg érdekei ellen fordult, a parlamentek elnehezedtek, a demokrácia új, kíméletlen ellenfelekkel kerül szembe, melyek választásra kényszerítik: vagy elpusztul, vagy az ő fegyvereiket alkalmazza - azaz nem lesz többé demokrácia. 

A szocializmusban megvan a törekvés, hogy a tőkés rend nyugtalan, áramló világát felváltsa, és a tömegeket egy szilárdabb rend védelmében részesítse. Az emberiesség nagy forrásából táplálkozik. A társadalmi jelenségek rendszeres, tudományos magyarázatát adja. De épp ez a tudományos magyarázat, a szocialista dogma, vágta el kapcsolatát a kor friss eszméivel. Nem tudta kiforrni születési hibáját, egy meghaladt tudományosság fölényeskedésével nézi a világot; az emberiességből ered, s szembekerül az emberivel; az idő neki kedvez, és mégis teret veszt, a visszafejlődés jeleit mutatja.

A fasizmus az egyetlen irány, amely a XIX. század előítéleteivel szakított. Viszont a kor jobb erőivel nem került kapcsolatba. Demokrácia és szocializmus letűnt nagy idők szellemi tartalékaiból merítenek; a fasizmus magára maradt múlttalan és társtalan irány. Lehet, hogy a század vadalanya lesz, egyelőre a barbárságnak is betörő kapuja. A szocializmus ellen készült: arra a humánumra hivatkozik, amelyet a szocializmus megtagadott, de lehet, hogy annak a humanizmusnak is sírásója lesz, amelyet a szocializmus képvisel.

Mai alakjában egyik irányból sem várhatunk sok jót. Ideje, hogy a század, mely tudományban és művészetben már-már kibontakozott, a politikai eszmék megnemesítésére vesse magát. A politikának rá kell találnia a kor jó hajlamaira. Új politikára van szükség, mely épp oly magasrendű írányítója lehet a kornak, mint a XIX. századé volt a demokrácia.

A történelem a szükségszerűség fia, de a véletlen lánya. Megjósolni, hogy milyen lesz az új politika, nem tudom; de hogy az adott helyzet és az adott bajok milyen politikai eszméket támogatnak vagy tesznek kívánatossá, a század figyelmesebb vizsgálója számára nem is olyan nehéz.

*

1. Csaknem mindenki egyetért abban, hogy a termelést nem lehet magára hagyni; a termelőeszközök a munkás ellen fordultak, a termelés aláássa a fogyasztást; szaporítja a terményt, s a munkanélküliséggel irtja a fogyasztót. Nem bízhatunk meg a termelés „ösztönében"; „tudatot" kell fölérendelni, a termelést felosztó, szabályozó tervet. Tervgazdaságra van szükség. Csakhogy a tervgazdaságról a legtöbben, még a nem marxisták is, nagyon oroszosan gondolkoznak. Tervgazdaság alatt azt értik, hogy az ország egész lakosságát nagy termelő hadsereggé kell alakítani, munkászászlóaljakkal és termelő táborokkal. Tudjuk, hogy minden évszázadnak megvan a maga specialitása. A XIX. a termelésre vetette magát. A mi barátaink már-már rögeszmévé fejlesztenék ezt a specialitást; a világért se merjünk másra gondolni, csak a gazdaságra. Holott a tervgazdaságnak épp ellenkező a célja. Azzal, hogy lezárja, keretek közé szorítja a kapitalista fejlődést, felszabadítja az emberiség figyelmét a gazdasági életről, amely idáig lenyűgözte, a szabályozott gazdaság másodsorba szorul, s helyet enged lényegesebb emberi teendőknek.

2. Milyen lesz a magántulajdon helyzete ebben a tervgazdaságban? A XIX. század a magántulajdon kérdésében két választ ismert, az egyik szerint a magántulajdon szentség, a másik szerint a magántulajdon rablás. A szabadverseny kora a tulajdon szentségére épült, ebből az következett, hogy a tervgazdaságnak meg kell szüntetnie a magántulajdont. A probléma súlypontja azonban egyáltalán nem ott van, hogy szentség-e a magántulajdon, vagy sem. A lényeges kérdés: állami alkalmazott legyen-e a termelő, ahogy a szocialisták gondolják, vagy egy országos termelési terv keretei között viszonylag független vállalkozó. A hűbériség sem ismerte a magántulajdon szentségét; minden birtok bizomány volt, melyet szolgálatokkal kellett megszerezni és szolgáltatásokkal megtartani. El lehet képzelni a tervgazdaságot is, mint vállalkozások hűbériségét, ahol a magántulajdon helyébe a munkabizomány lép; a „birtokos" felelős a közösségnek, a közös terv szolgáltatásokat szab ki rá, de megőrzi a nagy kollektív kereten belül egyéni függetlenségét; kifelé a rendszer része, de benn a maga udvarán a maga ura. Hogy egy ilyen rendszer mennyivel szabadabb fejlődést enged tulajdonságainknak, mint a termelő hadsereg, nem kell mondani.

3. A hadseregnek tisztjei vannak; a termelő hadsereg tisztjei a bürokraták. A bürokratizmus a szemünk előtt nőtt kivételes, félelmetes hatalommá. A „termelő hadsereg" rendjében az egész társadalmon elterpeszkedik. Minél központosítottabb a hatalom, s minél kevésbé függetlenek az egyesek, a tisztviselő osztály annál félelmesebben sajátítja ki az államot. Az öncélúvá váló tisztviselő olyan, mint a rák, ráburjánzik a szervezetre, s elszívja erejét. Az új politikának meg kell fékeznie a bürokráciát. Mihelyt lazul a szigorú állami központosítás, s a kisebb helyi csoportok a maguk lábára kapnak, megszűnik egy csomó élősködő hivatal, s a tisztviselői rendet alulról is göngyölgetni kezdi a termelők tiszteletbeli tisztviselése. A magyar falu nyelvén szólva több lesz a bíró, kevesebb a jegyző.

4. Megint a hübériség példájához kell fordulnom. A hűbériség össze tudta egyeztetni a „tervgazdaságot" a kis emberi csoportok függetlenségével. Minden csoport benne volt a nagy hűbéri tervben, de a terven belül élte a maga gyökeres autonóm életét. Terv és központosítás nem jelentik tehát ugyanazt, és ha ugyanazt jelentik, föltétlen elpusztítják az állam emberi tartalékjait. A terv egészséges kiegészítője a kis csoportok, tájhazák, községek, céhek viszonylagos önállósága. Egy nemzet életereje ezekből merít, s a terv rendeltetése ezeket a kis csoportokat úgy fűzni össze, hogy minél kisebb legyen köztük a súrlódás. A mi társadalmunk, s úgy látszik, a szocialista es fasiszta is, alárendelő társadalom; az új politika a mellérendelésnek legyen a művészete.

5. A tisztviselőrendet elsorvasztjuk, a gyáripar, mely az elemi életszükségletekről gondoskodik, ahogy tökéletesedik, egyre kevesebb embert foglalkoztat, hol éljen hát meg a tömeg, hol helyezkedjék el a kiválóság? A kérdésben benne van a felelet. Az iparoknak egy részét sohasem veheti be a gép, vannak iparágak, amelyek az ember keze munkájához vannak nőve, s a földmívelés nemesebb faja: a kertészet sem mondhat le soha az ember alkotó leleményéről. Egy egészséges tervgazdaság azzal, hogy a gépies gyári munkát, a földmívelés alacsonyabb formáit kevés emberrel végezteti, a minőségipar és minőségföldmívelés számára szabadítja fel az emberi erők javát, s megadja a munkának azt a nemesebb jelleget, amely már-már ars; munka, de művészet is. 

6. Egy világban, ahol gép es emberi lelemény munkája közt egészséges értékviszony alakulna ki, újra felvirradna a napja a minőségnek. Az érték a minőség skáláját követné, s az emberek rászoknának arra, hogy a nemesebbet, mint értékesebbet tartsák számon. Az életmód átalakulna: a kertek felemelnék a földmívest, a minőségmunka az iparost. Az emberi életben több helye volna az idillnek, s nagyobb lehetősége a művészetnek. A lélek, melyet az utolsó száz év építkező zavara elkábított, ráérne végre önmagával foglalkozni.

*

In Németh László: A minőség forradalma. Negyedik kötet. Mozgalom. Magyar Élet kiadása, Budapest, 1940, 5-9.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés