Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Blazovich Jákó: A szabadelvű állameszme válsága (1938)

Blazovich Jákó: A szabadelvű állameszme válsága (1938)

  2021.05.29. 14:21

A világháború óta Európa államéleti berendezkedése körül heves harcok dúlnak. Nem parlamenti csete-patékról, szóharcokról van itt szó, a támadások az előző kor állameszméjének lényegi tartalma ellen irányulnak, akárhányszor vérontással járnak. A harcok nyomán támadt elváltozások rövid két évtized alatt olyan mélyek, oly széles területen mozognak, aminők lezajlásához a múltban évszázadok voltak szükségesek. Európa története ilyen vonatkozásban is az utolsó években hallatlanul mozgalmas, nyugtalan. A szó teljes értelmében történelmi események egymást érik. Érdemes ilyen szemszögből végigsíklani az utolsó két évtized történetén!


Még a világháború véres drámája be sem fejeződött, amikor Oroszország nemcsak államformát változtatott, hanem a Szovjetben egészen új állameszmét testesített meg. 1917. november 8-án az ország új ura, Lenin a forradalmár tömeg őrjöngő lelkesedése közt hirdeti ki: „Megkezdjük a szocialista állami és társadalmi rend építését!" S a szót tett követte.

A világháború szomorú befejezése két hatalmas monarchiát követelt áldozatul: Németország köztársasággá lett, Ausztria-Magyarország ugyancsak köztársaságokra esett szét.

1922. október 26-án éjfélkor Mussolini mozgósítja feketeingeseit. Három nap múlva, október 29-én este Milánóban kapja meg a király ajánlatát, hogy vegye át a kormány vezetését. Olaszország nem változtatott államformát, de államélete új utakra fordult.

Ugyanazon évben, 1922. november 11-én éjjel az angol Malaya hajón menekül Törökországból az utolsó szultán, VI. Mehmed - az ország ura Kemál pasa lesz.

1926. május 28-án a vértelen portugál forradalom vezérei, Gomes da Costa és Carmona tábornokok elfoglalják Lisszabont, elűzik a liberális-szabadkőműves kormányt, s a nemzeti újjászületés jegyében új kormányt alakítanak. Két évi kísérletezés után, 1928. április 27-én a coimbrai egyetem tanára, Salazar veszi át a pénzügyminisztérium vezetését, s egyben megindítja, több irányban tető alá is hozza az új hivatásrendi állam kiépítésének munkálatait,

1931. április 14-én megdől a spanyol trón, a Pireneusi-félsziget spanyol része is köztársasággá lesz.

1933. január 30-án tíz év kemény, sokszor véres küzdelmei után Hitler Adolf bevonul a német kancellária palotájába, s ezzel elindul történelmi útjára a Harmadik Birodalom.

1934. május 1-én ugyancsak kemény, véres harcok után érvénybe lép az osztrák rendi alkotmány, amely új alapokra fekteti Ausztria államéletét.

1938. február 24-én Románia népszavazással ugyancsak rendi állammá lesz.

A két évtized tehát mélyreható eseményekben, államéleti elváltozásokban ugyancsak gazdag. Az állameszme körüli harcok ma sem csitultak el. A civilizált világ államéleti vonatkozásban két, egymástól élesen elütő részre szkadt. Az egyik rész - élén Franciaországgal, Angliával, s az USA-val - továbbra is a liberális-demokratikus állameszme irányában keresi a nemzetek boldogulását. A másik, ugyancsak jelentős rész a totális állam eszméjének megvalósításától várja a korra nehezedő súlyos gazdasági, társadalmi, politikai feladatok megoldását. Lényegben különböző világnézeti tartalommal, de az államtotalitás jegyében áll Olasz-, Német- és Oroszország. Európa történelme nem ismer még egy korszakot, amely az állameszme szempontjából ilyen tudatos és mély megoszlottságot tárna a szemlélő elé, mint a miénk. Jól jegyzi meg báró Brandenstein Béla: „Napjainknak sokféle nevet lehetne adni, de a jelennek kétségtelenül egyik legjobban megillető címe, hogy az a társadalom- és államszervezés kora, legalábbis Európában."

A súlyos kortünettel szemben egyik legfontosabb kérdés, amely feleletet sürget: minő tényezők idézték elő?

Kétségtelen, hogy a világháború ilyen vonatkozásban is fontos szerepet játszik. A négyéves véres földrengés hullámai lehatoltak a művelt világ egész életberendezésének legmélyebb alapjaihoz is. Csak természetes, hogy a megrázkódtatás az államéleti szerkezetet sem kímélte meg. A szóban forgó kortünet főokát mégsem a világháborúban kell keresnünk. Nem szenved kétséget, hogy itt a liberális-demokratikus állameszme olyan válságával állunk szemben, amelynek okai visszanyúlnak a háború előtti időkbe. Ezek közül egyet szeretnénk kisarkítani, s ez maga a liberális-demokratikus állameszme. Korunk súlyos államéleti zavarainak, megrázkódtatásának csíráit a liberális-demokratikus államtan önmagában hordja. A világháború természetszerűen siettette e csírák kihajlását. A válságnak, amely alatt annyi örvény lappang, szükségszerűen be kellett következnie.

Mielőtt megállapításunk igazolásához fognánk, iktassuk ide a liberális-demokratikus államtan egész rövid vázlatát.

A liberális állameszme a szélsőséges individualizmus jegyében áll. A Hobbes-Rousseau-féle szerződéselmélet szerint az állam már keletkezésében is az egyén függvénye: egyesek közös megállapodásából született meg. Feladata nem lehet más mint az egyén szabadságának biztosítása. A liberalizmus neves bölcselője, Mill Stuart szerint ,,az emberi szabadság eszméje megköveteli, hogy életünket szabadon, a saját egyéniségünknek megfelelően alakíthassuk, s ebben bennünket embertársaink mindaddig ne gátolhassanak, amíg ártalmukra nem vagyunk - még akkor sem, ha viselkedésünket esztelennek, elítélendőnek találják". Ez a liberális állametikának is legfőbb törvénye. A klasszikus liberális államélet az állam feladatát az egyéni szabadság biztosításában látja, annak feladatkörét a közrend, közbiztonság fönntartására szorítja, (Lassalle szerint „Nachtswächterstaat".) Ez a feladatkör adja a liberális állam létalapját. Ez alapeszmének kell érvényesülnie, illetőleg konkretizálódnia minden irányban. Az érvényesülés módozatait is szemügyre kell vennünk.

A liberális állameszme a gazdasági életbe új ideológiát hoz. Ebben az ideológiában nem nehéz felismerni a kor mechanisztikus világképének tükröződését. Amiként a világegyetem harmóniáját egyetemes érvényű természettörvények biztosítják, azonképpen a gazdasági élet optimális fejlődésének biztosítéka is bizonyos törvények érvényesítésében keresendő. E törvények felismerése az első és legfőbb feladat. Az alaptörvény természetesen az egyén (akár mint munkaadó, akár mint munkavevő) s a gazdasági erők zavartalan érvényesülése. Szabad verseny, szabad ipar, szabad kereskedelem, a gazdasági erők szabad játéka, az egyén szabad elhatározási jogán alapuló szerződések tiszteletben tartása, a korlátlan magántulajdonjoggal körülbástyázott anyagi javak fölött az egyén szabad rendelkezése - ezek a liberális gazdaságtan alapkövetelményei. Nemcsak az egyén, mint a gazdasági élet egyik tényezője, de maga a gazdasági szféra is mentesítendő minden megkötöttségtől. Elsősorban az állammal szemben élvezzen teljes önállóságot, függetlenséget. Teljes autonómia illeti az etikával szemben is. Ez a függetlenség áldozatok árán is biztosítandó. Ha a gazdasági élet ez új útjai keresztezik is itt-ott az egyén vagy a közösségek érdekkörét, a hozott áldozatok elenyészők ahhoz a fellendüléshez mérten, amelyhez az új irány feltétlen bizonyossággal elvezet. A szabadelvű nemzetgazdász optimizmusa nem ismer korlátokat,

A liberális állam nem tűrheti az egyén társadalmi megkötöttségét sem. Társadalmi hierarchia nincsen - minden ember egyenlő. Társadalmi korlátok jogtalanok. Az egyén minden születési előjogtól menten a társadalom azon pontján helyezkedhessék el, amelyre saját erőivel fel tudja magát küzdeni. A szabadelvű társadalomtan az egyes emberközösségi (kollektív) társadalmi képződményekben nem az emberi természetben gyökerező, a társadalomnak mint élő egésznek lényegéhez tartozó szerveket lát, hanem a független, szabad egyénből kiindulva az egyéni elhatározás függvényeként építi ki. Ez a szélsőséges individualizmus oly messze megy el, hogy az emberi közösségi élet legtermészetesebb formájával, a családdal szemben is legjobb esetben közömbös, sokszor ellenséges álláspontra helyezkedik.

A liberális állam a kultúréletben is a maga hivatását a szabadság biztosításában látja. Tanszabadság, a szó, a gondolat szabadsága napisajtóban, irodalomban, művészetben - ezek a liberális kultúráiét legtürelmetlenebb követelései, A szellemi gazdagodás forrásai legyenek mindenki számára hozzáférhetők. Az iskolák, egyetemek kapui álljanak mindenki számára nyitva. Hogy ki-ki milyen hatáskörhöz jut a kultúréletben, az ne születésén, társadalmi hovatartozandóságán, hanem szellemi erőkészletén forduljon meg. A kultúrélet szabadságának fellegvárai az egyetemek: az egyetemi tanszékek korlátlan szabadságot élvezzenek. Az állam ne emeljen semmiféle korlátot a kultúrélet legmagasabb síkján, a vallási életben sem, hanem biztosítsa a legteljesebb lelkiismereti szabadságot. Az állam, s a történelmi múlt folyamán kialakult különböző vallási közösségek közt az érintkezés minél kevesebb pontra szorítkozzék. A vallás kinek-kinek magánügye - államéleti vonatkozásai, kapcsolatai lehetőleg ne legyenek. Különösen az Egyház működési körét kell megszűkítení, illetőleg kizárólag a templomra szorítani. Az Egyház szűnjék meg bármilyen irányban közéleti tényező lenni, hatásköre egyetlen ponton se lépje át a legszorosabban értelmezett vallásélet területét.

A liberális államban a szorosan vett államéletben új eszméket hirdet. Állameszméje már teljesen szekularizált: az isteneszmével semmiféle kapcsolata nincsen. Az állam nem az emberi természetben gyökerező alakulat, hanem a szabad egyének szabad szerződéséből előálló egyesülés. Ennek megfelelően az államhatalom forrása nem valaminő, az államon kívül vagy felül álló eszmei, erkölcsi világ, hanem maga a nép. Az államhatalommal szemben teherviselés és joggyakorlás szempontjából egyaránt az állampolgárok egyenlők. Az előbbi az általános adó- és védkötelezettségben fejeződik ki. Az utóbbi nemcsak az egyén teljes szabadságát, hanem az államéletre való befolyását is biztosítja. Az államélet legfőbb irányítója a népakarat, a „volonté générale". A népakarat a szám szerinti többség véleményében fejeződik ki. Maga az államhatalom differenciálódik: törvényhozói, bírói és kormányzói hatalomra különül el. Az egyes polgárok a legközvetlenebb befolyást a törvényhozói hatalom gyakorlására fejtenek ki. A törvényhozás joga a parlamentet, a liberális államberendezkedés legfontosabb szervét illeti. A parlamentáris rendszer az egyén szavazati jogán alapul. A liberális államszemlélet a parlamentáris rendszerben látja azt az utat, amelyen keresztül az egyén az államélet irányításában, vezetésében érvényesül. A rendszer lelke a szabad vitatkozás biztosítéka. A képviselők szabad diszkussziójából, érvek és ellenérvek küzdelméből jegecesedik ki a liberalizmus hite szerint a politikai igazság, a helyes törvény. Képviselőin keresztül tehát maga a nép hozza a maga törvényeit. A bírói hatalom gyakorlói függetlenek, de a parlamentet velük szemben is az ellenőrzés joga illeti meg. Ugyanezt a jogot gyakorolja a kormányzói hatalommal szemben is. A kormány tagjait az államfő nevezi ki, de felelősek a parlamentek is. A kormány életsorsa a legtöbb esetben a parlament bizalmához van kötve.

Ez volna dióhéjban a szabadelvű állam-ideológia a különböző életszférák szerint tagolva és konkretizálva. Nem volna nehéz rámutatni benne azokra a pontokra, amelyek mögött a válság csírái lappanganak. De az ilyen eszmélődésből leszűrődő megállapításoknál tisztább, határozottabb feleletet kapunk, ha vizsgálat tárgyává tesszük, vajon milyen fokban, s hogyan valósult meg a fenti eszmekör azon történelmi időszak folyamán, amikor a liberális állameszme úgyszólván az egész világon egyeduralmi kizárólagossággal érvényesült?

Történelmi tény, hogy a liberális korszak világnézete olyan gazdasági fellendüléssel párosul, amelyhez hasonlót az emberiség múltja nem ismer. A termelés a gazdasági élet minden ágazatában óriási méreteket ölt. Az amerikai technokraták megállapítják, hogy a termelt javak mennyisége az utolsó száz évben az idő harmadik hatványával nő. Az egész gazdasági élet a termelő munka lázában ég. A gazdasági élet produktív erőinek rohamos emelkedésében döntő szerepet játszik a termelési apparátus elgépiesedése, aminek révén eddig kiaknázatlanul lappangó, szinte kimeríthetetlen erőtartalékok álltak munkába. De kétségtelen, hogy a nagy fellendüléshez a liberális állam is sokban hozzájárult. Nevezetesen megszabadította a gazdasági életet sok olyan intézménytől, amelyek a középkorban megfeleltek kitűzött céljuknak, de az újkori fejlődéshez hozzásimulni nem tudtak. Különösen lendítőleg hatott a gazdasági életre az egyéni kezdeményezések érvényesülésének biztosítása. Baj volna, ha ez utóbbit a jövő lehetetlenné tenné.

Amikor az igazságnak kijáró készséggel elismerjük a liberális állam bizonyos érdemeit a gazdasági élet fellendítése körül, ugyanakkor számos ponton el is kell marasztalnunk. Mindenekelőtt vádat emelünk ellene, hogy nemcsak tűrte, hanem elő is mozdította a gazdasági életszféra teljes önállósulását, öncélúságát. Ölbe tett kezekkel nézte, mint rohanják meg a gazdasági életet a korlátlan szabadverseny fúriái, mint lesz úrrá az egész vonalon a létért való kegyetlen harc szelleme. Mire vezetett a liberális államnak a gazdasági élet irányában alkalmazott non-interventio-ja, a „laisser faire, laisser aller" szabad érvényesülése? A társadalmilag és politikailag egyaránt szomorú eredmények ismeretesek: az emberi sorsközösség, egybetartózandóság tudatának kialvása, a gyengék lelketlen kizsákmányolása, az egyik oldalon a szédületes vagyonú és hatalmú plutokrácia, a másik oldalon sok milliós, elkeseredett proletariátus, az egész gazdaság, de különösen a kisebb üzemek nagymérvű eladósodása, a kisipar kiéheztetése, visszaszorulása, s az utolsó időkben milliós tömegek munkanélkülisége, A liberális állam közömbösségének leple alatt az önállósult gazdasági szféra olyan hatalommá nőtte ki magát, amellyel szemben sokszor az állam is tehetetlennek bizonyult. Bekövetkezett, aminek a liberális gazdasági ideológiából szükségképpen be kellett következnie: az ember megszűnt a termelés természetes és elsőrendű célja lenni, helyébe a vállalat, az üzem, a tőke lépett. A liberális gondolkozás hallatlanba vette - a „Quadragesimo anno" szavaival élve - a gazdasági élet szociál-funkcióját, s csak a gazdasági érdek szolgálatát tartotta szem előtt. Nemcsak a charitas, a szeretet parancsát, de sokszor a iustitia, a legelemibb igazságosság törvényét sem ismerte el önmagára nézve kötelezőnek, S mindez olyan időkben történik, amikor egyrészt az igények állandó emelkedése, másrészt az emberiség rohamos szaporodása következtében a gazdasági élet szociál-funkciója a társadalmi rend biztosítása szempontjából szinte napról-napra fontosabb lesz.

A liberális államszemlélet válságának a gazdasági élet irányában szükségszerűen be kellett következnie. A revízió szemünk előtt folyik. A társadalom rendjéért felelős állam, s az önállósult gazdasági élet sokszor elkeseredett harcot vívnak. Egy máris világos: a liberális állam nemzetgazdaságtani ideológiája csődöt mondott. A csőd következtében beállott visszahatás sokszor oly erős, hogy a gazdasági élet jogos, sőt létfeltételként sürgetendő szabadsága is veszélyben forog. A gazdasági liberalizmus sok intézményében még itt nyugtalankodik a jelen úgyis hányatott életében, de ideológiailag már a múlté.

A liberális eszmevilág szerinti államberendezkedés a társadalom szerkezetét gyökeresen elváltoztatta. Törvény biztosítja a társadalmi egyenlőséget. Születési előjogok, a rendiség végleg eltűnnek Európa társadalmi szervezetéből. A tiszta liberális államelmélet voltaképpen csak két társadalomtani elemet ismer: az egyént, s az államot. ,,A XIX. század politikai liberalizmusa megteremtette a ,polgár' típusát, ezt a családból, a társadalmi osztályból, a hivatásrendből, a kulturális miliőből, a gazdasági kollektivitásából kiszakított egyént" - állapítja meg helyesen a kiváló portugál államférfiú, Salazar. A súlyos következményekkel járó baj nem az volt, hogy a középkori korhadt, már életképtelen társadalmi rend eltűnt - ennek be kellett következnie -, hanem hogy a liberális állam nem gondoskodott a fejlődésnek megfelelő új társadalmi szervezet kiépítéséről.

Az egyéni szabadság túlzott kihangsúlyozása, az emberi közösség történelmi alakjainak felrobbantása megindította korunk egyik legveszedelmesebb társadalmi folyamatát, az eltömegesedést. A folyamatot az emberiség létszámának rohamos emelkedése csak siettette. Előidézésében és lendítésében különböző tényezők működtek közre, de ezek közt a leghathatósabb maga a liberális állam volt. Az eredmény nem ís maradt el. A jelen társadalmában a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális életen keresztül ezer és ezer szállal fűződnek egybe az egyesek, de az így előálló egységből teljesen hiányzik az emberi egybetartozandóság, sorsközösség meleg gondolata. A sejtből atom lett, a szerves társadalomból tömeg. Pedig ,,ha elhatalmasodik a tömeglelkület, akkor a társadalom testében elsorvadnak, és végül elhalnak azok az érték-, erő- és intenzitás-különbségek, amelyek minden részekből álló élő számára a tevékenység és termékenység alapföltételei. [...] Ne áltassuk magukat! Az eltömegesedés, ha mindjárt történelmi genetika szülötte is, betegség és baj, sőt válságtermő baj. Aláaknázza és végül megdönti mindazt, amit európai kultúra néven örököltünk, és életre-halálra megszerettünk" (Schütz Antal).

Hogy a liberális állameszme társadalmi kihatásai milyen végzetesek voltak, azt szomorúan igazolja a családi élet válsága s a munkáskérdés.

A liberalizmus nem állt meg a társadalom felatomizálásánál, hanem a családi élet kötelékeinek céltudatos lazításával a társadalom sejtjét, a családot ís kikezdte. Felfogása szerint a házasság a két fél kizárólagos ügye, akik szabadon rendelkeznek az életszövetség sorsa fölött. A liberális állam a családdal szemben ugyanerre az álláspontra helyezkedett. Nemcsak a család védelméről feledkezett meg, hanem törvényhozásával sietett a házasság felbonthatóságát megkönnyíteni. Tűrte, sőt akárhányszor támogatta azt a hadjáratot, amelyet a kor a családi szentély ellen az irodalomban, a művészetben, a sajtóban vezetett. Az eredmény nem is maradt el: a válások száma Európa-szerte rohamosan emelkedett, a gyermekszületések száma csökkent, a családi élet erkölcsi színvonala ijesztően süllyedt. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy a család bomlásában sok tényező bűnös, de a felelősség legjelentősebb része a liberális államot terheli.

Az utolsó másfél század történelmének egyik legfontosabb mozzanata a munkásosztály kialakulása és megnövekedése. Tudjuk, hogy itt a technika fejlődése játszott döntő szerepet. A rohamosan szaporodó gyárüzemek új népsűrűsödési központokká lettek. A gép, különösen fejlődésének első hosszabb szakában nagymértékben igényelte az emberi munkaerőt. Az ipari központokat széles embergyűrűk szállták meg: a gyári munkásság tömegei. A liberális állam évtizedek során tudomást sem vett róluk. Közömbösen nézte a munkapiac egyenlőtlen, kegyetlen harcát, százezrek kizsákmányolását. A XIX. század történelmét ilyen vonatkozásban sötét képek ülik meg. De nemcsak az új osztály anyagi érdekkörével szemben maradt érzéketlen a liberális állam, hanem a milliós tömegek szellemi, lelki gondozásáról is megfeledkezett. Ez a végzetes nemtörődömség a munkásosztályt egyenesen kiszolgáltatta a forradalmi irányzatoknak, amelyek nem sokáig várattak magukra. A civilizált társadalomban elkeseredett osztályharc indult meg, amely ismételten átcsapott a politikai küzdelmek korlátjain, s véres forradalmakba fúlt. A liberális állam a munkásságban jelentkező gigantikus korkérdéssel szemben érzéketlen volt. Amikor a történelmi kényszer rászorította, hogy a szociális kérdésnek figyelmet szenteljen, s amikor nagy későn ráeszmélt arra, hogy a kérdés nem oldható meg kardlappal, akkor is két balkézzel nyúlt a súlyos kérdéskomplexumhoz. Kiviláglott, hogy fel tudta idézni, s főleg el tudta mérgesíteni a szociális kérdést, de megoldani képtelen volt, A liberális állam válsága ilyen szemszögből vészterhesen mutatkozik: ideológiájának lényegbevágó revíziója nélkül a munkás-kérdést sohasem fogja megoldani.

A liberális államtan gondolatvilága utat tört magának a kultúréletbe is. A „laisser faire, laisser aller" jelszava, amelyért az emberiség oly drága árt fizetett, a kultúréletben is érvényesült, A mondott és írott szó szabadságában látta a liberális kor egyik legnagyobb vívmányát. A szabadság jegyében mozgó kultúrpolitikának kétségkívül voltak áldásos hatásai is, így az iskolák száma gyarapodott, az analfabéták százaléka csökkent, a tömegek műveltségi színvonala emelkedett. De ezek mellett sokkal súlyosabbak a liberális állam tehertételei. Különösen három irányban tárul elénk nagy értékrombolás.

Az első a kultúrélet szélsőséges demokratizálódása. Az éles tekintetű korszemlélők már a XIX, század elején látták azokat a veszedelmeket, amelyek a kultúréletet erről a pontról fenyegetik. Sejtésük nem volt alaptalan. Nemcsak az „alkotmány sáncai közé", az államéletbe, de kulturális életünkbe is benyomult a tömeg. Egészen a XIX. századig kultúránk arisztokratikus jellegű: kevesen hordják vállukon, akik a tömeg igényeitől függetlenül gazdagítják az emberiség értékállományát. Nem vágyuk a bő, gyors termelés. Mecénásaik a kor színvonalán mozgó kultúremberek. Az egész kultúréletet nemes, előkelő öncélúság jellemzi. Mindez ugyancsak megváltozott. Tömegeik ostromolják az Olympost, elhivatottságot éreznek magukban olyanok, akikben ugyancsak hiányzik. Tömeg a nagy mecénás, aki tapssal, népkeggyel fizet. Ezért igényei tiszteltek még akkor is, amikor tekintetbe vételük értékcsuszamlást von maga után. Tömegtermelésre rendezkedett be egész kultúréletünk. Sokszor meghökkenünk, mi minden vedlett már át a nagy demokratizálódásban „kultúrává".

Sokkal kártékonyabb volt az a hatás, amelyet a liberális állam a szó, gondolat korlátlan szabadságának érvényesítésével fejtett ki. A szabadság nevében a legrombolóbb gondolatok, eszmék, elméletek törtek maguknak utat a tömegek felé. Egyetemi tanszékek, újságok, folyóiratok, ún. tudomány-népszerűsítő könyvek megdönthetetlen igazságokként árultak féligazságokat, tiszavirág-életű elméleteket, nem egyszer nyilvánvaló tévedéseket. Tárgyilagos kultúrtörténetírók valamikor kemény ítéletet fognak mondani ilyen vonatkozásban is a liberális korszakról. S a liberális állam a szabadság tiszteletének lázában mindezt nemcsak tűrte, hanem sokszor elő is mozdította. A történelem keserű gúnyját kell látnunk abban, amikor ma mindenünnen az állami cenzúra ollójának kattogását halljuk, amikor a gondolat helyes szabadságának legfőbb védője lesz az Egyház, amelyet a liberális kor e szabadság „elfojtásáért" annyit támadott...

Legnagyobb rombolást a liberális állam egyházpolitikája végzett. A liberalizmus fölényes öntudatossággal, nem ritkán ellenséges érzülettel tekintett az Egyházra. A maga történelmi érzéketlenségében, metafizikai vakságában nem látta annak hallatlan történelmi teljesítményeit, kifogyhatatlan erőtartalékait, amelyeket nemcsak a szorosan vett vallási, de a társadalmi, állami élet sem nélkülözhet. A liberális állam mindent elkövetett, hogy az Egyház hatási köre minél szűkebbre szoruljon - kíméletlen kultúrharcoktól sem riadt vissza. Pedig mennyi igazságtalanságtól, szenvedéstől óvta volna meg Nyugatot a történelmi sors, ha a XIX. század nagy gazdasági, társadalmi politikai átalakulásaiban szóhoz jut az Egyház. Hogy csak egy konkrétumot említsünk, a szociális kérdés sohasem mérgesedett volna el oly végzetesen, ha a liberális állam nem vette volna hallatlanba Róma figyelmeztetéseit.

A liberális állameszme csődje a legszembeszökőbb a szorosan vett politikai életben. A liberális politikai eszmekör úgyszólván maradéktalanul megvalósult Nyugat államéletében. Mindenütt népképviseleti parlamentáris rendszer, az államhatalom differenciálódása, általános adó- és védkötelezettség, törvény előtti egyenlőség, A liberalizmust annyira jellemző mérhetetlen optimizmus sugárzik ki az egész korból. Tántoríthatatlan az a meggyőződés, hogy a liberális állameszmében az emberiség elérte a tökélyt. Egy futó tekintet a ma államéleti viszonyaira, küzdelmeire meggyőz bennünket arról, hogy a nagy optimizmus ugyancsak megroppant.

A liberális államtan első nagy tévedése az volt, hogy az államélet úgyszólván összes tereit kiszolgáltatta a politikumnak. Nemcsak fontos közigazgatási, de sokszor társadalmi, gazdasági, kulturális problémák megoldása, amihez pedig egy-egy nagy kollektivitás súlyos érdekei fűződtek, késett vagy hamis vágányokra terelődött, mert önző, pártpolitikai szempontok úgy kívánták. Hogy példát ís említsünk, a világgazdaság az elmúlt két évtizedben közel sem lett volna annyi megrázkódtatásnak kitéve, ha nem lett volna telítve politikummal. Maga a szociális kérdés is sokkal előbbre jutott volna, ha a munkaadók és munkavevők részéről egyaránt el nem mérgesítik politikai elemekkel.

A liberális államberendezkedés legfontosabb szerve a parlament. Tudjuk, milyen heves támadások tüzében áll. A fényes parlamenti paloták egymás után veszítik el varázsukat. A parlamenti küzdelmek, amelyektől a világháború előtti időszak oly hangos volt, fokozatosan elcsendesülnek, új utakat keres az államélet. A jelenség világosan mutatja, hogy a parlamentáris rendszer súlyos szervi hibákban szenved. Ezek közül néhányra rá kell mutatnunk.

A parlamentáris berendezkedés egyik legsúlyosabb következménye volt a politikai pártok elhatalmasodása. A pártok, amelyekben a nemzet egyetemének kellene tükröződnie, pártérdek-komplexumokba gubóztak be, a pártérdeket a nemzet érdekével azonosították, A parlamenti élet, amelynek feladata a nemzet egyetemes akaratának törvényekben való kikristályosítása lett volna, pártok terméketlen versengésévé süllyedt, elmechanizálódott. A versengés akárhányszor botrányokba fulladt. Az országházától a nemzet sokszor nem a nemzeti közérdek önzetlen, áldozatos tiszteletét sajátíthatta el, hanem a szenvedélyes pártoskodást. Tudjuk, hogy ilyen vonatkozásban a nemzettársadalom tanulékonyabb volt, mint amennyire kívánatos lett volna.

Osztanunk kell a portugál államférfi, Salazar ama vádját is, hogy a liberális parlament szorosan vett törvényhozói feladatkörét sem tudta betölteni. A modern államélet szövevényessége, amikor gazdasági, társadalmi, kulturális, közigazgatási, szorosan vett politikai feladatok egymást sokszorosan keresztezik, magas igényeket emel a törvényhozói testülettel szemben. A legfényesebb szónoki készség, sőt az erkölcsi rátermettség sem pótolhatja itt a szakszerűséget. Salazar szerint a liberális parlament már túlméretezettségénél fogva is sokkal komplikáltabb szervezet, semhogy mint törvényhozói testület simán, tökéletesen működhetnék. Az egyes nemzetek súlyos adókat róttak le azért, mert a pártpolitika volt hangadó ott, ahol első helyen a szakszerűséget illette volna a szó. Azt gondoljuk, Salazar jól vonja meg az állami törvényhozói testületek fejlődési irányát, amikor jövő feladatukat nem annyira a törvény utolsó megfogalmazásában, mint inkább bizonyos keretek, lapok megalkotásában jelöli meg, s a további kiépítésére hivatottnak a kormányt látja. Meg vagyunk róla győződve, hogy a jövő törvényhozásában, főleg az előkészítő munkálatokban a hivatásrendi kamarákra fontos szerep vár.

Amennyire helyes volt a modern államban a hatalom differenciálása, elkülönítése, annyira egészségtelen volt az a viszony, amelyben a liberális ideológia szerint a kormányzói és törvényhozói hatalom állott. Mint ismeretes, a legtöbb államban a kormány léte a parlament többségének bizalmához volt kötve. Ennek természetes következménye, hogy a kormányzatban gyakran álltak be szakadások. Csak egy példa. Portugáliának 1830-tól 1890-ig 660 minisztere és államtitkára volt! Franciaország nem sokban marad el Portugáliától. A pártpolitikai erőviszonyok nyugtalan hullámzásának kitett kormány tagjainál közelfekvő volt a veszély, hogy működésükben a kormányzat feladataival szemben elsőbbrendű szempont a politika. Ez viszont az exekutív hatalom legyengülésére vezet. Pedig az állam erőssége elsősorban az exekutív hatalom erősségétől függ. A gyakori kormányváltozásban kell keresnünk a liberális állam gyengeségének, erőtlenségének egyik legfőbb magyarázatát. Ez a gyengeség különösen a háború utáni időkben volt sok államban szomorúan látható. Nehéz feladat a törvényhozói és kormányzói hatalom közti viszony helyes rendezése. Hogy a liberális államtannak ez nem sikerült, azt a diktatúrák széles vonalon való előnyomulása félreérthetetlenül igazolja.

Íme, rövid áttekintésben a liberális államtan ideológiájának történelmi megvalósulása. Még ha valaki nem osztja is Mussolini megállapítását, hogy a liberalizmus, tehát a liberális állameszme is halott, annyit a tények kétségtelenül igazolnak, hogy a szabadelvű állam nem tudott megküzdeni azokkal a feladatokkal, amelyek elé a történelmi fejlődés állította. Európa számos állama a liberális ideológiát feladta. Azokban az államokban is, amelyek továbbra is kitartanak a liberális életberendezkedés mellett, az ideológián számos rés támadt. Láttuk, hogy például a gazdasági liberalizmus már valóban a múlté. A súlyos válság jelei más területeken is szembeszökők. Kíséreljük meg a felsorakoztatott jelenségeken keresztül lehatolni a liberális állameszme válságának utolsó gyökeréhez.

Az állam Salazar szerint „une doctrine en action" - intézményekben, cselekvésekben megtestesülő tan. E tan legsarkalatosabb pontja az embereszme. Az állam berendezkedése elsősorban azon fordul meg, kit-mit látunk az emberben. S itt húzódik meg a liberális államtan tragikumának legmélyebb gyökere. A szabadelvű ideológia helytelenül válaszolta meg a kérdések legfontosabbikát: mi az ember? A liberális embereszme két súlyos tévedésben szenved. Az egyik, hogy tagadja az ember s a metafizikai világ kapcsolatát, vagy legjobb esetben közömbösen siklik el fölötte. A másik végzetes tévedés, hogy nem látta meg az ember ama hallatlan sarkítottságát, amelynél fogva ,,ens sociale" - társadalmi lény, s ugyanakkor ,,ens individuale", azaz önértéket jelentő, osztatlan egyéniség is vagyunk, s csak ez utóbbit látta bennünk. Ezen a szekularizált, egyoldalú embereszmén épült fel a liberális embertan. Tehát már maga az alap kezdettől fogva alá volt aknázva. Az aláaknázott alapra húzott épületnek meg kellett rendülnie. Ennek a megrendülésnek átélése a mi történelmi sorsunk.

E tanulmány célkitűzésén kívül esik, de befejezésül érintsük a kérdést: merre keressünk kiutat a válságból?

Az előbb mondottak voltaképpen már felelet is a kérdésre, A legelső feladat az alap kicserélése. A liberális ideológiának fel kell adnia a maga végzetes embereszméjét. Csak a nemes értelemben vett totális embereszmén épülhet fel az emberileg lehetséges tökéletességű állam. A totális embereszme pedig kettőt foglal magában: metafizikailag érdekeltek vagyunk, s emellett egyidejűleg és lényegileg ,,ens individuale"-t és ,,ens sociale"-t hordozunk magunkban. Metafizikai érdekeltségünk egyebek közt annyit jelent, hogy szuverén erkölcsi világrend örök uralma alatt állunk. Az erkölcsi világrendnek hódolattal tartozunk nemcsak egyéni életünkben, hanem államalkotó és államfönntartó tevékenységünkben is. Az erkölcsi világrendet nem pótolhatja sem impérium-, sem vér-, sem osztálymítosz: ez az alap a szó betű szerinti értelmében pótolhatatlan. De a liberális állameszme válsága nem oldódik meg azzal sem, hogy az embereszmében a hangsúly az ,,ens individuale"-ről átsiklik az ,,ens sociale"-ra. Ez a megoldás - különböző formákban jelentkezik is már! - államtotalitásra, azaz olyan államszervezetre vezet, amely épp úgy feláldozza az egyént, ezt a felséges valót, mint ahogy a liberális állam feláldozta az emberi közösség nagy formáit. A kollektívum s az individuale az emberben örök sarki feszültséget jelentenek. Maradandó, s hivatásának megfelelő csak az az államalakulat lehet, amely ezt a feszültséget egyensúlyban tudja tartani. Ez az egyensúly akár az egyik, akár a másik pólus elnyomásával végzetesen megbomlik.

Téves alapokon húzta fel az elmúlt másfél század a liberális állam hatalmas épületét. De nemcsak az alap lerakásában, hanem a falak felhúzásában is történtek súlyos hibák. Tanulmányunkban volt módunk erre ismételten rámutatni. De a köteles történelmi tárgyilagossággal kerülnénk szembe, ha a liberális államberendezés minden egyes részletét elvetendőnek ítélnők. Ebben az államszervezetben is vannak elemek, amelyek nemcsak megtarthatók, de megtartandók is. Súlyos következményekkel járó eltévelyedés volna az állam újjászervezésének korszakos munkáját szélsőséges történelmi dialektikának kiszolgáltatni. A liberális állam válságából kiutat kereső nemzedéknek Aquinói Szent Tamás katolikus liberalizmusára van szüksége, aki az igazságot igazságként tisztelte, bárhol is találta.

Jól tudjuk, hogy a másfél százados liberális légkör magyar állami berendezkedésünkbe is benyomult. A XIX. század örökségképpen a magyar államéletnek is súlyos problémái vannak, amelyek megoldásra várnak. Nemzetünk felbecsülhetetlen történelmi kegyelme, hogy rendszeres államéletének megindulásánál Szent István próféta-alakja áll, aki a magyar államiságot nemcsak biztonságukban megrendíthetetlen alapokra fektette, hanem évezredekkel dacoló épületfalakkal is megjándékozta. A mi nagy előnyünk más nemzetekkel szemben, hogy államéleti problémáink megoldásának keretei a legfontosabb vonatkozásokban a szentistváni eszmevilágban már adva vannak. Gondviselésszerűséget kell látnunk abban a körülményben, hogy akkor gyúl ki nemzeti életünk láthatárán a nagy Próféta emléke, amikor a világ az állam újjászervezésének munkálataitól zajos. Vajha a nemzet megértené a nagy Figyelmeztetőt!

*

In Pannonhalmi Szemle, 13. évf., 2. szám (1938), 109-120.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters