Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Kogutowicz Károly: A táj hatalma (1941)

Kogutowicz Károly: A táj hatalma (1941)

  2021.05.27. 09:01

Divatossá a táj nálunk alig húsz éve lett. A tudomány régóta foglalkozik a tájjal, a miliőnek jelentősége történelemben, társadalomtudományban, néprajzban, és még egy egész sor tudományban döntő.


Mégis inkább szociográfus nemzedékünk, a különféle falukutatók úgy óhajtanák feltüntetni a dolgot, mintha saját találmányuk, valóságos szabadalmuk volna a táj. Ebben annyira megfeledkeznek a prioritásnak a tudományban is kötelező voltáról, hogy egyszerűen agyonhallgatással szeretnék elintézni azokat a magyar úttörő kutatókat, akik jóval megelőzték fellépésüket.

Igazuk volna, ha azt állítanák, hogy az arra illetékes magyar geográfia figyelme későn terelődött a tájra. De a dunántúli és alföldi kutatások, a régebbi irodalom néhány kiváló munkája, nem semmizhető ki a magyarság szellemi leltárából. A külföldi földrajzi irodalomban viszont nagyot haladt a fejlődés ebben az irányban.

Ma már ott tartunk, hogy a földrajz[o]t röviden a miliő tudományának mondhatjuk. Ez a tudomány az, amelynek par excellence tárgya a táj. A geográfia hivatása a tájak tanulmányozása, feltárása. Eredményeinek közlésével megkönnyíti mindazoknak a tudományoknak a munkáját, melyek vizsgálataikban a tájat kiindulópontul használják fel, de tudományuk természete szerint magának a tájnak analízisét, szintézisét nem végezhetik el, ha igen, terhes munkát kell vállalniuk idegen területen. Ez egészséges munkamegosztás is egyúttal.

A tájak kutatásának gyakorlati jelentősége abban rejlik, hogy a tájakat összefogó nagyobb egység, az ország, az állam hatalmi szervezetét a tájak alapos ismerete biztosítja elsősorban.

Úgy hiszem, annak a tételnek a helyességét, hogy eredményesen az országot, annak különböző részeit csak azok kormányozhatják, akik ismerik, nem vonhatja kétségbe senki sem.

A honalapító nemzedék annak bizonyságát adta, hogy felismerte a való helyzetet, tehát ismerte az országot. Az első száz esztendő történelme világosan bizonyítja mélyreható rendelkezéseivel, hogy a méneseit, gulyáit féltő honfoglaló, abban a mértékben, ahogy jobban megismerte új hazáját, a törzsrendszereivel, lakatlanul hagyott gyepűöveivel kénytelen volt felhagyni. Szükségszerűen kialakult a magyar királyság a vármegyékkel. Kialakult a szoros kapcsolat föld és nép között, mely ezer éve tudta biztosítani a fennmaradást.

Míg eleinte a természeti nép, a lovas harcos veleszületett éleslátása - nagyrész[t] intuíció szerepelt, később egyre több tudatosság érvényesült.

Ma a régmúlthoz viszonyítva alapvető a különbség.

A terület, ha nem is változott kiterjedésében, annál inkább minőségben, hiszen kultúrtájjá lett.

A nép viszont kvantitásban változott jelentősen, hiszen azelőtt itt alig egymilliónyi, ma már húszmilliónyi tömeget kell kormányozni. Kvalitásban inkább romlásról lehet szó: valamikor egyszerűbb, társadalmilag egyszerűbb, ma igen heterogén, és társadalmilag erősen tagolt tömegekkel van dolgunk.

Országot építeni, fenntartani elsősorban azt jelenti, hogy az ország területét és népét egészséges, megbonthatatlan kapcsolatba tudjuk hozni.

E tekintetben is nagyot fordult a világ ezer esztendő alatt.

Ötszázezer embert magába foglaló országban egy-egy vármegye 10-12.000 főnyi embertömeget, nagyobbára földműves jobbágyot és földbirtokost jelentett, akik akárcsak valami nagy család, zárt, jól körülbástyázott, könnyen áttekinthető egységet alkottak. A vármegye akkor többnyire tájat is jelentett, egészséges területi kitöltéssel, melyben a várak az életerős gócokat képviselték. Valódi autonómiák voltak ezek, melyek az akkori viszonyok között időnként, de általában is oly messze estek az országos központtól, hogy már csak kényszerűségből is, többnyire tudatosan a maguk lábán állottak, maguk intézték ügyeiket. A decentralizáció oly nagy volt, hogy az egészséges centralizáció már-már a további fejlődés követelményévé lett.

Ma az ellenkező végletbe csaptunk át, amiben nagy része van olyan hatásoknak, melyek a magyarnak, a magyar tájnak teljesen idegenek.

Teljes tárgyilagossággal megállapíthatjuk, hogy ma egészségtelen centralisztikus törekvések érvényesülnek.

A vármegyei autonómiák elhalványultak. Az ország két részre szakadt. Ez kivált a trianoni Magyaroszágban mutatkozott élesen. Az ország fővárosa, közigazgatásilag hozzá nem csatolt, de elválaszthatatlanul hozzá tapadó környékével egyfelől, a "vidék" másfelől képviselte ezt a két részt, amely tragikus pillanatokban de facto a kettészakadást mutatta, amely kettészakadás lappangóan ma is megvan.

A főváros másfélmilliós néptömegével, az egyetlen nagyvárossal szemben a vidék, száz meg száz város, több ezernyi falu, százezernyi tanya alig jelentett hatmillió lelket.

Kultúra, fény, vagyon, igényes nagyvárosi miliő az országban egyetlen ponton kommasszálva - száz évvel visszamaradt góctalan falusi miliő határtalan kiterjedésében az ország területének 99 százalékán.

Gazdasági téren is kifejezésre jut ez az aránytalanság, hiszen az állami költségvetés alig négy-ötszöröse a fővárosinak. A legnagyobb vidéki városok és a főváros költségvetése pedig úgy aránylik mint 1:20, 1:30, holott ebben az összehasonlításban figyelmen kívül hagytuk a fővároshoz tapadó városok költségvetését, a lakosság aránya viszont 1:10.

A vidéki városok - ha nem megyeszékhelyek vagy óriási piacok - úgyszólván semmi vonzást nem tudnak kifejteni környékükre, a főváros vonzóerejét ezzel szemben mesterségesen fokozták a legkülönbözőbb intézkedésekkel és eszközökkel.

Ennek elmaradhatatlan következménye, hogy lelkileg is kettéválik e két rész. Léhaság, tudatlanság a fővárosi emberben a lenézést éleszti a "jó vidékivel" szembe, akin apró miniszteri fogalmazók éreztethetik hatalmukat; nagyállású urak életbevágó kérdésekben egész vidékek romlását idézhetik elő tájékozatlanságukkal. A vidék az, amely a fővárosi ügynökök sáskahadának szolgáltatja az áldozatokat stb.

A vidék viszont ontja a fővárosba a drága emberanyagot, amely ott legtöbbször alig jár jobban, mint a szánandó amerikai kivándorlók tömegének jó része: a proletariátus nagy kohójába süllyed. S a főváros szívja magához a nyugdíjasok, tőkések, előretörők tömegeit, akik így életük egykori színterétől, a vidéki várostól vonják meg a jövedelmet, a fogyasztót, az adóalanyt.

Az egészségtelen centralizáció, az állami tisztviselők nagy tömegének folytonos áthelyezése, a távolságoknak a technika fejlődése révén bekövetkezett megrövidülése csomó gyökértelen embert teremt.

Míg azelőtt egyes vidékek, a központtól több hetes távolságban, akarva-nem akarva is maguk határoztak ügyeik legnagyobb részében - és ami fontos, Abaúj ügyében kizárólag abaújiak, Vas megye ügyében vasiak -, ma a legjelentéktelenebb ügyben is távíró útján kapcsolódnak azokhoz a központi szervekhez, melyekben a szóban forgó vidéket többnyire nem ismerő tényezők tartják fenn maguknak görcsösen az intézkedés jogát. Számtalan példa van ennek gyászos következményeire, sok derűs, kacagtató eset mellett.

Az egyik résznek az a baja, hogy a góc túlfejlesztett, a másiké, hogy gócai erőtlenek, hatásuk egyáltalában nincs. Ezt a tételünket igazolja a magyar történelem, amely tanúsítja, hogy a megyék megalakulását a vidéki városok egész sorának felvirágzása követte, míg az újabb magyar történelem a főváros szinte példa nélküli megnövekedését, és ezzel egyidejűleg a vidéki városok szinte kivétel nélküli sorvadását mutatja.

Végeredményben mindez arra vall, hogy a magyar vidékeket előbb alaposan meg kell ismernünk, aztán lehet szó észszerű, eredményes kormányzásról, országépítésről. Az ország akkor lesz erős, ha egyes vidékei erősek, szerkezetük jól alapozott. Ha nem kormányozzák országos érvényű sablon-intézkedésekkel, amelyeket homályos elképzelések alapján, gyökértelen sablon-emberek gyártanak.

Ezt tehát meg kell, hogy előzze a magyar tájak tudományos kutatása. Erre sem lehetnek jók centralizált fővárosi szervek. Minden nagyobb vidéknek külön ilyen szervekre van szüksége. A tájkutatást tájembereknek kell végezniük.

Ennek eredménye lesz a tájismeret, mely alapja lehet a magyar szellemben irányított országépítésnek.

A táj fogalma sokat, mindent rejt magában. A talaj, éghajlat és minden egyéb adottság szövevényes kapcsolatát jelenti, melyet ha ismerünk, a nép boldogulását is jobban alapozhatjuk. A térséget továbbfejleszthetjük egyediségének megfelelően. Tehát nem lesz ott olyan emberi alkotás, amely értelmetlen, erőszakolt, a nép hajlamaitól, öröklött értékeitől, képességeitől idegen. Új kincsek feltárása várható anyagi és szellemi téren. Az ország így átalakulna egészséges szervezetté, amelynek központja körül megyék helyett a gazdasági tájak - minden tájban életerőtől lüktető gócok foglalnak helyet. Igazi városok, amelyek nem nagyságukban, de esetleg tartalmukban a fővárossal is vetekedő egyediségek, a magyar kultúrának a perifériákon világító fáklyái lehetnének. Szellemi és gazdasági gyepűk, amelyek magyar kisugárzást bocsáthatnának ki határainkon túl is.

Így az egészséges táj minden adottsága a nemzetet szolgálná, mely a táj hatalmát szolgálatába tudta állítani.

*

In Hajnalodik. Az alföldi fiatal értelmiség nemzetpolitikai szemléje. IV. évf., 8. szám (1941), 197-200.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters