A nemzethez tartozás azonban nemcsak az említett adottságok eredménye; sokkal több annál: lelki berendezés, benső meggyőződés, erkölcsi kapocs. Ezt a kapcsot kialakíthatja a faj, a nyelv, a terület, de kialakíthatják más tényezők; alakíthatja különösen a történelem, a népek sorsának ez a nagy irányítója - alakíthatja a közös múlt, a hosszas együttélés, az egymásra utaltság -, alakíthatja a hasonló vérmérséklet, egyező szokások, közös érdekek.

Ez a meghatározás a nemzetfogalmat a fizikai adottságok világából felemeli a lélek, a szellem, az akarat világába. Az nem elég, ha a testünk, a nyelvünk, az államunk magyar; kell, hogy a lelkünk legyen magyar, és abban a magyar nemzethez tartozás öntudatos akarata éljen.

A nemzeti lélek hordozója, alanya a nemzet. Gondolatvilágunkban tehát a nemzet külön lénnyé, nemzetegyéniséggé formálódik, amelynek éppúgy van lelke, mint a nemzettagoknak. Ez a nemzeti lélek nem más, mint eredője a nemzettagok lelki tulajdonságainak; foglalata azoknak a lelki vonásoknak, amelyek a nemzet tagjait összetartják, és más nemzet tagjaitól megkülönböztetik, tehát jellegzetessé teszik. Minden nemzetnek vannak jellegzetes, karakterisztikus lelki tulajdonságai, és ezekből a tulajdonságokból tevődik össze a nemzet jelleme, karaktere. Ha egy nemzetet ismerni akarunk, nem elég tudnunk faji adottságait, nyelvét, hanem ismernünk kell a lelkét, a jellemét. Hiszen ez a nemzeti lélek emelhet magasba és sújthat porba; a nemzeti lélek tehet naggyá kis nemzeteket, és ítélhet pusztulásra nagyokat. A nemzeti lélek bőven sugározhatja a maga szellemi kincseit, és varázskörébe vonhat a fajon kívül állókat is; vagy kiaszhatik a nemzeti lélek, s akkor „Róma ledől és rabigába görbed".

Nem lehet kétséges, hogy a magyar nemzeti lélek és nemzeti jellem kialakítása a magyar nép érdeme. Ezt kapta a nemzet a magyar fajtól; kaptunk magyar lelket és magyar jellemet, amely összetartja a nemzetnek különböző fajú, nemzetiségű és állampolgárságú tagjait. Ez a magyar lélek az, ami hódító erőt képviselt, és más népek tagjaira még a magyar nyelvnél is szélesebb körű vonzást tudott gyakorolni; ez az, ami szinte leküzdhetetlennek látszó nehézségek közt fenn tudta tartani a nemzet életét és egységét. Lehetünk kevert fajú és vegyes anyanyelvű nemzet, de ebben a nemzetben egységes magyar lélek él.

Kossuth Lajos írja 1877-ben: „Aki Magyarországon mint hazájában él, s ösztönt érez magában hazája tipikus kollektív életében osztozni, az, ha csak nem ellensége azon eszméknek, hogy Magyarország jövendőre is Magyarország maradjon - természetszerűleg fölveszi hazája történelmi jellegének típusát." [1] Ez az asszimiláció, amely ellen senki sem tehet kifogást.

Ennek a magyar nemzeti léleknek egyik bámulatos nyilvánulása a magyar alkotmány. Kétségtelenül a magyar faji géniusz alkotása, de nem csak a magyar nép számára készült; ez az alkotmány valamennyiünké: az egész magyar nemzeté.

Mai előadásomban azt vállaltam feladatul, hogy a magyar jellem és a magyar alkotmány összefüggéseit kutassam. Nehéz a vállalt feladat, s tudom jól, hogy nem is fogom teljesen megoldani. Hiszen alig lehet szabatosan és kimerítően meghatározni nemzeti jellemünket, s még nehezebb ebből a nemzeti karakterből még következtetéseket vonni alkotmányunk tételeire. A helyzetet súlyosbítja, hogy úgy a nemzeti karakter, mint az alkotmány az idők folyamán alakulhatott és alakult; hogy továbbá azonos vagy hasonló jellemvonások és alkotmánytételek más népeknél is előfordulnak. Mégis megkísérlem a feladat megoldását, mert szilárd meggyőződésem, hogy az összefüggésnek nemzeti jellemünk és a magyar alkotmány közt meg kell lennie, és ezeknek az összefüggéseknek a megállapítása rendkívül hozzájárul a nemzeti önismerethez. Szerény kísérletem majd talán alapul fog szolgálni a további kutatásoknak és határozottabb eredmény elérésének.

II. Hogy a magyar alkotmány és a nemzeti jellem között van összefüggés, az kétségtelenné válik, ha a magyar alkotmány tulajdonképpeni értelmét felfedjük. Mi is tehát a magyar alkotmány? A magyar nemzet életformája, a magyar állam életének a rendje.

Minden egyes embernek van bizonyos életrendje, életformája. Kialakítják ezt a családi hagyományok, az öröklött szokások, a jellem, a foglalkozás, az életviszonyok, az egyéni életcélok. Mindezek az illető egyénnek különleges jelleget, egyéni életformát adnak, egyéniséggé teszik.

Minden családnak is megvan a maga életrendje. Ha körülnézünk a társadalomban, láthatjuk, milyen különféle szellemben, erkölcsi felfogásban, milyen más életformák között és elvek szerint élnek a családok, a társadalomnak ezek a fontos alapsejtjei.

Az egyesületeknek, társaságoknak és más jogi személyeknek is megvan az életrendje, amelyet az alapszabályok szabnak meg. Hogy az illető intézmény milyen célra alakul, célját milyen szervek útján, milyen eszközökkel, és milyen módon szolgálja, azt az illető intézmény szabályai részletezik, és így a szabályokban van megállapítva az intézmény életrendje.

Az állam életének a rendjét, a formáit az alkotmány állapítja meg. Ez szabályozza az állam szervezetét, az államhatalom gyakorlási módját, az állampolgárok jogait és kötelességeit. Tehát az alkotmány az állam életében az, ami az egyesek és családok életében az életelvek, az életrend, az egyesületek és társaságok életében az alapszabály. Itt is életrendről van szó, életrendről, amely szerint az állam él, működik. Ilyen rend, azaz alkotmány nélkül az állam fenn nem állhat, tehát minden államnak kell alkotmányának lennie.

Az alkotmányok a kultúrállamokban többé-kevésbé hasonló rendszereket és intézményeket mutatnak. Ezeken az el nem kerülhető hasonlóságokon túl azonban vannak vagy legalább lehetnek az egyes nemzetek jogintézményeiben olyan jellegzetes vonások, amelyek abban a formában nem találhatók meg más államok szervezetében, és amelyek így az illető nemzet különleges jogi felfogását tükrözik.

Ha minden emberi mű (legyen az irodalmi vagy művészeti alkotás) alkotójának elméje mellett bizonyos mértékig az illető nemzet alkotása is, akkor ez fokozott mértékben igaz a jogról. Ha beszélhetünk magyar művészetről és magyar tudományról, még sokkal inkább beszélhetünk magyar jogról. A jogban ugyanis az egyéni elgondolás gyakran teljesen háttérbe szorul, a nemzet felfogása, hite jut kifejezésre, a nemzeti közmeggyőződés ölt testet. A jogban a nemzet önmagát önti formába, önmagát alakítja. És ahogy ez a jog nemzedékről-nemzedékre száll, gyűl a nemzet erkölcsi erőtartaléka és erőforrása.

A jogintézményekben, és különösen az alkotmányban fellelhető ezeknek a nemzeti sajátosságoknak természetesen rendkívüli értékük van az illető nemzet szempontjából, minthogy ezekben érvényesül a nemzetegyéniség. E különleges vonások felismerése rendkívül fokozza a nemzeti öntudatot, erősíti a nemzeti önérzetet; e sajátosságoknak más népeknél való tanulmányozása pedig közelebb visz az illető nemzet lelkének és jellemének az ismeretéhez.

A világháború után - az első bizonytalanság idejét figyelmen kívül hagyva - a legtöbb államban általában hatalmas lendülettel tört elő a nemzeti öntudat, a nacionalizmus; nem csoda tehát, ha ez a nemzeti öntudat különös figyelemmel fordul a nemzeti múlt tanulmányozásához, a nemzeti hagyományok felkutatásához, és fontos feladatának tartja a hagyományok megbecsülését fokozni, a hagyományos értékek tiszteletét új erőre ébreszteni. Még az új forradalmi jellegű alkotmányok sem szokták elmulasztani, hogy a nemzeti múlt jellegzetes intézményeivel kapcsolatot felfedezzenek és tartsanak.

Az alkotmányok nemzeti jellege különösen erősen ütközik ki a történelmileg fejlődött alkotmányoknál.

Az alkotmányok ugyanis nem változatlanok. Mindenütt kisebb-nagyobb módosulásokon mennek át, sőt az egyes államok gyakran időnként is teljesen más alkotmányt készítenek maguknak. Az alkotmányokat az államok részére egyes emberek, tudósok és politikusok szokták előkészíteni, azokat az államfő akarata vagy a törvényhozó testület határozata lépteti életbe; az ilyen alkotmányok egységes alkotmánylevelet, illetőleg törvényt alkotnak, és azt fejezik ki, hogy az alkotóik, legjobb esetben egy nemzedék miképpen kívánja az államhatalom gyakorlását rendezni. Minthogy pedig a nemzedékek közfelfogása gyakran van hullámzásnak kitéve, az új nemzedékek gyakran új alkotmányt készítenek az államnak, sőt sűrűn találkozunk egy emberöltőn belül is ismételt alkotmánycserékkel. A forradalmi idők, a nagy állami megrázkódtatások korszaka az alkotmánygyártásnak valóságos melegágyai.

A magyar alkotmány nem egyes emberek, nem egy nemzedék alkotása. A magyar alkotmány sohasem volt, és ma sincs egységes szerkezetbe, külön törvénybe foglalva, tételei úgy alakultak ki évszázados fejlődés folyamán. A magyar alkotmány felépítésén egymást követő nemzedékek hosszú sora dolgozott, tételeiben mindig az egyetemes nemzeti meggyőződés érvényesült. Röviden kifejezve: a mi alkotmányunk épp úgy, mint még az angol, történeti, és nem írott alkotmány. Ebből természetszerűleg folyik, hogy a magyar alkotmány a kontinentális államok alkotmányánál hívebben tükrözi a nemzeti jelleget.

A magyar nemzetet jogásznemzetnek szokás nevezni. Legyen ez a megjelölés gúny vagy elismerés, kétségtelenül olyan nemzeti lelket jellemez, amelyben a jogérzet különösképen kifejlődött. Ez a jogérzék a jogélet minden területén párját ritkító műveket alkotott. Ezért természetes, hogy a jognak különös jelentősége van a magyar nemzetnél. Jó ideig elzárták a nemzetet a gazdasági és nemzetközi területeken való érvényesüléstől, és így minden erejét a közszabadságok jogi kiképzésébe fektette. A jog maradt gyakran az egyetlen fegyver, amelyet nem üthettek ki a kezéből, és amelyet a századokon át élesre köszörült. A magyar törvénykönyv „zaklatott és zord időkben minden fegyvere volt az országnak és ennek a nemzetnek... A magyar függetlenségért vívott harcokban ez a törvénykönyv volt a mi ágyúparkunk és repülőrajunk. A halhatatlan betű védett és éltetett minket". [2]

Szépen mondta Apponyi Albert, hogy a jogtudományban ennek a nemzetnek dicsőbb hagyományai vannak, mint talán bármely más nemzetnek; a jog ennek a nemzetnek a történetében olyan szerepet játszott, mint talán egyetlen nemzet történetében sem. „Voltak nemzetünknek viharos és válságos időpontjai, midőn beözönlő ellenséges hadseregekkel, midőn leküzdhetetlennek látszó túlhatalmakkal szemben nem tudtunk mást szembehelyezni, mint a törvény szövegét, és a törvény szövege diadalmaskodott az anyagi erők sokaságával szemben, amelyek ellenünk sorakoztak." Apponyi a jogtudományt épp azért nemzeti tudománynak nevezi, és olyan tényezőnek minősíti, amelynek nemzetünk jórészben fennmaradását köszönheti. [3]

Ha minden nemzetre jellemző az alkotmánya, természetesen különösen jellemző a magyar nemzetre, amelyet különleges jogi érzéke egyenesen elhívott, és feltétlenül képesített rá, hogy ezt az alkotmányt egyéniségének, igényének megfelelően formázza, alakítsa ki. A magyar nemzetre, amely sokszor leginkább az ősi intézményekhez való ragaszkodásban élte életét.

III. Ha az eddigiekben megállapítottuk, hogy a magyar alkotmány egyrészt történeti alkotmány, és így nemzeti közmeggyőződést fejez ki,  - hogy másrészt a magyar nemzet jogásznemzet, és így megvolt a képessége, hogy alkotmányát a saját képére formázza -, akkor minden okunk meglehet annak feltételezésére, hogy a magyar alkotmány valóban a nemzeti jellem különleges vonásait tükrözi. Azonban a magyar alkotmány nemcsak abban tér el az alkotmányok nagy részétől, hogy egy jogérzékkel különösképpen megáldott nemzet történetileg fejlődött alkotmánya, de ez az alkotmány tartalmilag is számos olyan jellemvonást mutat, amely jellemvonások egy különleges nemzeti egyéniség tanúbizonyságai.

De hát melyek ezek a nemzeti jellemvonások?

Nem könnyű megállapítani valamely nemzet jellemét. Egyrészt ez a jellem nem is mindig egységes, gyakran változatokat és alakulásokat mutat, másrészt nagyon nehezen mérhetők le az egyes karaktervonások oly pontosan, hogy a más nemzetek jelleméhez váló hasonlítás, és így ellenőrzés lehetségessé váljék. A nehézségek ellenére az ily irányú kutatások az utóbbi időben némi eredményt mutatnak fel, s a nemzeti önismeret kétségtelenül mélyebbé vált. A kutatások természetesen elsősorban az ősmagyar jellem feltárására irányulnak, azaz azon lelki tulajdonságok megállapítására, amelyek őseinkben már a honfoglalás idejében megvoltak. Nincs természetesen időnk a részletekbe bocsátkozni, de néhány jellemző adatot kiemelünk. Mi a magyar jellemvonások közül főleg azokat említjük meg, amelyek az alkotmányalakítás szempontjából számba jöhetnek, tehát a mi különleges szempontunkból jelentősek. [4]

E jellemvonások között szerepel a vitézség. Bölcs Leó görög császár írja Taktikájában a IX. század magyarságáról, hogy a magyar nép „mindenekfelett arra törekszik, hogy ellenségeivel szemben magát vitézül viselje". A magyar szerinte nemesen tűr bajt és fáradságot; nemcsak győzelemre, de az ellenség megsemmisítésére törekedett; magát legyőzve meg nem adta. [5] Liutprand cremonai püspök szerint a magyarok a 899-900. évi olasz hadjáratban így lelkesítették egymást: „Férfiasan küzdve elhúnyni nem halál, hanem élet." [6] Anonymus szerint erős, a hadviselésben kemény és hatalmas volt a magyar nemzet. [7] Turóczi szerint a magyarok vitézi haditettei költeményekbe foglalva szálltak az utódokra, magasztalván dicsőségüket. [8] A magyarok fejlett haditechnikája már a vezérek korában magas nemzeti kultúrát igazol. [9] Hogy ez a magyar vitézség a századok folyamán még a teljesen átalakult életviszonyok között sem csökkent meg, azt a magyar katona szereplése a világháborúban eléggé igazolja. A vitézség öntudatossá, büszkévé tette a magyart.

A vitézi küzdelmek célja már a X. századtól kezdve a haza, amelynek területi épségét, függetlenségét védeni kellett ezer veszély között. A hazaszeretet a magyar lelket teljesen áthatja, szinte egyéniségét is elnyomja, és gyakran fokozódik az önfeláldozásig. A hazafiság azonban sohasem lett túlzó sovinizmussá, a más fajúak és anyanyelvűek ellen való türelmetlenséggé. A magyarság jellemző tulajdonsága a szabadságszeretet is. Szabad a magyar nép, mondja Bölcs Leó; fia Konstantin császár pedig a X. században azt írja, hogy a magyarok maguk emelik a vezért maguk fölé, de nem voltak alattvalók; a turkok nyolc törzse szerinte nem engedelmeskedik fejedelmeinek. [10] Mintha már ebben a korban olvasnók Rákóczi vallomásainak azon részét, amely szerint a magyarok nem a királyoknak, de a törvényeknek alattvalói. Már a XI. század törvényei említik a Szent István által adott szabadságokat, az aranybulla pedig teljes rendszerét adja az akkor jelentős szabadságjogoknak. A magyar történelmet végigkísérik a szabadságért folytatott küzdelmek: a szabadságharcok. Pro libertate, mondja Rákóczi jelmondata; a szabadság himnusza a hazafiság nyilvánulása mellett költészetünk egyik főtárgya. A magyar nép még olyan zsarnokságot sem tűr, amely talán az ő érdekében való lenne. A szabadságnak azonban sohasem a túlzó individualista értelmezése volt előtérben, hanem a nemzet szabadsága, a közszabadság.

Jellemzi a magyart a közügyek iránt való élénk érdeklődés. Míg az eddig említett tulajdonságot kisebb-nagyobb mértékben más nemzetek is vitatják a maguk részére, a politizáló hajlam kétségtelenül oly tünet, amely nálunk különösen jellemző. Közismert Freisingeni Ottó püspök leírása, amely szerint a magyarok a falvakban épp úgy megbeszélik az ország dolgait, mint a király tanácsában, ahova az előkelők elviszik székeiket. Az a csodálat, amely a XII. század utazóját elfogta, ma épp oly indokolt. Más nemzetek gyakran szívesen engedik át magukat a vezetésnek, addig a magyar ember - mint a nemzetegész része - a haza sorsának minden mozzanatát lelkében érzi, és annak együtt alkotó tényezője kíván lenni; a magyar nemzet vezetése ezért nehezebb feladat is. A haza sorsával való teljes összeolvadás nálunk még a női lélekben is uralkodó, amint a nagy magyar asszonyok hosszú sora bizonyítja, és amint ezt nemrég különleges tapasztalatként említette egy külföldi ismerősöm.

A közügyek iránt való érdeklődés természetesen a közügyek intézésére való befolyásban éri el célját. A „semmit rólunk nélkülünk" elve a magyar jellem alapszabálya, amely végigkísérte történelmünket. Ha krónikásainknak a vérszerződésről, a honfoglalásról és a pusztaszeri nemzetgyűlésről való tudósításai nem is hitelesek, kétségtelenül mutatják, hogy a nemzet már a királyság első idejében az élő hagyományok alapján hogyan ismerte, illetőleg képzelte az ősi államszervezetet, s hogy vezető gondolat már ekkor a nemzet befolyásának biztosítása volt a közhatalomra. Szent Istvánnak törvényeiből és fiához intézett intelmeiből tudjuk, hogy még az ő erőskezű kormányzása alatt is mily nagy befolyása volt a kormányzatra a főpapoknak és a főuraknak. A tanácstörvények, az ellenállási jog, az országgyűlési és önkormányzati rendszer kiépítése minden időben a nemzet döntő befolyását biztosította a közügyekre. E felfogás elméleti alapvetését pedig a Szent Korona-tanban képezte ki a nemzet.

A hagyományoknak mélységes tisztelete szintén különleges magyar jellemvonás. Szent István intelmeiben az ősök követését, a szokások megtartását köti fia lelkére; szerinte csak így lehet az országnak becsületet és tiszteletet szerezni. S a nemzet e tanácsot megtartotta. A szokások nemzedékről-nemzedékre szálltak, s minden más szabálynál erősebben éltek a nemzet lelkében; a magyar szokásjogot rendszerbe foglaló Hármaskönyv a nemzet bibliája, összetartó ereje lett. Nincs kevésbé forradalmi nemzet a világon, mondta a magyarról Apponyi Albert [11]; nálunk még az egész világot megrázó nagy eszmeáramlatok (1790, 1848) sem forradalmakban jelentkeztek, hanem a törvényes keretek közt érvényesültek.

A magyarság konzervatív életfelfogását kétségtelenül előmozdította az őstermeléssel való foglalkozás. A földhöz való görcsös ragaszkodás, a természet örök törvényeinek szemlélete, a földrajzi és éghajlati viszonyoktól való függés, mind ebben az irányban hatott, és bizonyos mértékig fatalistává és álmodozóvá tette a magyart. A Kárpátok zárt hegylánca és rokon nemzetek hiánya lehetővé tette, hogy ezen a területen majdnem elszigetelt életet éljen. Folytonos küzdelmek állandó védekezésre kényszerítették, és ez a védekezés nagy óvatosságot ébresztett. A reformokkal szemben az ellenszenv sokszor talán túlságosan is erős volt; a Pató Pálok szelleme sok szükséges alkotást is kitolt.

Az idegen behatásokkal szemben különben is mindig bizalmatlan és óvatos volt a magyar. Ahogy állandó küzdelmet folytatott idegen nemzetbeliek köztisztségei és befolyása ellen, továbbá minden külső elnyomó törekvéssel szemben, épp úgy védekezett az idegen szellem térfoglalásával szemben is. [12] Amit Szent István tanított, hogy tudniillik a görögöket nem lehet római módon, a rómaiakat pedig görög módon kormányozni - azt az elvet a nemzet igyekezett is megvalósítani. Idegen jelszavak nálunk rendszerint csak szerény visszhangra találtak; a magyar földön a külföldi mintára bevezetett intézmények teljesen átalakultak, a magyar nemzet gondolatvilágához simultak. A magyarság tekintélytiszteletének beszédes bizonyságai a Szent Korona körül kifejlődött kultusz, a királyi nemzetséghez és a királysági államformához való kitartó ragaszkodás, a király törvényes hatalmának feltétlen elismerése, a nagy királyok emlékének a nép körében való fennmaradása. Werbőczy szerint a megyegyűléseken a szavazatokat nem számolták, de mérlegelték, ami a kiválóbbak vezető szerepének készséges elismerésére mutat.

A tekintélytiszteletet igazolja a jognak nagy szerepe is a nemzet gondolatvilágában; a magyar - amíg a saját jogát védte - a más jogát elismerte. Említettük már a magyar nép élénk jogérzetét, amely a joghoz való ragaszkodásban nyilvánul, és amely a jogot gyakran a való élet kívánalmaival szemben is elsőbbségben részesítette. Deák Ferenc, a magyar fajnak ez a rendkívül jellegzetes képviselője az egész magyar nemzet elgondolását juttatta kifejezésre, mikor a második felirat körüli vitában így szólt: „A törvény oly nyugalmat ad a léleknek, hogy ahhoz ragaszkodva a legsúlyosabb eseményeket is be lehet várni."

A magyar fajt megértés és a békés együttélésre való készség jellemezte a vele élő nemzetiségek iránt. Soha nem zárta ki őket a közélet egy területéről sem, és szabadon engedte érvényesülni nyelvüket és kultúrájukat. A szerb és román irodalom első termékei köztudomás szerint hazánkban jelentek meg. A szászok, horvátok széles körű autonómiát élvezték, az erdélyi három nemzet egyenrangú volt.

A magyar nemzet keresztény szellemét az egész történelem igazolja. A nemzet a szentek sorát adta az egyháznak; Nagyboldogasszony Magyarország védőanyja, patrónája, aki a nemzet érdekében Istennél közbenjár, és akinek képe lobogóinkat díszíti; a magyar szentek bensőséges tisztelete általános. A nemzet lelkében és szellemében annyira átvette a kereszténységet, hogy a kereszténység és magyarság érzésre nála teljesen összeolvadt. Századokon az adott a magyarságnak hivatástudatot, hogy ő a kereszténység védpajzsa a pogánysággal szemben. A magyar állam sohasem helyezkedett az állam és egyház elválasztásának álláspontjára, és a keresztény egyházakkal mindig benső kapcsot tartott. A keresztény egyházak között azonban mindig egyenjogúság uralkodott; Magyarország a vallásszabadság hazája volt.

A fentiekben felsorolt néhány jellemvonás nem tekinthető természetesen a magyar jellem teljes rajzának; a magyar jellemhez még bizonyára sok más karaktervonás is hozzátartozik, amelyek felsorolásától csupán azért tekintek el, mert feladatom nem teljes jellemrajz adása; hanem a nemzeti jellem és magyar alkotmány összefüggéseinek kimutatása, tehát az alkotmányalakító jellemvonások megemlítése volt. Igaz ugyan, hogy a nemzeti jellem egység, amelyet szétbontani alig lehet, és néhány jellemvonás kiemelése könnyen vezethet egyoldalú következtetésekre; az is kétségtelen, hogy a felsorolt jellemvonások nem abszolútak oly értelemben, hogy a nemzet minden részében állandóan egyenlő erővel meglettek volna, és hogy ellenkező értelmű adatokat is ne lehetne csoportosítani. Mégis úgy érezzük, hogy a megadott jellemvonásokkal megközelítettük e valóságot; e hitünkben megerősítenek azok a tudósaink, akik újabban a nemzeti jellem kérdésével foglalkoztak.

Hivatkozhatunk elsősorban Hóman Bálintra, aki Magyar Történetében vizsgálva a honfoglaló magyar lelki tulajdonságait, megállapítja, hogy a magyar már ekkor szabadságszerető, a jogait ismerő, politizáló, az idegenekkel szemben óvatos, körültekintő, sőt körmönfont volt.

A Szekfű Gyula szerkesztésében 1939-ben megjelent „Mi a magyar?" című gyűjteményes munka elég helytelenül mellőzi, hogy a magyar jellemet a magyar alkotmány és közigazgatás tükrében, tehát egyik legjellegzetesebb oldaláról mutassa be, de a más oldalról történt elemzések is megerősítik a magyar jellemnek felsorolt tulajdonságait. Így Babits Mihály kiemeli a magyar ember meggondoltságát, eleven jogérzékét, a jogokhoz, és különösen az alkotmányhoz való ragaszkodását, politikai képességeit, az idegen elvek iránt való bizalmatlanságát. [13] Szekfű Gyula Bölcs Leó és Freisingeni Ottó tanúságtétele alapján a szabadságszeretetet, vitézséget és politizáló hajlamot hangsúlyozza. A politizálási hajlam eredményezte Szekfű szerint, hogy népünk mindenkor maga intézte dolgát, s az idegen uralomnak ellenállt. [14]

Nagyon találóak azok a megállapítások, amelyeket Trócsányi György 1940-ben tesz „A magyar nemzeti karakter" című tanulmányában. Szerinte a magyar egyéniséghez tartozik a politika iránt való érdeklődés és az országépítés; a társadalom minden rétegében benn él a nemzet sorsával való azonosság tudata, a nemes tradíciók őrzése, a sorsközösség vállalása. Jellemzi a magyart a nemzetfogalom kiterjesztő értelmezése, az alkotmányra való büszkeség, a szabadság és nemzeti önkormányzat szeretete, az élénk jogérzet és a joghoz való ragaszkodás. [15] Trócsányi egy későbbi tanulmányában elfogadja Szekfű megállapításait, és különösen az államalkotó képességre mutat rá; a magyar szereti a szabadságot, vitézséget, függetlenséget, önállóságot, s megveti a szolgalelkűséget. [16]

IV. Az ismertetett magyar jellemvonásoknak felel meg a magyar alkotmány. Kifejezésre jut benne a magyar ember rendíthetetlen monarchikus érzelme, fejlett jogérzéke, ellenzékies hajlama, függetlenségre törekvése, hagyománytisztelete, kereszténysége, alkotmányos szelleme, szabadságaihoz való törhetetlen ragaszkodása. De a magyar alkotmány nemcsak a magyar jellem vonásaihoz simult, de a magyar föld különleges viszonyaihoz is. Őseink bölcsesége olyan államszerkezetet alkotott, amely lehetővé tette a magyar földön élő különféle népek békés együttélését, amely a maga szabad berendezéseivel hazát és érvényesülést tudott biztosítani a nem magyar nyelvű népeknek is. A Szent Korona országai területén gyökeret vert, kivirágzott a Szent Korona alkotmánya, amely a Szent Korona népeinek igényeit kielégítette, és amely a magyar nemzet páratlan jogérzékét, mérsékletét és kormányzati bölcsességét dicséri.

Így alakultak ki az idők folyamán, a fejlődés rendjén azok a jellegzetes vonások, amelyek alkotmányunkat elsősorban kitüntetik. Természetesen a magyar alkotmány is alakult és fejlődött, de a főbb alapelvek mindvégig megmaradtak, és ma is megvannak; megmaradt nevezetesen:

1. a történeti jelleg, amelynél fogva nagy jelentősége van a jogszokásnak, és alapelv a jogfolytonosság;

2. a közjogi szellem, amely a magánjogias befolyásokat mindig legyőzte;

3. az erős nemzeti vonás, amely azonban figyelemmel volt a nemzetiségi igényekre;

4. a keresztény jelleg, azaz benső kapcsolat a keresztény egyházakkal;

5. a királysági államforma, de hovatovább a királyi hatalom átruházott és korlátozott természetével;

6. az alkotmányosság, azaz a nemzet önrendelkezése a törvényhozó és végrehajtó hatalomban, az országgyűlés és az önkormányzati testületek által;

7. a jogállamiság, azaz az egyéni jogok és polgári szabadságok bírói védelme.

Természetesen a magyar jogfejlődés sem zárkózhatott el az idegen befolyásoktól, de azokat sohasem engedte nyersen érvényesülni, s az átvett intézményeket hozzáépítette az alkotmány ismertetett elveihez. A magyar alkotmány kereteit Szent István királyunk páratlan bölcsessége rakta le a keresztény államgondolat átvételével, a királysági államforma bevezetésével, valamint a vármegyei beosztás megvalósításával. Ezeket a nyugatról átvett kereteket azonban a magyar nemzet alkotmányos érzéke és jogalkotó géniusza töltötte meg nemzeti tartalommal. Különleges alkotmányfejlődés indult meg a Kárpátok völgyében, és ezt a fejlődést nem tudta megakadályozni sem a hűbériség gondolatvilága, sem a Habsburgok abszolutisztikus törekvése, sem a modern eszmeáramlatok behatása.

A magyar alkotmány azonban nemcsak a nemzeti lélekből fejlődött, de csakhamar a nemzet gondolatvilágának olyan lényeges alkatelemévé lett, hogy mint nemzeti összetartó, mint államfenntartó tényező jutott szerephez, a magyar nemzetfogalomnak egyik karakterisztikus vonásává vált. Tehát egyrészt a nemzet a saját képére alkotta alkotmányát, másrészt ez az alkotmány visszahatott magára a nemzetre, biztosította a fejlődést és jövőjét.

A magyar alkotmány a maga szabad intézményeivel évszázadokon keresztül az a kapocs volt, amely a Duna népeit összetartotta. József nádor szerint a magyarságot az azonos jogok és kiváltságok teszik (1843). Wesselényi szerint a népi egység kötszerét nálunk egyedül a népeknek egyenlő és rokon polgári érdekek által való egyesítése pótolja (1831). Vedres István a nemzeti lelket az állandó alkotmány teremtményének tartja. Szűcs Ábrahám 1843-ban írja, hogy ebben az országban kapocs az alkotmány. Az alkotmány tisztelete és a szabadság szeretete volt Beksics Gusztáv szerint a magyar géniusznak minden időben olyan tulajdonsága, amely a nemzet tagjait összetartotta. Prohászka Lajos is a nyelv és a közös történeti sors mellett a jogászi éthoszt tartja a magyarság nagy összekapcsoló tényezőjének. [17] Werbőczy Hármaskönyve volt a szétdaraboltság idején is a magyarság összetartó ereje. Nincs még állam, amelynek történetében az alkotmány oly szerepet játszott volna, mint Magyarországon.

Utóbbi időkben bizonyos körökben gyakran lehetett hallani azt az érvelést, hogy az alkotmány tisztelete nem lehet végcél, hogy az alkotmány csak formaság, amelyet - ha a nemzet érdeke úgy kívánja - félre szabad és kell tolni, és más alkotmánnyal, más rendszerrel pótolni. Ez a tetszetősnek látszó érvelés talán megállhatja a helyét oly államokban, amelyekben az alkotmány csak kölcsönzött keret, tudományos elgondolás eredménye, tehát mesterséges alkotás, amelyekben tehát nincs hozzánőve a nemzeti lélekhez. A magyar alkotmány azonban nem olyan ruha, amelyet könnyen lehetne váltani; ez az alkotmány nemzeti egyéniségünk megtestesülése. Ha helyesen mondja a költő, hogy „szívet cseréljen az, aki hazát cserél", nemzetünknek nemcsak szívet, de jellemet is kellene cserélnie ahhoz, hogy újonnan készített alkotmány keretei közé illeszkedjék. Mert ehhez a nemzethez ez az alkotmány, ez az életforma tartozik hozzá épp úgy, mint a magyar nyelv, s a magyar nemzeti kultúra sok más megnyilatkozása.

Deák Ferenc 1865. évi híres húsvéti cikkében idézi a királynak adott tanácsot: „Ha Felséged Magyarországot könnyen és jól akarja kormányozni, kormányozza azt saját alkotmánya szerint." Vajon nem kellene-e ezt a tanácsot elsősorban magunknak megfontolnunk és követnünk. Ki tudná megmondani, hogy Franciaországban az ancien régime, a gyorsan változó forradalmi alkotmányok, Napóleon állama, az egymást váltó királysági és köztársasági alkotmányok közül melyik volt az igazi francia alkotmány; ki tudná megmondani, hogy a német nemzethez a szövetségi császári, a weimari vagy a mai tekintélyi állam alkotmánya illik-e inkább. Az azonban kétségtelen, hogy a magyar alkotmány épp úgy egy nemzet sajátja, mint az angol vagy amerikai alkotmány. A mi alkotmányunk nemcsak a magyar állam alkotmánya, de jellegében magyar alkotmány.

Nekünk éreznünk kell, hogy a magyar alkotmány nemcsak a mi nemzedékünké, azt évszázadok alkották, s újabb évszázadok öröksége. A mi alkotmányunk természetes fejlemény, amelyben egymást követő nemzedékek nemzeti közmeggyőződése jut kifejezésre. Ez a mi nemzeti kultúránk egyik legnagyobb szabású alkotása, amely teljesen a nemzeti lélekből nőtt, és nemzeti egyéniségünket, jellemünket tükrözi, amely nemzeti életünk legszebb kivirágzása.

*

[1] Levél Herman Ottóhoz. Halasi-Nagy József: Magyar önismeret, 158. lap.

[2] Egy régi ház születésnapjára. Pesti Napló, 1933. június 11.

[3] 1909. május 13-i doktoravató beszéd a budapesti egyetemen.

[4] A magyar jellem rövid rajzát adtam 1927-ben a Magyar Kultúra című folyóirat "Liberalizmus és konzervativizmus" című cikkében.

[5] Taktika, XVIII., 45., 59., 74. A magyar honfoglalás kútfői című forrásmunkában.

[6] A magyar honfoglalás kútfői című műben.

[7] Anonymus, 1., 5., 8., 14., 22., 39., 51., 55. és 56. fejezetek.

[8] Turóczi II. 9.

[9] Lásd szerzőtől: A magyar hadügy a vezérek korában. Magyar Katonai Közlöny, 1910. évf., 641-649. és 767-776. lapok.

[10] De administrando imperio, 40.

[11] Hét előadás a magyar alkotmány fejlődéséről.

[12] Az idegenekkel szemben való ellenérzésről jellemző adatokat sorakoztatott Deér József: Pogány magyarság, keresztény magyarság című művében, 246. stb. lap.

[13] Mi a magyar? 69-73. lap.

[14] Uo., 494. és következp lap.

[15] Társadalomtudomány, XX. évf., 291-294. lap.

[16] Nemzeti önismeretre törekvés. Uo., 438-439. lap.

[17] Az idézetek Joó Tibor: A magyar nemzeteszme, és Csekey István: A magyar nemzetfogalom című tanulmányaiból valók.

*

Az Országos Nemzeti Klub kiadványa. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1941.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés