Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : ifj. Mikszáth Kálmán: A polgári gondolat jövője (1942)

ifj. Mikszáth Kálmán: A polgári gondolat jövője (1942)

  2021.04.28. 07:33

A szentistváni gondolatról akartam a minap beszélni. Sokat beszélnek ma róla, keveset mondanak. Talán ez izgatott. Életemben vagy egy jó féltucat nagy állampolitikai rendszert tanulmányoztam végig, s lassan arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a legtökéletesebben átgondolt és közel ezer éven át végrehajtott olyan államalkotó rendszer, amely egy kis nép számára egy nagy nemzet tulajdonságait tudta biztosítani!


Van egy elméletem is a politikai rendszerek értékéről. Az értékes rendszer: két összetartozó hemiszférionból áll. Az egyik az eszmei légkör; a másik a gyakorlati politikai erők államférfiúi összefogása. Így van a szentistváni rendszerrel is. Eszmei tartalma: a kereszténység s gyakorlati célkitűzése: az egyenjogú polgárokból álló szabad, független magyar állam. Ennek köszönheti, hogy változatlanul 900 éve minden más államalkotó rendszer felett állott.

Ezeken gondolkodtam, mikor az Újság részéről Makay-Petrovics György, kedves barátom, felkért, hogy a magyar polgárság szerepéről és helyzetéről nyilatkozzam.

Ezzel gondolataim máris más mezőnyökre csaptak át. Vajon az a szentistváni rendszer, amelyről ma annyi szóbeszéd hangzik el, valóban él-e? Vajon változatlanul megvan-e körünkben eszmei tartalma: a keresztény humanitás gondolata? Vajon életképesek-e még ma is gyakorlati célkitűzései: szabadság, egyenlőség, függetlenség?

Sietek megállapítani, hogy a gondolatsor végén: igen, áll. Él, mint a hó alatt a vegetáció, amelyben a jövő aratása pihen - „in posse“! „ln esse“ bizony kevéssé biztatóan mutatkozik.

Ez a szentistváni rendszer tökéletesen zárt gömb. Politikai vetülete (a hétköznapi élet árnyéknak nevezi) a mai közélet két síkján: eszmei és gyakorlati síkon nem mutat felemelő képet. A velület az egyik síkon (az eszmein) a kereszténység elhajlását mutatja a túlzó nacionalizmus Kr. e. formái felé. A másik síkon - a politikain - egy romlott intelligenciát mutat.

De egyik sem ok a siránkozásra. Még kevésbé a meddő pesszimizmusra.

Szeretek gondolkodni. Sokszor gondolkodom a nemzeti gondolat jelentőségén. Ez inspirálja a gyarló embert a legnemesebb cselekedetekre. Tehát Istentől való! De egyben gyakran meg is akadályozza azoknak keresztülvitelét. Nektárjába tehát a Sátán is belecseppentette a mérgét!

Azon is gondolkodtam, hogy a nemzeti gondolat hogyan illeszkedhetne be - mint kizárólagos uralkodásra törekvő gondolat - a lelki életet kormányzó valláserkölcs univerzális természetű gondolatába? Rájöttem arra, hogy a nemzeti gondolat olyanforma, mint egy erőteljes fa, amely gyökerét a sivár sziklán megvetni sohasem tudja. Csak a mély talajban tud erős gyökérzetre szert tenni: az pedig az emberi lélek, amelynek mélységét a vallás és erkölcs ekevasa vetette felszínre. Szóval rájöttem arra, hogy nem lehetséges nemes értelemben vett nacionalizmus mélységes vallásos érzület és erkölcsi hit nélkül.

Nacionalizmus, kereszténység, erkölcs, humanitás úgy összetartoznak, mint talaj, gyökérzet, törzs és lombkorona - az ősi tölgyeknél. Ennyit az első vetületről.

Szent István elgondolása itt aktuálisabb ma, mint volt akkor, amikor elgondolta.

A vetület másik síkján az Igazság megkeresése még bonyolultabb. Itt évtizedek óta apró és jelentéktelen politikusok építgetik nagy serényen a maguk Bábeltornyát, mit sem törődve a nehézkedés törvényeivel, a mérőónnal, a falkötés szabályaival, és miegyéb „öreg csáklyási fogásokkal“.

Erre is van egy elméletem.

A szabadság eszménye az emberrel vele született. Az Isten képmására teremtett ember ezt az isteni szikrát kifejezésre is akarja juttatni. Mióta ember van, van individualizmus is.

Az ember azonban gyengének született. Egy ellenséges világ veszi körül, melynek legyőzésére vállalkozott. Egymaga képtelen erre. Mások segítségét keresi. Másokéval összeteszi erejét. Az összefogás gondolata (univerzalizmus) épp úgy az emberrel született, mint az egyéniség gondolata. Sem az egyiket, sem a másikat - levetni nem tudja. De szerencsés korszakokban összeegyeztetni tudja.

Ez az összeegyeztetés: a szintézis. Ez nem az emberrel született. Ez az Úr Jézussal született, a kereszténységgel, amely azt hirdette: Add meg a Cézárnak azt, ami a Cézáré, Istennek, ami az Istené.

Az emberi haladás ekkor jutott egyenesbe. A kereszténység fogta össze az emberiség ősi, primér elemeit a haladás követelte célokkal.

A történelem koronként szétszedte ezeket: és hol az egyiket, hol a másikat vitte túlzásba. De itt volt Jézus is, aki a hibát tanításaival kiigazította, és ezzel a revolúciók útját újra az evolúció isteni útjára visszaterelte.

Ez az elmélet minden korban a forradalom és hagyomány kiegyenlítését kereste, és meg is találta.

Most sem történhetik ez másképp. Az eredmény kétségtelen. Kérdéses csak az utak és módok megválasztása. 

Valamikor azokat a nagy eszményeket, amelyekről báró Eötvös József a XIX. század uralkodó eszméit írta: a szabadságot, egyenlőséget, nemzetiséget világszerte a polgárság küzdötte ki a feudalizmussal szemben, és emelte a virágzás és jólét magas fokára. Ez voll első nagy világtörténelmi győzelme!

A szóbanforgó század fordulójában egy új eszme lépett fel: a szocializmus. A nagyipar és nagytőke kíméletlen előretörése hozta világra. Nyomában egy hatalmas proletariátus keletkezett, egy új alsóosztály, amellyel a régi polgári középosztály a maga babérjain pihenve, ellenségesen állott szemb. Velük a kapcsolatot megtalálni nem tudta, vagy nem akarta! Az egészséges „fel- és lemenő osztálymozgalom“ megszűnt. A társadalmi ellentétek két szembenálló elektromos kondenzátor csúcsaiban éleződtek ki: a polgárság a túlzásba vitt liberalizmus, az egoizmus, az érdekhajsza kondenzátorát telítette meg plusz elektromossággal; a munkásság viszont a mindent, ami egyéni, megsemmisíteni akaró univerzalista kollektív gondolat nevében, világba dobta a „proletárok egyesüljetek világforradalmat jelentő jelszavát“, s ezzel mínusz elektromossággal telítette a társadalom dinamógépét. Egy szikra, egy mozdulat, egy meggondolatlan cselekedet elégnek látszott, hogy a világraszóló detonáció bekövetkezzék.

A világforradalom előfeltételei adva voltak. Az evolúciót kereső konzervatív elemek kiegyenlítésre törekedtek. A kereszténység állt megint itt, mint a legnagyobb összefogó: szintetikus erő! Megteremtette a keresztényszocializmust. De a polgárság nagy rétegei (a túlzók, a már kevésbé józanok) ekkor már elfordultak a kereszténységtől is. Pusztán vallásnak tekintették. amelyet vasárnaponként az istentisztelet szorgalmas meghallgatásával, mint a barát az olvasóját, lepergethetik. Az ember intern ügyének. De megfeledkeztek róla, hogy a kereszténység egyben a világ legtökéletesebb világszemléletének isteni eredetű lelki szervezete is, és mint ilyen, az egész emberiség javának közös legnagyobb kincse. A kereszténység csak akkor válik gyakorlati kereszténységgé, ha a keresztény lélek egész gondolkodását, külső és belső életét - annak szabályai szerint állítja be. Ez nem történt meg. A gyakorlati kereszténység a XIX. században hanyatlott. Ez is faktum!

A polgárságnak egy másik, kevésbé túlzó, józanabb része - a fenyegető forradalommal szemben - más alapon kereste az evolúció útját. Politikai alapon: így teremtette meg a szociálpolitikát, amely a kapitalizmus és szocializmus közé állva - a társadalmi igazságot kereste. A tőke túlhajtásait lenyirbálta, a munkásosztály jólétét felemelte, a gazdasági életbe az önzés mellett az etika elveit bevezette. A XIX. század e téren nagy haladást mutatott. Ez is faktum!

A világforradalom nagy ütőkártyája: a társadalmi kérdés a fokozatos megoldás útjára terelődött. A polgári gondolatnak ez volt második nagy világtörténelmi győzelme. Egyben utolsó nagy erőfeszítése is a világ jólétének és virágzásának megmentésére!

Sajnos, ezt az erőfeszítést a polgárság már nem egységes fronton fejtette ki. Egyre nagyobb tömbök szakadoztak te róla. s mentek át - a volscusok táborába a szocializmus zászlói alá!

Ezután jött a világháború: vele a világforradalom praeludiuma.

A világháborúban az igazi legyőzött a polgári gondolat volt. Bukásával veszendőbe mentek azok az értékek is és azok az eszmények is, amelyeket eddig képviselt!

Tetejébe a polgárság kétfelé is hasadt! A kispolgárság otthagyta a szabadság zászlaját, s önnönmagának sírásójává szegődött! A forradalomhoz csatlakozott. A forradalmakat követő ellenforradalmakban a kispolgárság már nem a régi polgári nemes hagyományok zászlói alatt harcolt. Ezzel maga vesztette el -  a polgári gondolatot.

Egyelőre ez a helyzet.

Amit De Lolme Angliáról mondott - a történelmileg kialakult közéleti viszonyokra célozva, hogy: „ott minden másképp van, mint ahogy látszik“ -, áll Magyarországra nézve is, ugyancsak az ország történelmi sajátos képződésére tekintettel.

Magyarország sem maradhatott érzéketlen azzal az átalakulással szemben, amely Nyugatról jött, s amelyet ott a polgárság győzelme vezetett végig Az 1848-as forradalom megszüntette a feudalizmust. A vezetést a középosztálynak adta át. De nem a polgárságnak, mert Magyarország történelmi képződése folytán itt polgárság. mint a nemzeti élet hatékony, erős tényezője nem fejlődhetett ki.

Nekünk városi polgárságunk csak szórványosan volt. Nagy része idegen nyelvű és származású volt. Ez a polgárság, mint „történelmileg patinás“ osztály, nem tudott belehelyezkedni a magyar társadalom tagozódásába. Nyugaton a középosztály felfrissülésére régóta rendelkezésre álllak a városi polgárság erőtartalékai. Nálunk ez a felfrissülési folyamat csak tökéletlenül és töredékesen ment végbe. Ez a magyar középosztály elerőtlenedésenek egyik oka.

Az a nagy szellemi átalakulás, amely a XIX. század első felében már bontogatta szárnyait - itt a polgári rend nélkül indult meg. Az Idő Óramutatója nélkülük - sőt ellenük érkezett 1848-hoz!

Az elsatnyult, sőt idegen, s gondolkodásában csak részlegesen asszimilálódott polgárság a szabadságharcban, s az azt követő átalakulási korszakokban - a „statiszta“ szerepénél tovább nem jutott! A polgárság súlytalannak találtatott azzal a magyar köznemesi osztállyal szemben, amely páratlan önfeláldozással élére tudott állni annak a mozgalomnak, amely a nemesi előjogok eltörlésére vezetett. Ennek a súlytalanságnak következményeit viselnie kellett a kiegyezés utáni korszak alakulásában.

A városok, s azok polgárságának magyarosodása most már ugyan rohamosan indult meg. A történelmi „hiátusok“ pótlása sokszor mágikus erővel történik - legalább a felszínen! Ez volt itt is az eset! De ez már nem változtatott az alapvető rétegelhelyezkedéseken. A „művelt középosztályban“, amely a világháború előtt a vezetést gyakorolta, a polgárságnak csak alárendelt szerepe jutott. Ennek volt következménye, hogy az a középosztály (gentry), amely lassanként elveszítvén lába alól gazdasági bázisát, a városokba költözött, hogy ott hivatalt vállaljon - s ezzel elvesztette a vidéken is vezetőszerepét -, mert sem a polgárságból, sem az elszegényedett parasztságból nem kaphatta meg azt a regeneráló erőt, amelyre szüksége volt; így lassan, cseppenként elvérzett. Hivatalnoki osztállyá lett. Állást hajszolt, a mindenkori kormányoktól függött, és elhanyagolta vezetésre hivatott kötelességeit. Más osztály pedig nem állott rendelkezésre. Helyét semmi sem pótolta; leszámítva a selejtes elemekből kikerült új, születésénél fogva a demagógia felé hajló és kalandorságra hajlamos réteget, amely a közéletben - akár csak a népmesékben - „egy girhes csikón indult el szerencsét próbálni“. És legtöbbször célhoz is jutott.

Az ország ekkor a „jogkiterjesztés liberális korszakát“ élte! Volt itt elég osztály (vagy magát osztálynak kijátszó tömeg), amely a maga számára „több jogot követelt“. De egy sem akadt közülük, amely azok után a kötelességek után nyúlt volna, amelyeket a régi magyar történelmi középosztály (gentry) valamikor, önként oly példátlan áldozatkészséggel a vállára vett.

A világháború utáni helyzet a polgárság javára megváltozott. A városok komoly és gyors ütemű fejlődésnek indultak. A városi polgárságunk már komoly erőtartalékokat is tudott szolgáltatni a középosztály számára! Tiz-tizenöt évvel a háború után nem volt már utópia azt hinni, hogy ezekből a tartalékokból - kedvezőbb viszonyok között - megindulhat egy új regenerálódási folyamat, amely a gerinceroppant mai középosztályt felfrissíti, és új eszményekkel telíti.

Persze csak részben, mert ennek a polgárságnak teljes asszimilálódása csak a felszínen történt meg. A mélyebben fekvő rétegekben ez az újonnan feltörekvő középosztály még nem állotta ki a „nemzeti tűzkeresztséget". Felvette ugyan a felszín külső viseletét, de nem igazolta, hogy a külszínnel együtt felöltötte azt a „szőrcsuhát“ is - minden történelmi aszkézisével -, amelyet a régi történelmi magyar középosztály oly méltósággal tudott a magyar ruha alatt viselni.

Szóval volt már egy kezdetleges rezervoár. De ennek a rezervoárnak sokszor még zavaros vizét szűrő nélkül nem szívesen láttam volna a magyar középosztály kútforrásainak táplálásánál.

Így a középosztály felfrissülésére megmaradt még mindig a leggazdagabb rétegül az az osztály, amelyből a múltban is annyiszor és olyan jól merített: a parasztság. A háború utáni kor ilyen irányú kísérletet is tetr. Nem éppen szerencsésen fogta meg a dolgot, de erről most nem akarok beszélni!

A parasztságnak is egészséges vezetésre van szüksége. Komoly hivatását kötelességgel teljesíteni tudó olyan emelkedett lelkületű intelligenciára, amelynek gazdasági talaja egy jól megalapozott középosztály. Ez pedig hiányzott!

Hát igen. Itt térnek vissza gondolataim a szentistváni elgondoláshoz, melynek mai vetülete „gyenge középosztály és szegény parasztság".

Ezen változtatni kell, ha ennek az országnak a jövőjével komolyan kívánunk törődni.

Először a középosztály regenerálására volna szükség. Vegyük úgy, amint van; ma nincs magyar középosztályunk. Az az osztály, amely csak azért középosztály, mert történetesen a társadalmi kiegyensúlyozódás közepén áll - még nem középosztály! Az a polgárság, amely csak azért polgárság, mert se nem dzsentri, sem nem munkás - még nem polgárság. Az a parasztság, amely csak azért paraszt, mert földhözragadt szegénységben él, még nem parasztság. Ezekből nem indulhat ki egy egészséges osztálymozgalom!

 ★

A polgárságról volt szó. Beszéljünk erről!

Csak az a polgárság érték, amely a polgári gondolatnak áldozatkész hordozója. Csak az a polgárság, amely a társadalom gerincét viseli, az összes velejáró, önként vállalt kötelezettségekkel, követelheti a maga számára a társadalomban a vezetőszerepet, s az állam életében a maga eszményeinek teljes érvényesülését!

Sajnos, ilyen polgárságunk ma nincs. De megvan minden előfeltétele annak, hogy ilyet erős akarattal és elszántsággal kialakítani tudjunk. Itt kap a szentistváni gondolat uj tartalmat! És itt vár a polgárságra - nézetem szerint még egyszer a világtörténelemben vezető szerep!

Úgy gondolom, hogy a mai nehéz idők után, a megsokasodott gazdasági, szociális, állampoiitikai és pénzügyi terheket - ha nem akarunk egy európai összeomlást újra megélni - csak egy ilyen erős polgári osztály hazafias önfeláldozásával viselhetjük el.

Itt látom a magyar polgárság jövő államalkotó szerepének jövő kontúrjait kibontakozni.

A kérdés csak az, lesz-e hozzá ereje és hazafias eltökéltsége? Egy távolabbi kérdés: lesz-e hozzá még egyszer alkalma és módja?

Hiszem, hogy igen!

In Ujság [Újság], 18. évf., 77. szám (1942. április 5.), 17-18.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters