Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : ifj. Mikszáth Kálmán: Hagyomány, forradalom, korszellem (1936)

ifj. Mikszáth Kálmán: Hagyomány, forradalom, korszellem (1936)

  2021.04.27. 20:56

I.

Kevés nemzedéknek adatott meg olyan mértékben történelmi időket élni, mint a miénknek. Nagy tektonikus mozgások remegtetik meg a világot: az ember elvész a tömegek alatt; nem találja sem önmagát, sem eszményeit, amelyek eddig biztosan vezették útján. Amióta a bábeli torony épült, ekkora fogalomzavar még nem uralkodott. Soha még kor nem kedvezett így a végig nem gondolt elméletek, tartalmatlan jelszavak, a semmiben lógó doktrínák kialakulásának és elterjedésének. A világ vajúdik; szülni nem tud, csak szenvedni.


A káosz két pólus körül forog. A felvetett kérdés az: a világ haladása új vágányoka! keres-e, hogy átgázolhasson mindazon, amit eddig értéknek tartott; vagy pedig mindaz, ami ma történik, csak múló átmeneti jelenség, melynek lehiggadása után a történelmi haladás görbéje visszahajlik a régi világ rendszere felé? Így áll szemben a mai káoszban a hagyomány és forradalom. A kettő közt hatalmas szakadék tátong. Áthidalható-e egyáltalán? Mi mindennek kell beletemetkeznie, míg felette helyre áll az új világrend, amelynek ma még körvonalai sem mutatkoznak, hogy az emberiség a maga nagy valóságai körül megint nyugalmi állapotába kerüljön?

A világ feleletet vár ezekre a kérdésekre. Eddig azonban csak a bizonytalanság ad erre néma választ.

II.

A világra átmeneti, forrongással, helyi kirobbanásokkal túlhevített kor árnyéka vetődik. Ebben az árnyékban tenyészik a válság. Az emberi élet különböző síkjai szerint ez a válság más-más képet mutat a társadalomban, a gazdaságban, a politikában, az alkotmányos életben, a nemzetközi életben, az államok egymáshoz való viszonyában, és mindenütt felveti azt a kérdést: mi az, amit a hagyományból meg kell tartani, és mi az, amit a forradalomból el kell taposni, hogy az emberiség útját ismét az egészséges haladás és virágzás felé vigye.

A mai korszak tele van várakozással. Az ilyen korok az emberi gondolkodásra nézve mindig tanulságosak. A forrongó átalakulás óráiban a betegség kifejezésre hozza a szervek elváltozását; az erők eltolódása éles harci zajban tör ki; a felkavart egyensúly a társadalomban, a nemzetben és az emberiségben örvényeket hasít fel, amelyekben a lehetőségek a valósággal, a történelmi erők a felforgatás erőivel, az álképletek (simulacrumok) a dolgok igazi lényegével keverednek. Az ilyen idők alkalmasak annak a szellemi viviszekciónak keresztülvitelére, amely nélkül a haladás álutakra téved, a megindult mozgalom lecsúszik a valóságok talajáról: nem az eszményeket szolgálja, amelyek életre hívták, hanem önmagát: s ezzel elveszti jogosultságát az emberiség életének továbbvezetésére.

Az ilyen korszakok azok, amelyek erős korszellemet érlelnek meg, olyan korszellemet, amely az alkotó erőket összefogja, s hosszú időkre szóló fejlődés és virágzás alapjait megveti.

A mai idők legszembetűnőbb jellemzője, hogy ilyen korszellemet megteremteni nem tudott. Ami ma a korszellem töredékeiként egyik-másik országban jelentkezik, legfeljebb a politikai divat mértékét éri el. A korszellem eszmei egésze annak, amit egy kor alkotott, ami sorsát irányítja, a történelem szülőfészke, mozgatója és rugója. A korszellem nem mechanikus valami, nem is matematikai művelet, amely összefog divatos elméleteket és jelszavakat, hanem a korszellem él, a korszellem generációk munkája, és egyben generációk összefoglalója. A korszellem lassan készül. Soha még korszellem nem pattant ki, mint Minerva valamilyen Zeusz fájó fejéből. Ezt a distinkciót meg kell tenni, a korszellem és divat közt.

Ilyen korszellemről ma beszélni nem lehet. Az emberiség máskor is ment át forradalmakon: ilyen volt a reneszánsz, a reformáció, a francia forradalom. Ezeket a korszellem indította meg és vezette végig. Mikor a mozgalom megindult, a korszellem már készen állt kidolgozva a tudományban s a szellemi élet megnyilvánulásaiban. Mindenki tudta, hogy a forradalom mit akar, és mik [a] vezéreszméi.

Ma ellenben senki sem tudja, [hogy] a népek mit akarnak, és merre vezet a forradalom, amelynek közepében élünk. A tudomány és szellem legkiválóbb művelői épp oly passzív nézői az átalakulásnak, akárcsak maguk a tömegek és vezetőik: értetlenül és várakozóan állnak vele szemben.

Ennek egyik oka az is, hogy a mai kor túlzottan egzaktan és induktíven gondolkodik: a jelent úgy tekinti, mint ami önmagáért és önmagából van itt. Ez hiba. A szellemi, az sohasem tagadhatja meg elődjeit. A forradalom sohasem pótolhatja a hagyományt. A mai korszellem nem tud, és nem akar kapcsolatot találni a múlttal. Ezért nem tud megszületni. Ez a világ mai vajúdásának egyik oka.

III.

A világ forradalmi forrongása felveti a kérdést, hogy a régi világrend hagyományaiként mutatkozó liberális kapitalizmus és demokratikus szabadság rendszere meg tud-e birkózni azokkal a bajokkal, amelyek egyes országokban a forradalmi megmozdulások megindítói voltak?

A látszat mást mutat. A népek a diktatúrák felé haladnak, a szabadságot megszorítják, a gazdasági liberalizmustól a kötöttség felé vágyódnak, irányítás után kiáltanak, és forradalmat akarnak anélkül, hogy tudnák, mit érnek el ezzel. A világ képe azt mutatja, mintha a népek mindentől megcsömörlöttek volna, amit azelőtt jónak, nélkülözhetetlennek tartottak.

Éppen azt kell vizsgálnunk, mi ebből a látszat, és mi ebből a valóság?

Valójában minden ember lelkében él a vágy az elfásulásig fárasztó küzdelmek helyett egy olyan új életrend után, amely a szolidaritás elvén felépítve, kevesebb szabadsággal, de több gondoskodással ugyanazt az eredményt tudná számukra biztosítani, mint amit az erők szabad játéka csak nagy harcok és nagy kockázatok árán nyújthatott.

De nem kerget-e a világ ugyanakkor utópiákat, amikor erre az útra lép? Nem kiábrándulásokon kell megtanulnia, hogy végzetes dolog valamit lerombolni, aminek helyébe mást, jobbat állítani nem tud? Nem kell-e visszatérnie ahhoz az igazsághoz, hogy egyén és társaság az emberi élet két alapvető formája, melyek egyike sem lehet önmagában az élet kizárólagos szabályozója? A kettő örök küzdelemben van, s ha az egyik a másikat megsemmisíti, az pirruszi győzelem, mert ezzel önmagát is visszavetette a megsemmisülésbe. A korszakok történelmi iránytűje egyszer a szabadság felé, egyszer a megkötöttség felé hajlik, egyszer szétforgácsol, egyszer összefog, egyszer az egyén felé fordul, mint forrás felé, egyszer a tekintély felé, mint kormányzati erő felé, de sohasem igyekszik az egyiknek a megsemmisítésére a másiknak a rovására.

A forradalom és hagyomány szintézise az individualizmus és univerzalizmus szintézise. A mai korszellem ezt a szintézist nem tudja elvégezni. Ez a világ mai válságának másik oka.

IV.

A társadalmi és gazdasági válság, egyes országokban, mint politikai és alkotmányos válság jelentkezik.

A demokratikus parlamentáris hagyománnyal szemben itt a forradalom a diktatúrák létjogosultságát vitatja.

Semmi sem mutatja jobban a mi korunkban az egészséges korszellem hiányát, mint az, hogy ilyen válságról beszélni lehet. Csak egy tehetetlen, fáradt, tanácstalan korszellem keresheti a megoldás helyett a megoldás elodázásában a kor politikai bölcsességét.

A probléma gyökere itt is ugyanaz, mint a társadalmi és gazdasági válságnál. Az egyoldalúlag végiggondolt individuális, liberális felfogás áll szemben a másik oldalon a kényszerrel végrehajtott univerzalista felfogással. A különbség mindössze annyi, hogy ez alkalommal a hagyomány és forradalom uniformist cseréltek. A demokrácia jelenik meg a zabolátlan pártharcok és a tömegek forradalmi kilengéseinek képében, míg vele szemben a diktatúra a nyugalom, a rend, a kiegyensúlyozottság megtestesítőjeként szerepel. Ez fokozza a fogalomzavart, mely még az erős judiciumokat is megtévesztheti.

A demokrácia lényege a belső küzdelem. Ebben a küzdelemben nem mindig az erkölcsileg erősebb marad felül, hanem sokszor a durvaság és demagógia. Valójában azt látjuk, hogy a demokrácia ma csak művelt és emelkedett közszellemű államokban működik zavartalanul. Ez azonban nem ok arra, hogy a parlamentarizmus felett halálharangot kongassunk, mert azokat az értékeket, amelyeket a demokrata és parlamentarizmus a haladás, a szabadság gondolata, a jog és etika uralma érdekében, mint történelmi hagyományt ma egyedül képvisel, semmiféle diktatúrával pótolni nem lehet. A rabszolgák összefogása sehol sem lehet ország, legfeljebb bagne [fegyenctelep], ahol lehetnek fogháztartók és gályarabok, de nem államférfiak és a szó nemesebb értelemben vett állampolgárok. Minden országnak emelkedett közszellemre kell törekednie, mert ha ezt nem teszi, nem érdemes erre a névre. Nem ország, csak gyülevész tömeg, mely zablát és ostort kíván.

Diktatúra és anarchia csak látszólag ellentétes pólusok. Minden anarchistában egy elvetélt diktátort kell keresni, és minden diktatúra előbb-utóbb az anarchiában köt ki. Ez természetes. Mind a kettő a túlfeszített személyi gondolat kifejezője. Ezért mutat rokonságot a demagógiával is, mert a felelősséget nem igényli, és a tömegekkel csak azok szenvedélyei útján számol. És lelki rokonságot mutat azzal a demagógiával is, amely nem tűr más véleményt, és főképp nem tűr meg maga felett különbet. Hermadorost az efezusiak száműzték azzal, hogy senki se legyen közülük a legkülönb.

Egy másik jellemzője a diktatúrának, hogy a népfantáziát állandóan táplálnia kell. Ez csak a crescendot ismeri. A siker, még ha álsiker is, a diktatúránál azt a szerepet tölti be, amelyet az olaj a gépnél: ha kimarad, a gép megáll, és bekövetkezik a bukás.

A történelem sokszor ismerte a diktatúrát. Rómában az önzés megfékezésére s a veszedelemben a gyors cselekvés biztosítására a diktatúrához nyúltak. A középkorban Macchiavelli receptje szerint a diktatúra szokásos típussá vált. Az individualizmus felülkerekedése után a francia forradalom záró akkordjaképpen Napóleon teremtett diktatúrát. Arcole és Rivoli után egy nagy átfogó nemzeti gondolat szolgálatában, a «Gloire« fényében, egy általa naggyá emelt Franciaország azokat az eszményeket, amelyekkel jött, és amelyekkel megvalósítását tőle várta a történelem. Ez volt tragédiája: ezzel indult Waterloo is a bukás felé.

Vannak nyugati diktatúrák és Balkán-ízű diktatúrák. Az utóbbiak kicsinyes hatalmaskodások jegyében a diktatúrát kezelő hatalom büntető expedícióját jelzik azokkal szemben, akik gerincet hajtani nem hajlandók. Körülbelül azt a célt szolgálják, amit a gazda tesz akkor, amikor új szalmával borítja a régi trágyadombot, mely megfertőzi háza táját. Ebben időtartama is meg van adva: addig tart, míg az új szalma is elrothad a régi felett.

Az ilyen diktatúrák a történelem lidércálmainál többet nem jelentenek; hiátusok a történelem lapjain: legjobb, ha átlapozzuk őket.

Ugyanez áll azokra a diktatúrákra nézve is, amelyek azáltal jöttek létre, hogy a hatalom aranygyapjúját olyan Jázon kaparította kézbe, aki kicsiséginél fogva a történelem alkotmánykereteit lelkületével és szellemével betölteni nem tudja. Dühében, mint Caliban a tükröt, összetöri, nehogy kisterjedelműsége kitűnjön. Az ilyen diktatúrák már a kalandok körébe tartoznak, s amelyik nemzettel megtörténnek, annak gyászlapját képezi[k].

V.

Mi a válság nemzetközi megnyilvánulása? Az emberiség itt is új utakat keres, a nemzetközi viszonyoknak egyetemes kollektív rendezése irányában, a régi egyensúlyt biztosító hatalmi véd- és dacszövetségi rendszerektől eltérőleg.

Messze vezetne azokat az okokat felsorolni, amelyek a nemzeti államok megalakulása következtében a múlt század végén felkeltették az irredentizmus gondolatát. Az akkor uralkodó demokrácia jegyében az irredentizmus minden nemzetiség uralmát akarta biztosítani mindazok felett, akiket fajtestvéreinek ismert el. Ezeknek a törekvéseknek gyúfészke a Balkán volt és a régi Monarchia. Állandó háborús veszedelmet jelentettek ezek. Más nagy nemzetközi törekvések: a szlávság és a germánság előretörése fokozták ezt a veszedelmet. Az államok szövetségekben, titkos katonai konvenciókban és nagyarányú fegyverkezésben keresték biztonságukat. Addig keresték, míg végül is bekövetkezett az, ami elkerülhetetlen volt, a világháború.

A békekötésekben a győztes nemzetek azoknak az elméleteknek igyekeztek többé-kevésbé elfogadható formát adni, amelyek a nemzetek önrendelkezéséről, a nemzeti autonómiák megvalósítása érdekében keletkeztek. Nagy kultúr-, gazdasági-történelmi egységeket felbontottak, és faji alapon kis állammozaikokkal rakták tele Közép-Európa térképet. Ezek a kis mozaikok autarkiákra törekedtek, és a nemzetek közt fennálló magasabb kultúr-, gazdasági és történelmi kapcsolatokat a legbarbárabb faji harcok áldozatává dobták oda. Átnézték azt, hogy az állam nemcsak faji és nyelvi egység, nemcsak puszta uralom, hanem, hogy annak kötelessége arról is gondoskodni, hogy polgárainak emberi megélhetést és belső békét nyújtson. A nyelv és faj uralmából kiindulva a magasabbrendű kultúrát alárendelték az alacsonyabbnak, s az így megteremtett erkölcstelen status quót azzal igyekeztek fenntartani, hogy az egyik nemzetet meztelenre vekőztették, a másikat állig felfegyverezték; az egyik oldalon a nemzetközi kollaboraciónak hatalmas intézményét építették ki, a másik oldalon a legbarbárabb nyers erőszaknak nyitottak utat, amelynek segítségével végül is a silányabb, a primitívebb, az alantasabb, ha történetesen jobban válogatta meg barátait, zsarnokoskodott a különb, az értékesebb, a magasabbrendű felett.

A békeszerződések ortodoxiájával - mint fegyveres erőre támaszkodó hagyománnyal szemben - a forradalom, az igazságosság, a jog, az erkölcs nevében új rendezést és revíziót kíván. Olyan rendet kíván, amely le tudja vezetni a népek ádáz harcait az igazságos együttműködés útján; olyan rendet, amely a nemzetiségi elvet kisebbségek védelmével és a gazdasági, kultúr-, és történelmi egységek újjáalakításával tudja összeegyeztetni; olyan rendet, amely azt kívánja, hogy szűnjenek meg a kisemmizett és rabszolgaállamok, mert amíg ilyenek vannak, a béke csak ingatag és bizonytalan alapokon nyughat.

Az igazi haladást az emberi élet ezen a síkján nem a hagyomány, hanem a forradalom képviseli. Csak egy olyan rendezés hozhatja meg, amely új, tiszta lapot nyit az európai népek számára, a Párizs-környéki békék egész rendszerének likvidálásával.

Sajnos, talán itt állunk legmesszebb a tisztulástól. Nemzetközi téren még mindig az imperializmus uralkodik. A magasabb szempontokból vett együttműködés utópiánál egyébnek alig látszik. Sőt, az a valóságos infláció, amely új és még újabb véd- és dacszövetségekkel, konvenciókkal, a szerződések egész labirintusával szövi át a nemzetközi életet, erős visszaesést látszik mutatni abba a hatalmi rendszerbe, amely nemrég a világot katasztrófához vezette, és ma is egy új katasztrófa felé látszik kormányozni útját. És mégis, akármilyen sötét is a helyzetkép, nem lehet kétséges az, hogy a közös veszedelem felismerése több józanságot, több mérsékletet, több kötelességtudást, több idealizmust és békeszeretetet parancsol azokra a férfiakra, akiknek kezébe a jövő sorsa le van téve, egy jobb és boldogabb kor zálogául.

VI.

Azok a problémák, amelyekről szóltunk, a válság magyar vonatkozásaiban is fel vannak vetve nálunk is, hogy egy új világ van keletkezőben, amely új társadalmi, gazdasági és alkotmányos rendben likvidálni akarja és tudja mindazt, amit jót és értékeset elődeitől átvett, s melyet utódaira átörökíteni eddig kötelességének tartotta; azt is hirdetik, hogy a szabadság idejétmúlt antikvitás, melyet csak kegyeletből nem a zsibvásárra, hanem a múzeumi régiségtárba utalnak; vannak olyanok is, akik a múltat a hét főbűn egyik változatának, a hagyományt visszaesésnek, a forradalmat egy új megváltás égi szózatának tartják.

Azt is hirdetik, hogy az alkotmányos berendezések nehéz időkben azért nem állják meg helyüket, mert «ennek a nemzetnek az a fátuma, hogy nem áll amögé az egy okos ember mögé, akinek az akaratát követni kell«.

Ha az államférfiak fátumra hivatkoznak, az rendesen azt jelenti, hogy valamit rosszul csináltak. Mi láttunk államférfiakat igazán sorsdöntő időkben nagy és nehéz harcokat vívni meg - a háború előtt is és a háború után is -, de sohasem jutott eszükbe félretolni az alkotmányt. Ellenkezőleg, abba kapaszkodtak, mert innen merítettek erőt, mert tudták azt, hogy egy ember akarata, ereje, bölcsessége, még ha az korában a legnagyobb is, csak megsokszorozódik egy szabadon érző nép, szabad intézményeinek piedesztálján.

Végre is mi nem felejthetjük el, hogy a magyarság ma határain belül nem él együtt rendezett politikai életet, mint más, boldogabb népek fiai. Szétdarabolva, csak abban a lelki kötöttségben tud eszmeileg egybeolvadni, amelyet számára történelem, kultúra, hagyomány megteremtett. Ezeket a kapcsokat politikai divatból, hatalomszomjból, vagy a ki nem elégített hiúság ösztönzésére meglazítani több volna, mint bűn - végzetes ostobaság!

Nálunk a szociális probléma, a gazdasági probléma, az alkotmányos probléma és a revízió kérdése egy nagy eszmei egészben olvad össze: a magyar fennmaradás problémája a Duna-völgyben.

Ebben a síkban a magyar fennmaradás a Duna-völgyében alkotja a hagyomány erejét, a kis és méltatlan népek zsarnokoskodása a forradalom tényét.

Ha mi eldobjuk a szabadságot magunktól, ha sárba ejtjük a jog és politikai etika uralmát, ha tűrjük, bogy alkotmányos géniuszunk szárnyait a divat szerint megnyessék - akkor ez a politikai géniusz le fog hullani a viharban. De vele együtt hull a porba a Duna-völgyében a kis népek önrendelkezési joga, kultúrája, a jogeszmény és politikai etika uralma, mert ezt csak az a rendszer tudta és fogja tudni biztosítani, amelyet itten mi fejlesztettünk ki és tartottunk meg. Az a kisded csoport, amely a forradalom erejével szemben az alkotmányhű hagyományok átmentését tűzte zászlajára, hasonlatos ahhoz az utolsó római légióhoz, amelyben élt meg a régi nagyság szelleme, amikor a barbarizmus és civilizálatlanság előretörésével a harcot felvette: nem egy elsüllyedt világ eszményeiért harcolt, hanem a jövő egészséges útjainak tisztántartásáért szállt síkra.

*

In Országút, 2. évf., 4. szám (1936), 31-33.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters