Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Hermann Keyserling: Új világ születése (1926)

Hermann Keyserling: Új világ születése (1926)

  2021.04.27. 08:24

Bevezetés

Az utókor a kortársakat, amennyiben részük van az általános életben, mindig egy szellem gyermekeinek látja. Bármekkorák is a mindenkori különbségek és ellentétek: összetartoznak, mint egy magasabb egység komplementer részkifejezői. Amit tehát az utókor mindig újra felfedez, azt a jelen egyenesen megelőzheti. Így ezt a könyvet azzal az igénnyel vezetem be, hogy tartalma, amennyiben igaz és értékes, több mint személyes gondolkodásom terméke: részkifejezője az egy személyfeletti szellemi mozgalomnak.


Hogy ez a tétel általában hogyan értendő, azt ez a könyv első fejezeteiben maga is kifejti, azonkívül, némileg más szempontból, bevezetésem Berdjajev A történelem értelme című művéhez. Itt egészen határozott dologról akarok beszélni. Ha összehasonlítjuk egymással azokat a szellemeket, akiknek ez a kor bebizonyíthatóan történelmileg hatékony, eleven impulzusokat köszönhet, például Spenglert, Frobeniust, Freudot, Jungot, Couét, Bergsont, Le Bont, Lenint, Mussolinit, Wellset, Bernard Shawt, azt találjuk, hogy bármennyire különböznek is egymástól, bármilyen különböző területeken működnek és tevékenykednek is, egyszer mindegyikük azt is képviselte, amit a többiek, ha nem explicite, legalábbis implicite, mégpedig leginkább ott, ahol közvetlenül az ellentétet képviselte, mert ebben a polárisan elrendezett világban az ellentétek olyan szükségszerűen függenek össze, hogy aki valami határozott pozitívet állít, az tulajdonképpen ezzel egyidejűleg annak negatívját is állítja. Bizonyos, hogy a jövő tudósai ki fognak még egyszer mutatni olyan prioritásokat, amelyekről tanulmányaik objektumai nem is álmodnak. Több mint valószínű, hogy emellett olyan kölcsönzéseket fognak megállapítani, amelyek az élők között, ha valaha rájöttek volna, okvetlenül a legelkeseredettebb harcokat váltották volna ki. A valóságban úgy állnak a dolgok, hogy azok, akiknek valami új jut az eszébe, éppen olyan határozott értelmi összefüggésben állanak, mint amennyire a többiek hasonlítanak egymáshoz azonos műveltségük alapján. A természetben szellemi téren sincsen ugrás. Újító az az ember, aki egy adott kiindulópontból kis útrészletet test meg felfelé vagy előre. Aki korát megelőzte, az mindig csak néhány nemzedéket előzött meg, ami az összefüggésben nem tesz ki nagy különbséget, és iránya a múltban mindig elő volt készítve. Ezzel megdől az abszolút eredetiség puszta lehetősége. Ahhoz, hogy valaki újat tudjon mondani vagy tenni, ahhoz tudatosan vagy tudattalanul, de ismernie kell a meglévőt. Ezért azokon a területeken, amelyekre érvényes a haladás fogalma, eltekintve a legelső kezdetektől, senki sem alkotott újat, mielőtt tanult volna. Fiatal civilizációk, amelyek régiek keretén belül működnek, ezért nem teremtenek hosszú időkig újat, bármennyire tehetségesek is [a] képviselői. Ha azonban valaki felismeri vagy megtestesíti a lehetséges "új" alapját, semmi esetre sem képvisel kizárólag eredetit. Történelmi jelentőség esetében ehhez egy további tényező is járul: korát vagy az utókort egyedül az tudja vezetni, aki annyira közelfekvő dolgot képvisel, amit a többiek a maguk előfeltételeik alapján is belátnak, mert mindenki csak azt követi, aki a maga tudatlanjának céljait fejezi ki. Ezek a meggondolások most már nem csak azt értethetik meg, hogy egyugyanazon kor teremtő szellemei, valahányszor megfelelő tehetséggel egyugyanazon területek felé fordulnak, hasonlóhoz vagy értelmileg összefüggőhöz, hanem azt is, hogy arra kell jutniuk. Spengler alapeszméi nemcsak Frobeniusnak jutottak eszébe önállóan (és előbb), hanem tudom, hogy több más kutatónak is. Fasizmus és bolsevizmus, absztrakt [módon] szemlélve, különböző előjelekkel ugyanazt képviselik, és bizonyos, hogy ez a két sarkalatosan ellentétes mozgalom egymástól függetlenül, különböző gyökerekből fejlődött. Éppen így a couéizmus is egy különleges esete annak, amit én "értelem-megvalósulásnak" nevezek; "értelem-filozófiát" ma különböző filozófiai iskolák művelnek. Ebből következik, hogy a prioritás kérdése az élet szempontjából nem nagyon jelentős; ami valakinek eszébe jutott, az más valakinek is eszébe juthatott volna, de lehet, hogy valóban eszébe is jutott. Minden jelentőségét elveszti azonban, ha az ember tisztában van a következőkkel: senki sem képviselhet hatékonyan olyan dolgot, ami személyéhez nem illik, mert egy szellemi impulzus életereje egyedül a "kin", és nem a "min" múlik. Ezért mindenki csak olyan gondolatokkal teremthet életrevalót, amelyek [a] személyének megfelelnek. Ezek aztán kétségtelenül az övéi, akár neki magának jutottak eszébe, akár átvette őket, mert kitalálni és megérteni metafizikailag egyet jelentenek, előbbi előnye egyedül tapasztalati téren van, ahol minden "értelemnek" a metafizikumban van ideális helye. Hogy ez így van, azt minden nem-eredetin végzett ellenpróba bizonyítja. Az ilyen emberek plagizálhatnak ugyan a szó szoros értelmében és utánozhatnak, de elevenen hatni az idegen dologgal nem tudnak. Hiszen az idegenen keresztül mindig a magukét mondják, akár valami egészen sajátos módon félreértik az átvettet, akár megölik annak éltető szellemét azáltal, hogy egyedül lehetséges testüket rombolják szét, akár kiszakítják az egyest a helyes összefüggésből. Ezért sikerült olyan könnyen a későbbi kutatásoknak megállapítani a jelentős gondolatok tulajdonképpeni megteremtőit.

Ha tehát így a jelentős elméknél az eredetiség kérdése a szó szokásos értelmében lényegtelen, min alapszik akkor az egyes ember különleges jelentősége? A tehetségtől itt eltekinthetünk, ennek feltételezése magától értetődik. Értelmetlen dolog volna azt állítani, hogy tehetségtelenek is képesek rendkívüli teljesítményekre. Ha van az egyénnek különleges jelentősége, úgy ez az azon alapszik, hogy különleges beállítottságánál és képességeinél fogva a továbbfejlődés határozott, általános jelentőségű lehetőségeit a többieknél jobban ismeri fel, és gondolatokkal és tettekkel jobban is tudja azokat kifejezni, úgy hogy nagyjában az összesség egy szervének szerepét játssza. Történelmi nézőpontból így áll a dolog, és nem másképp, mert az egyes ember egyes volta magában véve nem bír értékkel másokra nézve. Csak a szemünkkel látunk, csak a fülünkkel hallunk. Ebből azonban az is következik, hogy a jelentőség egyértelműleg kapcsolódik azon terület határaihoz, amelyet egy határozott szerv segítségével fogunk fel és befolyásolhatunk, és ezáltal saját képességünk határainak helyes megismeréséhez. Mivel a tehetségek közül csak kevesen ismerik fel helyesen "tevékenységük természetes körét", csak nagyon kevés számottevő ember van a történelemben, aminek oka nem abban keresendő, hogy a tehetségek talán túlságosan egyoldalúak. Amennyiben többre vagy másra vállalkoznak, mint ami bennük van, saját maguk korlátozzák teremtő lehetőségüket, mert egy képesség produktivitása teljesen a személyiség magjára és az általa felfogott környező világra irányuló helyes beállítottságon nyugszik. Természetszerűleg mindenki egyoldalú, mert senki sem egyformán ügyes mindenben, és minden fény csak korrelatív árnyékát veti. Ha azonban valaki helyesen ismeri fel képességének határait, és úgy állítja be magát, hogy csak azokból az előfeltételekből kiindulva alkot, amelyek felett valóban és hatékonyan uralkodik, akkor olyan viszonyba kerül az emberi közösséggel, mint a szem a testtel, és tulajdonképpen nem is lehet, hogy ne végezzen mindenki számára értékes és serkentő munkát. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy nemcsak a legtöbb alkotó, hanem főleg a legeslegtöbb kritikus is félreismeri ezt a tényállást. Ezek - úgy látszik - egyáltalában semmit sem tudnak arról az elemi igazságról, hogy [a] lehetőségek és határok szervesen összefüggenek egymással, hogy például a befelé forduló ember nem tud kifelé közvetlenül hatást gyakorolni, mert képessége átélést, és nem kifejezést feltételez, és megfordítva, a kifelé forduló azt, amit magában átél, akarja átvinni a többiekre, és éppen ezért az számára nem abban a mértékben és értelemben élmény, de hogy azért ez a két dolog egyforma mélyen gyökerezhetik. Épp így nélkülözik azt az elemi belátást, hogy a közösségben csak a pozitív számít, amiért nem csak értelmetlen, hanem hiányos felelősségérzet jele is, ha azoknál a ritka elméknél, akiknek egyáltalában van lényeges adnivalójuk, mindig csak azt hangsúlyozzák, aminek teljesítésére nem képesek. Ezáltal pozitív hatásukat csökkentik.

Ezekből az általános meggondolásokból folyik az itt következő vizsgálódás különleges jellege. Miután egész életemben folyton azon voltam, hogy tevékenységem természetes körét helyesen ismerjem fel, és ezen belül azután helyesen állítsam be magam, azt hiszem, ma már ott tartok, hogy nagy általánosságban azt képviselem, ami valóban vagyok, és a dolgokat csak abban a perspektívában szemlélem és mutatom, amelynek valóban ura vagyok. Ezért úgy gondolom, hogy a közösséget mint szerv szolgálhatom. De csak egy szerv vagyok a többi között, és ezért csak bizonyos dolgokat vagyok képes úgy felfogni, hogy feladatomnak tarthassam azokat másnak megmutatni. Ennek a munkának a történelem és kultúra pszichológiai alapjai képezik tárgyát. Ezért szükségszerűen sokáig ugyanazon az útvonalakon halad, mint Spengler, Frobenius és Jung. Másrészről azonban alig találok alkalmat, és ha igen, akkor is csak mellékesen, hogy ezen szerzők különleges felfogásával foglalkozzam, mert az én problémámhoz nincs szükség az ő kérdéseik eldöntésére. Azonkívül nem is érzem magam hivatva tulajdonképpeni állásfoglalásra, mert hiányzik belőlem a kultúrmorfológusok és lélekpaleontológusok sajátképpeni tehetsége, és akiből ez hiányzik, annak kritikája éppen ezen a területen nem lehet mérvadó. Kérdésem nem is kívánja az eugenetikai és a fajprobléma tárgyalását. Hogy azonban mennyire nem ismerem félre ezeknek nagy fontosságát, bizonyítja a Házasság Könyvében megjelent értekezésem A helyes hitvesválasztásról. De azok a szempontok, amelyekhez megoldásuk vezet, semmit sem változtatnak megállapításaim érvényességén, amennyiben azok helyesek. Itt éppen ezek a primer jelentőségűek, amiért is a fajhigiénikusnak, ha jó eredményt akar elérni, ezekhez kell majd igazodnia. Kérdésem végül nem kívánja a sorssal való foglalkozást sem a kozmikus-asztrológiai előre elhatározottság értelmében. Bármennyire beigazolódik is e fogalom realitása, a kauzális sorok és lehető célkitűzések, amelyeket képviselek, mégis fennállanak, azok a fátum határozott koordinátáinak értelmében, ezek mint a megvalósulásnak a Jó felé vezető útjai. Itt kizárólag csak ezzel foglalkozom, ami úgy viszonylik értelmemhez, mint a látás a szemhez. Megismerésem területe az összvalóság egy különleges oldala, az értelem - vagy a logosz-oldal. Amit értelemnek neveznek, az, mint alkotó princípium, minden körülmények között az élet alapjául szolgál, akár kollektív pszichológiailag, morfológiailag, fajbiológiailag vagy asztrológiailag, akár másképpen közelíthető meg legjobban a mindenkori tényállás. Ha helyesen fogom fel, úgy felfogásom ezen diszciplínák minden megállapításának helyességétől függetlenül is érvényes. Azután meg képességeimnél fogva nem is vagyok tudós vagy teoretikus. Az értelem megragadása, legsajátosabb képességem, amint azt az utolsó fejezet pontosabban megokolja, független minden teoretizálástól, és keresztülvágja magát minden lehető tényálláson. Itt különben is csak előkészítő foka az értelem lehető megvalósulásának. Ezzel a fődologhoz jutottunk. Bármennyire képes vagyok is befelé forduló kontemplatív beállításra, itt prometheikus, és nem epimetheikus, nem pathikus, hanem alkotó beállításban írok, itt nem a kozmikus sorson van a hangsúly, amelynek jelentősége előttem többet nyom a latban, mint a legtöbb ember előtt a személyes élmény, hanem az emberi szabadságon. Nem azért írok, hogy megrajzoljam, hogy mi van, vagy mi lehet, hanem hogy az legyen, ami a lehető legjobb. Mégpedig történelmi értelemben véve. Ebben a tekintetben bizonyos fokig mint államférfi írok. Csak a nagy összefüggések és az emberiség nagy céljai fontosak előttem. Ezért az egyes problémáját itt csak annyiban tárgyalom, amennyiben az emberiség megújhodásának célja csak az egyeseken keresztül érhető el, mert a szükséges kiindulási pont a lélek mélyén van. Aki erre szememre hányja, hogy nem méltányolom kellőképpen az egyest saját magáért, annak teljesen igaza van, de gondolja csak meg, hogy nem volt még olyan hadvezér, aki csatát nyert volna, ha csak az egyest tartotta [volna] szem előtt, nem pedig az egész nép győzelmét, és hogy a hadvezéri és a lelkészi hajlam csak bizonyos fokig függ össze egymással. Megkíséreltem ebben a munkában, hogy csak azokon a területeken kutassak, amelyek képességeimnek megfelelnek, és hogy szigorúan azok között a határok között maradjak, amelyeket az alapvető praktikus probléma felállítása von meg.

Aki tehát ettől a könyvtől vár valamit - miért is olvasná különben? -, az hagyja jóvá lehető jelentőségének célirányos határait. Ne kívánjon narancsot az almafától. Ha azonban elfogadja, hogy lehetséges ilyen probléma, és ha elfogadja azt a munkahipotézist, hogy az a mód, ahogy én látom és kezelem a dolgokat, szervül szolgálhat saját élete számára, akkor, meg vagyok győződve róla, [hogy] fáradsága nem marad jutalmazatlanul. Ha pedig abból indul ki, hogy csak azért törekszem a lehető legszélesebb logikára, mert a megértés megváltoztatja az állapotot, és hogy elméleteim nem öncélt szolgálnak, hanem egyedül csak arra valók, hogy az adott valóság értelmét az ész számára hozzáférhetővé tegyék, és ezáltal előkészítsék az utat a mélyebb értelem gyakorlati megvalósulására, akkor ez a könyv személyesen is előbbre fogja vinni. Téves probléma-felállítások tárgytalanná válnak, és ezáltal erők szabadulnak fel benne. Természetesen ehhez a könyvet elejétől végig kell olvasnia, a helyes sorrendben. Ez a sorrend lélektani meggondolásokból adódott. Először megmutatom a jövendő kultúrájának útját, azután megvilágítom az új állapot értelmét, amelybe a mai fejlődésnek sorsszerűen bele kell torkollnia. Ezután megszabom a helyes fejlődés fogalmát általában, amikor is élesen elhatárolom a szabad iniciatíva szerepét a magától-levéstől. Végül, miután a különleges megvilágítása előkészítette az alapvető dolog megértését, meghatározom a teremtő gondolkodás módját és jelentőségét általában, amelyet ezután mindenki maga gyakorolhat. 

Végül arra akarok még rámutatni, hogy ez a könyv két másikkal együtt egy periódus terméke. Aki teljesen meg akar érteni, ne mulassza el olvasni azokat is. Az Emberek mint jelképek, amelyben többek között Spengler példáján a jövendölés lehetőségének, és Jézusén a mágikus hatás értelmét világítom meg, még 1927 tavaszán jelenik meg, az Újjászületés pedig, amely egész gondolkodásom és alkotásom, és ezzel együtt e könyvnek is metafizikai előfeltételeit dolgozza ki, ősszel.

Juhász Andor fordítása

*

In Keyserling: Új világ születése. Révai Kiadás, Budapest, 1926, 17-31.    

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters