A természetben semmi sem éles, mereven körülhatárolt és kizárólagos. Táj és népesség, műveltség és polgárosultság, haza és állam nagyobbrészt ismeretlen biológiai és szimbiotikus folyamatokban, valamennyien együtt fejlődtek a mai földrajzi arculatba, és ettől a folyamattól lehetetlen különválasztani a tervszerű szervező munkát, mely az állam képében mindig erősebb vonásokkal jelenik meg. Hiszen az okszerű szervező munka is általában a fejlődés természeti alapjaihoz idomítja magát, s így lényegében időjelenség, mely a fejlődés ütemét gyorsítja, és különös védelmi jelenség, mely a természetes fejlődést biztosítani törekszik. A történelem mindkét felfogásnak igazat látszik adni, mert az államok élete valóban olyan, mint a nagy organizmusoké, de igazat ad a másiknak is, mert az elpusztult állam széthullott részeiből újra úgy állítható össze, mint egy mechanikai gépszerkezet.

A mai magyar állami vonalvezetés a legtöbb bírálatot bizonyosan a gazdasági életet irányító intézkedések miatt kapja, de más államoké is. A népességnek ősfoglalkozásokból élő többsége erőteljesen hangsúlyozni is igyekszik az állam agrárjellegét, ami az ország felosztása óta a réginél szembetűnőbb lett, bár az is kétségtelen, hogy esztendőnként rohamosan gyengül. De amikor a népességnek egy foglalkozási csoportba tartozó része, még akkor is, ha az a túlnyomó többség lenne, a maga külön gazdasági érdekeinek képviseletét és az államot azonosítani törekszik, akkor külön állameszmét képvisel a többivel, mint kisebbséggel szemben. Ebben már érvényre jut a gazdasági állam eszméje.

A gazdasági eszme a XX. század politikai életében gyors léptekkel halad előre. Nem lehet szemet hunyni a valóság előtt, hogy a magyar királyság népességének igen nagy tömegei is az államban a nyelvnemzet öncélú organizmusa mellett a népjólét mechanizmusát látják. De a kettőnek eltérő térszíni igényei vannak. A gazdasági jelleg megállapítása és a gazdasági tényezők politikai szerepének tárgyalása a földrajzban sok kérdést vet fel. Közöttük a legfőbbek a gazdasági állami térigény, az önellátás, a belső gazdasági egyensúly, az állam gazdasági ereje, a gazdasági tényezők külpolitikai hatásai.

A gazdasági állam térigénye minden más jellegű államétól különbözik, mert egy meghatározott törzsterület gazdagodását tekinti legfőbb céljának. Másrészt kétségtelen, hogy a gazdagodás és a terület mennyisége egyenes arányban vannak egymással, úgyhogy a népjólét a területmennyiségtől függ. Valóban az államterületek állandóan növekednek, úgyhogy az egyetemes földleírások évszázadról-évszázadra kisebb számú és nagyobb területű államokról számolnak be. Salisbury-től származó megállapítás és jóslat szerint a nagy államok felfalják a kicsiket. Gazdasági szempontokból kiindulva sokan egyenesen tagadják a kis államok létjogosultságát, bennük középkori maradványokat látnak, melyek az egyetemes népjólétet korlátozzák fejlődésében. Nagy-Britannia példájára hivatkoznak, ahol a vezető törzsállam gazdagodása nem akadályozta meg a hozzá kapcsolt, világbirodalommá egyesített területek népjólétének erős emelkedését, s a gazdasági állameszmének minden más törekvést maga alá gyűrő erejét. A brit világbirodalom magába olvasztott minden beolvasztható területet, és tengeri őrállomásaival valósággal ellenőrzés alá helyezte az egész világot. Térigénye tehát korlátlanabbnak látszik a korábbi világbirodalmak bármelyikénél. Európa partjai előtt hat ilyen űrállomása a Shetland-szigetektől Ciprusig egyértelmű volt egész Európa tengeri zárlatának lehetőségével. A világháború előtt Európa területének 93,1%-a már az akkor 287.000 km² terjedelmű Itáliánál nagyobb államterületek tartozéka volt. A Monarchia felosztása, kis államok felállítása nem jelentett megszakadást a folyamatban, mert ez csupán egy nagyhatalom szerkezetének szétbontását jelentette a nagyhatalmak versengésének eredményeképpen.

Az államok védik területük épségét és létüket. De a gazdasági érdekek túlnőnek rajtuk. Nemzetközi egyezmények, a világposta, a nemzetközi vasútegylet, maga a Népszövetség, kiilöncélú állami szövetségek már gyenge szálakkal összefonják az államterületeket. Mindezek a magyar királyságra is kihatnak. Több fejezetben kifejtettük, hogy nemcsak az ezer év alatt kifejlődött, egységessé összeforrt népességi alkat, hanem a gazdasági érdek is Magyarországot egyetlen közösséggé tette. A gazdasági eszme itt földrajzi alapjainál fogva erősebb követelője az állami közösségnek minden történelmi, műveltségi és polgárosultsági hagyománynál. Az egységet maga az országos népjólét kívánja.

Ma már Magyar Földrajzot nem lehet írni sem a Bodrogtól a Dráváig, sem a Kárpátoktól az Adriáig jelszóval. A legelzártabb állam sem éli a maga külön életét. A Földön hét gazdasági nagyterület van kialakulóban, és ha azok egyes államai ápolják is régi, hagyományos eszméiket, a valóságban államéletüket és politikai állásfoglalásaikat mindennél erősebben a gazdasági érdek irányítja. Hovatovább nem a fegyveres erő dönti el a küzdelmeket, hanem a világgazdasági fejlődés követelménye. Míg régebben egy dinasztiáért indultak harcba a népek, a jövőben ezt, ha nyílt szóval nem is, benzinért és gumiért fogják tenni. Már a világháború okai között is bőven szerepel az irodalomban a lotaringiai vasérctől a szerb sertésig, a német hajóstársaságok versenyétől az amerikai hitelekig elég gazdasági feszültség. Amennyire újak ezek a XX. század elején, valószínű, hogy nyíltan főhelyre fognak kerülni a század végéig. Térszíni tekintetben a hét gazdasági nagy terület közül egy, a 40 millió km² terjedelmű brit gazdasági egység annyiban sajátságos alkatú, hogy aránylag kisterületű törzsállamától óceáni elkülönültségben van két különálló birodalma, az Indiai-óceánt körülölelő birodalom a Nigertől a Csendes-óceánig és az észak-amerikai. Ennek a birodalomnak tehát már nem egy földségen gyökerezés a jellege, hanem kiterjed az egész Földre. A többi hat mindegyike olyan zárt terület, melyeket a gazdasági érdek közössége egybekapcsol ugyan máris, de ez a kapcsolat határozott, és állandó politikai szerkezetet még nem alkot. Legközelebb áll a közös politikai szerkezet kiépüléséhez az eurázsiai nagy lapály területe, mert annak 25 millió km² területéből 21 milliót az Orosz birodalom foglal el. A harmadik a dél-amerikai nagy terület, mely 18 millió km² terjedelmű, de ma még vezető állama nincs. A negyedik és ötödik helyet egyenként mintegy 15 millió km² terjedelemmel az európai és kelet-ázsiai nagy területek foglalják el, melyek közül az elsőben ma több nagy- és középhatalom sok kis állammal együttesen keresi a gazdasági érvényesülés közös útját, a másodikban ellenben Japán vezető és irányító szerepe mindig nagyobb erővel bontakozik ki. A hatodik nagy terület az Unióé Közép-Amerikával.

A magyar királyság a maga 90.000 km²-ével tehát az európai nagy gazdasági érdekközösségnek alig 166-od része. Világpiaci szereplése ennek az adottságnak hatása alól ki nem bújhat. Az a gazdaságpolitikai nagy terület, melynek a mai államterület igen parányi része, alakjában és helyzetében a Római birodalom kibővült utódja, annak egysége és központja nélkül, de részeinek a réginél aránytalanul erősebb forgalmi összetapadásaival.

Az sem közömbös a magyar királyság gazdaságpolitikai helyzetére, hogy az európai nagy terület négy államának olyan gyarmatbirodalmaik vannak, melyek más gazdasági érdekközösségek nagy területeinek tartozékai. Mint ilyenek kényszerűen simulnak a Brit birodalomhoz, abban minden irányban, főképpen védelemben támasztékot keresve, s ezzel, akármennyire ellentmond ennek a látszat, földrajzi értelemben függőségben vannak a Brit birodalomtól. Különösen a francia és hollandi kelet-ázsiai birtokok, önmagukban hatalmas birodalmak, veszélyeztetett helyzete kényszerít erre, míg a portugál és olasz gyarmatbirodalmak sokkal szabadabbak. A Brit birodalom és Európa így erősen összekovácsolódnak, ami könnyen szilárdabb alakot is ölthet az érdekek további közössége által. Az azonban kétségtelen, hogy Európa gazdasági nagy területe, mely a Barents-tengertől Szudánig és a Germán-tengertől Mezopotámiáig terjed, de át van szőve a Brit birodalom zsinórjaival és megrakva őrállomásaival, két gazdaságpolitikai részt alakít ki. Egy elő-európai gyarmatos államokból álló részt, melynek tagjai, ha különböző mértékben és eredménnyel vettek is részt a gyarmatosításban, Norvégiától Görögországig megszakítás nélkül terjednek, és egy belső-európai részt, Finnországtól Törökországig terjedve, melyeknek gazdaságpolitikcai vonalvezetésére erősen kihat az a tény, hogy a gyarmataik és ilyenek szerzésére irányuló szándékaik nincsenek. Nem lehet elhaladni itt azon látszat mellett, ami mögött mélyebb erők is vannak, hogy Belső-Európa államai itt szemben állanak Elő-Európa államaival a gazdasági érdekek nagy csoportjában, valamint amellett, hogy Belső-Európa államai gyarmatokra igényt sem tartottak, vagy ha ezt tették, azt nem a kellő időpontban, hanem későn, és kevés sikerrel tették. Ebben is közös a sorsuk és állapotuk.

A gazdasági nagy területeken belül az egyes államoknak vannak külön érdekeik is, melyeket helyzetük irányít. Minél kisebb az államterületük, annál határozottabb valamilyen jellegük. A foglalkozási főcsoportok szerint történő osztályozásban feltűnik Elő-Európa és Észak-Amerika keleti államterületeinek ipari-kereskedelmi jellege, mely elsősorban óriási ipari nyersanyag- és tápanyagbehozatalában mutatkozik. Ez a közös jelleg közel hozza egymáshoz a Brit birodalmat, az Uniót és Európa államai közül még néhányat, főleg a Német birodalmat, Ausztriát, Belgiumot, Hollandiát, Itáliát, a cseh államot és a Francia birodalmat. Európa többi államai ezáltal nagyon a háttérbe szorulnak, egyrészt tápanyagszállító, másrészt egyszerű fogyasztópiac szerepet nyernek. De keleten Japán is erős léptekkel halad az ilyen, ipari-kereskedelmi jelleg felé, úgyhogy két hatalmas megszakítással egy földrajzi szélességi körön gyűrű alakul ki belőlük. A magyar királyság az egyik megszakítás, hézag nyugati legvégén van, szinte beékelődve a cseh, ausztriai és észak-itáliai ipari-kereskedelmi tájak közé, ami erős szálakkal kapcsolja azokhoz.

Az ipari-kereskedelmi jellegű államterületekhez sok hasonlóságot mutatnak a főképpen bányászjellegűek. Szén és vasérc nagy szerepet játszott, sőt az alappillért jelentette az ipari-kereskedelmi jelleg kibontakozásában, de az ilyen államterületeken kívül is vannak különleges és a nagy ipari-kereskedelmi államokat kiegészítő, ipari nyersanyagot termelő államterületek. Az Atlasz-országok, a dél-amerikai nyugati államok, Dél-Afrika, sőt a svéd állam is a bányaállamok csoportjába tartoznak. Az Egyenlítő övében az ültetvényes gazdálkodás az uralkodó az államterületek arculatán. Közép- és Észak-Ázsia, tehát az orosz államterület nagyobbik fele túlnyomóan állattenyésztő jellegű, s ilyen Ausztrália, Afrikának nagy része, Dél-Amerika déli fele és Észak-Amerika északnyugati harmada is. Az ekeföldes államterületek pedig négy csoportra oszlanak, melyek közül három (Észak-Amerika, Európa és Kína) az északi, a negyedik, a dél-amerikai, a déli mérsékelt éghajlati övön van, tehát egymástól valamennyi igen nagy távolságban.

Íme, a Föld a felszíne a hét gazdaságpolitikai területegységen szétterülő 17 termelésterületet mutat, melyek öt alapidomba sorakoznak. Ehhez a bonyolult szerkezethez kell ma alkalmazkodnia minden államnak, mert a szerkezet egyetlen nagy gépezet. Földrajzi szemléletben ezt az egységes óriásgépezetet szabad munkájában az államok ellenőrzik, és részüzemként vezetik saját államterületük gazdasági életét. Nyilvánvaló tehát, hogy bármilyen állameszme egyesítse államhűségben a népességet, egyéb jellemvonásai mellett minden államnak gazdasági állammá kell átszerveződnie, ha az óriásgépezetben munkafeladatát sikeresen, mégpedig népessége jólétének megóvásával akarja elvégezni. Az állami mindenhatóság, a gazdasági életnek az állam által való részletes ellenőrzése és irányítása, valamint az államterületi gazdaságpolitikai egységnek kifelé való állami képviselete a gazdasági világgépezet természetszerű követelménye lelt. Ezt nem a világháború következményei okozták, hanem a huszadik század polgárosodásának fejlődése, ami a mai állapotot, az állami egységekként való kényszergazdálkodást és tervgazdálkodást akkor is előidézte volna, ha sok állam nem ment volna át a világháború ilyen iskoláján.

Az előbbi áttekintésből is kitűnik, hogy a magyar királyság gazdasági gépezetében az első helyet a mezőgazdasági termelés foglalja el. De már itt le kell szögeznünk azt a tényt, hogy ez az első hely távolról sem jelent ma már olyan túlsúlyt, mely akár a királyságnak, akár az országnak a mezőgazdasági jelleget megadná. Azonkívül rá kell mutatnunk a fejlődés útjára, az ipar-kereskedelmi előrehaladás rohamos lépéseire is, ami azt árulja el, hogy a mezőgazdasági elsőbbség megszűnőben van, s így ennek a foglalkozási ágnak egyenrangú részként kell a többiek sorába hátra állnia. Ez egymagában abból is kitűnik, hogy az általános népsűrűség a 100 fölé emelkedett, már pedig a mérsékelt éghajlati övön belföldi helyzetű és tisztán mezőgazdasági termelésre beállított állam a 60-as népsűrűség fölé érni alig tudhat. Ami a királyság területén 60 fölött van, az annak az összetett gazdasági szerkezetnek eredménye, mely ma már Magyarország jellemvonása. Tüzetesebb vizsgálat nélkül, tisztán az adott helyzetben való népsűrűségből következtetéssel is meg kell állapítani, hogy a mezőgazdaság szerepe a gazdasági államban úgy aránylik a többiekhez, mint 6:4. Szívében a másfélmilliós nagyváros egyébként is kétségtelenül elárulja, hogy ez a becslés csak túlságos magas lehet. Más fejezetünkben kifejtettük, hogy olyan nagy Budapestnek és a környező államterületnek az aránytalansága, hogy kettejük közölt a Thünen-gyűrűk értelmében a mezőgazdaság alárendeltsége inkább szembetűnő, mint fordítva. A mezőgazdaság a földrajzi adottságok meglévő keretében, ha nem is érte el fejlődésének lehetséges legmagasabb szintjét, az ipar-kereskedelmi fejlődés ütemével lépést tartani nem tudhat. A nagyholdankénti 7 mm termésátlag a búzatermelésben alig fokozható. A műtrágyázáshoz fűzött remények nem válhatnak be, mert az ország búzavidékeinek kevés és rendszertelen csapadéka azt megakadályozza. A külterjes gazdálkodás tehát általában kényszerűség, nem pedig a polgárosultság állapotának következménye.

Mezőgazdasági irányban való további fejlődés természetesen be fog következni. Még mindig sok a parlagnak tekinthető terület, vizes földek és szikesek. Belterjes gazdálkodással, főleg kertes műveléssel az általános hozam még növelhető. Öntözésberendezésekkel az Alföld közepén nagy terület tehető magasabb értékűvé. Ezek azonban már nagy munkával járnak, és a földjükbe befektetett nagy tőke világgazdasági szempontból már csak igen gyenge kamatozást hozhat, bármily nagy értékük legyen az ország önellátásában. Világgazdasági szempontból Magyarország egészében máris megszűnt a régi búzaország lenni. A mezőgazdasági és ipar-kereskedelmi gazdálkodás kevert területe lett, mellyé földrajzi helyzete tette, az a tény, hogy Európa kétféle részének határsávján van. Ezen változtatni nem lehet, de nem is áll az az ország érdekében. Az állam mezőgazdasági népessége erőben és súlyban, méretben mindenképen növekedett, és tovább is növekedik, de mellette a megerősödött ipar-kereskedelem ezt olyan gyorsan tette, hogy erőben a mezőgazdaságot elérte. A mezőgazdasági népességnek azzal a ténnyel meg kell alkudnia, hogy ma már nem egymagában alkotja az állampolgárságot, hogy egyenrangú társat kapott az ipar-kereskedelmi népességben. Ez az ipar-kereskedelmi népesség pótolja a mezőgazdaságnak elvesztett világpiaci állását, és ez biztosítja további fejlődését is. Az magától értetődik, hogy a kölcsönhatás csak egyenrangúságban okozhat fejlődést, és az ipar-kereskedelmi népességtől az államéletben kívánni nem lehet, hogy a mezőgazdasági népesség számszerű többségének magát alávesse. Ez a gazdasági államnak mai jellege, a kevert gazdálkodás egyensúlya, a mezőgazdasági és ipar-kereskedelmi izosztázia.

A népességnek történelmi rétegekből való összeolvadásához hasonlóan rakódtak egymásba a foglalkozási rendek is, úgyhogy az ősfoglalkozási rendre újabbak települtek. A történelemben a rendek kasztokat jelentettek, és nagyon jól jellemzi a mai gazdasági államot az, hogy a foglalkozási csoportok most így nevezik magukat, s a „karok és rendek“ helyébe már paraszti és iparos rendek, sőt a nyelvhasználatban is, orvosi rend alakultak. A foglalkozások rendi képviselete a szomszédos Ausztriában már bevonult az államéletbe, és, ha talán csak átmenetileg is, de szerkezeti alapelemmé lett már. Minél inkább ilyen, tehát gazdasági irányba halad az államélet, annál inkább jutnak érvényre a földfelszín természeti erői, s így az állam arcképének megfestésében annál több szerepe lesz a földrajznak.

Magyarország történelmi ősrendje a pásztorság. Pannóniát a rómaiak glandifera-nak, makkosnak nevezték, s ebben bizonyosan nem csak a növényföldrajzi sajátosság, az itáliai szemnek annyira feltűnő tölgyerdők nyertek megjelölést, hanem a sertéstenyésztés nagy gazdasági szerepe is. A római adóügyi földosztályozás legelőerdei, a favágóerdők, a rét és szántó mellett külön helyet foglalnak el a makkos-erdők. A pécsváradi apátság alapításakor ott tizenhárom juhász, három kanász, három lovász a szolganép aránya (1015), a csatári monostor mellett 1660 juh, 220 sertés, 209 lő, 200 marha az állatállomány (1137). Az állattenyésztés világpiaci szempontból a vasútépítésig mindig első helyen állott, ha látszólag néha háttérbe is szorította a két érchegység aranya, ezüstje, reze és a XVIII. század második fele óta a gabona, bor és dohány. (Például 1770 körül a kivitelben az állattenyésztés négy, gabona három, bor 1/2, dohány 1/2 millió forint értékű volt.)

Tanulságos Magyarország és a vele szomszédos nyugati országok gazdasági jellegének átváltozása. Ugyanakkor, mikor Magyarország búza-országgá alakult át, az Alpok egyoldalú marhatenyésztés területe lett. Svájc ma már alig nyolcheti lisztszükségletét tudja saját terméséből fedezni, és 1850 óta gabonabevitele 1-2 millió mm-ról 7 millióra emelkedett.

Az 1787-i összeírás foglalkozási statisztikájának és a mainak összehasonlítása megmutatja, hogy mekkora volt az eltérés a népesség rendjeinek eltolódásában. Másfél évszázad előtt alig 80 ezer iparos élt az országban, a papok és nemesek száma ellenben közel 180 ezer volt, s alattuk félmillió telkes jobbágy, 800 ezer zsellér és még félmillió egyéb földmíves-pásztor, ami annyi volt, hogy 50 termelőcsaládra két pap-nemesi fogyasztó jutott, de csak egy iparos. Az akkori államterület valóban agrárjellegű volt. Átmeneti alkatú az állattenyésztő-pásztorkodó és a kalásztermelő jelleg között.

A Monarchia gazdaságpolitikájának legfőbb alapja a részek gazdasági egymásrautaltsága és a kiegészítés könnyűsége volt. A Monarchia területi helyzeténél fogva az összes európai termelési főterületekkel közvetlen kapcsolatban volt. Reichenberg, Lemberg, Milánó és Raguza nevei egymás mellett maguk megmondják, hogy a Monarchia területének szélső sarkai egymástól teljesen eltérő termelőterületekbe ékelődtek be. Minden okfejtés ereje eltörpül a Monarchia létének célszerűségét illetőleg emellett a tény mellett. Gazdaságpolitikai szempontból a Monarchia egységbe foglalta Közép-Európának azt a területét, melyben a termelés a maga alakját illetőleg bizonytalan volt és habozó, amely csupa átmenet lévén és alkalmazkodási képesség, az erőforgácsolásnak azon az útján van, hogy a részek nem egymás javára, hanem egymással küzdelemben dolgoznak. Ausztria bízott abban, hogy ezt a gazdasági érdeket a részek minden elé helyezik. De erre a törökvilág alól nemrég felszabadult népek még érettek nem voltak, a felszabadult népek mindig telhetetlenek és kevéssé józanok. A bécsi főhatalom pedig maga sem értett e bonyolult feladat megoldásához. Erről is felvilágosít a földrajzi szemlélet.

Az ausztriai főhatalom Prágából, majd Bécsből akarta a lényegében csakis gazdasági alapon egyesíthető államterületet és annak gazdasági életét irányítani. Túlságosan a szélről, és erősen nyugatról. Az önellátásra törekvő birodalom törzse azonban Magyarország volt, és leglényegesebb üzeme a nyersanyagtermelés. A nyersanyagtermelő Kelet azonban csakhamar felismerte a maga erejét, tömegét és az elő-európaiaknak akkor már virágzásnak indult gyarmataival hasonlítgatta össze magát. Az 1787. évi statisztikában a hazai műveltség is ijesztő elmaradottságot látott, mert azt nem az 1720. évi országállapottal hasonlította össze, hanem a törököt nem látott Ausztria és Csehország tájképével. Bécs hiába igyekezett a magyar mezőgazdaság emelésén. Ha Ausztriában és Csehországban jól ütött ki a termés, behozatalra nem is szorult. Ilyenkor Magyarországon megrothadhatott minden. Az előző század pedig igazán nem olyan iskola volt Magyarország számára, amely gazdasági válságok elviselésére alkalmazkodóvá tehette volna. Azzal, hogy Ausztria főhatalmának székhelyét a fogyasztók központjában tartotta, bizalmatlanná tette a nyerstermelőt.

Földrajzi szempontból nézve ez azért fontos, mert a Monarchia tulajdonképpen az első államalakulatok között volt, mely a gazdasági államszövetség alkatának árnyékát előre vetette olyan népességgel, mely erre érett még nem volt, de sem a népsűrűség, sem a gazdasági élet még nem is követelte. A részek még nem térhettek optimális és kereskedelmi termelésre, mert nem volt olyan rész, mely biztos piacuk lehetett volna. A Monarchia tehát túl korán épült meg, és összeomlott, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá. De alapgondolata földrajzi szemléletben nagyszerű volt, szerkezete azonban hamis, talaja pedig éretlen. Alapgondolata helyes volt azért, mert a terület déli öve a rizs, selyem, olajfa, kukorica, tölgyfa, középső öve a tejmarha, kalászosok, vágómarha és gyapjúbirka, északi öve a fenyő, bükk, len, komló, répa övezete. Érces hegységei és bortermő hegyaljai, a csapadékos Nyugat és a szélsőséges Kelet egymást kiegészítése, a Duna-tengely egyesítő ereje és a tengeri kapu az összes gazdasági problémák megoldására alkalmassá tehette. De szerkezete hamis volt, mert az igazgató főhatalom nem ült a központban, a gazdaság közepében, hanem szélről intézkedett, s a részeket faktoriákként kezelte, mint a gyarmatokat. A népesség éretlen volt még az üzemhez, mert a piacot kiismerni és értékét felismerni nem tudta.

A Monarchia 1870 után, mint gazdasági államszervezet már közel volt ahhoz, hogy életképes földrajzi arculatot vegyen fel, főképpen annak segélyével, hogy közben a Német birodalom is elveszítvén a nyersterményeket illető önellátó képességét, Ausztria és Csehország közvetítését már erősebben vette igénybe, és így ezeknek felvevő piaci képességét erősen megnövelte. Amikor azonban a Német birodalom cserben hagyta a Duna-teknőt, és a tenger felé fordult, valamint áttérve az államvasúti rendszerre (1876), a szállítóeszközöket gazdasági irányítás eszközévé tette, Bécs gazdasági főhatalmának értékét a Monarchiában lecsökkentette. Ekkor fordult a Monarchia is a tenger, az Adria felé. Ezt azonban a gazdasági részleges függetlenségre (önálló vámterület nélkül) szert tett magyar állam maga is megtehette. Ausztria és a magyar állam közötti gazdasági huzavonának előidézése, a monarchiai gazdasági szerkezet meglazulása tehát, legalább részben a Német birodalom pálfordulásának következménye volt. Erről pedig a Német birodalom alig tehet, mert ismét földrajzi ok, a birodalom északi felének tengerre néző felszíne idézte elő.

Innen kezdődik a magyarországi gazdasági autarkia kiépítése. A kiépítés lehetőségei nem olyan kedvezőek távolról sem, mint a Monarchiáé voltak, hiszen az önellátás mértéke szinte egyenes arányban van a terület mennyiségével és a térszín tagoltságával. Ami a Monarchiának nem sikerült, azt nem tudta megoldani a külön magyar állam sem. A világháború előtt a magyar állam már közeledett a cél első állomásához, mert kivitelének, külföldi piacokra kényszerítettségének mértéke állandóan kisebbedett termelésének és saját fogyasztásának méreteivel szemben. Az ország részei is már nagymértékben idomultak az állam egységes gazdasági tervéhez, úgyhogy határozott felvirágzás következett be valamennyin. Az önellátás szerkezetének épülete azonban a bokréta felrakása előtt a világháborúban összeomlott. A Felföldnek és Erdélynek elszakítása az Alföldtől három egymásra utalt tájat gátolt el egymástól. Itt Hassinger szavait kell idéznünk: Kiáltó lett itt keleten a diszharmónia. (Hassinger: Die Tschechoslowakei. Wien. 1925. 348. lap: Hier im Osten ist diese Disharmonie eine schreiende geworden.)

A világháború hatalmas erővel vetette fel a gazdasági állam önellátásának kérdését. A földrajzi adottságnak az a tragikusnak mondható kihatása van, hogy az állam védelme és a gazdasági felvirágoztatás egymással homlokegyenest ellenkező gazdaságpolitikát követelnek. A gazdasági fejlődés, gazdagodás és népjólét azt írja elő, hogy az egyetemes világgazdaság minden államot a saját földrajzi adottságaiból folyó, sajátságos termelés feladatával bízzon meg, s így rendszerileg helyezkedjék el részgépezetként a világgazdaság nagy gépezetébe. A leggazdaságosabb termelés egyoldalúságát azonban alig meri ma egyetlen állam, még a legvédtelenebb is magára vállalni. Valamennyi a legszélsőbb bizalmatlansággal a nagyhatalmak iránt, önellátásra rendezkedik be. Ezt a folyamatot is a központi hatalmak kiéheztetése következményének tartják, a világháborúban kialakult szellemiségnek tudják be, pedig a valóságban nem más, mint a világgazdaság egységes gépezetének újszerűsége és kiépítetlensége által előidézett gazdasági lázbetegség. Ma az államok az ókori városállamok módszerével mindenképpen biztosítani igyekeznek magukat, és hosszú ostrom idején való ellátásukat.

Olyan államok, melyek a nyersanyaggal ellátás tekintetében túlnépesedtek, vagyis népességük ellátását saját termelésükkel biztosítani nem tudják, az önellátás elvéről mindjárt kezdetben lemondhatnak. Európa, mint egész földség, a mai mezőgazdasági legjobb termelési módszerek alkalmazásával el tud tartani közel 600 millió embert. Egyes országai ellenben igen nagy különbségeket mutatnak az önellátás tekintetében. Mint állam, Svájc van a legfüggőbb helyzetben, mert táplálni csak 1,7 millió lelket tud, úgy, hogy 2,4-szer annyi a népessége, mint termelése. Hasonló a helyzet Luxemburgban. Belgiumban (230 %-os népesség), sőt Hollandiában (190) és Nagy-Britanniában (180) is. A sorban Ausztria következik (165), majd a Német birodalom (140). A sort Norvégia zárja be, mely a Német birodalomhoz hasonló mértékben túlnépesedett. A népesség csekély mértékben (110-115%) a termelést felülmúlja még Itáliában és Csehszlovákiában, de utóbbi az egyensúlyt csupán a Kis-Alföld leiének elbirtoklásával tudja fenntartani, mert anélkül önellátás tekintetében a Német birodalom mellett áll. 

Cornwallis - Párizs - Marseille - Nápoly  - Fiume - Bécs - Krakkó - Hamburg - Oslo vonala Európának túlnépesedett részét zárja be. E vonal előtt vannak azok a területek, melyek feltehetően néhány évtized alatt elérik a telítettség állapotát. A francia állam népességének európai részét annak saját termelésével addig tudja ellátni, míg ez az 50 milliót el nem éri, a magyar királyság eltartó képessége mai területén pedig mindössze a 10 millióig ér. A lengyel állam még a magyar királyságnál is hamarabb oda fog jutni, hogy saját népességét termelése ellátni már nem tudja. Ezzel szemben Jugoszlávia 17, Románia 23, Bulgária nyolcmillió lélekkel éri el a telítettséget, míg az Orosz birodalom európai része is el tud látni 220 milliónyi népességet.

Az önellátás elméleti megállapítása még nem egyenlő az önelégültség gazdaságpolitikai állapotával. A gazdasági államnak természetszerű törekvése az életszínvonal nyugalmának biztosítása. Az életszínvonal emelkedése azonban a termeléstől függetlenül működő erőktől is történik, a polgárosodás áramlatával. A magyar állam a világháború előtt az autarkia tekintetében ritka egyensúlyi és önelégültségi helyzetben volt. A termelés és fogyasztás közötti minőségi különbözet lényegében a Monarchia gazdasági egységének függvényeként gyakorolt részleges optimális termelés eredménye volt, főleg a búzatermelés felfokozása által. A fejenkénti 120 kg évi búzaszükséglet mellett a termelés 1912-ben 221 kg volt, s a 30 kg-os húsfogyasztás mögött ennél több volt csupán a sertéstenyésztés eredménye is, holott marhában is a nevelés mennyisége három lélekre egy vágómarhát tett ki. A 18,5 millió mm szénbehozatal is főleg minőségi árut jelentett, mert a hazai széntermelés a 73,3 millió mm-nyi termelést a szükséghez képest még fokozni tudta volna.

Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy az önellátottság ténye, ahogy az a külkereskedelmi statisztikából tűnik ki és lesz megállapíthatóvá, az államföldrajzi jelleget egymaga még nem világítja meg, mert abból három különféle jellemvonásra lehet bukkanni. Az egyik az elmaradottság, a másik a védelmi helyzetbe húzódás, a harmadik az ellátottság teljessége. A magyar állam is önellátó volt a XIX. századig elmaradottság folytán. Az elő-európai államoknál önellátóbb volt a természetes ellátottsága által. A világháború után pedig védelmi helyzetbe húzódva fejlesztette önellátóvá gazdasági életét, s elért annyit, amennyit a Felföld és Erdély nélkül elérni tudhatott. Ezt csak belső ütközésekkel tehette. Az állam magángazdasága az évszázados termelési iskolázottság hiányában túlságosan hevesen áll az optimális termelés követelése mellett. Ez egyként áll az ipar-kereskedelmi, mint a mezőgazdasági termelésre. Érthető, mert az állam földrajzi helyzetében két tényező uralkodik. Az államterületet alkotó vidékeknek egyenként igen kicsi az önellátó képességük, üzemszerű termelésben tehát a megszokott, kinevelt alkat nem a változatos, hanem a tömegtermelésre serkent. Ez is földrajzi jellemző vonás, melyen változtatni nem lehet. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy az államterületet három oldalról gyökerüknél fogva eltérő termelési területek fogják körül, melyek az egyoldalú hazai termelésre vonatkozó erőt gyakorolnak. Az államélet szempontjából sem közömbös az állam és a magángazdaság érdekeinek összeütközésében, annak erőfokozatában, a mélyebb földrajzi rugók felismerése.

Nem a földrajz dolga annak vitatása, hogy az államigazgatás általában messzebb megy a kelleténél, és ott is önellátás kiépítésén dolgozik, ahol az földrajzi lehetetlenség. Svájc kantonjai már a XVII. század óta egyértelműleg küzdenek az ekeföldeknek rétté átalakítása ellen („Bernische Lehnsordnung 1614“), természetesen hiába. A Felföld iparának az önellátás érdekében való kifejlesztése az 1880-1918. években az Alföld és Pannonföld népének súlyos megterhelésével járt és feltehető, hogy Prága törekvései is végül kudarcot fognak vallani, mert a magyar államigazgatás által vezetett iparfejlesztés csak gyorsította a természetes földrajzi folyamatot, annak útja tehát mindenképpen egészséges volt. A mai cseh iparpolitika pedig földrajzi anakronizmus, s csak a szomszéd versenytárs erőszakos korlátozásával egyértelmű. A magyar államvasúti tarifapolitika, az iparfejlesztés állami támogatása, majd az ipari vámvédelem természetes földrajzi alapra épült, mert a Felföld és Erdélyi ipari kihasználatlansága csupán történelmi okok előidézte elmaradottságra, főként a kétszázéves háborúra vezethető vissza. Azon a vádon, hogy a magyar államigazgatás a Felföld és Erdély népét gazdasági korlátokba szorította és polgárosodását elnyomta, földrajzi egyetemes kép festésekor csak szánalmasan mosolyogni lehet. Alig van államigazgatás, mely erejéhez képest törzsterülete anyagi erejének elvonásával többet tett volna a gazdasági kiegészítő területeinek felvirágoztatására és polgárosodásának emelésére, mint amit a magyar állam a jelzett időszakban tett a Felföldön, Erdélyben, a Karszton és a tengerparton, valamint a Vaskapun. Ezeknek a tájaknak mai állami főhatalmai még a kész alkotások épségben tartására is kevesebb figyelmet fordítanak, nemhogy további kiépítésükön szorgoskodnának.

Az ország népességének életmódja szintben erőteljesen emelkedik. Az általános siránkozás és panaszkodás nem az életmód valóságos süllyedésének igazolt kifejezése, hanem a közfelfogás és közvélemény kifejezésének könnyűségéből és bőségéből fakadó tünet. Az életmód süllyedésének a táj csinosodása és polgárosultságának erős fejlődése homlokegyenest mond ellent. A királyság, mint gazdasági állam, feltűnő belső erőmennyiségről tesz tanúságot évről évre végzett tájépítő munkájával, ami a trianoni béklyókban fektében a földrajz mérőlécén különösen feltűnik. Ha számokkal és méretekkel itt azt részletesebben bizonyítani helyünk nincs is, kétségtelennek látszik, összehasonlítás hiányában is, hogy a haladás a királyságban, annak természeti erőihez mérten egyike a leggyorsabbaknak Európában. Természetes, hogy a haladás a népességnek azelőtt legnagyobb kényelemben élő rétegét túlságosan megterheli, s a gazdagság és nyomorúság ollója nagyon összecsukódott. A fényűzés tájbeli alkotásai, a táj csinosodásának a polgárság alkotta díszítményei az új gazdasági államban ugyan csekély mértékben tudnak gyarapodni, de ezzel szemben a közületek, társulatok, városok, főképpen pedig maga az állam vette át ebben is a gazdag polgárság szerepét. A középítkezések lendülete, beleértve a nyugdíjpénztárak nagy bérházépítkezéseit is, jóval felülmúlja a kiegyezés utáni és a millennium körüli évekét. Ki tagadhatná, hogy ebben a képben is az ország gazdasági állami jellegének kidomborodása mutatkozik.

A népjólét emelkedése az átalakulásnak igazat látszik adni, mert egyes néprétegek előálló veszteségeivel szemben az egyetemes életszínvonal magasra felemelkedett, márpedig az a nagy átalakulás, mely a gazdasági állammá kiépülést célozza, magától értetődően valamelyes belső lázzal jár, s a legcsekélyebb ellenállással és alkalmazkodási képességgel bíró csoportoknak biológiai törvény szerint való pusztulásával. Az eltartottak arányszáma a keresőkhöz képest a statisztikában állandóan növekszik, ami a keresőket nyilván erősen megterheli. Ez a folyamat azonban jórészt a kiskorúak és a nők kisebb igénybevételének következménye, a kézimunkás rétegek gazdasági helyzetének javulásával egyértelmű. De a szellemi munkában a nők erősebb igénybevétele, ami az előbbinek némi csekély ellensúlya, szintén az állam gazdasági vonalvezetésének következménye, s csak egészséges fejlődésnek mondható. Súlyos tehertétel csak két vonalon mutatkozik egészségtelennek, ami az új gazdasági államnak legégetőbb és legrendezetlenebb kérdéseit veti fel. Az egyik a mezőgazdasági népesség téli munkaerejének parlagon keverése, a másik a szellemi munkás népességben az eltartottak óriási arányszáma.

Az ország földrajzi sajátsága, amire már a második kötetünkben is rámutattunk, a mezőgazdasági munkának a nyár egyes időszakaiban való torlódása, ami hirtelen nagy munkástömegek mozgósítását követeli meg. Ilyenkor túlságosan megfeszített munka biztosíthatja csak a mezőgazdasági termelés sikerét, máskor ellenben tétlenül lógnak a munkáskezek százezrei. Ami régebben közömbös volt az államvezetés üzemében, az a mai gazdasági államban bizonyosan nem az. A tervgazdálkodás nem hagyhatja parlagon ezt az energiát és nem mentegetheti magát tőkehiánnyal, mikor az energia kihasználásához szükséges tápanyag teljes egészében az állam földjén fekszik. A munkaerő foglalkoztatásának egységes vezetését, mégpedig a mezőgazdasági és ipar- kereskedelmi csoportét egybevonva, az ország földjének sajátsága megköveteli.

Kevésbé földrajzi jelenség a szellemi foglalkozású népesség eltartottjainak túlságosan megnövekedett arányszáma. A statisztikából is ki lehet olvasni összevetések segélyével, de a tapasztalat, főként az iskolázok szülei foglalkozásának vizsgálata alapján, hogy az itt zavart okozó tömeg nem is a szellemi foglalkozású népesség eltartottjaiból áll, hanem a kézimunkások úrrá nevelt nincstelenjeiből. Az ország szellemi foglalkozású néprétegének aránylagosan ma kevesebb eltartottja van, mint valaha volt. Ebben a társadalmi rétegben a világháború kezdete óta rohamosan megfogynak a születések, de a női munkaerők is fogyasztják az eltartottak számát. Itt a szülőok és egy nagy gazdasági betegség előidézője a XIX. század új államainak úgynevezett kultúrszelleme és érzelgős liberalizmusa, de általában ennek a kornak egyetemes lelkivilága, melyet nem egészen találóan neveztek el új-humanizmusnak. A szép életet sóvárgó szellemi világnak új-humanizmusát kortesfogással belevitték a politikába. Ez a folyamat maga kívül van a földrajz keretén, de nagyon is belül az a temérdek, helyenkint a földólak között kastélyszerűen ható iskolaház, melyet az új-humanizmus szelleme az állammal megépíttetett és támogattatott, valamint a mezővárosok és kisvárosok laktanyaszerü gimnáziumai, és végül a vidéki főiskolák, jogakadémiák és egyetemek épülettömegei, melyek már a tájrajz jellemző jelenségei. Könnyű kiszámítani, hogy utóbbiakban az ülőhelyek száma lényegesen nagyobb a szellemi foglalkozású népesség megfelelő korú gyermekeinek számánál. Különösen feltűnővé válik, ha az elő-európai államok hasonló fejlődését ezzel szembeállítjuk. Az új-humanizmus szellemének ebben a kihatásában a magyar államterülethez hasonlóan osztozott valamennyi új közép- és kelet-európai állam. A kézimunkás népesség gyermekei nem csak a szellemi foglalkozású népesség kisebb tehetségű, tehát természetszerűen innen kihulló gyermekeinek helyét foglalták el, hanem jórészt náluk tehetségesebbeket, magasabb műveltségben és hagyományokban nevelkedetteket toltak ki helyükből, főként politikai pártok segítségével. A szellemi pályára tódult új tömeg nagyobbik része ellenben helyet nem találhatott, és kikapcsolódott mind az elhagyott kézimunkás, mind pedig az elérhetetlen szellemi munkás népességből. Erre a tömegre az elpazarolt iskolaköltség és elvesztett idő terhe nehezedik. A gazdasági állam az új-humanizmus ilyen kihatásával, annak eszményi és erkölcsi tartalma miatt, melyet lándzsaként ellene szegeznek, megbirkózni nehezen tudhat.

Nem minden földrajzi következmény nélkül levő jelenség lett a szellemi foglalkozású népességbe benyomuló kézimunkás-tömeg első eredménye, az aggkorú eltartottak számának rohamos megnövekedése, az új gazdasági államnak egyik nagy tehertétele. Az aggkorú eltartottakat két csoportba kell osztanunk az előbbi két főcsoport szerint. Az aggkorú eltartottak arányszámának megnövekedése a kézimunkás-népességben a nép jólét emelkedésének és a polgárosodásnak egészségesen természetes következménye. A túldolgoztatás és az elhagyatottság okozta halál társadalmi szintjéből a magyar állam népessége erősen kiemelkedik, s ebben az életkormeghosszabbodás is erősen támogatja. Kegyetlen gazdasági szempontból azt lehetne mondani, hogy a közegészségügyi szolgálat a polgárosodásban nagyon megnehezíti a dolgozók életét, mert sokkal nagyobb terhet rak rá a munkaképtelen öregek megszaporítása által, mint amennyi gazdasági hasznot okoz a keresők munkaképességének megtartásával. Egyetemes nézőpontból az aggkori eltartottak számának gyarapodása azonban biztos jele a polgárosultságnak és népjólétnek. A szellemi foglalkozású népesség aggkori eltartottjainak számában ellenben igen, sőt túlságosan nagy helyet foglalnak el az ebben a foglalkozásban legértékesebb munkaerők, az élemedett korúak, az 50-65 évesek.

A magyar királyságnak, mint gazdasági államnak földrajzi alkatát lényegesen befolyásolja a városiasodás, főképpen Budapest szertelen megnövekedése, illetve az a tény, hogy egy húszmilliós állam metropolisza a kilencmilliós állam keretéhez kénytelen alkalmazkodni, valamint az, hogy ez a nagyváros ennek ellenére saját életerejéből szinte zavartalanul nő tovább. Budapest az államterületi önellátást hatalmas erővel fokozza fogyasztása által. Budapest abban bizonyára nem „bűnös“, hogy a magyar mezőgazdaság virágzásának legfőbb piaca lett, és megteremtője annak, ami a magas fokozatú önellátó államterületeknek legfőbb tulajdonsága, az erős belső kereskedelemnek. Az állam gazdasági alkatának erőteljes vonása az, hogy amit elvesztett a mindig bizonytalan és kockázatos külföldi piacokban, annak pótlására sorompóba lépett Budapest állandó, biztos, kockázat nélküli belföldi piaca.

A császársági Itália gazdasági alkatában jellemző vonásként emlegetik, hogy az óriássá lett örök város és az itáliai nagyúri birtokok fényűzésre, nem termelésre berendezkedése megbontotta az ország önellátásának egyensúlyát. Megismétlődött e folyamat a mai Angliában, és tünetei mutatkoztak a világháború előtti Magyarországon is, bár erősen tompított alakban. Az államnak itt is számolnia kellett nemcsak a nagyváros által kifejlesztett fényűzés, hanem az igen nagy területet elfoglaló uradalmak támadást kihívó célpontjaival. Ha némely tünetek a támadásoknak a jogosság színezetét adják is, a valóságban azoknak igen kevés természetes alapjuk van. Budapest fényűzése, bár abban több a feltűnés keresése és a látszat ügyeskedése, e nagyváros életerejének és szerepe tudatos betöltésének következménye. Aki figyelő szemmel hasonlítja össze a mai elcsendesült, elunalmasodott és nyárspolgáriassá vedlett Bécset a magyar nagyvárossal, az Széchenyi álmainak további kiteljesedését látja Budapest fényűzésében, valamint azt, hogy ez a fényűzés a maga iparával együtt jórészt a bécsi életalkatnak leáramlásábói származik, annak vendégforgalmával együtt. Budapest fényűzése ma már a magyar önellátás egyik pillére lett, s ez úgy a belföldi kereskedelmi statisztikából, mint a külforgalomból bizonyítható, különösen a pénzforgalomból. Az uradalmak sem római kéjlakok elnéptelenített környezete vagy angol pázsitos parkok, hanem általában a kalászos és ipari növény termelésének legfejlettebb mezőgazdasági üzemei és erdőgazdasági üzemeikkel a magyar maradványerdőknek védelmezői a nem gazdaságos mezőgazdaság térthódításával szemben. Ezek az erdők különösen is szerepet játszanak a magyar önellátásban, mivelhogy pedig általában feltétlen erdő-, vagyis mezőgazdasági termelésre alkalmatlan talajon is állanak, irtványaik csak nagy veszteséggel járnának.

A mai állam gazdasági egyensúlyának talán a leghangosabban zavaró veszélye a munkáskérdésben van. Az is kétségtelen ugyanis, hogy a népesség összetételében nemcsak a három történelmi réteg, nemcsak a magyarság és a nemzetiségek vagy már nemzetek, nemcsak katolikusok, protestánsok és zsidók, valamint az ipar-kereskedelem és mezőgazdaság népességi csoportjai, avagy a gazdagság és vagyontalanság, a városiak és a vidékiek alkotnak egymásba rakott és egymástól el nem választható falakat, hanem még egy bizonyosfajta beállítottság választja két részre a lakosságot. A munkaadók és kézimunkások főosztályai. A nemzet egységét semmi sem bizonyítja inkább, mint az, hogy minden egyén valamennyi rendszernek egyik főosztályába tartozik, mégpedig abból kiválaszthatatlan állapotban. A gazdasági állam szerkezetének az is jellemvonása a nyelvi, felekezeti, életalkati, faji kevertség országában, hogy képtelenné teszi a népességet egyszempontú eszme teljesen odaadó szolgálatára. Ezért tökéletesen lehetetlen Magyarországon, a mai királyságban is, az elcsatolt tájakon is, bármiféle osztály uralom. Nehézzé teszi ez az állam szilárd kiépítését, de keménnyé a vakolatot. A munkaadók és a kézimunkásság nem állhat úgy szembe, hogy a fajmagyar ne szövetkezzék a svábbal, a főpap a zsidóval, a nyelvmagyar a tóttal, a királysági a határmögöttivel. A magyar államot csak valamennyinek közös akarata és hűsége tarthatja fenn.

Nem mondunk újságot azzal, hogy a legegyszerűbb lelkialkatú kézimunkásságot, annak minden tanulatlansága és eszmeüressége ellenére sem tudták a világpolgársági tanoknak értelmében egységes állameszme hordozójává tenni. Mégpedig minél erősebben kifejezett az ország természeti egysége, és benne a népesség alkata, annál kevésbé sikerülhet ez. Az üzemek gépesítése mégis az államra azzal a veszéllyel jár, hogy kézimunkás tömegei foglalkoztatását nehéz biztosítania. Nem a kézimunkások külön úton járó politikai célkitűzése, a kézimunkásoknak külön népi egységgé tömörülése által keletkező szerkezeti bomlás a veszedelme, hanem a feleslegessé vált tömeg jelenléte. A gépek munkateljesítménye nem is látható határig fokozható. Európa fonógépei annyi munkát képesek végezni, amit kézimunkával ötmilliárd munkáskéz nem tudna elérni. A munkagépek elpusztításával, mint az ausztráliai rakodómunkások tették, vagy alkalmazásuk eltiltásával, minek jelenségei már nálunk is mutatkoznak, ezt a kérdést elintézni nem lehet. A tudományos haladás még sok fejtörést okoz, mert ahogy az orvostudományok fejlődése munkaképtelen egyének tömegeit helyezi el a dolgozók hátán, a fizika és vegytan a szerszámot veszi ki a milliók kezéből.

Íme, milyen bonyolult feladatok előtt állanak a mai államok, közöttük a magyar királyság, s ez keresztülvilágít alkatán. Mennyire egyszerű szerkezetű hozzá képest akár a szomszédos Románia is, mely a világháború előtt még összes külföldi behozatalát egyetlen áruval, gabonával fizette ki, s másik áruval, földolajjal kifizette külföldi adósságainak kamatait. Az állam ma már nem helyezkedhetik a hegeli filozófia kényelmes álláspontjára, hogy első kötelességének a maga megmaradását tartsa, sem a Weber-féle elvre, mely szerint hatalomra támasztott rend az állam népességének léte és szabadsága érdekében legokosabban akkor cselekszik, ha csakis a legszükségesebb és legsajátosabb feladatok elvégzésére vállalkozik, a többit pedig szabad polgárságának tetszésére bízza. A földrajz az államtudományoknak és a politikának vél szolgálatot tenni akkor, mikor az állam földjén egész épületének szerkezetét feltárja, de hangsúlyoznia kell, hogy a földfelszín, a népesség és az állam szimbiózisa még számtalanszor bonyolultabb, az állam szerkezete még sokszorosan összetettebb, mint az itt erős elnagyolással vázolt kép. Abból az egyszerűnek mondható szerkezetből, amit a XVIII. század történelme megfestett, a barokk-államból nőtt ki a mai királyság, és körülötte a más államtestekbe beépített romjai. De minden állam nemcsak szervezet, mely elpusztulhat, de szerkezet is, mely szétesett romjaiból újra össze is rakható. De a barokk-állammal szemben más a mai királyság világhelyzete is. Sorsa felett nemcsak maga, hanem a világpolitika és világgazdaság dönt. Kis állam egyik szemének e kettőn kell lennie, mert hatalmi és gazdasági tényezőinek egyik fele ezeknek kezében van. Magyarország, mint gazdasági állam, egy pillanatra sem feledkezhetik meg arról, hogy földrajzi helyzetéből indul ki fejlődésének útja.

*

In Prinz Gyula: Magyar földrajz. Az államföldrajzi kép. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938, 395-417.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés