Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Teleki Pál: Az európai szellem jelene és jövője (1934)

Teleki Pál: Az európai szellem jelene és jövője (1934)

  2021.04.21. 08:13

Ez a szöveg megjelent franciául, némileg más szerkezettel a "L'avenir de l'esprit européen" című kötetben (Paris, 1934, Institut International de Coopération Intellectuelle), 90-100. és 263-267. oldal.


Elnökünk, Paul Valéry beszédében a történelem tanúságát idézte. Engedjék meg, hogy én még messzebb nyúljak vissza a történelembe, éspedig nemcsak az ember, de az egész földi élet történetébe, és felhívjam figyelmüket Európának arra a változatosságára, amely a legfőbb jellemvonását alkotja, népeinek sokféleségére, és azoknak versenyére, akár mint a szellemi javaink és saját elmélyedésünk fokozását, s az ebben való versenyt nézzük azt, akár mint harcot nemzeteinek, államainak érvényesüléséért - és felhívjam figyelmüket arra, hogy mindez természeti adottságokra vezethető vissza, amelyeknek eredete e változatos kontinens geológiai történetébe nyúlik vissza. Európa népelemeinek ez a versenye integrációra vezet az egész vonalon: a szellemi képességek erősebb fejlesztésére, a térnek és nyersanyagoknak jobb kihasználására, felfedezésekre és talányokra, amelyeket részben az érvényesülésre törekvés és annak kényszere szül, részben a gyakorlat, s generációról generációra való átöröklés, amely Európa előretörő nemzedékeit fokról-fokra viszi. Ez a dinamizmus, ez a verseny veszélyekkel is jár. Súrlódások, háborúk veszélyével, és azzal a különös veszéllyel is, hogy az ember kezdi a világot mindinkább ennek a versenynek jegyében látni, és ezt tekinteni az élet lényegének. A miliő, a környezet érzése, a vele való kapcsolat elfelejtődik, elmúlik.

Ez az egész fejlődés, amint az természetes is, folyton erősödő, folyton gyorsuló, folyton intenzívebb lesz, különösen az utolsó évszázadban. Ezen évszázadnak halmozódó találmányai, sokasodó gépei s differenciálódó számtalan tudományágak felhalmozta ismeretek sokszerű alkalmazásában ez a fejlődés az egyes emberre nézve mind áttekinthetetlenebb lesz. Ez szellemi nivellálásra vezet egyrészt, felületességre másrészt, s a városiasodásban, iparosodásban és a mindennapi életért való mind elkeseredettebb küzdelemben teljesen a praktikum felé fordul, s az ezen légkörben felnövő és élő ember érdeklődése az aktuális felé irányul. Ezt az irányt szolgálja a sajtó is a maga hatalmas kifejlődésében, amely mindinkább a mindennap eseményeit közli mind áttekinthetetlenebb tömegben, és végül a színházzal szemben a mozgószínház is.

Az európai világ sokszerűsége és dinamizmusa az észnek és a gondolatnak világát oly gazdag, oly élénk, oly logikus fejlődésre vezette, amely az egész emberiség fejlődésében egészen sajátos, és a maga nagyszerűségében összehasonlíthatatlan. Ehhez a fejlődéshez hozzájárult Európa minden népe. Európa minden tájának lakosai hozzáadták génjüknek sajátos jellegét az európai gondolatnak e nagyszerű szintéziséhez. Európa különböző tájaiból származó emberek sokszor finoman differenciált eszméinek találkozása, ütközése és versenye az európai szellem fejlődésének egészében hatalmas lendületet, részleteiben és tartalmában pedig rendkívüli színességet, finomságot, változatosságot és alkalmazkodó, a dolgokat megértő képességet adtak. A szellemek ezen versenye, s a belőle keletkező hatalmas vállalkozások, amelyekre Európa népei a földfelszínen és egyáltalán az anyagnak és anyagtalannak birodalmában mindenfelé elindultak, ez az európai dinamizmus, amely Európa ereje, mint mondottam, veszélyekkel is jár. Az összeütközésnek és a háborúnak veszélyein kívül azzal a veszéllyel is, hogy az egész életet az átlagember kezdi mindinkább csak e verseny jegyében látni, s az életet csupán csak versenynek és küzdelemnek a mindennapiért, vagy a mindennapit biztosító hatalomért, vagyonért nézni. A miliő érzése, a környezettel való közvetlen benső kapcsolat lassan kivész. Az utolsó század óriásilag meggyorsult fejlődése mindinkább áttekinthetetlenné válik, áttekinthetetlenné és szintézisben nehezen összefoghatóvá még a legjobb szellemek részére is. De tökéletesen érthetetlenné válik a maga egész valóságában, értelmében és az emberi fejlődés szempontjából való jelentőségében az átlagember részére. A modern társadalom összehasoníthatatlanul bonyolultabb struktúrájú és sokszerűbben összeszövődött, mint - hogy ne is menjünk vissza messzebb - csak a XVIII. század végének társadalma is volt. Mégis szervezés tekintetében - és itt különösen a politikai szervezetre gondoljunk - nem tartottak lépést sem a szellemnek és különösen nem alkotásainak haladásával - amint azt már Bertrand Russell megjegyezte. Vajon miért? Azért, mert míg a szerves fejlődés, amelynek során a generációk munkája által mind gyakorlottabb szellemünk a világ rejtelmeibe behatolt, differenciációval dolgozott, azaz az egyedek természetadta különböző képességeivel hatolt be ezer hajszálnyi résen az ismeretlennek tömegébe, addig organizációs munkánk, társadalmi organizációnk a legtágabb értelemben, tehát a politikai és gazdasági szervezést is értve, a nivelláció irányában haladt. Ez az oka annak, hogy az utolsó század Európája nem tudta a politikában még annyira sem követni saját magának eszmei értékeit, azokat értékesíteni és alkalmazni, mint csak a közvetlen megelőző századok is. A középszerűségnek feltörése és kultusza juttatta oda, hogy kincseit - hogy Paul Valéry szavait használjam - csak arra használja fel, hogy a társadalmi küzdelemben mind barbárabb fegyvereket kovácsoljon és alkalmazzon, úgy a nemzetek belső politikájának terén, mint a nemzetek közötti érintkezésben.

Nem gondolják-e, hogy valaki, aki Spanyolországnak remek útjain [a] legmodernebb típusú autójával rekordgyorsasággal száguld végig anélkül, hogy jobbra-balra nézzen, anélkül, hogy érdekeljék őt a századok szellemének alkotásai, s a ma élő embereknek munkája; aki nem veszi észre száguldása közben, hogy milyen kemény munkával keresi kenyerét a spanyol földmíves e száraz területen, aki nem érzi meg ennek a mediterrán jellegű sztyeppekörnyezetnek nagyszerűségét, ahol Afrikának melegét és szárazságát az Atlanti-óceán szele enyhíti, nem gondolják, hogy ez az ember barbárabb annál az írni-olvasni nem tudó, de lovagias és méltóságteljes spanyol parasztnál, akiről Madariaga Spanyolországról írott kitűnő könyvében beszél? Nem gondolják-e, hogy politikai rendszerünk a maga egyenlőségi elvével, a tömegnek a kvalitás, az elit fölé helyezésével, ezzel a rendkívül egyoldalú és olcsó felfogásával barbár és szegényes logikájában? Nem gondolják, hogy az olcsó és mind közönségesebb áruknak forgalomba hozatala, amelyeknek csak az a célja, hogy elfogyasztassanak és elpusztíttassanak minél gyorsabban, hogy helyébe mást lehessen eladni, ezeknek a lélek- és legtöbbször minden ízlés nélküli áruknak készítése barbár, mert hiányzik belőle a kultúra és az emberi lélek? Nem gondoljuk-e, hogy a fogyasztóra való vadászat hazug reklámmal s az árunak feloktrojálásával, vagy a másik oldalon a vadászat a választó és a szavazat után, amely végeredményében nem más, mint "culte de l'incompétence" [a hozzá nem értés, illetéktelenség kultusza], hogy nem barbárok-e ezek is? Bizony, barbárabbak sok, általunk barbárnak és primitívnek mondott népek szokásainál és felfogásainál. De nem részletezek tovább. Civilizációnknak ez nem is egyetlen oldala, de mindenesetre egy oly oldala, amely szembeszökő, s amelynek általánossá válása komoly veszélyt rejt magában.

Az az érzésem, hogy széles rétegek kezdik ezt már megérteni vagy inkább megérezni. Érzik azt, hogy a krízis, amelyben vagyunk, nemcsak külső megélhetésünknek, nemcsak gazdasági boldogulásunknak krízise, de annak, hogy életünknek külső berendezésében más és olcsóbb megoldások irányában haladtunk és haladunk még, mint szellemünk gazdagodásában. Mindez ma inkább érzés. A logika kevésbé tudja még megtalálni a megoldás útjait. De az új utak iránti vágy csak annál erősebbé válik ezáltal. Ahhoz, hogy valamit nagyon kívánjunk, nem szükséges, hogy azt jól tudjuk meghatározni és definiálni. Az emberi lélek s az emberi szellem nem állnak egyedül logikából. Azáltal, hogy ma többnyire az életnek egyes kiragadott és gyakran futó problémáival foglalkozunk, amelyeknek logikája világos, vagy legalábbis világosnak látszik, túlságosan kezdtük tisztelni a logikát, túlságosan kezdtünk hinni benne, pedig az élet nem logikus vagy legalábbis nem egyoldalúan az.

Európát is és fejlődését a maga természetes kialakulásában kell látnunk, életegységszerű fejlődésében felfognunk, és nem a már a holnappal kapcsolni csupán egyszerű logikai összefüggésben. Európa változatossága adott tény. S én úgy hiszem, hogy Európa sorsáról való minden vitában, gyógyítására irányuló minden kísérletben számot kell vetnünk Európának ezzel a változatosságával (diversité, complexité). Annyira ezek a tulajdonságok azok, amelyek Európa jellegét, Európa éniségét teszi[k], hogy megmásíthatatlanok, kitörölhetetlenek, s nem képzelhető el, hogy valamely organizatórikus cselekedettel, egy máról holnapra való politikai elhatározással ezeknek létét megszüntethessük vagy csak napirendre is térhessünk felettük.

De tovább megyek! Európa ezen jellegének megszüntetése és minden cselekedet, amely efelé törekedne, ártalmas volna Európára és fejlődésére. Ez a lényeges szempont, hogyha a dolgokat, ha Európa fejlődését nagy perspektívában akarjuk tekinteni. Ne feledjük el, hogy azon veszélyekkel szemben, amelyek ebben a sokszerűségben s e sokszerűség adta elkerülhetetlen konkurenciában, versenyben, harcban rejlenek, ez a finom változatosság csiszolta finomra az európai szellemet, ez tette kutatni vágyóvá és találékonnyá. Európának ez a dinamizmusa talán a legnagyobb érték, amellyel Európa még rendelkezik. Ezt a változatosságot ne igyekezzünk megszüntetni - s majdnem azt merném mondani -, igyekezzünk azt továbbfejleszteni.

Bizonyára lesznek sokan, akik megütközve azt fogják kérdezni tőlem, vajon e változatosság kifejlesztésére, az emberek, csoportok, nemzetek különböző jellegének és adottságainak kifejlesztésére való biztatás nem fogja-e ezeket a különbségeket, különösen a nemzetek közötti ellentéteket még élesebbekké, harcaikat ennek következtében még elszántabbakká tenni? Nem okvetlen. Engedjék meg, hogy figyelmüket valamire felhívjam, ami az európai sorsnak ebben az egész nagy problémájában, életforgatagában aránylag nagyon kicsinynek látszik. Egy olyan tényre akarom felhívni figyelmüket, egy oly mozgalomra, amelyen mint példán magam is megtanultam, hogy nemzeti jellegeknek erős kidomborítása egy több nemzetből álló társaságban nem okvetlenül vezet kiéleződésre, ellenségeskedésre, összeütközésre. Körülbelül 10-12 évig tanulmányoztam és magam is éltem a cserkészetet, amely ma már nemcsak gyermekek és fiatalemberek mozgalma és társasága, de sok százezer férfié, akik e mozgalomban részt vesznek vagy ebből nőttek ki. Ebben a mozgalomban láttam azt, hogy a különböző nemzetek fiai össze tudnak jönni, és nemzeti érzéseiknek tökéletes fenntartásával és kifejlesztésével, ennek legmélyebb és sok hangos hazafinál igazabb ápolásával tudnak együtt munkálkodni, együtt élni. Megismerik egymást, megismerik egymásnak nemzeti szokásait, jellegét, érzéseit, és nem csak hogy nem ütköznek meg azokon, de éppen, mert mindenkinek nemzeti érzése erős, meg tudja tanulni a másikban is ugyanezt az érzést becsülni. Ezek a fiúk és emberek tudnak együtt egy világot alkotni, egy, a különböző nemzetek erős nemzeti érzésén, annak fejlesztésén, kiművelésén alapuló világot, ha és mert ez a világ tisztességérzetre, a tisztességérzetnek kölcsönös feltételezésére, tehát kölcsönös bizalomra és ebből kifejlődő kölcsönös jóakaratra van felépítve. Egy ilyen világot meg lehet teremteni, ha nem törekszünk arra, és különösen, ha senki nem használja ki azt, és ha a benne résztvevők nem engedik kihasználtatni magukat arra, hogy az ellentétek mesterségesen szíttassanak, hanem abban a világban mindenki felismeri és elfogadja a másikban azt, amit magában és magára nézve szentnek és kötelességnek tekint, és amiről megköveteli, hogy őbenne tiszteljék. 

Ez a kérdés nevelés kérdése. És úgy hiszem, hogyha Európa jövőjével foglalkozunk, a nevelés, a tanítás (éducation) kérdésének első helyen kell állania. Itt mindjárt le akarom szögezni azt, hogy ez alatt nem tudományos oktatást és nevelést értek. Dacára annak, hogy egyetemi tanár vagyok, azt tartom, hogy a nevelésben a tudomány és tanítása másodrendű kérdés. A nevelés első feladata az erkölcsi nevelés. Erre kell a nevelésben törekednünk, és elsősorban arra, hogy erkölcsi eliteket neveljünk. A nevelésben oda kell törekednünk, hogy a kvantitás, a szám, a tömeg kultuszával szemben az értéket, a kvalitást emeljük ki. Mert manapság a politikában és a gazdasági életben is a szám és a tömeg az, ami még dominál, s amit, mint erőt felhasználnak és kihasználnak.

Ez a helyzet a szabadság elvének és alkalmazásának túlzott magyarázatán alapszik. A szabadság eszmeileg és gyakorlatilag való túlhajtása a teljes individualizációhoz vezet, a gyökértelen egyedhez, a teljesen "szabad", azaz minden köteléktől és kötelességtől megszabadult egyedhez. Ha az egyed, az egyén számmá válik, akkor már csak egy lépésre van szükség, hogy a számok összeadásához jussunk, és ez aztán természetszerűleg egyszerre, ha nem is egyidejűleg, két túlzásra vezet: az egyénnek és jogainak túlzására, amikor kiragadjuk őt szerves miliőjéből, és ezáltal kevésbé értékessé tesszük, és ugyanakkor a tömeg és jogainak túlzására, amely tömeg egyszerűen az egyedeknek összeadása, és ennek következtében differenciálatlan, és így szintén értéktelenebb. Egy egoista és felületes hazugság vált itt tanná. 

Az emberi egyedek természetüknél fogva nem egyenlőek. Minden ember egy egyéniség, egy időben és térben vissza nem térő individualitás, legyenek bár ezen egyéniségek néha egymástól kevéssé különbözőek is, és legyen bár nagy részük kevéssé érdekes is. Ezek az egyedi egyéniségek nem élnek önmagukban, sem a többitől elhatároltan, sem a többitől elszigetelten. Nem állnak külön sem térben, sem időben, sem a jelenpillanatban, sem az idők nagy perspektívájában. Beletartoznak, s hozzá vannak szorosan kötve környezetükhöz, miliőjükhöz, és hasonlóképpen biológiai és emberi tradíciókhoz. "Tradíció", hagyomány alatt itt nem értem a "múlt" emlékeit, de az élő tradíciót: a múltat, a jelent és a jövőt, szóval a filogenetikai fejlődés egészét, amelybe az egyes ember ontogenetikus fejlődése annak elemeként beletartozik. Ebből ered, ebből táplálkozik, ebből alakul ki egyénisége, és ebbe megy vissza belőle az, amit akár testileg, akár szellemileg átörökít. Értem tehát alatta az életet. Minden egyéniség saját miliőjében van legtermészetesebb helyén, és saját környezetében, legtágabb értelemben vett rokonságában fejti ki legjobban erőit. 

Ma mindenütt széles e világon a nevelésnek és a tanításnak krízisét éljük. Az egyetemeken a szellemi túltermelés krízisét éljük, és ennek megoldását nem keressük a legegyszerűbb és legtermészetesebb módon, ami kínálkozik. Legalábbis nem mindenütt. Azon a módon, hogy a munkát és a vizsgákat az oktatás egész vonalán, minden iskolában, de különösen a felsőbb fokozatokban sokkal szigorúbbakká tegyük, mint ahogy azok ma vannak előírva, vagy mint ahogy azokat ma gyakoroljuk. A kevésbé tehetséges nagy tömeget az egyetemektől - legalábbis a teljes egyetemi kurrikulumtól - el kellene terelni rövidebb szakiskolai kurrikulumok felé. Akkor a valóban tehetségesek jobban hasznát vehetnék annak, amit egy egyetem tehetséges és joggal ambiciózus fiatalembereknek adhatna, ha nem volna az az egyetem túlterhelve. És a professzorok is foglalkozhatnának azokkal, akik azt megérdemlik, és akiknek szellemi kiművelése közérdek. Kvalitást kell produkálnunk végre-valahára.     

Ha Európának szellemi vívmányait meg akarjuk tartani és fejleszteni akarjuk, akkor az egész vonalon a kvalitások fejlesztését kell előmozdítanunk, az értéknek és a tekintélynek a tiszteletét. Az érték tisztelete látszólag ellentmond az egyenlőség princípiumának. De csak látszólag, mert az egyenlőséget annyira kell tisztelni csak, amennyire a természetben megvan. És minthogy ott távolról sincs meg száz százalékosan, soha nem is sikerült semmiféle rendszerrel azt valóban megvalósítani - a jelszavak kivételével. Őszintébb és egészségesebb megismertetni és elismertetni az egyenlőtlenségnek természeti tényét, ami különben nem is olyan kemény sors.

Alá kell támasztanunk a tekintélytisztelet iránti hajlamosságot, amely megvan az emberekben. Mert ha megengedjük, hogy Európát a középszerű embereknek részvételével és hozzászólásával vezessék, és válogatás nélkül mindenkinek szava érvényesüljön, akkor szellemi értékeinket nem fogjuk tudni megmenteni. És nem a választási rendszerek fejlesztésével fogjuk az alkalmas embereket kitermelni. Mert sohasem a választás formája és jellege a lényeg, hanem a választó jelleme. A jellem, az erkölcs és nevelés, mindenképp ez a fordulópont, a legfőbb kérdés. A gyermek nevelése és a felnőtt nevelése egyaránt, nevelés a család és a barátok által, az iskola által, a sajtó és a közélet által. A család és a barátok által való nevelés fontosabb az iskolai nevelésnél, mert mindig a példa az, ami leginkább nevel, és nem a princípiumok. Még kevésbé az ismeretek. Arra, hogy elsősorban tisztességes embereket neveljünk, fel kellene ismernünk, és sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyeznünk az iskolán kívüli nevelésre, s ennek rendszerét kellene fejlesztenünk.

Visszatérek oda, amit az előbb az európai csoportokról, Európa népeinek különböző csoportjairól mondatam. Akarattal nem mondom "Európa népei" helyett azt, hogy "Európa államai" és "Európa nemzetei". Megmondom, miért. Azt tartom, hogy Európában az állam túlságosan tulajdonává tette a nemzetet s a nemzeti gondolatot. Azaz más szavakkal, a nemzet "túlságosan államosíttatott Európában". Mint geográfus, a nemzetben én a tájnak egy elemét látom. Mindazokkal a finom különbségekkel, amelyek a tájbeli csoportokat jellemzik. Ezek a finom különbségek sokszor rendkívül érdekesek és fontosak, és a fejlődésnek sok lendületet adtak Európában. Meg vagyok győződve, hogyha a földrajzilag egységes tájakban élő egységes szellemet alátámasztanók és fejlesztenők, és ezzel azt, ami Európának értékes változatosságát teszi, hamarabb eljutnánk Európa különböző nemzeteinek és népcsoportjainak kölcsönös megértéséhez, és hamarabb eljutnánk Európa további egységes fejlődésének és a világversenyben való helyzetének megalapozásához. Mindezt igen fontosnak tartom, mert azt hiszem, hogy a jövőben éppen Európa népeinek sokfélesége, a jellegükben, karakterükben rejlő különböző értéke lesz Európának legnagyobb ereje a világversenyben, Európának ős kultúrája, és ennek  tradíciója mellett.

Ez az ős kultúrája és tradíciója Európának másik erőtényezője. És azt hiszem, helyes úton járok, ha azt gondolom, hogy ennek az erőnek következtében tudta Európa a háború utáni, reá nézve összehasonlíthatatlanul súlyosabb gazdasági krízist aránylag jobban eltűrni, mint a fiatalabb nemzetek. Az európai ősi hagyomány, amely alatt a generációk munkájának folytonosságából eredő erőt értem, a hosszú viszontagságos századok, amelyeket átéltünk, adnak nekünk nagyobb ellenálló erőt, s a történelmi sorssal, az élet nehézségeivel szemben több alkalmazkodó képességet.

Sokat beszélek itt körünkben tudománypolitikáról és oktatásügyről. Madariaga nagykövet úr azt mondotta, hogy a nevelésben oda kell törekedni, hogy az eliteket áthassa az európai gondolat. Én úgy hiszem, hogy civilizációnk annyira kiterjedt, hogy szükséges erősebb különbségeket tennünk az elitek és a tömegek nevelése közt. Aldous Huxley azon kijelentésére reflektálva, hogy az európai társadalom jelenlegi életstílusa az aljasságig süllyedt, Focillon úr azt mondta, hogy nem foglalkozhatunk csak az elitekkel, az irodalomnak le kell szállnia a tömegig, hogy azokban a kiválasztódást előmozdítsa. Ez helyes, ha a hangsúlyt az utóbbira helyezzük. Szóval, ha nem a tömeg irányítja az írót, hanem az író a tömeget. De úgy hiszem, hogy ezen belül is külön kell foglalkoznunk az elitek kitermelésével és fejlesztésével, mert mint mondom, szélesen differenciált, és ma már nagy tömegekre kiterjedő kultúránkban ki kell termelnünk a gondolkodó és cselekvő vezetésre alkalmasaknak felsőbb rendjét, azaz elitjét.

Úgy hiszem, hogy a szellemi elitek egy oly csoportjának, aminőt itt igyekezett a vezetőség összehozni, éppen az a feladata, hogy eliteket neveljen. Ez nem arisztokratikus felfogás a szellemi élet terén (bár az is igen hasznos), hanem egyszerűen az emberiségnek biológiai értelmezése. Az emberek nagy tömege arra van, hogy abból úgy, ahogy a természet teszi, kiválogatódás útján a javát kitermeljük. Az újszülöttek egész különböző képességekkel jönnek a világra, több vagy kevesebb, magasabb és alacsonyabb képességekkel és sajátos képességekkel is: az egyik jó emlékezőtehetséggel, a másik ítélőképességgel, a harmadik jó megfigyelőképességgel, az egyik matematikai, a másik nyelvi, az egyik organizatórikus, a másik adminisztratív tehetséggel, az egyik olyan képességekkel, amelyekkel inkább vezetni fog tudni az életben, a másik olyanokkal, amelyekkel alkalmazkodni s mások eszméit a részletekben alkalmazni fogja tudni jobban. És éppen így a legnagyobb különbségek vannak a jellemekben is. Ha eliteket nevelünk, mind ennek az ifjúságnak nagy tömegeiből kell, hogy kihalásszuk a javát. Mint egyetemi tanár, közelről látom azt a nagy veszedelmet, amelyet az egyetemre való tódulás jelent. A tömegek elárasztják a legfelsőbb oktatás intézményeit, az egyetemeket, és csak meggátolnak abban, hogy jobban kiválogassuk és különösen, hogy neveljük az eliteket, és hogy nekik szentelhessük munkánkat. A helyzet nem egészen ugyanaz minden országban, de többé-kevésbé mindenütt megvannak ezek a nehézségek.

Oly időben élünk, sajnos, ma, amikor a kvantitás, a szám, a tömeg uralkodik. Pedig az ilyen rendszer csak nivellálásra vezet, ez pedig nívósüllyedésre, és civilizációnk, kultúránk hanyatlására kell, hogy vezessen.

Nem hiába említette közvetlenül előttem Bodrero őexcellenciája a lovagkort, a lovagi rendet példaként, mint a maga sajátos szabályai által legjobb értelmében erkölcsi elvek által jellemre való nevelést. Az eliteknek ez a jellemre nevelése egyike azoknak a dolgoknak, amelyek legjobban hiányoznak a társadalom és [a] közélet széles terén. Az a benyomásom, hogy az ifjúság ma valahogy erősebben kezdi ezt saját maga érezni, és sokakban érzek egy törekvést ilyen jellemformálásra. Azt hiszem, hogy helyes úton járnak közülük azok, akik nem annyira az ész fejlesztését, az "esprit"-t [szellemet] keresik és a tudást, de akik hitet, önmagukban való hitet, s a közös munkában való hitet keresik.     

De amikor itt Európáról beszélünk, természetesen nemcsak az intellektuális Európát vagy Európának egy kis elitjét kell szemügyre vennünk, ha ilyenek nevelésére is törekszünk elsősorban, hanem Európa egészét kell néznünk. S az érzésem az, hogy ezekben az európai tömegekben is egy bizonyos ellenszenv (egy ressentiment) támad fel a közelmúlt bizonyos princípiumaival és módszereivel szemben. Keresnek valamit, ami erőt, hitet ad, s ha az auktoritás adja meg ezt a hitet, akkor ebben keresik azt. Ezek a törekvések és vágyak nagyrészt öntudatalattiak, nem a logikából származnak. De éppen ez mutatja erejüket. Ezek azok az erők, amelyeket Keyserling gróf bevezető előadásában a föld erőinek (forces telluriques) nevezett, s amelyeket én, aki mint geográfus, a földfelszín életét fiziológiai egységben látom, egyszerűen az élet erőinek nevezhetnék.

Ezek a törekvések és vágyak a politikai téren a diktatúráknak kedveznek. Ha körülnézünk Európában, sokkal több diktatúrát látunk, mint amit annak neveznek. S e diktatúrák közül azok sikeresek, amelyek hitet tudnak adni, bizalmat egy célban. Épp úgy, mint ahogy a tudományban a korszakunk szintézist keres, itt is szintézist keres az emberi tömeg, önkéntelenül. A tömegek szintézise nem egyéb, mint hit. Ugyanazt látjuk a politikában, mint a tudományban és a szellemi életben: szintézisnek, világnézetnek, az átfogónak keresését. Ez a pillanat kedvez annak, hogy az embert jobban kössük sajátos környezetéhez, visszavezessük ebbe, hogy megmentsük a gyökértelenségtől, a mindentől való elszakadástól, és visszavezessük a természetes, vele született szintézisbe, miliőjébe és családjába. Ha ezeket az erőket támasztjuk fel és fejlesztjük, akkor fogjuk megerősíteni Európa dinamizmusát, öreg kontinensünknek ezt az őserejét.  

*

In Teleki Pál: Európáról és Magyarországról. Athenaeum, Budapest, 1934, 167-176.  

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters