A közigazgatásról szóló meghatározások közül vegyünk néhány fontosabbat. Concha Győző szerint „a közigazgatás az az állami működés, amellyel egy nemzet közfeladatai, közszükségletei végett ezeknek egyes konkrét, eseteiben cselekvőleg foglalkozik“ ... „A közigazgatás a nemzet egyes esetekbeni tevékenysége közszükségleteinek kielégítése végett“ ... „A közigazgatás eszerint, ha részletesen nem körvonalazott államcéltól eltekintünk, igen különböző feladatok puszta összesége.“ [1]

Magyary Zoltán „Magyar közigazgatás“ című művében a következő meghatározást adja: „Közigazgatás az állam szervezete a közfeladatoknak ezek természete által megszabott módszerrel a jogrend keretében való eredményes megoldására.“ [2] Guido Zanobini megfogalmazásában „a közigazgatás az állam által közvetlenül, vagy közvetve elvállalt konkrét tevékenységnek összessége az egyes közérdekek megvalósítására, melyek az állam céljában összegeződnek.“ [3] Oreste Ranelletti szerint „az adminisztráció célja mindig azoknak a közszükségleteknek a kielégítése, melyek az államcélokban foglaltatnak.“ [4] Otto Koellreutter meghatározásában az igazgatás (Verwaltung) huzamosabb tervszerű cselekvés egy meghatározott cél elérésére. [5]  Otto Mayer definíciója szerint a „közigazgatás alatt az állam saját jogrendjének uralma alatt végbemenő azon állami ténykedést kell értenünk, amely az igazságszolgáltatás céljaitól különböző összes egyéb állami céloknak megvalósítására irányul." [6]

Leonard D. White is a célnak való szolgálatot hangsúlyozza ki, mikor azt mondja, hogy „a közigazgatás az emberek és anyagi javak ügyeinek intézése az állam céljának szolgálatában.“ [7]

Ez a csak kiragadott néhány idézet is elegendő arra. hogy mint mindnyájunkban közös elemet, a közigazgatásnak az államcélok megvalósítására vonatkozó feladatát elfogadjuk. A közigazgatás minden vizsgálója egyetért abban, hogy az állam a közigazgatás útján cselekszik. A közigazgatás így legtágabb értelemben az államcélok megvalósításában jelentkezik. [8] Ha az ekképpen megfogalmazott közigazgatást el akarjuk különíteni a másik két állami főfunkciótól, akkor azt mondhatjuk, hogy a kormányzás (törvényhozás) az állami célokat felismeri és kitűzi, a közigazgatás megvalósítja, az igazságszolgáltatás pedig megvédi, és az azokkal való szembehelyezkedést megtorolja.

II. Ha a közigazgatás a mindenkori államcél megvalósítója, akkor természetes, hogy a közigazgatást úgy kell megszervezni, hogy a hatalmon lévők, vagy a koreszme által vallott államcél megvalósításának megfeleljen, azt teljes mértékben eredményesen ki tudja szolgálni. A közigazgatás tehát mindig a gyakorlati államcél függvénye. Annak megfelelően alakítandó ki, hogy világosan álljon előttünk, mit vállal az állam elérendő célnak. Ezek a célok az idők folyamán gyakran változtak. Az egymást felváltó, sőt sokszor párhuzamosan létező politikai rendszerek más és más eszmék megvalósításában látták az állam feladatát. Más és más célt vallott az egyiptomi, a görög, a perzsa, a római, a frank, a német-római, a török birodalom. Szintén más és eltérő célokat szolgáltak a természetjogra, az állami mindenhatóságra, az észre, vagy a szabadságra félépített politikai rendszerek. Mivel pedig, mint Szent Tamás „Summá“-jában mondja, „finis est cuius gratia omnia fiunt“, a felsorolt hatalmak és politikai rendszerek is minden erejüket latba vetették az általuk vallott célok elérésére, és teljes állami apparátusukkal annak megvalósítására dolgoztak. Mivel a cél megvalósítása a végrehajtáson múlik, így kerül a közigazgatás állandó szoros alárendeltségi kapcsolatba az államcéllal. Az államcél szabja meg a közigazgatás méreteit, szervezetét, működését. A közigazgatás akkor jó, ha ezt a célt a lehető legnagyobb eredménnyel szolgálni tudja. Ha erre nem képes, rossz, és olyannak kell felváltania, mely az államcél gyakorlati megvalósításra alkalmasabb. Mivel így a közigazgatásnak az államcélhoz való döntő jelentőségű alárendeltségi viszonya kimutatható, ezren viszonynak a legutóbbi fejlődésben való tisztázása szükséges. Alakulása az egész közigazgatásra, annak szervezésére és működésére meghatározó fontosságú lehet.

III. A legutolsó nagy szellemi átalakulás a liberális parlamentáris rendszerre való áttérés volt. Ebben a szellemben fogalmazták meg az állam célját és feladatait, és ennek hasonlatosságára alakították ki a liberális parlamentáris állam közigazgatását is.

Nézzük, milyen célokat tűztek ki ezek az eszmék az állam feladatául? Montesquieu szerint az állam végső fokon azért van, hogy legyen. A magyarok közül Eötvös József az állam célját az egyéni szabadság biztosításában látta. [9]

Concha Győző szerint „az állam az ember eszméjét valósítja meg“... Az emberi eszme öncél, mert semmi másnak, önmagán, azaz a végtelenen kívül, melynek földi megvalósulása, nem szolgál, s minthogy az állam az a közület, minthogy az állam a nemzetnek az a tevékenysége, amelyben és amely által az emberi eszméknek minden oldala leginkább megvalósul, az állam is öncél“. [10] Mint Krisztics mondja, „az individualizmus állásponja szerint az államnak olyannak kell lennie, hogy önmagát feleslegessé tegye, azaz mindent elvégezzen, hogy ne legyen rá szükség“. [11] Ezt a felfogást vallotta Spencer Herbert Social Statics című művében, aki szintén semminemű állami beavatkozást nem hajlandó eltűrni, és az államot teljes passzivitásra kényszeríti. Ugyanígy vélekedett a liberális kor valamennyi tudósa és politikusa is.

IV. A liberális kornak az államról és annak céljáról való ez a teljesen passzív felfogás az államot minimálisan passzivitásra, a túlzók szerint megsemmisítésre ítéli. A cél elérésére eszközök kellettek. A cél az volt, hogy az állam ne cselekedjék, tehát cselekvő erejétől kellett megfosztani. Mivel az állam a közigazgatás (végrehajtó hatalom) útján cselekszik, ezt kellett úgy megszervezni, hogy csupán a legminimálisabb teljesítményeket nyújthassa. Jogszabályilag körülírták, hogy mit szabad az államnak tenni. Ennek a tevékenységnek módját, mértékét, várható eredményét előre kínos pontossággal megállapították. Ezen felül lehetőleg minden állami akció ellen jogorvoslati lehetőséget nyújtottak, hogy az állam a neki engedélyezett hatalommal a polgárok rovására vissza ne élhessen. Úgy illesztették bele a közigazgatást az állami szervezetbe, hogy minden önálló és a jogszabályok által nem engedélyezett cselekvésre képtelen legyen. Elismerték ugyan külön államhatalmi ágnak, de ugyanekkor kijelentették, hogy bár „a közigazgatás az alkotmánynak épp oly tényezője, mint a király, a parlament, a kormány, csakhogy nem mellettük, de alattuk van.“ [12] Ezt a törvény uralmának nevezték, és a liberális alkotmányok alapvető tétele volt. Ehhez járult, hogy a közigazgatást szervezetileg is a törvényhozás alá rendelték, és főnökeiket is nem közigazgatási, hanem tisztán politikai szempontok szerint a törvényhozás tagjai közül jelölték ki. Így a közigazgatás teljesen a törvényhozás kiszolgálója lett, és minden cselekvéséért felelősséggel tartozott a törvényhozásnak.

V. Ez a felfogás mindaddig tartható volt. míg a liberalizmus eszméje uralkodott, és a normálisnak tartott viszonyok meg nem változtak. Azonban a „normális“ viszonyok megváltoztak, és a rájuk vonatkozó normák az új viszonyok között csak nagyon nehezen voltak használhatók. ,.A politikai tanok változnak, a népek megmaradnak“ - mondja Mussolini. [13] A népi élet kiterjesztése és öntudatosítása, a szociálisabb életviszonyok biztosítása voltak az alapjai, azoknak az újabb tanításoknak és mozgalmaknak, melyek a liberalizmus felváltására vállalkoztak. Ezek az új tanok nem maguktól alakultak ki. Egyrészt, mint a liberalizmus túlhajtásával szemben fellépő antitézisek, másrészt, mint a megváltozott életviszonyok által követelt megoldások jelentkeztek. A „normális“ viszonyok megváltoztak, soha nem tértek vissza, és a kivételes állapotok állandósultak. A méretek és feladatok óriási mértékben növekedtek, a társadalom lényegében formálódott át. Az élet egymás után vetette fel a politika, a közgazdaság, a társadalom olyan problémáit, melyekkel a liberális berendezkedésű állam tehetetlenül állt szemben, sokszor fel sem ismerte azokat, ha pedig felismerte, a beavatkozásra nem volt joga.

Ilyen körülmények között természetesen az állam céljáról vallott az a felfogás, mely a célt az állam negligálásában, sőt felszámolásában, az eszközt az állam teljes passzivitásában látta, nem volt tovább fenntartható. Ezt a tant nemcsak, hogy módosítani kellett, (méltányosság, közérdek, kivételes intézkedések, rendkívüli hatalom, közszükség, végveszély, szükségrendelet és más hasonló, nem éppen a liberalizmus szellemében való megoldások bevezetésével), de helyette fellépett, és követeli helyét egy újabb világszemlélet. Ez az eszme a liberalizmussal szemben az államot teljes aktivitásra, kedvező és irányító szerepre akarja kötelezni, és ezek szerint szabja meg annak célját is.

Hogy ez az eszme mit tart az állam céljáról, azt ma még pontosan megállapítani nem tudjuk. Az alábbi idézetek azt mindenesetre bebizonyítják, hogy ez a cél nem azonos a liberalizmus államcéljával, és hogy azokkal az eszközökkel és azzal a közigazgatási rendszerrel, melyet a liberális eszmék szolgálatára rendeltek, nem elégíthető ki.

A liberalizmussal való első nagy forradalmi szembefordulás Oroszországban a bolsevista szovjetrendszer bevetése volt. Ezt az államot Magyary Zoltán így jellemzi: A proletárdiktatúra államának a kapitalista liberális állammal szemben egyik leglényegesebb különbsége az, hogy a termelési eszközök köztulajdonba vétele következtében, a termelés állami feladattá lett. A gazdasági élet szervezése és vezetése egyetlen nemzeti terv alapján történik. Az ország összes gazdasági erőinek racionális és gazdaságos kihasználása és összhangba hozása a termelés irányításának teljes centralizálását kívánja. Az állami költségvetés az egész nemzetgazdaság összes termelését és annak összes költségeit magában foglalja. Az állam feladata a termelvények elosztása és a jövedelemelosztás is. Ez az állami feladatok körének olyan fokú kibővítését jelenti, amihez hasonló fokú államosítás más államban sehol sem található. [14]

Mint látjuk, a szovjetrendszer igazán nem akarja tétlenségre szorítani az államot, sőt a centralizáció olyan fokát és az állam totalitásának olyan teljességét akarja megvalósítani, melyet eddig még egyetlen állam sem kísérelt meg. Ha a távolabbi céloktól el is tekintünk, közelebbi célnak egy mindent magába foglaló, magának kisajátító, és az összes közületi életmegnyilvánulásokban monopolhelyzetre törekvő állami szervezet kialakítását el kell ismernünk. Ez viszont csakis olyan intenzív, hatalmas és jól szervezett közigazgatási gépezet segítségével oldható meg, amely mindezeket a szempontokat ki tudja szolgálni, és a passzivitás helyett a teljes és tökéletes aktivitásra, iniciativára, a szervezésre és a tudományos üzemvezetés szempontjaira van felépítve.

Olaszországban szintén forradalom törölte el a liberális rendszert. Az állam semmibevevésével és mellőzésével szemben Mussolini kijelentette, hogy „a fasizmus számára az állam örök“. [15] A liberalizmus szerint az állam felesleges, Mussolini szerint „a formák, melyben magukat az államok kifejezik, változnak, de az államok szükségessége fennmarad“. [16] Még világosabban fejezi ki Mussolini a fasizmusnak az államról való felfogását, mikor azt mondja: „Mindent az államban, semmit az államon kívül és semmi az állam ellen!“ [17] Ennek az államnak a célját Carlo Alberto Biggini, a bolognai egyetem tanára a Magyar Közágazgatástudományi Intézetben tartott előadásában a következőkben foglalta össze: „A korporatív államnak saját erkölcsi és civilizatorikus hivatása van, társadalmi igazságtevő szerepe, gazdasági feladatai vannak.“ Röviden: hivatása van az élet minden területén. Ezért a testületi állam jelenti az igazi szociális állam megvalósulását, sőt magát a társadalom megszervezését. [18] Ez egy szintén totális államszemlélet, és olyan feladatokat tűz az állam elé, melyek megoldása az összes nemzeti erők latba vetését igényli, mely viszont maximális teljesítőképességére fokozott közigazgatás nélkül nem lehetséges.

Az új német rendszerben az állam, mint hatósági és hivatali apparátus, a Führer kezében a népközösség célját szolgálja. [19] Ezt a célt az állam Hitler Adolf szerint a faji sajátságok fenntartásának biztosításával éri el. [20] Hogy ebben a rendszerben a közigazgatásnak milyen feladatot szántak, láthatjuk abból a hatalmas munkából, mely az új rendszer uralomra jutása után megindult. A birodalmi autóutak építése, a német városok újjárendezése, a szociális lakásépítési program végrehajtása, az egészséggondozás nagyarányú kifejlesztése, az új népi és faji politika, a négyéves tervek (Vierjahresplänen), a fegyverkezés, a Reichsnährstand piacrendezése, a racionális munkaerőgazdálkodás végső eredményben mind a közigazgatás útján kerültek megvalósulásra. Ezért mondja Wilhelm Stuckart, [21] hogy a közigazgatás feladata ma elsősorban a nagy állam- és népességpolitikai célok megvalósítása, mindennemű kulturális berendezések és intézmények létesítése és fejlesztése, és a korunk technikai és gazdasági problémáinak megoldásában való közreműködés.

A portugál államelnök, Salazar teljes nyíltsággal így tárja fel a helyzetet. Az államot - mint mondja - előbb teljes passzivitásba, a nemzetgazdaság szervezete iránt való közömbösségbe hajtottuk... azokat a nagy tévedéseket, amelyek megrontották a társadalmi vezetők szemléletét, fel kell váltanunk a javakra, a munkára, a családra, a társaságra és az államra vonatkozó kiegyensúlyozott, igazságos és emberies eszmékkel [22] A totális államszemléletet nem ismeri ugyan el, de azért az államot bőven ellátja feladatokkal. Az állam feladatait a portugál alkotmány 6. cikkelye a következőkben foglalja össze:

1. Megőrizni és előmozdítani a nemzet erkölcsi egységét és megállapítani jogi rendjét, meghatározván és tiszteletben tartva azokat a jogokat és biztosítékokat, melyek a természettől, vagy a törvény erejénél fogva megilletik az egyéneket, a családokat, a helyi önkormányzatokat és az erkölcsi és gazdasági korporációkat.

2. Összeegyeztetni, ösztönözni és irányítani minden társadalmi tevékenységet, hogy érvényesüljön az érdekek igazságos összhangja, s a magánérdek a jogos határokig alárendeltessék a közérdeknek.

3. Buzgón őrködni a kevésbé kedvezett társadalmi osztályok életviszonyának javulásán, megakadályozva azt, hogy ezek az életviszonyok az emberileg kielégítő létminimum alá süllyedjenek. [23]

Bár a felhozott idézetekből egy új, közösen elfogadott államcél világosan nem olvasható ki, és egyébként is ez még ma nem állapítható meg, bizonyos, hogy az új államok a közületi érdekeket az egyéniek elé helyezték, és a szociális feladatok megoldását elvállalták. Mivel mindkét cél megvalósítása, a közérdek megállapítása és szolgálata, és az igazságosabb és emberségesebb szociális helyzet kialakítása sokszor csak az egyes egyéni érdekekkel való tudatos szembehelyezkedés és az állami akarat szilárd és kérlelhetetlen végrehajtása útján biztosítható, ezeket a célokat a tétlenségre szervezett közigazgatás megvalósítani nem tudta. A semmittevő közigazgatás a nihilista szemléletet szolgálta. A cselekvő államnak erős, akarni és végrehajtani tudó közigazgatásra van szüksége. „A közigazgatás tett" - mondja Koellrenter. [24] Magyary Zoltán a közigazgatásról szóló, már előbb idézett meghatározásában pedig, mint fogalmi kelléket, az eredményességet is beleveszi, és csak az eredményt felmutató közigazgatás létjogosultságát ismeri el. Mint láthatjuk, a nem-cselekvés helyét az alkotás és kezdeményezés, a passzivitást az aktivitás váltotta fel. A tétlenségre kárhoztatott közigazgatást olyan potenciális energiákkal kellett felruházni, amelyekkel az új célok szolgálatát el tudja látni, cselekvőképessé és eredményessé kellett tenni. Ennek az új államcélnak megfelelő közigazgatás kialakulásának külső jelei a következő pontokban foglalhatók össze:

1. Érdemrendszeren alapuló, hivatásos közszolgálat.
2. A végrehajtó hatalom vezetőszerepének elismerése és a kormánynak a parlamenttől való függetlenítése.
3. A dolgozó tömegeknek az állami életbe való szerves bekapcsolása, és ezáltal az osztályharc kiküszöbölése.
4. A gazdasági életnek közüggyé való nyilvánítása és vezetésének az állam által való átvétele.
5.  A közigazgatási vezérkarok kialakulása. [25]

A külső és formai átalakuláson kívül lényeges és mélyreható tartalmi változás is történt magán a közigazgatáson belül. A közigazgatás, mint cselekvés a legváltozatosabb konkrét ügyek intézéséből tevődik össze. Mikor a liberális jogállam közigazgatási szervezete kialakult, ezen ügyek száma és a velük való munka a maihoz hasonlítva minimális volt. Az ügyek elintézéséhez elegendő volt a jogszabályokban való tájékozottság, a kiosztott feladatok ismerete, az ügykörök pontos és lelkiismeretes ellátása. Elég volt, ha ki-ki végezte a maga feladatát, és semmi mással nem kellett törődnie. Sem azt nem kellett tudni, hogy a szomszédos íróasztalnál mit csinálnak, sem azt, hogy a közigazgatás számára jogilag megállapított kereten kívül mi történik. Elég volt a jogszabályok és a parancsok pontos végrehajtása, és semmi mással törődni nem kellett, mert hiszen az élet amúgy is eligazította önmagát. A közigazgatás azonban időközben mérhetetlen változáson ment át, mennyiségileg megnövekedett, minőségileg továbbfejlődött, és az állami funkciók közötti relatív viszonya a legjelentősebbé fokozódott. [26] Egyrészt ez a belső fejlődés, másrészt az állandósuló „abnormális“ viszonyok valami újat, eddig ismeretlent is követeltek a közigazgatástól. Az ügyintézés mellett a közigazgatás beavatkozását. Sem a közigazgatás, mint egész, melynek az egyes hivatalok, hatóságok stb. csak részei és ebben el kellett tudnia igazodnia, másrészt tudomást kellett venni az életről, mely már nem igazította el önmagát, hanem követelte a közigazgatás beavatkozását. Sem a közigazgatás, mint egész, mint szervezet, sem a jogon kívül levő élet, eddig a közigazgatási tevékenység tárgya nem volt.

A közigazgatás így olyan minőségi többletmunkát kapott, melyet csak jogi tudásával megoldani nem tudott, amelynek elvégzése azonban egyre nehezebben hárult rá, és az eddigi ügyintéző tevékenységnél is nagyobb fontosságúvá emelkedett. Ez a fejlődés hívta fel a közigazgatás figyelmét a szervezés fontosságára, és az 1943. évi varsói Nemzetközi Közigazgatástudományi Kongresszus tárgya éppen a közigazgatásnak, mint szervezetnek a vizsgálata volt. A kongresszus résztvevői egyhangúlag fogadták el a főelőadó jelentését, aki e jelentésében a szervezésnek a közigazgatásban való döntő fontosságát hangsúlyozta ki. [27]

Ez az új, amire a közigazgatás eddig képesítve nem volt, de amelyet végeznie kell. Éppen ezért az ebben az irányban való kiképzés a közigazgatás számára létfontosságú, miért szervezés nélkül a mai méretekkel és feladatokkal a közigazgatás megbirkózni nem tud. A közigazgatás fogalma így új tartalommal bővül, megmarad az ügyintéző közigazgatás, mint alsóbb minőségi fokozat, és ehhez járul a szervező munka, mint felsőbbrendű kiegészítő. A kérdés most az, hogy a közigazgatási hierarchián belül ennek a két funkciónak az egymáshoz való viszonya hogyan alakul.

A felsőbb, magasabb állásokban a szervező munka lesz a döntő fontosságú, de mindig vannak és lesznek ügyek, melyek eldöntését a legfelsőbb hatóságok maguknak tartják fenn. Lejjebb menve az ügyintéző tevékenység megnövekedik, az alkalmazottaknak egész munkaidejét leköti, azonban a szervezés követelménye itt sem marad el, csak módosul. Míg a felső helyen országos méretekben, addig az alantasabb tagozatokban tartományi, megyei, járási, községi stb. méretekben kell szervezni. Ez a szervezés is kétféle irányú, egyrészt magát a közigazgatási szervezetet kell állandóan a viszonyokhoz alkalmazni, másrészt az életet kell megszervezni, annak problémáit feltárni, kivizsgálni, megoldani. Az első feladat megoldása inkább a felsőbb hatóságok dolga, a másodikét inkább a közönséggel érintkező szervek mdják megoldani, de mindenfajta szervnek mindkettőben részt kell vennie a saját ereje és tudása szerint. Mint látjuk, a közigazgatásban, mely eddig főleg az ügyintézésekből állott, ma a szervezési problémákra kell a fősúlyt helyezni. A közigazgatás új és nehéz problémái éppen a a szervezés terén adódnak. Mivel a közgazdasági szervek ügyintéző feladatokkal sokszor túlságosan is el vannak látva, a szervezési követelményeknek a közigazgatás nem mindig tud megfelelni.

Amennyiben ezen szükséglet kielégítését a közigazgatás fontosnak tartja, de látja, hogy maga a feladatokkal megbirkózni nem tud, mert sem ideje, sem kellő tudományos felkészültsége azok megoldására nincs, közigazgatástudományi intézeteket hív életre. Ezeknek ügyforgalmuk nincs, és csakis a problémák tudományos kivizsgálásával és megoldásával foglalkoznak. Ezek az intézetek bírják a magasabb szervek tekintélyét és átfogó egységes látókörét, a tudomány pártatlanságát és vizsgálódási módjait, és emellett módjuk van a közigazgatási szervezetnek és az élet problémáinak kivizsgálására és a megoldásukra szolgáló helyes javaslat megadására. Ilyen intézetek már sok helyen vannak, és a közigazgatás a szervezeti problémák megoldásában sokat köszönhet nekik. Ezen megoldással és a már előbb felsorolt formalisztikus átalakításokkal a közigazgatásnak az új állami célokhoz való alkalmazása szinte teljesnek mondható, és a közte és az államcél közti összhang, míg a gyakorlati államcélban újabb változás nem áll be, biztosítva van.

VII. Amint a gyakorlati államcél az idők folyamán változik, az államcél változását rögtön követni kell a közigazgatási szervezet megváltoztatásának is. Igen komoly nehézségek származhatnak abból, ha az utóbbi elmarad, mert a régi cél szolgálatára rendelt szervezet az új feladatokat nem mindig tudja megoldani. Ebből olyan feszültség állhat elő, mely nem mindig vezethető le komoly zökkenő nélkül.

Befejezésül a következő végkövetkeztetéseket vonhatjuk le:

1. A liberális jogállam célja az egyéni szabadság biztosítása volt. Erre legjobb eszközül a közigazgatás jogi keretek közé szorítása és minimális teljesítőképességre való kényszerítése szolgált.

2. [A] Gyakorlati államcél a liberális jogállam felszámolásával megváltozott. Az egyélű szabadság helyére a közérdek és a szociális kérdés megoldása került. Az új célhoz új eszköz szükséges. Ez az új eszköz az új közigazgatás, mely a régi passzivitást, a maga aktivitásával és eredményességével váltja fel. A közigazgatásnak ez az átállítása, felszabadítása több országban már megtörtént, ahol pedig még nem történt meg, folyamatban van.

3. A közigazgatásban a szervezés döntő fontosságúvá lett. Szervezni - bár különböző mértékben és módon -, de minden közigazgatási helyen tudni kell.

*

[1] L. Concha Győző: Politika II. 3. lap.

[2] L. I. m. 42. lap.

[3] L. Guido Zanobini: Corso di Diritto Amministrativo. 5. lap.

[4] L. Oreste Renelletti: Le guarantigie della giustizia nella publica administrazione. 28. lap.

[5] L. Otto Koellreuter: Deutsche Verwaltung. 1. lap.

[6] L. Ereky: Közigazgatási jogi jegyzetek. 10. lap.

[7] L. Leonard D. White: Introduction to the Study of Public Administration. 2. lap.

[8] Pl. Németországban az adótörvényeket nemzetiszocialista szellemben kell végrehajtani.

[9] L. Concha Győző: Politika II. 222.

[10] L. Concha Győző: Politika I. 199. lap.

[11] L. Krisztics Sándor: Politika. 303. lap.

[12] L. Concha Győző: Politika. I. 33. lap.

[13] L. Benito Mussolini: La Dottrina del Fascismo. 21. és 24. lapok.

[14] L. Magyary Zoltán: A közigazgatás legfőbb vezetése szervezési szempontból. 40 lap.

[15] L. Benito Mussolini: La Dottrina del Fascismo 21. és 24. lapok.

[16] Uo.

[17] L. Benito Mussolini: Scritte e Discorsi. V. 162. lap.

[18] L. Közigazgatástudomány, 1940. 51. lap.

[19] L. Höhn-Maunz-Smoboda: Grundfragen der Rechtsauffassung. 22. lap.

[20] L. Hitler Adolf: Mein Kampf II. 432. és köv. lapok.

[21] Wilhelm Stuckart: Gedanken zur künftigen Ausbildung des Verwaltungsnachwuchses. Reich. Volksordnung und Lebensraum. IV. Band, 1943. 114. lap.

[22] Mihelics Vid: Az új Portugália. 60-61. lap.

[23] Mihelics Vid: Az új Portugália. 71-72. lap.

[24] L. Koellreuter: Deutsche Verwaltung. 1. lap.

[25] L. Bővebben Magyary Zoltán: Államéletünk válsága. Klny. az „Egyedül vagyunk“ 1936. évi 6. számából, 16. lap.

[26] Ennek a hatalmas átalakulásnak számszerű és nemzetközileg is összehasonlító adatait l. Magyary Zoltán: A közigazgatás legfőbb vezetése szervezési szempontból.

[27] A főelőadó Magyary Zoltán volt. Jelentése a Szfőv. Stat. Hiv. kiadásában „A közigazgatás legfőbb vezetése szervezési szempontból” cím alatt 1936-ban jelent meg.

*

In Közigazgatástudomány, VII. évf., 5-6. szám (1944), 208-216.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés