Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Kovrig Béla: Új rendiség felé (1934)

Kovrig Béla: Új rendiség felé (1934)

  2021.04.19. 12:27

Új medret, új ágyat váj magának a közületi élet a társadalmi fejlődés végzetszerű folyamatában. Megváltozott a társadalomnak szerkezete, szelleme, összetétele, politikai életformájáról alkotott felfogása. Egyetlen társadalmi tény maradt örök változatlanként egy és ugyanaz: az ember a maga sajátos természetével.


Mi mindennek a változására ébredtünk az élet társadalmi síkján? Szóljunk arról, hogy az iparinak mondott civilizáció előrehaladása mit művelt népekkel, emberekkel? Miként halmozta őket nagyvárosok néppiramisává, hogyan tömörítette, sűrítette őket apróbb-nagyobb közületekbe, gyárakba és községekbe? Mert a rögtől szakadt emberek gyökértelenné vált államának válságáról és a széteső társadalmak új formakereséséről szólva, itt kell kezdenünk szociális történetünket. Arról kell beszélnünk, hogy Európa népességének hirtelen elsűrűsödése és jelentős hányadának városba zsúfolása nem maradt következmények nélkül. Hogyan is maradhat következmény nélkül az embertömegeknek embertömegekre találása, kiváltképpen akkor, ha a végzetes kollektív találkozón kitudódik a nagy titok, hogy vannak szegények és vannak gazdagok, és nem mindig azok gazdagok, akik lélekben és eszmékben is azok. A tömegeknek ehhez hasonló tömeges élménye rendszerint súlyos közrendészeti és közművelődési költséget jelent. Erőhatalommal kell ugyanis féken tartani a csalódottak megnyilatkozását, és kultúrával, iskolával, népműveléssel azokat, akik szenvednek a közületben élő embertársak műveltségének és saját iskolázatlanságuknak különbsége miatt. Innen a tapasztalati tény, hogy - egyenlő feltételek mellett - minél nagyobb a népsűrűség és a néptömörülés, annál számosabb és nehezebb a közfeladat, tehát annál magasabb a közösségi élet terhe.

A közfeladatoknak - a nép sűrűsödésétől és tömörülésétől kiváltott - elsokasodása, és ennek folytán a közteher fejlődése önmagában véve még nem hátránya az emberi együttlétnek, ha mindez a nemzeti erőgyarapodás és vagyonosodás korában játszódik le. Ha azonban a társadalom szerkezetének változása a közfeladatokat éppen akkor sokasítja és drágítja, amikor csökken a társadalmi termelés eredménye, és a nemzeti jövedelem hanyatlásával nehézzé válik a megélhetés, akkor a gyengülő társadalomban a közületi nyomás elnehezülése mind tűrhetetlenebbé válik, és felüti fejét az államtagadás szociális szörnye.

A hanyatló nemzeti jövedelemnek pedig az a sajátossága, hogy - a társadalom szerkezeti változásától függetlenül - növeli az állam gondját, tehát a közfeladatok számát. Mert a madáchi fókák ritkulása még állandósuló népesség esetében is kiélezi a nemzeti jövedelem megosztása körül folyó harcot. A társadalmi küzdelemben alulmaradók a közületet teszik felelőssé igazságtalannak vélt helyzetükért, innen az államellenességnek az állam megtagadásáig elfajuló irányzata. A társadalmat széttagoló erőket ilyen helyzetben ismét csak újabb közületi feladatok kifejtésével lehet ellensúlyozni, aminek növekvő költségeit a közületek természetesen csak a magángazdaságok tőkeerejének további igénybevételével fedezhetik. Mind élesebben domborodik ki az adóállam riasztó arculata, és az elsokasodott közfeladatok finanszírozásáért követelt, tőkeromboló közkövetelésekké vált adótételek kétségessé teszik annak az államberendezésnek huzamosabb fenntartását, amely nem önmagáért, hanem társadalmi szükségszerűségéből fejlődött naggyá. Kialakul a mai állam dilemmája: lebontani a fejlett közhatalmi berendezést, kockáztatva a társadalomellenes erőtényezők felszabadulását, vagy a köz terhére újabb feladatokat vállalva, minél inkább szaporítani és tökéletesíteni a bontó erők megelőzésére és féken tartására alkalmas eljárásokat. A hatalmi rendszernek állandó kiépítése azonban előbb-utóbb az észszerűség és a gazdasági lehetőség határához érkezik.

Szóljunk a természetes gazdasági egyensúly ábrándjának szétfoszlásáról? Mert akik hittek benne, szegényebbek lettek ezzel az illúzióval. A háborúban elhatalmasodott kötött gazdálkodás megfosztotta a piacot attól, ami jelentőségét megadta, automatizmusától. Amikor a Hudson-öböl közepéig terjesztik ki a vetésterületeket, amikor az Alpesek oldalán búzával kísérleteznek, silány lignitbányákat nyitnak Közép-Németországban, és elektromos erővel, példátlan önköltséggel gabonatengert árasztanak erre alkalmatlan területekre, akkor nincs nemzetközi munkamegosztás, nincs világpiac, de - a közületek szüntelen beavatkozása folytán - a belső piacnak sincs meg a kívánatos automatizmusa, önkiegyensúlyozó működése. Ha az erők játékából hiányzik a természetes kiegyensúlyozó tényező, akkor ezt mesterséggel kell pótolni, különben az erőknek nyakló nélküli kölcsönhatása a társadalmi értékeket emészti fel.

Az önös érdekeket és a hatalmaskodó erőket arányba csak az állam igazíthatja. Részérdekek letéteményese csak önző szempontjait képviselné, ha feladatává válnék a felszabadult erők fegyelmezése. Erre közjó érdekében csak az a közakarat képes, amely a részérdekek befolyásától függetlenül alakul ki, és ezzel az erénnyel érvényesül. A részérdekek többségétől megszállt parlamentekből kialakulhat-e az a közakarat, amely egyes egyedül a nemzet egyetemes érdekeinek valóra váltását célozza? Vajon ott, ahol a parlamentarizmus álképlet, és nem hagyományos történelmi valóság, nem maga a parlament szolgáltatja-e ki a végrehajtó hatalmat a változó magánérdekek játékának? A társadalmi összműködés zavartalansága megköveteli az állam és a gazdálkodás életformáinak összhangját. Miként a szabadkereseti gazdálkodással párhuzamos volt az ennek megfelelő, erőinek kifejlődését egyengető politikai liberalizmus, akként most társadalmi szükségletté vált az olyan közösségi életformának kialakulása, amely megfelelt a gazdálkodás mesterséges egyensúlyát megadó kötött, vagy irányított gazdaságnak.

Szóljunk az állameszme átalakulásáról, a keresztény állameszme térfoglalásáról? Mert az Isten malasztjából uralkodók helyébe - a népszuverenitás korának rövid történelmi közjátéka után - az Isten szándékából való államok léptek. Hogyan értsük ezt?

Westermarck megállapította, hogy földségre, fajra, környezetre, művelődésre tekintet nélkül a világ minden ismeretes népe valaminő központi hatalom, államhatalom uralma alatt él. Így van ez a pigmeusnál, a maláji archipelágosz őslakóinál, a brazil őserdők vándor törpe törzseinél különbség nélkül. Van-e valami közös, ami ezt az egyező sajátosságot kiváltja? Melyik az emberi együttélésben az az egyetlen tényező, ami ezeknél és minden népnél közös? Az emberi természet. Az emberi együttélést elrendező központi hatalom tehát mindenütt van, ahol ember közösségben él. Az emberi természetnek, úgy látszik, velejárója, hajtása, kiteljesedése az a központi hatalom, amit államnak nevezünk. A mindenütt azonos természettel teremtett ember tehát az, amely kiteljesedik az államban, aminek révén kibontakozhatik, kialakíthatja értékeit, képességeit. Ha tehát az állam az emberben gyökerezik, akkor ennek életérdeke az állam legfőbb célja. Nem egy emberé, hanem az emberé. Az ember legfőbb érdeke lévén létjogainak és méltóságának biztosítása, nyilvánvaló, hogy az állam feladata olyan állapotnak megteremtése, amelyben a közösség minden tagjának létjoga érvényesül, és méltósága általánosan megbecsült. Ez a közjó állapota. Az állam szerepének ilyen értelmezéséből folyik az állam szociális eszméje. Szociális azért, mert a közület társadalmi kötöttségében tekinti az embert, és őt a természetének megfelelő élethelyzetbe kívánja emelni.

Az államnak szociális eszméjéből folyik a társadalmi reform sürgetése. Mert ha az ember elvét érvényesíteni törekvő szociálpolitika a tőke rentabilitását sértve, minden társadalompolitikai fejlődés korlátjába ütközve megtorpan, akkor az állam feladata a társadalmi és a gazdasági erők olyan átcsoportosítása, olyan új arányba igazítása, hogy az erők új egyensúlya mellett ne a tőke rentabilitása legyen a gazdálkodás célja, vagy az embervédelem optimumának valóra váltása esetén se ütközzék a szociálpolitika a rentabilitás új mértékébe.

Társadalmi reform azonban csak ott van, ahol előzőleg megvalósult és általános típussá vált az új, a szociális ember. Mi jellemzi az új idők új emberét? Vágyainak újdonsága. A szociális igazság útját egyengető vágyak, igények. Melyek, minő vágyak? Felolvadás a köz szolgálatának élményében; minden embertársról biztosan tudni, hogy emberhez méltó módon családi otthonban lakik, nem nélkülözik, a múlt és az eljövendő nemzedékek láncolatában látja hazájának mai nemzedékét, és annak tudatában él, hogy mindent Isten személyes jelenlétében cselekszik. Az örök értékek jó szolgálatának vágya, sőt még ennél is több: vágy annak bizonyossága, ténye, élménye után, hogy a közösség minden érett tagja akarja, tudja jól szolgálni az örök értékeket, és az emberi együttélés szervei ezt valóban elősegítik. Ilyen emberi vágyak alakítják, telítik azokat az embereket, akiken keresztül vezet a társadalmi reform. Mert amíg egocentrikus és túlzott anyagi vágyaktól eltelt emberek formálják a közakaratot és túlnyomólag ilyenekből áll a szociális igazságtól emberibb emberi életet váró nép, addig nem lehet társadalmi reform. Ezért az ember reformja mindenekelőtt az emberi vágyak reformja. Új vágyakból új érdekek, új akarások, új tettek sarjadnak. Ez a szociális ember kialakulásának útja. Hosszú út, nehéz út, sok időt igényel. Ezért hosszú - útban és időben egyaránt - a szociális reformpolitika útja. Megvalósulásának előfeltétele, hogy legalább egy emberöltőn át azonos társadalmi akarat irányítsa a szociális reform kitűzött céljai felé az erre elrendelt népközösséget.

Ugyan minő közhatalmi berendezés oldja meg az államnak a népszerkezet módosulásából kinőtt dilemmáját és a társadalomnak - a szociális állameszmétől megkövetelt - reformját?

A totális állam? Nem, ez a Leviathan minden más közület feladatát kisajátítva, felszívja a kisebb közületek, a helyi társadalmi alakulások életerejét. A totális állam a társadalmi öntevékenység megbénításával marazmust teremt, a vallást, a művészetet és a tudományt államosítva, a társadalmat megfosztja értékeitől, tartalmától, lényegétől. A totális állam merevgörcsbe torzuló társadalmában elbürökratizált gazdálkodás sorvad az állam felfokozott és korlátlanná vált igényeinek finanszírozására szolgáló adóteher alatt.

A parlamentáris demokrácia? Lényegéből folyik törvényhozási váltógazdálkodása. Ha a társadalmi reform előfeltétele az, hogy azonos politikai akarat évtizedeken át szüntelenül arra irányuljon, hogy válóra váltsa az emberérvényesítésnek szociális állapotát, a közjót, akkor minden közberendezés, amelynek természetéből következik a politikai akarat időnként intézményes változása, eleve lehetetlenné teszi a társadalmi reformot. Különben is, ahol parlamentáris demokrácia van, ott pártok is vannak. Ahol pedig pártok küzdelme folyik, ott nélkülözhetetlen a közvéleményalakításnak és a többség toborzásának két tényezője: a választási apparátus és a sajtó. Az előbbi tőkét igényel, az utóbbi vagy maga jelenti a tőkét, a sajtótőkét, vagy a nagytőkétől függ, különben - ritka kivétellel - ideális céljainak szolgálatában gazdaságilag elbukik. Szociális reformot nem lehet megvalósítani olyan többséggel, amely a választási apparátust és a kapitalisztikus sajtót pénzelő tőke támogatásával jön létre. Minthogy parlamentáris demokráciában a többség elnyerése végett a hatalomszerzés kilátásával fellépő pártok rászorulnak a tőke támogatására, politikai naivitás annak feltételezése, hogy a parlamenti demokráciából valaha is kibontakozhatik a szociális reform. Ugyan milyen tőke fog egy emberöltőn keresztül fenntartani olyan többséget, amelynek munkája szüntelenül és legfőképpen arra irányul, hogy a tőkés gazdálkodás átlényegülésével kialakuljon a szociális reform? Aki tehát a teremtett lelkes ember védelmében szociális reformot akar, az nem kívánhat parlamentáris demokráciát.

A társadalmi szerkezet változásából, a gazdasági egyensúly igényéből és az új, a szociális állameszméből sarjadó szociális reformot csak a tartósan egyirányú, tekintélyelvű hatalmi berendezkedés valósíthatja meg. Tekintélyét nemzeterősítő és embervédelmi eszméjének missziós szolgálatából meríti; következetességét abból, hogy a részérdekek szervezetlenségük következtében csoportakarataikkal nem tudják a hatalom letéteményesét az általa vágott csapásról eltéríteni; tartósságát pedig abból, hogy nem atomizált szervezetlen, hanem kötésbe hozott, szerves társadalomra épít. Hiába a vezéri tekintély, ha a népesség atomizált massza marad, amelyet a csoportokba az anyagi erő elve igazít, és nem válik szerves társadalommá. Ezért kell a kvalitatív társadalmi szervezkedés, az embereknek - erkölcsi jelentőségű foglalkozásaik szerint - foglalkozási, nem: hivatásközösségekbe tömörülése. Ekkor szűnik meg az egyén és az állam - áthidalhatatlannak tartott, vagy figyelemre sem méltatott - távolsága, ekkor jut szervesebb, tagozott életformába a társadalmi, és vele az eddig atomszerű egyén.

Miként valósulhat ez meg? Erre ma sokan a politikában ismét divatos Hegellel válaszolnak, mondván: az objektivált szellem három képlete a család, mint a természetes képlet, a polgári társadalom, amelynek „élettere“ a család és az állam között fekszik, miért is mindenkor csak a harmadik képlet, az állam kifejlődése után állhat elő, mert ameddig állam nincs, addig térköz sincs egyén és állam között. Az állam természetes szervezete nem egyéni akaratokon nyugszik, hanem mindenekelőtt a családokon, majd - az említett térköz kialakultával - a polgári társadalom csoportjain, a rendeken. Az állam szerves természetéből következik, hogy az államépület csúcsa és az egyén között a kettőt egybekapcsoló természetes családok és szervesen tagozódó rendek legyenek. Ezt a felfogást vallja magáénak a fasizmus is. Costamagna szerint az állam akkor alakul át korporatív állammá, amikor ezt és az egyéneket közbenső testületek, intermedii corpi kötik össze. Ezek a közbenső szerves testületek egyszersmind erkölcsi alakulatok, rendek. Ha ezek hiányoznak, ha nincs, ami szerves összefüggésbe kötné az államot és az egyéneket, akkor elszigetelődik az állam, de izolálódnak az egyének is. Magában a fasizmusban a stato corporativot kitöltő új rendiség felfogása tekintetében két irányzat nyi­latkozott meg. Corradinié, aki maga előtt a szindikátusokba sorozott nemzetet látta, és szerinte ezek a szindikátusok fognak magukból képviselőket választani az országos tanácsba, ami mindent a termelés törvénye alá rendel. Mennyire más értelmű a másik, Mussolini felfogása, aki a korporációs rendszer kiépítésével egyidejűleg mind az államnak, mind a társadalom gazdasági öntevékenységének az érdekében erősíteni kívánja a politikai államot, és leszerelni a gazdaságit, átengedve a korporációk társadalmi öntevékenységének korábban az államtól vállalt legtöbb irányító gazdaságpolitikai feladatot. (Ettől a felfogástól eltérőleg az olasz állam az etiópiai hadjárat kezdetétől egyre fokozódó mértékben kénytelen vállalni a gazdálkodás irányító szervezését és szabályozását. Ez nem az állam- és társadalomszemlélet változásának tulajdonítható, hanem kizárólag a válságossá fajuló nemzetközi helyzetnek, ami a termelésnek újabb meg újabb hadviselésekre való beállítását teszi szükségessé.)

A fasizmus a rendiség kiépítésével az olasz állam és az olaszok egymástól izolálásának megszüntetésére törekszik, tehát az atomhalmaz helyébe - szerves társadalmi élet megteremtése végett - rendeket kíván, a társadalmi funkció azonossága alapján tömörült társadalmi csoportokat. Társadalmi szerepük az egyéneknek az államba kapcsolása. Azzal, hogy a rendek, mint hivatásbeli testületek a beléjük szervezett egyénekkel és családjukkal bekapcsolódnak az állami élet csúcsaiba, az államot és az egyént szerves összefüggésbe vonják, fokozatosan egységbe tömörítik, tehát az állam és az egyén azonosításának, az identificazionénak művét munkálják. Ezeknek a rendeknek működésén keresztül kapcsolódik be a gazdálkodás az állam akaratába, és az állam s az egyének „identificazionéja“ révén válik az egyének szabadságává az állam szabadsága.

Mi tehát a fasizmusban a hivatásbeli testületek elrendeltetése? Végrehajtó szervei az államnak? Gazdasági önkormányzatok? Alkalomadtán ilyen feladat is lehet osztályrészük, társadalmi jelentőségük azonban ennél sokkalta több: az egyénnek és a gazdálkodásnak az állami akarat felé irányítása, az egyéneknek az államba tagosítása, hogy az államtól irányított ütemben bontakozzék ki a szabadnak meghagyott gazdálkodás.

Mi a tényleges alapja ezeknek a sokszor emlegetett természetes rendi alakulatoknak? Az emberi természet különbözősége, annak feltételezése, hogy a természetes hajlamok eltérő volta megfelel a társadalmi feladatok különbözőségének. Vajon a képességeknek, a hajlamoknak ez a sokszerűsége, ami részben oka, részben következménye a társadalmi munkamegoszlásnak, nem váltja-e ki a társadalom széthullását? A francia szociológiai iskola szellemesen kimutatta, hogy minél jobban különböznek egymástól az emberek, annál fejlettebb közöttük az egymásrautaltságnak a tudata. Éppen az köti legjobban egységbe az embereket, amiben egymástól leginkább különböznek. Ha tehát a rendek a társadalmi csoportok különbözőségének az életformái, ez a körülmény nem korlátozza, nem gátolja, hanem elősegíti a társadalmi csoportok összeműködését.

A rendek természetes kialakulásának alapja az emberi különbözőség, tehát az emberközi együttműködést fokozó mozzanat. A rendi elgondolásokat kitermelő gondolkodók elképzelt rendi szervezeteiket az antik időkben és a jelenben egyaránt az emberi különbözőségre alapították. Ezzel a felfogással találkozunk az ókor idealisztikus görög bölcseletében, az abszolutizmus felé hajló természetjogászoknál, majd Fichte-nél. Ugyan összefér-e az emberi különbözőségen alapuló rendiség a kereszténységnek az emberi egyenlőségről szóló tanával?

Ha a származás és az elrendeltetés azonossága okán természetes egyenlőség jellemzi az embereket, akkor a keresztény felfogással talán nem fér össze az emberi különbözőséget feltételező rendi szervezet. De annyira „egyszerű“ fogalom ez az emberi egyenlőség, illetőleg különbözőség? Rousseau, Kant és Fichte ezt tagadásba veszik, ők megkülönböztetik a természetes és a metafizikai egyenlőség fogalmát. Rousseau nézete szerint a fizikai vagy természetes emberi különbözőség az, ami a korban, az egészségben, a testi erőben, a szellem és a lélek minő­ségében jelentkezik. Ezzel szemben az emberek morális különbözőségének alapja az emberek közmegegyezésével alkotott konvenció. A gazdaság, a megtiszteltetés, a privilégium az, amiben a morális és a politikai egyenlőtlenség megnyilvánul.

A keresztény szemlélet a teremtés azonosságából kiindulva hirdeti az ember alaptermészetének egyenlőségét. Ez azt jelenti, hogy minden embert jellemez Istentől származása, az ő szolgálatára rendeltetése, létjoga és természetes joga emberi méltóságának tiszteletben tartására. Ezt, a minden embernél egyenlő alaptermészetet színezi, stilizálja az, amit egyéniségnek nevezünk. Az egyéniség, az individualitás a maga képességeivel, sajátosságaival az, ami különböző formában és színben jeleníti meg a mindenkinél azonos emberi természetet. A keresztény felfogás tehát nem vonja kétségbe az emberi hajlamok, tulajdonságok és képességek különbözőségét, ami az egyedeket jellemzi. A keresztény felfogással, a minden emberi alaptermészetnek, a személyiségnek egyenlőségével és a minden ember azonos metafizikai beállítottságával tehát nem összeférhetetlen az egyéniségek különbözősége, ami a rendi elgondolások alapja.

Amíg a fasizmus testületei az embert a maga teljességében, „totálisan“ ölelik fel, addig a hitlerizmusnak - ma még csupán elméletben elgondolt - hivatásközösségei az egyéneket csak gazdálkodó, termelő mivoltukban szervezik és képviselik. A német nemzetiszocializmus elképzelt rendiségében tehát az embernek csak gazdálkodó része, a parciális ember jut kifejezésre, amiből következik, hogy a hitleri hivatásközösségeknek nem célja az állam és az egyének izoláltságának megszüntetése, hanem kizárólag a gazdálkodók megszervezése, nem az érdekeltek, hanem az állam számára. [1]

Rendiségről szólunk és rendiségről beszél minden tényező, aki a változó élet keretét, a társadalomnak korszerű életformáját kutatja, de elveti a szocializmusnak minden forradalmi szellemű válfaját. Rendiségről szólnak, mintha az egyetlen eszmét, irányt, szervezetet jelentene. Pedig ahány szociális reformgondolat, annyi „rendiség“.

Új középkorról is beszélnek, a rendiségről szólva, pedig a középkor rendjei egyszersmind hatalmi szervezetek is voltak, amelyeknek tagjait egyenlő, rendenként azonban különböző ordó illetett meg. A középkori rendek „autonóm jogalkotó organizmusok jellegét öltötték magukra azáltal, hogy saját kebelükből termelték ki az életviszonyaikat szabályozó normákat“. Ezek bizony a múltnak gyakorta az állammal konkuráló, reája veszélyes, nem pedig a közhatalmat erősítő alakulatai. Való, hogy az új mediaevalizmusért való lelkesedésből támadt a modern társadalmi irányzatok keretében, éspedig Ketteler püspök nyomdokaiban a keresztény társadalmi reformnak, különösen a német és az osztrák katolikus papság körében hódító, rendi gondolata.

A fasizmus „rendiségével“ az állam kialakítja és formába hozza az addig hiányzó olasz társadalmat. A stato corporativo ezzel valósítja meg a németeknél Volk-nak, a franciáknál nation-nak nevezett nemzetet: a stato eticot. A német nemzetiszocializmusban a „rendek“ összessége még nem jelent államot, mert a rendek csak szervezett formái az egyéni életek gazdasági oldalának.  A nemzetiszocializmusban elképzelt „rendiség“ tehát sem rendi állam, sem rendi gazdálkodás. [2]

Ismét más Spann „rendi állama“. Az új rendiség fő teoretikusa, Othmar Spann elképzelésében a rendek a maguk életszférájára szóló érvénnyel elnyelik az adóállamot, a gazdálkodó államot és a közigazgató államot. „Stand schluckt Staat“. A központi társadalmi hatalom a központi rendé, az államrendé. Az állam azonban nem egyéb társadalmi csoportokból és erőkből alakul ki, az állam elhatározásainak az alapja nem valaminő gazdasági vagy bármilyen népképviselet, mert szerinte az állam önmagából való, az állam a közhatalmat hordozó személyek összessége. Más rendek és ezeknek vezetői az államrendnek szaktanácsokat adhatnak, de az államrend nem felépítménye vagy csúcsszervezete a többi rendnek, hanem önmagáért felelős, önmagát alkotó, önmagában való társadalmi képlet. Ennek az állami rendnek, a rendek rendjének ethoszától függ, hogy arisztokráciája-e vagy oligarchiája a rendi társadalomnak.

A történelmi, a fasiszta, a hitleri, továbbá az Othmar Spann nevéhez fűződő rendiség értékítéletét mondjuk ki, amikor kifejtjük a Quadragesimo Anno szavakkal kezdődő pápai körlevélben jelentkező keresztény hivatásrendiség alapelveit.

A keresztény társadalombölcselet rendje az egyén természetes kiegészülésének egyik formája. Benne tömörülnek a foglalkozási feladataikat erkölcsi kötelességként teljesítő egyének, éspedig, lehetőség szerint önkéntes társulással. Céljuk, elhivatásuk ethoszát megőrizni, és ezzel is - nem csupán szoros értelemben vett társadalmi, gazdasági feladatuk ellátásával - gazdagítani a közösséget. A társadalom belső szinteződését kiváltó helyes elv nem az egyéneknek az anyagi javakhoz való viszonya - miként a kapitalizmusban -, hanem a teljesítmény elve. Ez sűríti társadalmi csoportokba azokat, akik erkölcsi parancsnak vélnek eleget tenni, amikor bizonyos társadalmi feladatot ellátnak. A hivatásrend jellemzője szerkezetének organikus belső összefüggése és szellemének erkölcsi színezete. Hatásköre tekintetében a keresztény hivatásrendi szervezet képviselője helyteleníti a nemzetiszocializmus elképzelt rendiségének hatáskörét elsősorban azért, mert a keresztény elgondolás rendje tagjait egyéniségük teljességében fogja meg, és nem csupán gazdálkodói minőségükben, másodsorban, mert a hivatásrendiség nem csupán a gazdálkodó alanyoké, hanem az egész szervezett társadalom jellegzetes önkormányzata. A rendek sorába tartoznak tehát a gazdasági hivatásközösségeken felül a kulturális rendek is. A keresztény hivatásrendiség azonban a fasiszta korporációs szervezet alapelveitől is különbözik, éspedig abban, hogy kifejezetten a társadalom életformája, tehát nem fedheti az állami keretet. Az állam - ebben a keresztény felfogásban - sajátos társadalmi feladatokat lát el, aminek zavartalanságát veszélyeztetné, ha „a rendiség elnyelné az államot“. Ezért a rendek ne foglalják le teljesen az egyéneket, tegyék lehetővé, hogy az egyén közvetlenül belekapcsolódjék az államba és önkormányzatába. A keresztény társadalmi felfogás tehát az egyén és az állam közvetlen politikai kapcsolatát kívánatosnak tartja, tehát ezzel a felfogással szöges ellentétbe kerül azzal a szintén rendi elgondolással, amely a rendek szerepét éppen abban látja, hogy közvetítői az egyénnek és az államnak, nehogy a kettőnek közvetlen szembefordulása elriassza az egyént, és ezzel izolálja az államot.

Egy időben a keresztény szociológia is hajlott Othmar Spann tanítása felé. Mennyire helytelenül! Ma már kezdik tisztán látni, hogy minden felfogás, amely az állam önkormányzatából a társadalom nagy részét kizárja, ellenkezik a keresztény demokrácia eszméjével. Az utóbbi értelmében az állam az államnép minden tagjáé, mindenki közvetlenül részes az államhatalomban, és ezért annak magatartásáért a nép minden tagja felelős is.

A hivatásrendiségnek szerves és morális közösségében a megkötésnek és a szabadságnak optimális aránya érvényesülhet. Ekkor válik a hivatásközösség a rend ideáltípusává és zsinórmértékévé a valóságban kialakuló és már történelmi létüket élő más rendiségeknek.

Amikor tehát a mechanisztikus atomizált embersokadalmak láttán, az örök értékek védelmében, szerves megkötések szükségességét hirdetve, a társadalom rendiségéről szólunk, nem vagyunk feltétlenül fasiszták vagy hitleristák, mert e két irányzatnak - egymástól eltérő - rendisége és a keresztény társadalomtan hivatásrendisége között legalábbis akkora az eltérés, mint Roosevelt irányított gazdálkodása és a marxizmus között.

A társadalmi reform szükségességének és korunk rendi elgondolásainak ismeretében szemlélhetjük a most [3] születő történelmi valóságot, a rendi Ausztriát.

A római stílusú osztrák állam még be nem rendezett, új épületének boltívei két pilléren nyugszanak: a vezéri tekintély és a hivatásrendiség elvein. Homlokzatán új, mégis örök értelmű az írás: „Minden jog Istené“. Nagyértelmű szavak! Vallomást jelentenek a természetjog mellett, a létjog tiszteletével. Természetes ezek után az új alkotmányban a szabadságjogoknak és a jellegzetes osztrák Hausrechtnek meghirdetése, mert ahol az Istenségtől eredeztetik a jogot, ott nem vehetik tagadásba az emberi szabadságot.

Tekintélyelv és szabadság, rendiség és keresztény demokrácia? Semmi kétség, itt nincsen ellentét. A demokráciának lényege a népnek az állami önmeghatározásban részessége. Közömbös, hogy territoriális vagy foglalkozási elv szerint történik a népképviselet felépítése, a lényeg, hogy az új osztrák alkotmány szerint a nép részes az állami akarat kialakításában és a vele járó felelősségben. Igaz, hogy Ausztriában nem lesz egyetlen törvényhozó testület sem, amely széles népi alapokon, általános választással jönne létre. Van erkölcsi bátorságuk megtagadni a népszuverenitás elvét. Mire jó ez, ha élethivatása szerint illetékes szervezete révén mindenki belekapcsolódhat a többség, az ország, a szövetség közakaratába. Az alapelvekhez éppen ezért kevéssé következetes az alkotmánytervezetnek ama rendelkezése, amely népszavazásra nyújt lehetőséget, ha a törvényhozás elvetné a kormány javaslatát vagy ha a szövetségi kormány népdöntést kívánna valamely kiemelkedő jelentős állampolitikai kérdésben. A látszat ellenére úgy véljük, a népdöntés intézményével a kormány nem a népszuverenitás emléke előtt tiszteleg, hanem - különösen francia történelmi emlékek alapján - lehetőséget teremt a maga helyzetének megerősítésére, ha a rendek alkalmi kompromisszuma valamikor meghiúsítaná a kormány törekvését, és a nemzetközi helyzet miatt a szövetségi elnök nem élhetne - amire különben az alkotmány feljogosítja - az alkotmány részleges módosításának a lehetőségével. Ha a törvényhozásnak általános választásból való kialakulása lenne a demokrácia ismertetője, akkor a hitleri Németországot - ahol általános választásokkal alakul a törvényhozás - sokkal inkább kellene demokráciának minősíteni, mint Dollfuss Ausztriáját.

Az új alkotmányé Ausztria azért még nem nevezhető rendi államnak, mert alkotmánylevelének a rendiség egyik alapelve. Az állam itt nem lesz önmagában álló külön rend, hanem szervesen képződik az államnép alacsonyabb fokú szervezeti egységeiből. Az Ender-féle alkotmánytervezethez tehát semmi köze Othmar Spann elgondolásának. A tulajdonképpeni törvényhozás a szövetséggyűlés (Bundestag), mint az államszövetség egyetlen törvényhozó testületé. Kizárólag tanácsadó hatáskörrel működnek mellette a 40-50 tagú államtanács (Staatsrat), a 30-40 tagú szövetségi kultúrtanács (Bundeskulturrat), továbbá a 70-80 tagú szövetségi gazdasági tanács (Bundeswirtschaftsrat) és az országok tanácsa, a Länderrat. Az államtanács tagjait a legnagyobb nemzetpolitikai jártassággal és felkészültséggel rendelkezők sorából a szövetségi elnök nevezi ki. A kultúrtanács tagjai az egyházaknak, a vallásos társulatoknak, a nevelés- és az oktatásügynek, továbbá a tudománynak és a művészetnek képviselői, illetőleg kiküldöttei. Ebben a tanácsadó testületben és a gazdasági tanácsban jut kifejezésre az állam rendi felépítése. A gazdasági tanácsban a hivatásrendek 7 főcsoportjának kiküldöttei foglalnak helyet. Ez a 7 főcsoport: a mező- és erdőgazdaság, az ipar és a bányászat, a kézmű, a kereskedelmi és a forgalomgazdaság, a pénz- és a hitelüzlet, a szabadfoglalkozások és a közszolgálat. Az országok tanácsának tagjai minden ország (Land) és Bécs országkapitánya és országszámtartója, illetőleg, akik a fővárosnál az ezeknek megfelelő tisztséget viselik.

A szövetséggyűlés, tehát az egyetlen szövetségi törvényhozó testület tagjai azok a képviselők, akiket a tanácsadó testületek saját körükből választanak. A szövetséggyűlésbe az államtanács húsz tagot, a kultúrtanács tizet, a gazdasági tanács húszat, és az országok tanácsa kilenc tagot választ. A szövetségi törvényhozó és tanácsadó testületek megoszlásával és szerkezetével elvben azonos a tagországok és a községek rendi jellegű önkormányzatának a felépítése. A községek testületéiből alakulnak - az alkotmányterv szerint - az illető ország megfelelő testületei, az utóbbiakból pedig a szövetségi testületek. Ilyen módon az államnép közvetlenül és közvetve belekapcsolódik az összes közületek tevékenységébe.

A törvényhozási munkát a kormány irányítja, kizárólagos joga a törvényjavaslatok előkészítése. Ezek a javaslatok először a tanácskozó testületek elé kerülnek, amelyeknek véleményét meghallgatva terjeszti a kormány javaslatát a törvényhozás, tehát a szövetséggyűlés elé. Az utóbbi a maga teljességében vagy elfogadja, vagy elutasítja a javaslatot, az utóbbi esetben a kormány javaslatát népdöntésnek vetheti alá. A törvényhozás egyedül a költségvetés részleteit módosíthatja. A tekintélyi államvezetés elve - a közszabadságoktól vont korlátok között - érvényesül abban, hogy a kormányt a szövetségi elnök nevezi ki és menti fel, ő nevezi ki az államtanács tagjait is, államszükség esetén rendelettel részlegesen módosíthatja az alkotmányt, szükség esetén a kormány is - az olasz decreto-legge mintájára - törvényerejű rendeleteket bocsáthat ki, egyedül a kormány terjeszthet javaslatot a törvényhozás elé, az utóbbi tagjait kezdeményezés és az interpelláció joga nem illeti meg.

Teljesen történelmietlen lenne Ausztria új alkotmánya, ha megszűnnék annak föderatív formája. Ezért - bár a tekintélyi elvből összpontosított államvezetés következnék, és így a föderatív megoldás ezzel az alapelvvel ellenkezik - érthető, hogy az alkotmányreform terén történelmi kényszerűségből radikális, különben „fontolva haladó“ kormány megtartja Ausztria hagyományos föderatív formáját.

Az alkotmány nyitva hagyja Ausztria fontos kérdését: mi módon szülessék a központi politikai akarat. Mert kell lennie valaminő egyetlen politikai akaratnak, ami a nemzet nagy feladatai irányába igazítja a szövetségnek és az országoknak törvényhozásait, testületeit és rendjeit. Ma a hazafias frontra hárul az egységes politikai akarat kimunkálásának és ébren tartásának feladata. Ez a front a hivatásközösségek, a testületek és a védelem (lásd a fasiszta milíciát) hármas szakaszán működik, hogy a szövetségi kancellárral azonos vezérének, Dollfussnak politikai akaratát szolgálja. Az alkotmány szerint azonban a szövetségi elnök hatalma felülmúlná a kancellárét, és a hazafias front vezérhelyettese, Stahremberg közelebb van a Heimwehr szívéhez, Tirolhoz, mint a Bécsben lekötött Dollfus? A vezéri tekintély elve érvényesülne az osztrák alkotmányban, de ki tudja, hogy egy nemzet jövőjében hogyan fogják hívni a vezért... Ausztriában most nem egy nemzet termeli ki népi erejével politikai életkeretét, hanem az állam ölt magára egy nemzet kialakítására alkalmasnak vélt formát, és erkölcsi elvek erejével igyekszik nemzeti életformába hozni egy, történelme során nemzeti életet sohasem élő néptömeget. Ami mindenképen súlyos feladat.

Az osztrák alkotmányreform rendi jellege a szervesség elvét viszi az új államéletbe, és ezért kísérlete lehet annak, minő társadalmi és életalakító jelentősége van a hivatás szerinti organikus tagozódásának. Ha azonban a népi élet jövendő alakulása nem váltja be azoknak reményét, akik egy szebb, tágasabb, emberi életet várnak a rendiség modern elvének ausztriai alkalmazásától, akkor ne vonjanak le kárhoztató következtetést magára a rendi társadalomszervező elvre, mert az osztrák rendiség sorsát - inkább, mint bármely közberendezését valaha - az állam nemzetközi helyzetének alakulása, és annak a szellemnek erkölcsi ereje és őszintesége dönti el, mely egyetlen ethosz közösségébe törekszik olvasztani rendeket, testületeket, embereket egyaránt.

Ez az erkölcs és ez az erő pedig mindig férfias tulajdonságok, Isten és az emberi szenvedés előtt alázatos, képességeikkel hatalmas és eredményeikkel szerény férfiak tulajdonsága. Lesznek-e ilyen férfiai Ausztriának elegendő számban, a nemzetközi hatalmi viszonyok alakulásán felül, ettől függ az osztrák rendiség, de ettől függ minden közberendezés jelentősége és jövője.

*

A szerzőnek ez a tanulmánya eredetileg 1934. májusban jelent meg a Magyar Szemle XXI. kötetének I. (81.) számában.

*

[1] Németországban a Reichsnährstand létesülését a rendi szervezés irányában 1934 után nem követték olyan alkotások vagy elgondolások, amelyekből arra lehetne következtetni, hogy a nemzetiszocializmus rendi közberendezést kívánna kialakítani.

[2] Különben is 1934 óta tárgytalan nemzetiszocialista rendiségről szólni.

[3] 1934. áprilisában.

*

In Kovrig Béla: Korfordulón. Eszmék forrongása, új formák keresése az emberi együttélés mai válságában. Budapest, 1940, 164-180.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters