Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Somló Bódog: Machiavelli (1921) - II. rész

Somló Bódog: Machiavelli (1921) - II. rész

  2021.04.13. 10:17

Machiavelli műveinek legértékesebb részeit azok teszik, amelyekben a régi Róma nagyságának okait fürkészve, a történelem e leghatalmasabb példájából von le tanulságokat a politika számára. Nem győzi csodálni azokat a nagy időket, amelyek annak az uralmát mutatják, amit ő virtu-nak nevez. (Elmélkedések 2. könyv, bevezetés.) Persze tudnunk kell, hogy Machiavellinél a virtu szó «teljesen elvesztette az erény szó keresztény értelmét, a római virtus-éból pedig csak azt tartotta meg, ami bátorságra, szellemi képességre és annak személyes kitűnőségére alkalmazható, ki célját elérheti, bárminő is legyen az». (Symonds: Renaissance Olaszországban, I., 84.)


Dicséri a régi Rómát és korholja saját korát, hogy az ifjak, akik majd munkáit olvassák, amazt utánozzák.

A római csapatok vitézsége szerezte meg Rómának kiterjedt területét és a rómaiak politikai művészete tartotta azt meg. Ezé a politikai művészeté a Machiavelli bámuló lelkesedése. Ennek a politikai művészetnek eredménye, hogy Rómának sohasem kellett két jelentékenyebb háborút egyszerre viselnie. Ha ellenségeinek ketteje még friss erőben együttesen lépett volna fel Róma ellen, valószínűleg elpusztult volna a birodalom. Bemutatja nekünk azt a diplomáciai művészetet, amelynek sikerült Róma ellenségeit elszigetelni, és egyenként legyőzni. Ez nem szerencse dolga volt, hanem a politika remeke. A többi hatalmat mindig sikerült elaltatni Róma veszedelmességét illetőleg. És ez a megtévesztés addig tartott, amíg a tűzvész az ő határaikhoz nem érkezett. De ha egyszer odaérkezett, akkor meg ők voltak saját elégtelen erejükre utalva.

Lehetetlen észre nem venni, mennyire közel állanak e megjegyzések a dolgok nézése tekintetében Bismarck külpolitikájához, amelynek tengelye, mint emlékirataiból láthatjuk, akörül forgott, hogy Németországnak egyszerre csak az egyik nagyhatalommal szabad szembekerülnie. Minthogy pedig a[z 18]71-iki háború után Franciaország kibékíthetetlen ellenségként áll Németországgal szemben, nem szabad ujjat húznia sem Oroszországgal, sem Angliával. Nem szabad tehát Oroszország terveit zavarnia a Balkánon, sem Angliáét a tengeren és a tengerentúli uralomban. Különben azonnal kész a gyűrű Németország körül. Ez volt az a «cauchemar des coalitions», amelyet oly rettenetesen igazolt a világháború.

Mily egyszerű egy számvetés! Valóságos Kolumbusz tojása! És mégis, mily ritka a politikai szenvedelmek tüzében, a nagyravágyás és a türelmetlen hiúságok elvakultságában az államférfiúi szemléletnek ez a nyugodt tisztasága. És mily keservesen kell megszenvedniük azoknak a nemzeteknek, akiknek sorsát nem ily biztos kezű politikusok vezették!

A rómaiak továbbá mindig azon iparkodtak, hogy az újonnan meghódított országban szövetségest nyerjenek, amely kapujául szolgáljon a további előrehaladásnak, és később a birodalom fenntartásának eszközévé váljék. Itt meg kinek nem jutna eszébe a régi római és az újabb angol politika hasonlósága?

Machiavelli a történelmet mindig politikai elemzésekben látja, és meglátásait pompás stílusa világosan tudja szemléltetni, úgy hogy egy-két lapja sokszor tanulságosabb egy kötetnyi történelemnél.

Mily fényes például a következő áttekintés (Elmélkedések, II., 4) ugyancsak Róma nagyságáról: A történelem a köztársaságok növekvésének háromféle módszerét mutatja. Az egyik a régi toscanai, amely olyképpen alkot több köztársaságból szövetséget, hogy egyik állam sem áll hatalomban vagy rangban a többi felett. A másik módszer olyképpen nyer meg szövetségeseket, hogy a főparancsnokság és a kormányzat székhelye a főállamnál maradjon, s hogy a háborúk az ő nevében viseltessenek. Ez volt a rómaiak eljárása. A harmadik módszer nem szövetséges társakká, hanem közvetlen alattvalókká teszi a meghódítotlakat. Ezt tették Spárta és Athén.

Ez a harmadik módszer egészen rossz, mert ezzel az állam olyan területeket szerez, amelyeket nem tud megtartani. Ahogyan egy vékony törzs nem hordozhat vastag ágat, úgy egy kicsiny köztársaság is csak nehezen uralkodhatik szövetségesek híján nálánál erősebb államok felett.

Az első módszer természetéhez tartozik, hogy nem válhatik nagy kiterjedésűvé. Az ilyen állam meg van oszolva, a kormánynak különböző székhelyei vannak, ami a tanácskozást és a határozathozatalt megnehezíti. Az ilyen állam nem uralomvágyó. Minthogy az uralomban sok szövetséges osztozik, egyikük sem tartja a hódítást olyan sokra, mint az olyan állam, amelynek az egész jut. Az ilyen államszövetség - mondja Machiavelli - nem igen terjed túl 12-14 állam szövetségén. Mihelyt az ilyen szövetség elérte azt a terjedelmet, amely elegendő védelmet nyújt bárki ellen, nem törekszik a szövetség további kiterjesztésére.

A második helyen említett módszert egyedül Róma követte, és ebben a módszerben látja Machiavelli Róma kivételes hatalmának titkát. Róma Itália számos népét tette szövetségesévé; ezek sok tekintetben vele egyenlő jogon éltek, de azért mindig Róma maradt a birodalom székhelye, s mindig a maga nevében gyakorolta a főhatalmat. Mihelyt azonban hódításai túlhaladták Itáliát, az azon túl lakó népeket közvetlen alattvalóivá tette, amit azok, hozzá lévén szokva, hogy királyok abszolút uralma alatt éljenek, egykedvűen tűrtek. Ezek a népek, minthogy Róma nevében küzdő csapatok által hódíttattak meg, és római helytartók alatt állottak, urukul csakis magát Rómát ismerték el. Ilyenformán Róma itáliai szövetségesei egyszerre csak közvetlen római alattvalóktól látták magukat körülvéve, és az óriás főváros által elnyomva. Mire csalódásukat felismerték, késő volt. Ha fellázadtak, helyzetük csak rosszabbra fordult, mert szövetségesekből alattvalókká lettek.

Az államtan irodalma sokat foglalkozott az államkapcsolatok kérdésével, de nem ismerek még egy munkát, amely a kérdésnek politikai oldalát ennyire kidomborítaná, rendszerint a jogi szempontok állanak előtérben. Nagyon érdekes feladat volna a Machiavelli módszerével az azóta keletkezett államkapcsolatok rendszereit is megvilágítani.

A hódítás e római példáját fejtegetve, hozzáteszi - és ez a megjegyzése (Elmélkedések, II., 19.) fölötte jellemző államnézésének realitására: - Ne feledjük, hogy lehetetlenség, hogy egy állam békében és zavartalanul örvendjen szabadságának és korlátolt határainak. Ha nem nyugtalanít és nem zavar meg békéjükben másokat, azok fogják nyugtalanítani, s e nyugtalanílások és az azok elhárítására irányuló védekezések és vesződségek közepette fel fog benne ébredni a hódítás vágya és szükségessége. Csak egészen különleges viszonyok eredménye lehet, hogy egy állam huzamosabb ideig békében éljen.

Vagyis harc és háború és szakadatlan küzdés a nemzetek életének alapprincípiuma. Az imperializmus a nemzetközi érintkezés lényege, mert csak a magunk vagy a mások imperializmusa között van választásunk. Üllőnek vagy kalapácsnak lenni, ez a nemzetek választása.

A rómaiak politikai bölcsességét mutatja, hogy érvényben hagyták mindama városok törvényeit, amelyeket meghódítottak, még azokét is, amelyeket nem szövetségeseikké, hanem alattvalóikká tettek. (Elmélkedések, II., 21.) E városokban nem volt látható a római népuralmának semmiféle jele. Mindössze csak bizonyos feltételeket szabtak meg, amelyek teljesítése esetén a meghódítottak megtarthatták alkotmányukat és méltóságukat.

Szembeszökő, mennyire megkönnyítette a rómaiak ez eljárása uralmuk kiterjesztését. A szabadsághoz szokott városok honfitársaik kormánya alatt egészen másként törődnek bele egy olyan uralomba, amelyet nem látnak, még ha az valamennyire nyomasztó is volna, mint az olyanba, amely állandóan szemük elé állítja szolgaságukat. Az emberek annál inkább vetik magukat karjaidba, minél távolabb látszol állani attól, hogy őket le akarjad igázni.

Persze ez nem azt jelenti, hogy erőszakos eszközöket ne alkalmazzunk. A rómaiak sem idegenkedtek ettől az eszköztől sem, hanem mindig a vagy-vagy álláspontjára helyezkedtek. (Elmélkedések, II., 23.) Vagy teljesen megsemmisítették a védtelen ellenséget vagy kedvező feltételekkel nyerték meg a maguk számára. Kormányozni annyit tesz - teszi hozzá -, mint az alattvalókat olyan állapotban tartani, hogy ne tudjanak vagy ne akarjanak neked ártani. Ezt vagy azáltal érjük el, hogy elzárunk előlük minden utat, módot, amelyen ártalmasokká lehetnének, vagy azáltal, hogy annyi kedvezményben részesítjük őket, hogy nem volna észszerű, ha állapotukon változtatni akarnának.

Ne higgyük, mondja Liviussal, hogy egy nép vagy egy ember tovább maradjon meg oly helyzetben, amely őt felháborítja, mint ameddig kénytelen vele! Ne bízzunk az olyan békében, amelyet az emberek szolgaságnak éreznek!

A rómaiak külpolitikájából vezeti le azt az elvet is (Fejedelem, 3. fej.), hogy aki mást hatalmassá tesz, maga megy tönkre. Ezért igyekezzék az uralkodó leghatalmasabb szomszédjait gyengíteni, és legyen védője gyengébb szomszédainak. A maga hatalmi körében lehetőleg ne engedjen nagyobb hatalmat létrejönni. «Anglia külpolitikáját - jegyzi meg Machiavelli e helyéről szólva Réz Mihály - is mindig ez az elv vezette. Az európai egyensúly jelszava Anglia e törekvésének palástja volt.»

Ennek keresztülvitele persze azt igényli, hogy ne csak a pillanatnyi nehézségeket lássuk meg, hanem a még távoliakat is. Ha azt várjuk meg, amíg a bajok már itt vannak, és már mindenki látja azokat, akkor rendszerint már nem lesz lehetséges azokon segíteni. Úgy vagyunk vele, mint a tüdővésszel, mondja Machiavelli. A baj kezdetén könnyű azt gyógyítani, csak nehéz felismerni. Amikor a baj már előrehaladt, könnyű azt felismerni, de nehéz meggyógyítani.

Ezzel ismét a kiváló államférfi jelentőségét emeli ki, akinek megvan hozzá a szeme akkor látni meg az államot fenyegető távoli veszedelmet, amikor más még nem veszi észre. 

*

Machiavelli nevéhez leginkább azok az erkölcstelen tanácsok fűződtek, amelyekről ő maga mondja, hogy «az emberiség visszaborzad tőlük». (Elmélkedések, I., 26.) Amidőn Machiavelli nevét halljuk, elsősorban ezekre gondolunk; ezeket értjük machiavellizmus alatt. Lássunk belőlük néhányat!

A fejedelem szükségképpen bizalmatlanná, és ennélfogva háládatlanná kell, hogy váljék győzedelmes hadvezére iránt. Ha a hadvezér ezt ki akarja kerülni, hagyja el a győzelem után azonnal hadseregét, és adja magát a fejedelem hatalmába. Ha ezt nem akarja, akkor tegyen meg mindent avégből, hogy a hódítás az övé maradjon, s ne a fejedelemé legyen. Szerezze meg magának a katonaság és a lakosság hajlandóságát, kössön új szövetségeket a szomszédokkal, szállja meg a várakat, vesztegesse meg serege vezéreit, hogy hozzá átálljanak, tegye el láb alól azokat, akiket nem tud megvesztegetni, és igyekezzék urát ezen az úton megbüntetni azért a háládatlanságért, amelyet az vele szemben tanúsított volna, ha módjában állott volna. Csakhogy - teszi hozzá sóhajtva (Elmélkedések, I., 30.) - az emberek nem tudnak sem egészen jók, sem egészen rosszak lenni. (Tehát mégsem oly feneketlenül rosszak, mint Machiavelli rendszerint állítja?) - A hadvezérek rendszerint nem tudnak sem elég szerényen, sem elég erőszakosan viselkedni.

Avagy: Ha Appius Claudius decemvir magához akarta ragadni a hatalmat, akkor helyesen járt el, amidőn a plebejusokat ravaszul megtévesztve, a nép barátjának mutatkozott. Nem járt el azonban helyesen akkor, amidőn a decemvirek újabb kinevezése után elárulta képmutató természetét - «finem facit ferendae alienae personae», mint Livius mondja -, mégpedig annyira átmenet nélkül, hogy mindenkinek át kellett látnia álnokságát.

«Aki egy ideig jónak mutatta magát, és aztán céljai kedvéért gonosszá akar vedleni, - vonja le a politikai tanulságot Machiavelli (Elmélkedések, I., 41.) -, a kellő átmenetekkel tegye, és az alkalmakat úgy használja fel, hogy mielőtt viselkedésének megváltozása folytán elveszítené régi népszerűségét, annyi új barátja legyen, hogy hatalmából ne veszítsen.»

Avagy: képmutatás és ámítás nélkül nem lehet alacsony sorból hatalomra emelkedni. Ez áll az államokra nézve is mindaddig, amíg hatalmasokká nem lettek, amikor azután az erőszak egyedül is megteszi, így tett Róma is, amikor előbb szövetségeseket szerzett, akiket azután utóbb alattvalóivá tett. (Elmélkedések, II., 13.)

Sőt: Minden fejedelemnek egyaránt szól a figyelmeztetés, hogy mindaddig nem ül biztonságban trónján, amíg azok élnek, akiket trónjáról elkergetett. (Elmélkedések, III., 4.)

Mindeneken túltesznek azonban e részben a «Fejedelem» ama hírhedt fejezetei, amelyekben Borgia Caesart nem átallja emelkedett gondolkodású embernek mondani, és mintaképül állítani mindazok elé, akik szerencsével és idegen fegyverrel szerezték meg trónjukat. S mindezt azért, mert meg volt hozzá a lelkiismeretlenség bátorsága elhárítani útjából mindenkit, akit veszedelmesnek tartott magára nézve; mert Sinigagliában gáládul megfőjttatta színlelt barátsággal tőrbecsalt ellenségeit. (Fejedelem, 7. fej.)

Épp oly hűvösen Ítél Machiavelli Agathoklesnek, Syracusa királyának és Oliverottónak, Fermo zsarnokának hitszegéseiről és mészárlásairól, csak azt a tanulságot szűrve le történetükből, hogy míg a jótéteményeket apránként, a kegyetlenségeket egyszerre kell elkövetni. (Fejedelem, 8. fej.)

Azért azonban legyen a fejedelemnek arra is gondja, hogy résztvevőnek tartsák, csak ne vigye túlságba a részvétet. Borgia Caesar kegyetlen ember hírében állott, de ezzel a kegyetlenségével állította helyre a rendet a Romagnában. Az ő kegyetlensége résztvevőbb volt, mint a fllórenci nép lágysága, amely eltűrte Pistoja pusztulását, nehogy kegyetlennek látszassék. Ebből adódik aztán az a vitakérdés, hogy mi jobb a fejedelemnek, ha szeretik, avagy ha félnek tőle? Jó neki mind a kettő. Minthogy azonban rendszerint az egyiket kell választanunk e kettő közül, mégis jobb lesz a félelemre építenünk. Ez Machiavelli pesszimizmusából folyó következtetés. A szeretet a háladatosság kötelékén nyugszik, amely azonban az emberi természet rosszasága folytán azonnal elszakad, mihelyt az önzéssel kerül szembe. A megfenyítéstől való félelem ellenben sohasem szűnik meg.

A fejedelem ügyeljen azonban, hogy csak féljék, de ne gyűlöljék. Ez a kettő jól összeegyeztethető. De ha nagy sereget vezet, akkor ne törődjék a kegyetlenség hírével, mert seregét csak így tarthatja kezében. (Fejedelem, 17. fej.)

A szótartás is szép dolog, de - úgymond - nagy dolgokat mégis azok a fejedelmek vittek véghez, akik nem sokat gondoltak vele. Az okos uralkodó nem kell, hogy szavát megtartsa, ha az okok, amelyek ígéreténél vezették, megváltoztak. Ha az emberek mind jók volnának - mondja Machiavelli -, ez a tanács nem volna helyes, minthogy azonban gonoszak, és úgysem tartanák meg szavukat veled szemben, neked sem kell megtartanod a tiédet. Persze bevallani ezt sohasem kell. Ne tartsd meg szavadat, tanítja Machiavelli, és indokold meg álnokságodat jogosoknak látszó érvekkel. Ilyen érveknek sohasem leszel szűkében. Megnyugtatásul még azt is hozzáteszi, hogy az emberek annyira együgyűek, hogy akárhányszor becsaphatod őket, újból meg újból.

Ha a modern diplomácia machinációit olvassuk, szinte az az érzésünk, mintha Machiavelli könyvei nyomán járna el. Pedig megfordítva, Machiavelli könyvei írják le a diplomácia machinációit, amelyek nem sokat változtak 400 év alatt. «Merem állítani - mondja írónk -, hogy nagyon hátrányos dolog mindig becsületesnek lenni.» A fejedelem tehát addig járjon a jó úton, amíg lehet, de tudjon gonosz is lenni, ha a szükség úgy kívánja. Azért azonban ne hagyja el száját egy szó sem, amely nem csöpög az erkölcstől. Mert az emberek a látszat szerint ítélnek. Hogy minek látszol, azt mindenki látja; de csak kevesen érzik, hogy mi vagy. (Fejedelem, 18. fej.)

És így tovább és így tovább! Nincs miért végiggázolnunk a tanácsok e posványán. A mi szempontunkból úgysem a részletek különlegességei a fontosak, hanem az egésznek elvi jelentősége.

Ebből a szempontból pedig az eddigiek alapján is megvonhatjuk ítéletünket.

Igaz, hogy Machiavelli - ezt még előre kell bocsátanunk - nem mindig feltétlenül ajánlja borzasztó tanácsait, bár gyakran jár el így is, hanem rendszerint csak mint bizonyos célok elérésére szolgáló eszközöket állapítja meg azokat. így például azt mondja Elmélkedéseiben (I., 26.), miután elősorolja mindazokat az erőszakosságokat, amelyeket annak el kell követnie, aki zsarnokságot akar létesíteni: «Ezek bizony kegyetlen eszközök, amelyek nemcsak a kereszténység tanaival ellenkeznek, hanem amelyektől az emberiség vissza is borzad. Aki ember, kerülje ezeket, és inkább éljen mint polgár az ismeretlenség sötétségében, semhogy koronát viseljen annyi hozzá hasonló teremtmény romlására. Aki azonban ezen a jó úton járni nem akar, annak, ha fenn akar maradni, ezekhez az eszközökhöz kell nyúlnia. Az emberek rendszerint bizonyos középutat választanak, amely mindennél ártalmasabb, mert nem értenek sem ahhoz, hogy egészen jók, sem ahhoz, hogy egészen rosszak legyenek.»

Machiavelli ehhez hasonló helyeit, és ilyen számos van, ritkán szokták idézni. Pedig fontosak írónk megértésére. Ezek mutatják legjobban, hogy munkáiban tulajdonképpen csak az eszközök egy tanát akarja nyújtani, de jóformán egészen hiányzik belőlük a célok tana, és ezzel az az abroncs, amely tanácsainak széthulló bokrétáját egységbe foglalná. Ilyenképpen hol az egyik, hol a másik félnek oszt jó tanácsot. Megmondja, mit kell tennie az ura ellen lázadó hadvezérnek, mit a fejedelemnek, mit a felbőszült tömegnek. S mindez jórészt onnan van, hogy ő tulajdonképpen nem keresi a politikai célokat, csak a politikai eszközöket. Megdöbbentő erkölcstelenségét előadásának ez a tanácsadó hangja teszi sokszor különösen bántóvá, holott tulajdonképpen nem is rejlik mögötte mindig írónknak valamely személyes állásfoglalása, hanem pusztán csak okozati összefüggések megállapítása akar lenni. A tanácsadás formája gyakran csak «façon de parler» nála. Machiavelli azt akarja mondani, hogy ha az összeverődött tömeg nem választ azonnal vezetőt, akkor nem veszedelmes. Ezt el lehet mondani így is: ha célt akar érni, siessen vezért választani, holott nyilván nem a felbőszült tömegek számára írja munkáját. Ő éppen úgy kifejti, mit kell tenniök az összeesküvőknek, mint azt, hogy mit kell tenni az összeesküvés ellen. Amikor néha a hideg fut végig hátunkon tanácsainak hallatára, gyakran voltaképpen csak okozati összefüggés megállapításáról van szó, mert azt az igazságot, hogy A szükségképen B-t idézi elő, kifejezhetem úgy is, hogy aki B-t akarja, annak А-hoz kell nyúlnia.

Persze az is igaz, hogy az író azért is felelős, hogy a kifejezésmódnak melyik formáját választja.

*

Az ő politikája az eszközök tudománya tetszés szerinti célok elérésére. Minden munkái elé egy nagy На-t kell írnunk. Ha ezt vagy amazt akarjuk, úgy ezt vagy amazt kell tennünk. De hogy ezt kell-e akarnunk inkább vagy amazt, arról kevésbbé esik szó bennük. így kereshette az «Elmélkedések»-ben a szabad alkotmányok feltételeit, mig a «Fejedelem»-ben az egyeduralmak eszközeit kutatja. Mind a kettőt egyforma kérlelhetetlenséggel és radikalizmussal, legjobban attól irtózva, hogy az átlagemberek középútján haladva, félmunkát végezzen.

Machiavelli, aki ismerte Platónt, nem tanulta meg tőle, hogy az ember erkölcsi egészségének mekkora államfenntartó ereje van. Nincsen szeme az áldozatkész hazaszeretet nagy politikai jelentősége számára. Ő a kis és nagy állami furfangok utolérhetetlen prókátora marad, aki nem kényes atekintetben, hogy minő ügyek védelmére vállalkozik. Nagy tapasztalatával elügyvédkednék akárminő párt javára. Könyvei a politikai condottiere kiskátéi. Hol ennek, hol annak helyzetébe képzeli magát, és minden különösebb cél nélkül tanítja a politika mesterségét, mint ahogy a vívómester is bárkit megtanít a kardforgatásra, nem kérdve, hogy az illető mire fogja használni tudományát. Valósággal ellenképe Platónnak az államtan irodalmában, egy megfordított Platón. Platón a messzefekvő nagy célok, a végső ideálok mestere. Ő nem a mának hasznosságait nézi, hanem az örök igazság parancsait. Főként a «Politei»-ában egészen ezekre a távoli ideálokra függeszti szemét.

S e nagy célok kitűzése nélkül nincs politikai tudomány. A célok tudományának pedig bele kell illeszkednie a végcélok tudományába. Végső céljait tehát a politika is csak az etikától nyerheti.

Machiavellinek a célok ilyetén tudománya iránt nincsen érzéke. Még hivalkodik is vele. De a politikai eszközök mesterségében annál nagyobb ügyességre telt szert. Így az államtan tudományának tőle is van mit tanulnia. Az eszközök meglelésének ez a mestersége ugyanis végeredményben nem egyéb, mint bizonyos okozati összefüggések megállapítása. Ez pedig ugyancsak fontos része tudományunknak. Az állami történés reális világát is ismernie kell annak, aki hozzá akar szólani az államok dolgaihoz. Nem elég kitűznünk a célt. Tudnunk kell azt is, hogy miként valósítható az meg. S tudnunk kell, hogy mi valósítható meg egyáltalában, s mi nem. Hogy tehát melyik úton indulhatunk el a végső cél felé, azt a politika, mint az eszközök tudománya, mondhatja csak meg. Nem rohanhatunk neki vakon a végcélnak, ha közben tátongó örvény fenyeget.

Ha például adva van az a mindennél erősebb tény, hogy az állami tagoltság e világában csak az államon keresztül juthatunk a morál teljességéhez, úgy mindenekfölött hűnek kell lennem az államhoz, s azt kell naggyá tennem.

Ez a szempont is nem egyszer felcsillan, nem egyszer egész határozottsággal lép elénk Machiavelli írásaiban. Jóllehet a csalás minden ügyletnél gyalázatos, a háborúban mégis dicséretet érdemel - mondja Elmélkedéseiben, III., 40. -, és dicsőséget hozó, és aki az ellenséget csellel győzi le, éppen annyi dicsőséget arat, mint aki erővel gyűri le.

Íme Machiavelli meglátta a nagy problémát! És gondolkodásának kérlelhetetlen kíméletlenségével ránk kényszerítette, úgy, hogy gondolkodó elme többé nem térhet ki előle. Csak nem volt hozzá elég mély gondolkodó, hogy a nagy problémát, amelyet éles elméje vakító fényével megvilágított, meg is oldja.

Néha közel jár hozzá, hogy valamelyes rendszert találjon tanácsai számára, és meglelje a célok és eszközök hierarchiáját: ahol a hazának létéről vagy nemlétéről van szó, ott ne zavarjon meg annak megfontolása, hogy igazságos vagy nem igazságos, emberséges vagy kegyetlen, dicséretes vagy kárhozatos-e valamely eszköz, hanem minden egyébre való tekintet nélkül meg kell tennünk, ami életét megmenti, és szabadságát megőrzi. (Elmélkedések, III. 41.)

Néha felcsillan az a mentség (Fejedelem, 19. fej.), hogy a fejedelem azért is kénytelen a rosszaságra, mert azok, akikre szüksége van hatalmának fenntartására, romlottak. Rosszat kell tennie a politikusnak, mert az emberek, akikre támaszkodnia kell, rosszak. Mintha azt mondaná Machiavelli: gonosz emberek állama nem lehet el gonoszság nélkül; de állam híján még csak növekednék a gonoszság birodalma.

Másutt ismét (Fejedelem, 15. fej.) a következőképpen próbálja meg számot adni a cél meg az eszköz viszonyáról:

Sokan képzeltek el maguknak államokat, aminőket soha sem látott senki. Ő ellenben inkább a valóság képét akarja nyújtani, semmint a képzelet alkotását. A különbség igen nagy aközött, ahogyan élünk és aközött, ahogyan élnünk kellene; úgyhogy aki nem ügyel arra, hogy valósággal mint cselekszenek az emberek, és csak azzal gondol, hogy miként kellene cselekedniük, inkább vesztén fáradozik, semmint boldogulásán. Annak, aki mindenben a jót akarná tenni, el kellene vesznie annyi nem jó ember között. Ezért egy fejedelemnek, aki hatalmon akar maradni, meg kell tanulnia nem jónak lenni, s ezzel a tudományával a körülményekhez képest élni vagy nem élni. A nagy probléma tehát egyre-másra írónk elé lép, akinek azonban, mint mondtuk, az a nagy hibája, hogy az igazság néhány felcsillanásától eltekintve egyáltalában nem gondol azzal, hogy miként kellene az embereknek cselekedniök, hanem a helyes célokkal nem sokat törődve, csak a tetszés szerinti célok eszközeit keresi mindenféle sikernek egyforma dicséretét zengve. Ha nála célokról egyáltalán szó lehet, még Réz Mihálynak a megállapítása (i. m. 412. lap) jellemzi azokat legtalálóbban, «hogy nála a hatalom nemcsak eszköz, hanem cél is». Ezért nem számíthatjuk Machiavellit az államtudomány legnagyobbjai közé, mert hiányzik belőle valami, ami nélkül ebben a tudományban nincsen igazi nagyság. Ő csak az eszközök meglelésének zsenije, de a célok kitűzésének tudományában kontár. Célok dolgában nyakig benne rekedt kora kátyújában, s bő történelemtudása sem segítette fel oly magaslatra, ahonnan azon túl látni képes lett volna. Ehhez nem volt sem elég filozófiai műveltsége, sem elég lelki emelkedettsége. Éles elméje volt, de tompa erkölcsi érzéke. Művei mindig ékes bizonyságául fognak szolgálni annak, hogy a politika nem egyszerű eszélyesség, nem pusztán az állami ravaszságnak pokoli tudománya. Ha a morál meg nem nemesíti és nem ad neki szárnyakat, a puszta eszélyesség a sárban kúszó kígyó marad, amely onnan merő okosságával nem tud felemelkedni. A reneszánsz kori államvilág szétporlott atomjaiból nagy és tartós politikai egységeket puszta ravaszsággal nem lehetett felépíteni. Ehhez a feladathoz morál kell. Morál a buzgó kötelességteljesités önfeláldozásának értelmében, és morál a tömegeket megmozgató, erőiket a végsőkig megfeszítő nagy és lelkesítő politikai célok értelmében. A lelkesedés lendítő kerekének segítsége nélkül a történelem szekere megrekedne az önzések fertőjében. Szóval a Machiavelli embere sohasem lett volna képes a régi Róma példájának megismétlésére. Ahhoz az az ember kellett, akit Machiavelli nem látott meg, az igazi ember, a minden gonoszsága mellett lelke jobbik felével mégis mégis nagy dolgokért hevülő ember. Mert ezt meg nem látta, félszeg munkák maradnak Flórenc túlontúl okos követének könyvei.

*

Vannak, akik Machiavelli munkáinak titkos kulcsát és tulajdonképpeni végső célját a Fejedelemről szóló könyvének lendületes zárószavaiban vélik feltalálhatni. Ha idéztük Machiavelli könyveinek ama fejezeteit, amelyek erkölcsi érzésünket felháborítják, ne hagyjuk említetlen e lendületes sorokat sem. Symonds azt írja róluk, hogy a Principe zárófejezete «tartalmazza a gyakorlati feladatot, melyre az egész értekezés céloz; a hazafias gondolatot, amely a megelőző lapok legsötétebbjeire is a fény egy nemét árasztja. Machiavelli Thetisként belemártja Achillesét a pokoli tanácsok Styxébe; Cheiron példájára megmutatja neki: miképpen egyesítse az emberi és állati természetet az, aki kénytelen a farkas fogait kitörni, saját lábait pedig a tőröktől menten tartani; és számára sérthetetlen fegyverzetet kovácsol, mint Hephaistos. Mindez csak magyarázata egy feladatnak s ez: Olaszország megszabadítása a barbároktól.» (Renaissance Olaszországban, I., 246-247.) Hasonló véleményen van Hegel is. Concha Győző «a nemzeti államalakulás első elkeseredett jajkiáltásának» mondja Machiavelli Fejedelmét az újkor kezdetén. «Inkább kívánja - úgymond - bárminő erkölcstelen és embertelen eszközökkel történjék is, nemzete megalakulását, mint az emberinek csak eszményi létezését, a valóságban pedig az egyéni önkénynek uralmát.» (Concha, Politika, I., 76.) Réz Mihály (i. m. 415. lap) nem tartja, hogy Machiavelli egész tanítása ennek a célnak szolgált volna. «Nemzeti érzése kétségtelenül erős, s politikai világnézetének alakulására kétségtelenül kihatott. De az erkölcstelen eszközök használhatását sehol sem korlátozza abban az értelemben, hogy azok csak nemzeti célok elérésére volnának megengedhetők. Castruccio Castracaniról szóló tanulmánya ennek döntő bizonyságául szolgál. Nincsen ennek az életében semmi nemzeti törekvésnek nyoma. Harcias, uralomra vágyó természet, melyet kezdetben az önvédelem, később a becsvágy sodor folytonos kegyetlenségekbe és álnokságokba. Nem egy magasabb - nemzeti - céllal menti ezeket maga Castruccio Castracani sem, hanem azt mondja, hogy a siker, és nem a sikerre vezető eszközök hozzák a dicsőséget.» Bármint legyen - magam is inkább a Réz nézetén vagyok- , az az elvitathatatlan jelentősége megvan e híres 26. fejezetnek, hogy abban szólalt meg nemes szavakban az a nagy eszme, amely azóta Európa leghatalmasabb uralkodó eszméjévé lőn, itt csendül fel először az egységes nemzeti állam himnusza: «Olaszország félholtan várja a hőst, aki ismét helyreállítsa az elszenvedett csapások után, aki végét szakassza Lombardia fosztogatásának és pusztításának, a Romagna és Nápoly szipolyozásának és sarcolásának; aki a már oly hosszú ideje üszkösödő sebeket meggyógyítsa. Lásd, miként könyörög népe Istenhez, hogy küldjön valakit, aki a barbárok kegyetlenségitől és önkényitől megvédje! Lásd, készen áll követni a zászlót, ha volna aki kibontsa!» «Ne szalasszuk el a jelen alkalmat, hadd lássa meg végre Olaszország annyi idő után felszabadítóját! Ki nem mondhatom, mily forró vággyal fogadnák őt mind a tartományok, amelyek az idegenek áradatától annyit szenvedtek; mily bosszúszomjjal, mily törhetetlen hűséggel, minő kegyelettel, az örömkönnyük mily áradatával! Kapu maradna-e zárva előtte? Hol a város, amely neki az engedelmességet megtagadná? Irigység szállhatna-e vele szembe? Melyik olasz volna rá képes, hogy ne kövesse?

Az idegenek uralma undorító! Így hát határozza el magát fenséges házad azzal a lelkesedéssel és bizalommal, amellyel igaz ügyhöz kezdünk, hogy lobogói alatt nemesedjék meg újból honunk és váljék valóra Petrarca jóslata: «Erény ragad fegyvert durva önkény ellen; a csata rövid lesz: még él az olaszban a római jellem.»

Rövid ugyan nem vala a csata. Utolsó hulláma napjainkig csapott fel. De a Machiavelli kürtje harsogta el egyik legelső riadóját.

*

Machiavelli romlottságáért rendszerint korát szokták felelőssé tenni. Kétségtelen is, hogy írásainak mindenik lapján ez a kor tükröződik; - közvetlenebbül és hívebben, mint e kor történetíróinak egy-egy mesterművében. Ez a kor tükröződik Machiavelli színműveiben is; teszem [azt] a Mandragorában, amelyről Voltaire - túlozva ugyan - azt mondotta, hogy ez az egy darab talán többet ér, mint Aristophanész összes művei, s amely Macaulay ítélete szerint csak a Moliére legjobb darabjainál kevésbb jó. Ha ismerjük Machiavelli színműveit, amelyekben közvetlenebbül szól hozzánk az ember, nem fogunk rajta csodálkozni, hogy az államról elmélkedő Machiavelli nem árul el erkölcsi aggodalmakat. Egészen a Bocaccio sikamlós históriáinak légkörében mozognak.

De végül is, átháríthatjuk-e egészen egy ember erkölcsi felelősségét a korra, amelyben élt? És nem szülte-e ez a kor Savonarolát is? Ugyanaz a Flórenc hallotta a domonkos barát felháborodott mennydörgését, amelyben Machiavelli gúnyos mosolyát hordozta körül. Machiavelli hallotta is prédikálni a barátot, akinek erkölcsi emelkedettsége egyetlen rokon húrt sem rezegtetett meg lelkében. Csak bosszúságot tudott érezni afelett, hogy egy ilyen barát vezeti a város népét, s bukása csak a megelégedés érzését kelti fel benne.

Egészen másként hat írónkra a Borgia Caesar egyénisége. Ez az emberbőrbe bujt fenevad csodálattal tölti el. Kétszer került hozzá követségbe. Egyszer éppen a Borgia pokoliságának tetőfokán, a sinigagliai mészárlás idején. Borgia Caesar a tőrbe csalt szövetségesek legyilkoltatása után éjjeli két órakor felkelteti Flórenc követét, és ujjongva újságolja neki a történteket. Egy Shakespeare tollára méltó jelenet: Az elvetemült erőszak prototípusa, Borgia Caesar és a politikai kíméletlenség nagy teoretikusa, Machiavelli, a még gőzölgő hullák felett megbeszélik a világtörténelem egyik legnagyobb gazságát! De tudósunk csodálatát nem hűtötte le semmiféle gyalázat. A hatalomszerzés zsenije úgy fascinálta, mint a kígyó a madarat. Még flórenci kortársai is sokallták követjüknek e nagy gonosztevőért való lelkes érdeklődését, és róla szóló jelentéseinek melegségét. Ami azonban nem akadályozta meg írónkat abban, hogy a Fejedelemben is az államművészet dicsfényével próbálja övezni az elvetemültség e zsenijének homlokát. Ha Savonarola számára nem volt egy megértő hangja, egy percnyi részvéte, Borgia számára nem volt egy szikrányi undora, egy szemernyi megvetése. Ez elég sokat mond.

Csak naiv írók, rossz emberismerők, de mindenesetre rossz Machiavelli-ismerők agyában születhetett meg az a képtelen feltevés, hogy a sinigagliai mészárlás gondolata Machiavellitől származik, s hogy ő sugalmazta volna azt Borgia Caesarnak. A történelmi tények is ellene mondanak, de kettejük közül nem Machiavelli befolyásolta a másikat, hanem a Borgia pokoli természete inspirálta a Fejedelmet. A kis Borgia inkább utálta volna a nagyot, de nem bámulta volna olyan csodálkozó, szinte áhítatos érdeklődéssel. Ez az elámulás inkább a nem annyira cselekvő, mint a cselekvést imádó elmélkedőre, a cselekvés teoretikusára vall, a cselekedni vágyás emberére, akit a biztos kezű, sohasem habozó, skupulusokat nem ismerő, ellenfeleire kánya-módra lecsapó, eszükön messze túljáró gonosztevő-kalandor sikerei megbűvöltek, mint ahogy már a Castruccio Castracani életleírásában is kimutatta az ilyen természetek iránti csodálatát. Ezért bámulta Kyrost is, és ezért kereste-kutatta a római sikerek titkát.

Machiavelli maga nem volt a sikerek embere. Környezetére nem tudott különösebben hatni. Nem volt szuggeszív egyéniség. Kortársai képzelőtehetségét nem foglalkoztatta úgy, mint az utókorét. Innen van, hogy minden éleseszűsége és buzgalma mellett is mindig csak másodrendű követségekkel bízták meg. Még ha fontosabb személyhez is került követségbe, mint a pápához, a francia királyhoz, vagy Borgia Caesarhoz, úgy az alkalom nem volt különösebben fontos, s csak húzás-halasztás, vagy előzetes puhatolózás volt feladata. Jóllehet lelke mélyén a cselekvés tüze emésztette, az ő hatásának eszköze a toll. Sikereit nem tetteivel, hanem könyveivel érte el.

Kell-e fényesebb bizonyíték annál, hogy a Fejedelemről szóló munkája dedikációjával akarja elfeledtetni a Mediciekkel köztársasági múltját - persze sikertelenül. Hány ember tudta elérni azóta, hogy kényelmesen álljon át egyik párt szolgálatából a másikba, és felejtesse el kényelmetlenné vált politikai múltját. De Machiavellinek nem sikerült. Megtanítja a világ politikai kalandorait, hogyan kell a hatalmat megszerezni, és nem tudja magát egykori ellenfelei kegyeibe fogadtatni. Ország-világnak, császároknak és pápáknak szolgál tanáccsal (egyik fejezetében még a tanácsadók számára is vannak tanácsai), de ő maga nem képes magát visszafogadtatni Flórenc szolgálatába. Ó, gyakorlatiasság nagy teoretikusa, ó ravaszság és csalfaság furcsa apostola, mily kevés álnokság és élelmesség lehetett benned, amidőn a magad dolgáról volt szól !

Más dolog a hatalmat megszerezni tudni, és más dolog csak azt tudni, miként kell a hatalmat megszerezni. Hogy Machiavelli mennyire csak az utóbbit tudta, s mennyire nem volt maga Borgia Caesarhoz hasonló, jól mutatja Don Michele-vel vallott kudarca is. Amidőn ugyanis Machiavelli megpróbálhatta régi tervének, az állandó hadseregnek, gyakorlati megvalósítását, és fegyelmet igyekezett önteni rakoncátlan csapataiba, gondolt egy merészet, és Borgia Caesarnak rettegett véreskezű pribékjét, a spanyol Don Michelet fogadta meg erre a célra. De amilyen félelmetesen vak eszköz volt ez a kegyetlenségéről híres pribék a nagy kalandor kezében, oly közönséges rakoncátlan condoltiere lett belőle a Machiavelli keze alatt. Nem, Machiavelli nem volt Borgia Caesar, csak bámulója volt Borgia Caesarnak.

Sokan Machiavellit nagy praktikusnak tartják. Én nem tudom ezt a felfogást osztani. A nagy praktikusok más fából vannak faragva. Ő praktikusnak túl elméleti, és csak teoretikusnak túlságosan gyakorlati. Egészben véve van benne valami félszeg vonás, valami a helyüket meg nem talált zsenik fajtájából, holott a nagy praktikusok mindig megtalálják helyüket.

*

De közel jutottunk hozzá, hogy mi is beleessünk a Machiavellivel foglalkozó íróknak abba a rendes hibájába, hogy Machiavelli furcsa érdekessége túlságosan magára vonja figyelmünket, és hogy gyakran inkább az emberrel foglalkozunk, semmint tanaival.

Térjünk tehát ismét vissza Machiavellitől a Machiavelli könyveihez!

Ha Machiavelli erkölcstelenségét nem is mentheti korának romlottsága, az viszont igaz marad, hogy Machiavellit nem érthetjük meg, ha nem helyezzük bele abba a sajátságos korba, amelyben élt, és viszont ezt a világot, amely őt körülvette, semmi sem képes annyira megeleveníteni, mint az ő írásai. Végül is korunk és környezetünk bélyegét megannyian magunkon hordozzuk letörülhetetlenül. Rajta van az még a filozófus gondolatain is, aki viszonylag még leginkább szárnyal túl kora és nemzete határain, mert szemeit szereti elfordítani a múló dolgokról, és az örökkévalóságokra igyekszik azokat függeszteni. Az állambölcsész a dolog természete szerint mindig többet hordoz magán korának és nemzetének színeiből, mert az állam reálisabb és konkretebb, elevenebb valami a puszta gondolatnál, és így aki az államról mondja el gondolatait, szükségképpen korhoz és nemzethez kötöttebb annál, aki a merő gondolkodásról gondolkozik.

Machiavellin különösen erős korának bélyege és földjének illata. Ő mindenki másnál többet visz magával földjének rögeiből, akkor is, amikor az elmélet szárnyait bontogatja. Ezért az állambölcsészet történésze e szempontból is nehéz helyzetben van, ha arról van szó, hogy tanításaiból mit helyezhet el tudománya örök igazságainak kincsesházában.

A Machiavelli Itáliája atomjaira volt töredezve. Város város ellen, család család ellen, ember ember ellen állott harcban. Apró városkák apró intrikákat szőnek, máról holnapra váltakozó alkotmányok és kényurak alatt élnek. Kalandorok emelkednek fel a szennyes homályból hatalmas zsarnokokká, és tűnnek el ismét. Néhány száz és olykor még kevesebb katona visel háborúkat. Pár forintos kölcsönökért folynak tárgyalások. Hihetetlenül zavaros kavarodása ez az Itália apró kényurak meg nem szűnő kicsinyes intrikáinak, hazudozásainak, óráról órára változó csoportosulásának, bomladozó és újra próbálkozó szövetkezéseinek, amelyek megtartására már megkötésük pillanatában épp oly kevéssé gondolt az egyik fél, mint amilyen kevéssé számíthatott arra, hogy megfogja tartani a másik. Gyilok és méreg, összeesküvés és hitszegés rendes politikai fegyverek.

Ebben a világban forgott nyughatatlanul Flórenc követe; ennek prizmáján keresztül szóródtak szét az ókori történelem sugarai, amíg az ő szemébe értek. Ennek a világnak szólnak tanácsai.

A mi szemünknek ez az államrendszer a teljes anarchia képét mutatja, amelybe legfeljebb az által kerül bele nagyobb stílus, bár nem kisebb felfordultság, hogy hol az egyik, hol a másik fél fordul segítségért hol az egyik, hol a másik európai nagyhatalomhoz, úgy hogy a francia király, a spanyol király és a német császár zsoldosainak dúlásai még fokozzák Itália általános zavarát.

Ennek a kornak lázas pulzusa lüktet a Machiavelli írásaiban.

Machiavelli Itáliájának ez a darabokra töredezettsége voltaképpen az egész politikát külpolitikává tette. Már Macaulay is kiemeli Machiavelliről szóló esszéjében, hogy az akkori olasz államok sorsa inkább diplomatáik ügyességétől, semmint belső igazgatásuktól függött. Innen van, hogy Machiavellinek azok a fejtegetései különösen becsesek, amelyek a külpolitikára vonatkoznak. Már a római birodalom sikereit illető kutatásait is ez a külpolitikai vonás járja át. Erre a szempontra különösen képesítette követi működése is. A Fejedelem külpolitikai vonatkozásai is erős realizmusról tesznek tanúságot.

Szomszédok háborúja esetén - mondja a 21. fejezetben - nem jó semlegesnek maradni. Ha a viszonyok olyanok, hogy valamelyik fél győzelme esetén tartanunk kell a győzőtől, úgy azért nem jó a semlegesség, mert a győzőnek nem kellenek a gyanús barátok, akik a bajban nem segítették, s a legyőzött pedig szintén nem áll melléd, mert te sem támogattad.

Igaz, ha az győz, aki mellé álltál, ezáltal csak még hatalmasabbá tetted, és így az ő befolyása alá kerülsz. De legalább le lesz neked kötelezve. Másfelől a győzelmek rendszerint nem is oly teljesek és zavartalanok, hogy a győzőnek semmi tekintettel sem kellene rád lennie.

Ha viszont az a fél marad alul, akit te segítettél, úgy legalább ennek támogatásában részesülsz, és részesévé válsz sorsának, amely ismét jóra is fordulhat. Ha viszont a küzdő szomszédok egyikétől sem kell tartanod győzelmük esetére, úgy annál inkább teszed bölcsen, ha valamelyikük pártjára állasz. Mert így éppen annak a szomszédodnak a segítségével döntöd meg a másikat, akinek meg kellene azt mentenie, ha bölcs volna, és aki győzelme révén a te hatalmadba kerül. Ez annál is inkább így áll, mert ilyen esetben lehetetlen, hogy az, akinek pártjára állasz, ne győzzön.

Amíg azonban nem kell, ne szövetkezz nálad hatalmasbakkal, mert győzelmetek esetén az ő hatalmába kerülsz; márpedig a fejedelem kerülje, hogy mások kegyétől függjön.

Az a háború igazságos - mondja a Fejedelem 26. fejezetében -, amelyik szükséges, és azok a fegyverek kegyesek, amelyek egyedüli reménységeink.

Nagyon találóan jegyzi meg Réz Mihály Machiavelliről szóló mélyen járó tanulmányában (Budapesti Szemle, 1917. évf. 85. lap): «Machiavelli oly elveket ajánl a belpolitikában, melyeknek követése a külpolitikában ma is kevésbé kivétel, mint szabály. Az önzés kíméletlensége, az erősebb joga, a mindenáron való uralom, ma is külpolitikai szabály. Az erőszak, a kijátszás, az adott ígéretek be nem tartása ma is mindennapi eszköze, és azon diplomáciai fogások, melyekkel lepleztetnek, etikai értékét aligha emelik.»

Minthogy a Machiavelli korabeli olasz államtörmelék egész politikája a külpolitika, az örökös harc és háború, cselszövények, szövetségek és ellenszövetségek jegyében folyt le, a külpolitika eszközei átjárják a belsőt is, a külpolitika valósággal felszívja a belsőt. Ezért a Machiavelli tanácsai nem találnak sehogysem viszonylag nyugalomban élő nagy birodalmak belső életére. De sok igazságot tartalmaznak az államközi politikára nézve. Vagyis tudni kell Machiavellit olvasni. Tudnunk kell tanulni tőle.

Tekintetének ez a külpolitikai irányzottsága, a reális hatalmi viszonyok nagy jelentőségének kellő értékelése vezette Machiavelli érdeklődését a hadászati kérdések felé. Tudta, hogy az állam kifelé annyit ér, amennyit fizikai erejének nyomatékával biztosítani tud elhatározásaiból. Külpolitikai messzelátás és katonai erő, ez az a két pillér, amelyre az államot fektetni kívánja, s valóban jobb alapokat ma, ötödfélszáz esztendő múltán sem jelölhet meg egy állambölcsész. Az állam fegyveres erejének szervezetéről s annak használatáról külön kötetet is írt; de mindenik politikai munkáját keresztül-kasul szövik hadtörténeti és hadszervezeti kérdések tárgyalásai. «Minden állam fundamentuma a jó hadsereg - mondja Elmélkedéseiben (III., 31). - Ahol ez hiányzik, ott nem lehet sem jó törvény, sem bármi egyéb jó dolog.» «Viszont ahol jó a fegyver - visszhangozza a Fejedelemben (12. fej.) - már csak ezért is jó a törvény.» A zsoldos seregek rendszerét nem győzi kárhoztatni. Ezt a rendszert okolja Itália hanyatlásáért, erre vezeti vissza a római birodalom összeomlását is. A zsold nem elég ahhoz, hogy a zsoldos meg akarjon halni érted. Ha gyáva, neked rossz, mert elveszted a csatát; ha győz, neked rossz, mert vagy attól kell félned, hogy ellenségedhez pártol, vagy attól, hogy ő maga jő ellened. (Fejed. 12. fej.) Ugyanez áll az idegen segédhadakról. Saját fegyverek híján nincsen biztos trón. (13. fej.) Ezért ne szűnjék meg a fejedelem a háborúra gondolni. A hadtudomány legyen a mestersége. Elsősorban katona legyen. A hadviselés követelményei szempontjából magasztalja (Elmélk. I., 34) a római diktátorság intézményét is, mint Róma nagyságának egyik eszközét.

*

Machiavelli hibái szembeötlők és eléggé ismeretesek. Az államtan klasszikusaitól azonban nemcsak úgy tanulunk, ha hibáikat elkerülni igyekszünk, hanem elsősorban azáltal, ha megtanuljuk, miben kell őket követnünk. Ha Machiavellire nézve vetjük fel ezt a kérdést, hogy mivel gazdagította tudományunk érckészletét, azt kell felelnünk, hogy jelentősége nem valamelyik különleges tételében rejlik, hanem államnézésének realitásában, az állam fontosságának meglátásában, történelmi felfogásának államiasságában, politikai realizmussal való átitatottságában.

Ha Machiavelli számos tétele nem is állja meg a bírálatot, ha gyakran elhamarkodottak is általánosításai, és legtöbbször csak bizonyos megszorításokkal igazak; ha sokszor a saját kora különleges igényeihez szabta is tanításait, egy nagy érdeme elvitázhatatlan: megtanít bennünket az államférfi szemével nézni az államot; a politika szempontjából vizsgálni és elemezni a történelmet. Nem ismerek egy második irót, aki ennyire a politikus szemével tudta volna nézni a történelmet, és aki annyira megtanítana bennünket elemzéseivel, hogy az események külszíne és a jogi formaságok mögött a politikailag fontos szempontokra, az erőtényezőkre, a hatalmi viszonyokra irányozzuk tekintetünket. A dolgokat sohasem önmagukért és önmagukban, hanem csak állami vonatkozásukban látja, A vallásból például semmit sem lát meg, mint annak politikai vonatkozásait (Elmélk. I., 11), a nagy államférfi politikai értékét senki sem éreztette meg világosabban; a hadviselés és katonáskodás rendszereinek politikai értéke különösen érdekelte, a morálra ritkán tér rá, de ha észreveszi, csak a kormányzat segédeszközeként veszi számba. (Elmélk. I., 17.)

Könnyű uralkodni - úgymond (Elm. I., 55) - azokban az államokban, amelyek lakossága vallásos és jó erkölcsű. Ahol az erkölcsök hiányzanak, nem sok jót várhatunk. Így nem sok jót vár a korabeli Itáliától, Franciaországtól és Spanyolországtól. Németországban ellenben még széltében van vallás és erkölcs; innen annyi szabad város.

Ha e városok valamelyikének pénzre van szüksége - mondja Machiavelli -, a hatóság elrendeli, hogy minden polgár fizesse be jövedelmének egy vagy két százalékát. Erre mindenikük megjelenik az adószedő előtt, és esküt téve, hogy annyit fog fizetni, amennyivel tartozik, tanúk nélkül egy zárt perselybe helyezi el azt az összeget, amelynek fizetésére magát lelkiismerete szerint kötelezettnek tartja.

A morális nagyságot is csak akkor értékeli, ha az állam nagyságát szolgálja. Így bámulni tudja a római hadvezéreket, akik szegénységben éltek, s minden gazdagságot az államnak szereztek meg; bámulja őket, de csak mint polgárokat, akiket hadseregük élén gondolkodásuk emelkedettségében semmi sem tudott rettenteni, és akik a magánéletbe visszatérve takarékosan éltek, kicsi vagyonukat gondozva, a hatóságoknak engedelmeskedve, s tisztelve felebbvalóikat.

Keze alatt megelevenedik, és újból politikává válik a történelem. «Fű kizöldül ó sírhanton, bajnok ébred hősi lanton.» Az ő útmutatása szerint belelátunk a régi államok gépezetébe. Ennek az államnézésnek művészetében rejlik az ő igazi eredetisége és nagysága. Machiavellit néhány általános tételre redukálni akarni annyit tesz, mint Machiavellit félreérteni. Miként a jogtanítás feladata elsősorban nem az, hogy a paragrafusok rendelkezéseit vésse emlékezetünkbe, hanem az, hogy megtanítson arra, amit jogászi gondolkodásnak szoktunk mondani, hogy megtanít a kérdéseknek a jogász szempontjából való helyes feltevésére és a megoldás mikéntjére, úgy az államtudomány nem legutolsó feladata megtanítani a politikai gondolkodásra; megtanítani a kérdésnek politikailag helyes feltevésére, az állam meglátására, az államférfi munkájának helyes értékelésére, szóval az államias gondolkodásra.

Napjainkban, amikor az államról szóló irodalom annyira kedveli a simplista doktriner tanokat, amelyek néhány egyszerű formulára redukálnák az államok életét és a történelem útjait, amidőn pacifizmus, szocializmus, anarchizmus, kommunizmus, történelmi materializmus és egyéb szociológiai iskolák vetekednek egymással ilyen állítólagos törvényszerűségek és tendenciák kitalálásában, s amidőn ezek könnyű terjedése széles körök államnézését rontja meg és ferdíti el, minden hibái mellett is egészségesebb szemléletet kelthet bennünk Machiavelli realizmusa, amelyből megtanulhatjuk, hogy irreális formulák helyett a nagy nemzetek és a nagy államférfiak politikai praxisán, a történelem példáinak politikai elemzésével élesítsük szemünket korunk politikájának megértésére.

Ilyen, a politikára nevelő elméje voltaképpen igen kevés volt az emberiségnek, és ez a jellemző politikai bélyeg teszi eredetivé és elsősorban értékessé Machiavelli írásait. Ennyire a politikától átitatott lelkületet az államtudomány történelme alig mutathat fel másodikat. Ebben az értelemben válik helyessé a sírfelirat a Santa Croce-ben: Tanto nomine nullum par elogium. Az állam töltötte be Machiavelli gondolkodásának minden rezzenését. Ha Emerson módjára az emberi szellem képviselői közé fel akarnék venni a politikust - és enélkül a képviselők sorozata bizonyára nem volna teljes -, ezt csak Machiavelli elemzésével volna igazságos tennünk. Ő a politikus par excellence.

Miként a méh a mérges virágból is szűr mézet, úgy az államtan történetírója a reneszánsz e mérges virágaiból, a Machiavelli könyveiből is jegyez ki igazságokat. Egyfelől nem szűnhet meg Machiavellit cáfolni, másfelől nem szűnhet meg tanulni tőle.

Így megvalósul a Machiavelli életének álma: Itália is egységes, és ha a Mediciek ki is tették hivatalából, az emberiség szolgálatába fogadja Flórenc követét. Bacon, Bodin, Nagy Frigyes, Montaigne, Voltaire, Bayle, Fichte, Macaulay, Gobineau s mások elvitatkozgatnak vele; államférfiak és gondolkodók figyelnek szavára - mint egykoron a kiválasztottak köre a Rucellai-ék kertjében.

*

In Társadalomtudomány, 1. évf., 1. szám (1921), 41-69.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters