A birtokonbelüli osztályok a nemzeti tagozódást, a birtokonkívüliek az osztálytagozódást tartották s tartják ma is a döntő ténynek. Nagyon is érthető: a birtokonbelüliek előnyös helyzete a saját nemzeti közösségük osztályszerkezetén nyugodott, s ők ösztönszerűen, vezetőik és íródeákjaik pedig tudatosan hirdették, hogy minden nemzet öncélú, s a nemzeti érzés épp oly magától értetődő és örök tény, mint az egyéni önzés. A birtokonkívüliek, az alullevők és elnyomottak éppen ezért már csak puszta ellentmondásból is azt hangoztatják, hogy - persze ezeknél is főleg a vezetők, hiszen a tömeg öntudatlan volt - de nem a nemzeti közösségi élet a döntő, hanem az osztály-tények. Ez az álláspont persze azokra a tényekre épült, amelyeket már az előbbiekben megvilágítottam, hogy az egyéni élet az önfenntartáson keresztül a termelési tényezőktől függ, s ezt minden dolgozó érzi, tehát a szociális igazságok nem kitalált elméleti tételek, hanem minden dolgozó ember legigazibb érdekeit és legbenső vágyait fejezik ki.

Ez a két, egymással ősidők óta különféle pártelnevezések alatt szembenálló álláspont sohasem egyezhetett ki, az egyik szükségképpen csak úgy érvényesülhetett, ha legyőzte a másikat. Ez viszont azzal járt, hogy nemcsak az elnyomott nemzetekben, hanem külön minden nép elnyomott osztályaiban megszületett az "egy akol, egy pásztor"-messianizmus. Humanizmusnak hívták vagy katolicizmusnak, szocializmusnak vagy kommunizmusnak, mindegy: reális alapja az osztálytársadalmi rendszerre épült nemzeti közösségek ellentmondásokkal teli élete volt. Csak most, az utóbbi évtizedekben derült ki, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Egyes országokban a szocialisták kormányra kerültek, máshol ideiglenesen vagy véglegesen átvették a teljes államhatalmat, s akkor be kellett látniuk, hogy a nemzeti közösség nem elvont és bármikor megszüntethető fikció, hanem reális, történelmi és termelési tényezők bonyolult kölcsönhatásából kialakult élő valóság. Rájöttek arra, hogy a szocializmus épp úgy nem egyszerre, egyetlen világforradalom útján épül fel, mint ahogy a kapitalizmus is egyik helyt már hanyatlik, a másik helyt még csak indul. Be kellett látniuk azt, hogy a saját nemzeti közösségük termelőközösség is egyben, szintetikus közösség, valódi kollektívum, nem olyan egysíkú, mint egy osztály, párt vagy vallásfelekezet, tehát külső viszonylataiban, katonai, gazdasági, forgalmi érdekeiben éppen olyan öncélúnak kell lennie, mint a polgári uralom alatt. Legfeljebb az a különbség, hogy az öncélúság haszna nem csupán a birtokonbelülieké, hanem minden osztályé, avagy talán éppen csak az egyedül uralkodó dolgozó osztályé lesz.

Ugyancsak az utóbbi évek nemzetiségi harcaiból, a kisebbségek nehéz sorsából azt a tanulságot is le kellett mindenkinek szűrni, hogy a vérségi, nyelvi, kulturális, de mégcsak az egyszerű közösségi összetartozás is milyen jelentős tényezők a nemzetek életében. Amíg csak magános finom úriemberek, gazdagok vagy művészek és tudósok járták a világot, addig nem derült ki, hogy a világpolgári gondolat csak egyéni szórakozás, kényelmi lelkiismeret-megnyugtató életszemlélet. Mert bizony a kivándorló avagy kisebbségi sorba kerülő munkások nem lehettek világpolgárok. Ha alacsonyabbrendűek voltak a gazdanépnél, azért fogadta őket gyűlölet, idegenkedés és lenézés, ha magasabbrendűek voltak, ugyancsak azért néztek irigységgel és gyűlölködéssel rájuk. Igaz, hogy sok szolidáris embert találtak a gazdanépek közt, de alapjában minden nép általános politikáját nem a szociális, hanem az antiszociális típus fejezi ki, így az idegen munkás bizony csak idegen maradt, legalábbis az első nemzedékben. Csak azokban az országokban ment könnyebben az elhelyezkedés, ahol nagy munkáshiány volt.

De ha még gazdasági téren nem is volt szigorú elutasítás, kulturális téren az idegen nemzetek közt élő dolgozók önmagukra voltak utalva. Nyelvük, érzelmi világuk, életformájuk összekapcsolta őket. Bizony, még a szélsőbaloldali munkások is összetartanak, saját egyesületeik vannak. Minek, miért, ha valóban világpolgárok volnának? A nemes, a polgár, a tőkés és az értelmiségi, ha egyszer megtalálja a rést, könnyen otthont lel az idegen népben (lásd a magyar arisztokrácia és középosztály nagyszámú idegenjeit), de a munkás és még inkább a paraszt nehezen illeszkedhetik be. S akkor is csak úgy, ha tud lapulni, ha megtanulja, hogy "idegen kutyának lába közt a farka", s hozzá kevesebb bérrel és rosszabb bánásmóddal is megelégszik.

S aztán arról is meggyőződhettünk, hogy az ún. "egyéni boldogsághoz" nem elég a magasabb bér és a jó kereset. Ellenkezőleg, olyan apró érzelmi tények kellenek hozzá, amelyekre az ember, amíg nincs kenyere, nem is gondol. A táj, a közös kultúrélmények, a dal, a tánc, a játékok s a közös szórakozás számtalan változatai, aztán a táplálkozás stílusa, minősége, a nők formája, szokása, színe, vére, "fajtája" mind-mind fontos dolgok ahhoz, hogy az egyén jól érezze magát. Ezt a bonyolult összefüggésű, szintetikus életegységet adja a nemzet. Persze az erős és alkalmazkodni tudó egyéniségek megtalálják a helyüket egy másik nemzeti közösségben is, különösen, ha saját nemzeti tulajdonságaikat könnyen le tudják vetkőzni, de ez nem bizonyít mást, mint csak azt, hogy az ember a legalkalmazkodóbb állatfaj. Mert mégis az a tény, hogy a nemzetek még ma is megvannak, s mint látjuk, nemhogy eltűnnének, hanem még szaporodnak és öntudatosodnak, azt bizonyítja, hogy ez a nemzeti elkülönödés nem reakció, nem az emberiség szociológiai és biológiai fejlődésének ellenére van, hanem éppen a vonalába esik. Azt bizonyítja, amit már többször is írtam, hogy az integrálódásnak a szociológiai síkon az egyéni differenciálódás az előfeltétele, tehát az, hogy az egyes egyének mind-mind öntudatosabb egyéniségek legyenek, mert csak így lehet belőlük egészséges és dinamikus közösség. Ugyanígy a biológiai síkon is ahhoz, hogy a nemzetek közt béke és összhang legyen, az szükséges, hogy az egyes nemzetek faji, kulturális és mindenféle különbségei szabadon és nagyvonalúan kifejeződhessenek, mert csak így állhatnak felemelt fővel és az egészség bölcs mérsékletével a többiek közé. A nemzet tehát, amennyiben sikerült államot alkotnia, történelmileg kialakult szintetikus közösség, az összemberiség egy alcsoportja, a kollektivitásnak ugyanazokkal a belső törvényszerűségeivel.

A nemzeti különbségeknek persze ezeken a szociológiai meggondolásokon és magyarázatokon túl, megvan egy nagyon egyszerű és világos természettudományi törvénye is. Sőt a szociológiailag érvényes magyarázatok is erre a természeti törvényre épülnek. Ez pedig a biológiai élet törvénye és sorrendje.

Az egyes természeti valóságok, úgy a szervetlenek, mint az élők, bizonyos törvényszerűségek uralma alatt állanak. Azonban e törvényszerűségek minden kategóriára más-más sorrendben érvényesek. Hosszú magyarázat helyett példákban: az ember, a ló, a kutya, a kenguru vagy akár a paradicsommadár között, le a legutolsó állatig, sőt növényi szervezetek között [is] rengeteg hasonlóság van. A táplálkozás, a fajfenntartás törvényei például mindre érvényesek. Ezek a legfőbb törvények. De a forma, ahogyan ezeket a funkciókat betöltik, végtelen változatot mutat. De ugyancsak végtelen változatot mutat a formák, a módok azonossága is. Az egyik ebben azonos a másikkal, amabban nem, a harmadik amabban és ebben nem. De az egyes kategóriákban - élőkről szólva - a fajták jellegét nem az határozza meg, amiben azonosak, hanem [az], amiben különböznek.

Vegyük az emberiséget. A néger, a mongol, a maláji, a kaukázi fajták között rengeteg döntő jellegű azonosság van, ha az összemberiség szempontjából nézzük. De még a fajokon belül is rengeteg, részint szociológiai, részint biológiai eredetű különbség van az egyes nemzetek között. Ez a különbözőség a nemzeti jelleg, a nemzeti közösségi élet alapja. Épp oly természetes, történelmileg kialakult különbözőségek ezek, mint amilyenek az egyetemes biológiai és szociológiai azonosságok az összemberiségben.

Dialektikus, összefüggő ellentétek ezek, s érvényesítésük csak sorrendi kérdés, megsemmisíteni egyiket sem lehet, mert az emberfaj semmisülne meg, nem árnyalataiban, hanem egészében. Persze a faj nem akar megsemmisülni, és így ennek a bevezetésnek csak logikai értéke van.

*

In Veres Péter: Szocializmus, nacionalizmus. Második kiadás. Magyar Élet kiadása, Budapest, 1943, 93-98.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés