Mindenki emlékszik még az evolucionista kultúra-elméletekre, a Spencer-féle naturalizmusra, amelyik a kultúrát mindig az embertől tette függővé, legfeljebb földrajzi helyzetet, időt, fajt volt hajlandó „tényezőnek” felvenni. A morfológiai felfogás számára a kultúra valami emberfölötti. A kultúrában személyiségfölötti lélek (paideuma) valósul meg, materializálódik, valami „szellem” - „metafizikai” lényeg; az, ami saját élettörvényei szerint valahol kicsírázik, megnövekszik, elterjed, és az embert „megragadja”.

Ez a felfogás még most is túlságosan újnak látszik, nem ahhoz, hogy az ember elfogadja, de még ahhoz is, hogy teljesen megértse, - következményeivel együtt. Pedig ez volt az az alap, amiből Spengler elindult, és ez volt az a tengely, amely körül az egész spengleri történetszemlélet megfordult. Minden egyebet könnyebben, hamarabb láttak be a „Nyugati kultúra alkonyá”-ban, mint azt, ami benne a lényeg; kiemelték pesszimizmusát, antiszociális felfogását, szuverén, csaknem filozófiai történetlátását, - azt nem, amit ő maga is hangsúlyoz, amikor kijelenti, hogy teljesen Goethe morfológiai elgondolását tette magáévá, és a kultúrákat organikus lényeknek nézi. De ugyanakkor, amikor Spengler a „Kulturseele”-ről [kultúralélekről] beszél, már egész sor gondolkozó, kutató, tudós és filozófus egymástól teljesen független diszciplínákban és teljesen más módszerekkel ugyanerre az eredményre jutott. Hogy a gondolat nem emberi alkotás, hanem emberfeletti valóság megragadottsága, egyetlen példán sem látni világosabban, mint Theodor Lessing és Ludwig Klages esetében. Mind a ketten a kor legnagyobb belső ellentétét dramatizálták: a Seele és Geist [lélek és szellem] szembenállását, a hús-vér élet és az életromboló szellem küzdelmét, a történelemben, a természetben és az emberben. Egymásról nem tudva, egymástól teljesen függetlenül, társadalmilag is izolálva, mégis műveikben nemcsak a gondolatok azonosságát, de még megegyező kifejezéseknek is egész sorát lehet megtalálni. Ez a megegyezés a kultúrmorfológia kialakulásában is hasonló volt. Egy időben több gondolkozóban más előzmények alapján, más körülmények között ugyanaz a belátás támadt. Egyszerre több helyen ugyanaz a jelenség keletkezett: a gondolat egyszerre sok embert „ragadott meg”. A biológiában Uexküll, Driesch és Plessner, a történelemben Spengler, a geológiában és őslénytanban Dacqué, a klasszikus filológiában Otto, - végül az etnológiában az, aki az egész kultúrmorfológiát a legalaposabban és legnagyobb tárgyi tudással kifejtette: Frobenius, - egy időben mind a kultúra ember-fölötti, organikus létéről kezdtek beszélni, arról, hogy a kultúrában magasabb valóság nyilatkozik meg. Eddig nem sejtett és nem értett szellem megragadja először az emberiségnek fogékonyabb egyéniségeit; de a megragadottság terjed és áthatja lassan, mindig mélyebben, az egész emberiséget. A kultúrmorfológia elterjedése maga igazolja ezt: először néhány kivételes gondolkozó felfedezése volt, hogy a kultúra élő valóság; aztán egész iskola támadt belőle. Végül az egész szemléletet megváltoztatta, és a kultúráról való felfogást más, új alapokra fektette.

2.

A kultúrmorfológia alapgondolata és magja a goethei természetszemlélet, az a nézésmód, amelyik főképpen a „Farbenlehre”-ben [Színtan] és a „Metamorphose der Pflanzen”-ben [A növények metamorfózisa], de egyéb természettudományi tanulmányaiban is megnyilatkozik. Goethe életszemlélete antik volt. Ez az antikvitás valami sajátságos egységben, szervességben, közvetlenségben nyilatkozott meg - valamiben, ami spekuláció nélkül elsődlegesen és érzéki módon tapasztalható. Goethenél éppen úgy, ahogy az  antik népeknél nem választható el a lényeg és az alak - a Substanz és a Phänomen, - az immanens valóság és a forma. A görög világ sohasem tudta volna elgondolni azt, amire az európai racionalizmusnak rá kellett jönnie: a magánvalóra (Ding an sich), szóval valamire, ami bent van a dologban és sohasem lehet megismerni. A forma maga a lényeg - a jelenség maga a dolog - a felület, az alak a dolog magánvalóságával teljesen egy. Az ember formája maga az ember. Tartalmat és külsőt csak a racionalizmus ismer. Az olyan ember számára, aki közvetlenül él, belső és külső között különbség nincsen, az egyik meghatározza a másikat, mert a kettő: egy. És ennek a felfogásnak a gyökere mélyebbre nyúlik le, mint hinni lehetne, és távolabbi következménye van, semhogy az első pillanatban el lehetne gondolni. Ha valaki minden alakot egybelát minden lényeggel, akkor a világ egész alakját egybelátja a világ lényegével - így támad az antik világban (Goethé-nél is) a felület, a felszín kultusza, - így támad az érzéki világban való öröm, amely végeredményben egyenlő az érzékfölötti és érzékmögötti fölött való örömmel. Ahogy egy a lényeg és a forma, ugyanúgy egy a természet és a természetfölötti. És, ahogy az istenek formák, - a formák istenek. A valóság egyszersmind valóságfölötti - a világ magasabb világ - az élet átszellemített lét - a realitás magába foglalja a mitológiát és a természetbe való élet ugyanakkor transzcendens, vagyis vallásos élet is.

Goethe morfológiai világszemlélete a múlt század számára természetesen nem lehetett más, mint „költészet”, vagyis a képzelődésnek szép, esztétikus, de végül is komolyan számításba nem vehető fajtája, aminek az ún. tudományos gondolkozáshoz semmi köze sem volt. Nem is volt egészen a legújabb időkig, amikor egyszerre az ortodox természettudomány megingásával, majd felbomlásával egyszerre többen, több területen igazolva látták a morfológiai szemléletet, azt, hogy alak és lényeg között különbség nincs (példa rá Kassner fiziognomiája, Klages karakterológiája), valamit nem akkor ismerek meg, ha a láthatatlan magánvalót igyekszem megfogni, hanem akkor, ha szenzuális módon megfogom a dolog határait. Határok összessége egyenlő: forma, - ez pedig a legtöbb, amit egy dologról tudni lehet: ez a dolog maga.

Spengler kultúrmorfológiája ezen a goethei szemléleten nyugszik: egy korszak határait kereste, végső, elzáró felületeit, vagyis formáját. Különösen két nagyszerű példán mutatta meg a szemlélet eredményét: az arab (mágikus) és az európai (fausti) kultúrán. De Spengler óta a kultúrmorfológia elmélyült és kibontakozott ugyanakkor, amikor adatokban gazdagodva diktáló tudománnyá vált, egész filozófiává, ennél többé: a jövő kultúrprogramjává fejlődött.

3.

Frobenius Leo mar 1897-ben kifejtette a morfológiai szemlélet alapjait nagy könyvében, amelyet „Az afrikai kultúra eredetéről” írt. Mindjárt az első lapon olyan terminológiát használ, amely az akkori tudománnyal teljes ellentétben állott, mert az evolucionista természettudomány tényszemlélete számára ez túl mély, túl „metafizikus” volt. Ebben a könyvben már teljes határozottsággal jelentkezik az a felfogás, amely szerint az emberi élet alárendelt valami, függ attól a kultúra-lélektől, amiben él. Szemlélete nem az anyagra, az adatokra és tényekre irányul, - „Tiefenschau” [mélyszemlélet] válik kedves kifejezésévé annak a szellemi attitűdnek megjelölésére, amit használ, amit vár, és amit az új kultúratudománytól követel, s amit már akkor sorstudománynak nevez el. Azzal, hogy Európán kívül élő népeket vesz vizsgálat alá, egyszerre kitágította a kultúrafelfogást, és azzal, hogy az európai népekkel egyenlő színvonalon foglalkozik tárgyával, messze túlmegy még azon a szemléleten is, amit Németországban Bastian képviselt. Mindezeken felül Frobenius volt az első tudós, aki tudományát nem színtelen és jellegtelen laboratóriumvilágból csinálta, hanem eredményeivel világszemléleti, sőt morális eredményeket is várt és akart. A legtávolabb állott a korszak „egzaktság-mániájától”, - a tudomány életszerűségét és életszerűsítését kívánta. És végül ő volt az első tudós, aki szembeszállt az európai szellemiséggel, aki először vette észre, hogy merre halad Európa, hogy a fehér népek mennyire kiélték kultúrájukat, és az európai életnek nem lehet más konzekvenciája, mint az, hogy mindazt, amit századok építettek, az egész racionalizmust, fel kell adni.

Frobenius fiatal és érett felfogása között annyira nincsen különbség és törés, ahogy nincsen törés és ellentmondás egy növény fiatal és öreg kora között. Természetes továbbnövés, - „anastrophé”, hogy a folyamat megjelölése Frobenius egyik kedves kifejezésével történjék, - kibontakozás, organikus fejlődés: már fiatalkorában készen az alapgondolat, harminc év alatt pedig mindig gazdagabban és teljesebben, érettebben jelentkezik ugyanaz. Ha az ember megnézi, mit mondott a stílusról első könyvében, azt találja, hogy mindenekelőtt szembeszáll az akkori felfogással, amely mindenütt célokat, burkolt érdeket, hasznot szimatolt: „túl sokat bíztunk ebben a céltudatosságban” – írja. A stílus nem más, mint anyagszerűség. „Amíg az ösztön a kultúra kidolgozásában meg van fogva, az anyagszerűségben egyetlen hibát sem fog elkövetni. Nincs olyan primitív nép, amelyik ez ellen a követelmény ellen vétene.” Mihelyt valahol anyagszerűtlenség jelentkezik, azonnal tudni lehet, hogy ez a megragadottság hiánya. Ha kő fát, fa követ utánoz, - ha a plasztika belelép a festészetbe, vagy fordítva, ha vallás, politika, morál egyensúlya megbomlik, ha gazdagság lép előtérbe, - az élet „anyagszerűtlenné” lesz, ott a kultúra halófélben van. Ahol ornamens és tárgy elválasztható, ott már nincs szerves egész. „Minden eszköz szervesen az anyag lényegéből nő ki”. Ez a goethei alak–lényeg–szemlélet egysége: ez a morfológiai nézés alapja. Későbbi könyveiben ugyanezzel a kérdéssel kapcsolatban folytatja és kimélyíti: „soha sincs dolgunk idővel, mindig formákkal”. Ami a világ szenzuális valósága (tárgyak, intézmények, művészetek, szokások), az sohasem idő, hanem mindig: arculat. „Alle Wirklichkeit ist überzeitlich - minden valóság időfeletti: - a stílus is túléli az elképzelhetőséget”. A régi világból maradnak eszközök, alkotások, művek, amelyek ma már átélhetetlenek, érthetetlenek, kiestek az élet köréből, - a stílus azonban változatlanul megmaradt. Ez minden élő kultúrán belül minden jelenség határozott stílusa (Stilbedingtheit) [stílusmeghatározottság]; ez az, ami feltétlenül felismerhetővé teszi egy darab szövetről éppen úgy, mint egy dalról, vagy törvényről, hogy hová tartozott: Khaldeához, Beninhez, az inkákhoz, görögökhöz, vagy a balii malájokhoz. Végeredményben mindig életstílusokról van szó - zárt és egyszeri és szerves életről -, „amelyben semmi sem önkényes és szeszélyes, hanem minden egyes vonás és szimptóma a formavilágban kicsúcsosodó lényeg” (Kulturgeschichte Afrikas,) [Afrika művelődéstörténete].

4.

„Amit eddig világtörténetnek neveztünk, csak része volt annak, s ilyen rész sok volt előttünk és kellett, hogy legyen. - Az Európából áradó pusztító tűz, amely elborítja a földet, néhány évtized alatt az eleven és halott világtörténetet teljesen fölemésztheti; minden kis nép elpusztulásával a világtörténet egy része vész el örökre” (Das sterbende Afrika) [A haldokló Afrika].

A kultúrát nem az adat teszi, nem a muzeális tárgy, a kosarak, edények, lándzsák, maszkok, pajzsok gyűjteménye, leírt nyelvtan, feljegyzett ima, mítosz, lekottázott dal, utazók néprajzi és pszichológiai megfigyelése. A kultúra éppen az, hogy az eszközöket használták, a dalokat énekelték, a szokások kötöttek, hiszen a kultúra csak akkor kultúra, ha vér folyik benne. Különösen tapasztalható ez ma, amikor Európában olyan kultúra van érvényben, amely már nem köt, amelyben már nem folyik vér, amely csak teher, senki sem hisz benne, és senki sem éli. Ami megmarad, a stílus, ami elvész belőle, az a világtörténet.

Frobenius „Tiefenschau”-ja számára az afrikai kutatóutak alatt a világtörténetnek, vagyis az elsődleges életnek két nagy alapvető lehetősége bontakozott ki. Az afrikai népeknek két mesterük volt, az afrikai életnek két ősképe: a növény és az állat (etiópiai és hamita nép- és kultúrastílus).

Az etiópiai nép életében a döntő szerepet a növény játssza. Tápláléka növény, foglalkozása földművelés. De a növény belülről is meghatározza a kultúrát (Was wir Kultur nennen, ist vielfach Gemütsausdruck, Sprache des Gemüts) [Amit kultúrának nevezünk, az gyakran a kedély kifejezése, a kedély nyelve]. Minden szokásnak, az élet minden megnyilvánulásának, vallásnak, kultusznak ősképe a növényi élet. A népek a növény világvalóságában élnek (Die Menschen leben im Sinne der Pflanze und empfinden sich mit ihr und sie mit sich selbst als identisch) [Az emberek a növények lelkületében élnek, és magukkal azokkal és azokat magukkal azonosnak érzik]. És ez határozza meg az egész életmódot: az ember, a nép világérzése vegetatív. Ezért ez a nép a tudattalanság mély fokán van; nyelve nem hajlékony; nem beszédes; irodalma nincs: – „mivel azt, ami magától értetődik, senki sem foglalja szavakba, nem keletkezhetik soha a lapos klisé-szó, sohasem támad az a helyzet, hogy az ember a dagályos fecsegések közepette megtéved önmaga és a világ felől... Mindenki átéli a világot - ezért ez a nép nem ismeri a népköltést. Olyan embereknél, akik az élet eseményeit élménnyé sűrítik, nem támadhatott öröm a mesélés, a költés fölött. Maga az élet költészet - a legmagasabb, de közölhetetlen költészet” (Dichten und Denken im Sudan) [Költészet és gondolkodás Szudánban].

A hamita ember–nép–kultúra típusra érvényes mindaz, amit Speng-ler a „ragadozóra” (Raubtiermensch) mondott. „Ha az etiópiai a házasságban félős szeméremmel szenteli magát az élet továbbnövésének, a hamita csak a hódításban, a gyönyörben és a birtoklásban találja örömét. Ha az etiópiai az elhaltakat minden elképzelhető tisztelettel veszi körül... a hamita félve menekül a holttest elől, és igyekszik megszabadulni attól az elhalttól, akit a legjobban szeretett... Az egyiket a dolgok értelme vezeti, a másikat a cél. Tudatosan és tudatlanul az ember a hamita kultúrában csakis tényeket él át, és minden közvetlen a dolgok mögött levő valóság megnyilvánulását visszautasítja”. „A hamita kultúra életérzése nem ismeri a simán sikló egyenletességet” (Schicksalskunde) [Sorskutatás]. Vezetőgondolatai: a létért való küzdelem, a hatalmi ösztön, a becsvágy, a gyönyörhajhászat. A hamita a jellegzetes én-ember. Morálja az önzés körül fordul meg. Jogérzése a tulajdonon alapszik. Az etiópiai életforma patriarchális, helyhez kötött, családias, a pietas hatja át, tradicionális; a hamita életstílus kalandor, forradalmár, a természetet kizsákmányolja, morálja individualista. Az első a nyugalomra, tenyészetre épült; a másik a mozgásra és a hódításra. Az első élet ősképe a növény, a másodiké az állat.

5.

Így most már világosan kitűnik, hogy mit ért a kultúrmorfológia kultúralélek, ahogy Frobenius mondja: paideuma alatt (Erlebte Erdteile. [Átélt földrészek.] VI. kötet. Paideuma).

A kultúralélek az embertől független világvalóság, nem olyan értelemben, ahogy egy hegeliánus valamilyen szellemi lényeget gondol el, hanem sokkal inkább úgy, ahogy Goethe az „ősjelenségről” (Urphänomen) beszélt. És paideuma nemcsak kétféle van, vagy növényi, vagy állati, nemcsak két kultúra típus van: hamita és etiópiai. Az ősjelenség lehet uranikus, amikor az őskép a csillag és az ég (babilóniai kultúra), lehet az őskép a víz, lehet a kő. Minden esetben azonban elemi, és minden esetben olyan világvalóság, ami az ember sorsát elhatározóan formálja. A paideuma tulajdonképpen: természet, de olyan magasabb értelemben vett természet, aminek Goethe tartotta. Nem dolog, hanem a dolog lényege, - nem tény, hanem valóság, - nem az élet stílusa, hanem ami a stílust belülről kifejleszti és növeszti. Az ember sohasem független, - minden ember életét tartalommal, értelemmel (Sinn) a paideuma tölti meg. Az ember a paideuma tárgya. A paideuma pedig a „Grundphänomen des Lebens” [az élet alapjelensége] (Schicksalskunde).

A paideuma teljes megértésének, Frobenius egész gondolkozásának, a kultúrmorfológiának kulcsa: a megragadottság alapélménye (Ergriffenheit). Ezt az élményt világosan és élesen el kell választani azoktól a fogalmaktól, amelyekkel a tudomány eddig dolgozott. A tudomány csak tényeket vett figyelembe; a tényeket az ember, „megérti”. Így jutott a természettudomány abba a zsákutcába, amelyben a múlt század végén véglegesen megrekedt. A kultúrmorfológia felismerte, hogy a tudománynak nem tényekkel van dolga, hanem a valósággal. A valóságot pedig az ember nem érti meg, hanem a valóság az embert elemi módon „megragadja”. Ez a frobeniusi Ergriffenheit.

„Abban az időszakban, amikor a növény lényege az embert megragadta – az ember növény-szerepet kezdett élni, a növény lett életének kifejezésévé. Az ember oly áthatóan éli bele magát, hogy a növény kultúrájának természetes jelenségévé lesz, és végül is abban csúcsosodik ki. Így a növényt felhasználja - a földművelésben.” „Abban az időszakban, amikor az állat lényege befolyást gyakorolt az ember fölött, megragadta, az állat szerepét játszotta, ez lett világszemléletének feltétele és kiteljesedése, és így kifejezése is. A megragadottsági időszak letűnése után az állat-élményt, mint kultúrnyereséget felhasználta és alkalmazta; így keletkezett az állattenyésztés”. „A kozmikus megragadottság idejében az ember eget, földet és évszakot játszik - a keletkezés és elmúlás nagy tragédiáját éli, és erre rendezi be életformáját. Mindez a megragadottság kifejezése – minden kultúrjelenség alapjában ilyen megragadottság, így keletkezik: állam, királyság, papság, törvény” (Kulturgeschichte Afrikas).

Frobenius kultúrmorfológiájának fontossága nemcsak abban van, hogy Afrikát, azt a földrészt, amit ötven évvel ezelőtt még földrajzilag is alig ismertek, teljesen feltárta; kétségtelen, hogy ma az ember, egyetlen földrészről sem tud annyit, oly lényegeset és kimerítőt, mint éppen Afrikáról, és éppen Frobenius művei alapján. Ez csak tudományos eredmény volna, s ez, bármilyen nagy, mégis ezoterikus. A kultúrmorfológia legnagyobb eredményei - és ebben van fontossága a mai Európa számára - mindennemű kultúrára egyformán vonatkoznak. Modern terminológiával szólva: a kultúrmorfológia egzisztenciális tudomány, vagyis tárgyába Európát éppen úgy belevonja, mint Afrikát, a fehér emberről itt éppen úgy szó van, mint a négerről és arabról, a primitív lándzsáról éppen úgy, mint az újkori szövőgépről, vagy ágyúról. Frobenius olyan elvont, tudományos fogalmat, mint amilyen a „kultúra” volt, egzisztenciálissá tett: belekapcsolta az ember közvetlen létébe. Azok a gondolatok, amikre tudományát felépítette: a „lényeg és alak egysége”, a „mélységszemlélet”, a „paideuma”, a „tény” és „valóság” szembeállítása, végül a „megragadottság”, megvilágították azt, hogy a kultúra kérdésében közvetlenül az ember életéről van szó. Olyasvalamiről, ami az ember világszemléletét éppen úgy meghatározza, mint magánéletét, morálját, ízlését, ruházkodását, metafizikai magatartását éppen úgy, mint hétköznapi viselkedését. Es a kultúrmorfológia éppen ennél az egzisztenciális tulajdonságánál fogva nemcsak az egyéb kultúrák életéről ad felvilágosítást, nemcsak az ember saját világhelyzetének felismerését segíti elő, annál fontosabbat tesz: a mai kultúrfordulat (Kulturwende) idején, amikor minden jel arra van, hogy az emberiség új korszak küszöbére érkezett - közvetlenül alkotja az új korszakot: érzékenyebbé teszi az embert az új megragadottságra.

*

In Protestáns Szemle, 44. évf., 6. szám (1935), 280-286.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés