Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Oliveira Salazar: Az örök dogmák (1936)

Oliveira Salazar: Az örök dogmák (1936)

  2021.02.03. 07:21

A forradalom tizedik évfordulóján Braga-ban elmondott beszéd kötetünk záradékául szolgálhat: teljes szintézise azon férfiú gondolatainak, akinek sikerült véghezvinni egy békés forradalmat, amely ezeken az örökérvényű szavakon alapszik: Isten, Erény, Haza, Hagyomány, Tekintély, Család, Munka.


Nagy áldozatot jelent nekem, hogy ma beszélnem kell itt; úgy érzem, módot kellett volna nekem adni arra, hogy mint egyszerű zarándok jöjjek el a "nemzeti forradalom szent városába", eltűnődjek a múlton, megpihenjek kissé a megtett út fáradalmaitól, érezzem, kortyoljam a himnuszok és énekek hangjától remegő levegőből a nép vidámságát és nevetését.

Úgy, magányosan, megőriztem volna több évi hallgatásomat, és ki tudja, azok közül, akik utoljára hallgattak, vajon hányan emlékeznek rá, mint védtem akkor, minden elmúlt és minden jövendő zűrzavarral szemben, az egyetlen szükséges forradalmat?

Se megoszlás, se gyűlölet, se harcok, sem egyének vagy csoportok partikularizmusa, sem értelmetlen s a gyakorlatban lehetetlen programok, sem alkotmányreformok, sőt még a politikai rendszer változása sem: minden ajánlott vagy ránk kényszerített módszer legfeljebb a felszínen hatott volna, és érintetlenül hagyta volna betegségünk legmélyebb okait. A meglehetősen általános politikai és társadalmi zűrzavarban, mely megrendítette a portugálokban az együvé tartozás tudatát, és aláásta a nemzet lelkiismeretét, vagyis a nemzeti lét értelmét és lényegét, Portugália jövője szempontjából meddő dolog lett volna felváltani az embereket, kicserélni a pártokat, kísérletezni már kipróbált és sikertelennek bizonyult rendszerekkel. Annak a századnak az erkölcsi és szellemi anarchiájában, amelyben hozzá voltunk kötve - abban az anarchiában, amely bírált, tagadott, s az idő eseményeivel karöltve rombolta le a legfőbb szociális intézményeket, borította fel az emberi értékek rendjét, hogy újszerű tanokat állítson fel: minden olyan forradalom hiábavaló lett volna, amely nem ezen az alapon megy végbe: a lényeges az volt, hogy ne engedjük meg, hogy minden szabadon s önkényesen tevékenykedhessék, meghatározni és leszögezni azokat a szilárd pontokat, amelyeken a nemzet jövőjét felépíthetjük; a lényeges az volt, hogy visszaállítsuk az emberi élet elveszett értelmét, és átitassuk vele a családot és a társadalmat, a politikai szervezetet, a közigazgatás működését, a partikuláris gazdálkodást és a közgazdaságot, s az emberek erkölcsi alkatát.

Minden hátsó gondolat, minden gyakorlati, azonnali célzat nélkül, egy megszentségtelenített templom puszta négy fala között, a szélbe kiáltottuk el ez egyszerű eszméket, és - a gondviselés titka ez! - csak ma látjuk, hogy nem vesztek el.  

Sokan mások, akik bizonyára élesebben láttak és határozottabban szóltak, a probléma vizsgálatában ugyanarra az eredményre jutva a dolgok új rendjének védelmezői, hirdetői, eszméje, igéje és tettereje voltak. Ami engem illet, én nem tettem semmit, nem tudtam semmit, nem készítettem semmit, és nem működtem közre semmiben; csak lelkem mélyén éreztem a haza romlásának szomorúságát, és egy üdvös visszahatás lehetőségét.

Tíz esztendeje, ugyanebben a helyiségben, Gomes de Costa parancsnoksága alatt - kinek optimizmusa és bátorsága alig nevezhető erénynek, annyira önkéntelenül fakadt lelkéből, mint természetének valóságos követelménye -, a portugál hadsereg megindította ezt a harc nélkül győzedelmes, vérontás nélkül dicsőséges mozgalmat - , mert a parancs szava, őszintén szólva, nem volt egyéb, mint katonai kifejezése a nemzet ellenállhatatlan parancsának. És elkezdődött az új korszak.

S most lássuk, mi történt!

*

A kétségtől, a század negativizmusától megtépett lelkek számára megkíséreltük visszaállítani a nagy bizonyosságok vigaszát. Nem vitáztunk Isten és az erény felett, nem vitattuk a hazát és történelmét; nem vitattuk a tekintélyt és értékét; nem vitattuk a családot és erkölcsét; nem vitattuk a munka dicsőségét és a munkálkodás kötelességét. 

Ha a hit nem hazugság: a lelki élet kimeríthetetlen forrása; de, ha mint erény Isten ajándéka, sem azt nem ismerhetjük el, hogy erővel kényszerítsék ránk, sem azt, hogy hasznos dolog megzavarni működését. Gyakran láttuk a történelem folyamán, hogy kormányok vagy államok programja a zsarnokság szorongását terjesztette a lelkek fölé, és ki akarta pusztítani bennük a hit csíráit. Dicstelen vállalkozás! Az idő múlik, a kárt helyrehozzák, helyreállítják a templomokat és a kultuszt, de nem lehet többé feltámasztani az erényeket, amelyeket nem gyakoroltak már, és nem lehet elkerülni azoknak a lelkeknek a szomorú kétségbeesését, akik egy egész világot veszítettek el.

Figyelmen kívül hagyva, egyénileg, társadalmilag a vallásos igazság belső értékét, szükségünk van abszolútumra, és nem akarjuk megteremteni két kezünkkel, a múlandó és esendő dolgok méhéből azt, ami rajtunk kívül és felettünk létezik, sem tévesen az államra nem háríthatjuk, hogy rendeletekkel szabályozza a kultuszt, meghatározza az erkölcs alapelveit. Ez a szemlélet arra vezetett minket, hogy a hatalmat erkölcsileg korlátozottnak tekintsük, és lehetővé tette, hogy ne kövessük el az állam, az erő, a gazdagság, a technika, a szépség vagy a vétek istenítésének tévedését vagy bűnét. 

Áthatva egy felsőbb szellemiség értékének és az életben való szükségességének gondolatától, anélkül, hogy az egyéni meggyőződésekkel, az őszinte közönnyel vagy hitetlenséggel törődnénk, tiszteletben tartottuk a hívők lelkiismeretét, és megszilárdítottuk a vallási békét. Nem vitatkozunk Isten felett.

És nem vitatkozunk a haza, vagyis a területi és erkölcsi sérthetetlenségében, teljes függetlenségében és történeti hivatásában felfogott nemzet felett. Lehetnek nála hatalmasabbak, gazdagabbak, esetleg szebbek: de ez itt a miénk, és soha még derék szívű fiú nem akart más anya gyermeke lenni. Hagyjuk a filozófusokra és a történészekre azoknak az ábrándoknak a kifejtését, amelyek azt vallják, hogy lehet másként csoportosítani a népeket, vagy hogy más csoportosulások, amiket a történelem nem alkotott meg vagy elsöpört a föld színéről, anyagi szempontból előnyösebbek lehetnének; politikai és társadalmi síkon, számunkra, mai - és történelmi nyolcszáz esztendőre visszatekintő - portugálok számára, nincsenek többé újra felveendő perek, elkezdendő csatározások, a szuverenitásnak vagy a földnek olyan területei, amelyek terhünkre lennének. Elszántuk magunkat arra, hogy megszabadulunk a fáradtaktól vagy a hitetlenektől.

Félelem nélkül tesszük a portugál nacionalizmust az új állam alapjává: először, mert történelmünk legvilágosabb parancsa; másodszor, mert a haladás és a történelmi felemelkedés felbecsülhetetlen tényezője; harmadszor, mert élő példája vagyunk annak, hogyan szolgálja a nemzeti érzés, az összes földrészeken végzett tevékenységével, az emberiség érdekét. Szellemiségénél és önzetlenségénél fogva hittérítő hivatásnak nevezhették a portugál népnek ezt az egyetemes és mélyen emberi törekvését. Egyetlen egy esetben sincs érintkezési pontja a mának gyanús nemzetköziségével, mely azért törekszik a határok lerombolására, hogy a maga határait kijjebb tolja szomszédai rovására. Nem, nem vitatkozunk a haza felett.

Nem vitatjuk a tekintélyt. Tény az és szükségesség; ha eltűnik, csak azért tűnik el, hogy új erővel támadjon fel ismét, és ha támadják, csak azért támadják, hogy más kezekbe szolgáltassák. Jog és kötelesség: kötelesség, mely önmagát tagadja meg, ha nem gyakorolja önnön tevékenységét; jog, melynek legjobb alapja a mindnyájunk javában van. S a gondviselés nagyszerű ajándéka is, mert nélküle lehetetlen volna a társadalmi élet és a civilizáció. Az átfejlődés a gyerekkorból a férfikorba, a tudatlanságból a tudásba, az ösztöntől az erényhez, s a barbárságból a civilizációba: a természetes tunyaság ellen való állandó küzdelem gyümölcse, a tekintély dicsőségének koronája ez. A közös érdekek megszervezése és védelme, az egyéni érdekek összeegyeztetése, a rend, a béke, a szociális aggregátum elérendő céljainak meghazározása, a szükséges eszközök előkészítése, a jobbra való törekvés is mind az ő műve és gyümölcse. 

A családban, az iskolában, az egyházban, a gyárban, a szindikátusban, a kaszárnyában, az államban a tekintély soha nem önmagáért, hanem mindig másokért van; nem vagyon az, hanem teher. Előnyei arányban állnak a jóval, amit elrendel, s a hűséggel, amellyel rendelkezéseit végrehajtják. Minthogy tévedések mindig lehetnek, működésének ellenőrizhetőnek kell lennie, de kevesebb kár van abban, ha nem engedi meg, hogy kritizálják, mintha megengedi, hogy ne engedelmeskedjenek neki. Nem vitatjuk a tekintélyt.

Nem vitatjuk a családot. Az ember ebben születik, itt nevelkednek a nemzedékek, itt alakul ki a szeretetnek az a kicsiny világa, amely nélkül az ember nehezen élhet. Ha felbomlik a család, felbomlik a ház, a tűzhely, feloldónak a rokonság kötelékei, s az emberek elszigetelve, idegenül állanak az állam előtt, kapcsolatok nélkül és erkölcsi szempontból kivetkőzve önmagunknak több mint feléből; elvész a név, az ember puszta számmá válik, s a társadalmi élet képe nyomban más arcot ölt.

Többször előfordult, az ösztönök uralmának kiszolgáltatott zavaros korszakokban, hogy meglazultak a család kötelékei, eltűnt a meghittség és a szemérem, elhomályosult a szülők tekintélye s a gyermekek tisztelete. De egyedül a mi korunk láthatta elméletté emelve, mint tudományt és mint az állam programját azt, amit eddig mindig csak múló jelenségnek tekintettünk.

A természet újra jogaiba lép majd, s a polgári társadalom újból meg fogja látni, hogy erkölcse, szilárdsága, összetartó ereje mily közvetlenül függ a család erkölcsétől, szilárdságától, összetartó erejétől. A család az élet szükségszerű eredete, az erkölcsi gazdagság forrása, s az ember ösztönzője a mindennapi kenyérért folytatott küzdelmében. Nem vitatjuk a családot.

És nem vitatjuk a munkát, mint jogot és mint kötelességet. Sem mint jogot, mert ez azt jelentené, hogy éhhalálra ítéljük azokat, akiknek nincs egyebük, mint a két karjuk; sem mint kötelességet, mert ez annyit jelentene, hogy elismerjük a gazdagok jogát ahhoz, hogy a szegények munkájából éljenek. Mert belőle táplálkozik az élet, belőle ered a gazdagság, belőle származik a népek jóléte: a munka tisztesség és dicsőség; különbözhetik a hasznosság vagy a gazdasági érték szempontjából, de erkölcsileg egyformán méltóságteljes.

A gondviselés megajándékozott bennünket azzal, hogy szükségessé legyen a munka, és szerencsére mindig szükség lesz dolgozni az életért, bármily előre haladjunk is, bármennyit gyűjtsünk is össze, mert különben az emberek meghalnának az unalomtól a bűn légkörében. Ha e szükségesség és e kötelesség ellenére mégis olyan helyzetekhez érünk olykor, amelyekben egyesekv tétlenségre vannak kárhoztatva azért, hogy mások éljenek, azért van, mert nem szerveztük meg jól az életet, vagy nem ismerjük jobb megszervezésének titkát.  A dolgok természetével ellenkezik, hogy a munka bármilyen körülmények között megszűnjék a gazdagodás tényezője lenni, és a nyomor forrásává változzék.

Előfordul olykor, hogy az emberek nem értik meg a munka jótékony fegyelmét; fellázadnak ellene, és felhalmozott vagyonukból akarnak élni, méhek módjára emésztve fel lépjüket. A tömeg őrült módon kikiálthatná a henyélésre való jogot: annyi volna ez, mint alávetni magát az éhség és a nyomor rabszolgaságának. Nem vitatjuk a munkát.

Így épült az épület tartóoszlopainak alapzata, így épült fel a béke, a rend, a portugálok egysége, az erős állam, a megfontolt tekintély, a tisztességes közigazgatás, így szilárdult meg a gazdasági élet, a hazafias érzés, a korporatív szervezet és a gyarmatbirodalom. És most azt kérdezhetjük: hogyan volt lehetséges mindez? 

*

Sokan azt hiszik majd, hogy az anyagi helyzetben teremtett javulás önmagában elég magyarázat. Ténylegesen, az út, a híd, az iskola, a távíró vagy távbeszélővonal, a kikötő, az újjáépített palota, a kijavított és megszépített ódon emlékmű, a mezőgazdasági vízművek, a flotta hajói, a frissen meszelt templom, a temető körül emelt fal, sőt az egyszerű kis forrás árka, mely épp oly fontos a kicsiny falunak, mint a Leixoes-művek Porto városának - mindezek kétségtelen jótétemények, megfogható valóságok, melyek bosszantják a hitetlenek vakságát: látás híján mindezt kitapogathatják. De önmagában véve semmi ilyesmi nem hajthatta volna végre az ország erkölcsi átalakítását. Mi volt hát ez?

Két dolognak tulajdonítható: a nép megértésének és a hatalom őszinteségének.

Először: a nép megértésének.

A portugál, az egyszerű portugál - diplomájával vagy hivatali megbízólevelével - nem érthetett meg sokat sem a politikai és társadalomra vonatkozó elméletekből, melyek meg szerették volna osztani egymás között a hatalmat, sem kormányzati vagy közigazgatási változásokból, amelyekben különben - ahogyan magyarázták - állítólag neki is döntő része volt. De mindenki, míg érezte, hogy zavarból zavarba bukdácsolva minden elmerül, mindig tisztán látta maga előtt a következőket: az asszonyt és a gyerekeket, a régi házat, a mindennapi munkát, a rétet, a kertet, a fenyőerdőt. A szüleié volt ez, a nagyszüleié és még tovább, távolabbi ősöké a századok messzeségében. Egymás után művelték a földet, termelték a bort és a kukoricát, nevelték gyerekeiket, szenvedtek. Az élet kemény, megvannak a maga szerencsétlenségei, szorongásai, nélkülözései, igazságtalanságai, melyeket - úgy látszik - nem tud megszüntetni senki. Mégis a gyöngédség légköre árad el a családi tűzhely körül, s a létet egy magasabb fény világítja meg: a régi templom az egész szomszédság költségén épült, adományokból és munkával; és a temető is. Itt is, ott is valóban a homlok verejtékéről van szó, az élet gondjáról, a vér hagyományáról, az erkölcsi örökségről.

A lelkek mélyéből így tisztán támadnak fel a követelések: munka az életben, tulajdon a földben, erény a családban, remény a lelkekben.

A megművelt síkságokon és hegyeken túl vannak más megművelt síkságok és hegyek, ahol ugyanannak a fajtának az emberei élnek és dolgoznak, közeli vagy távoli rokonok, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanúgy éreznek. Mint, aki ápolja a földet, hogy termőképessé tegye és házat épít, hogy lakjék benne: sok századdal ezelőtt a nagy vezérek kardjukkal kijelölték a határokat, s azt mondták: itt fogjuk felépíteni a luzitán házat. Később mások nagyobbá tették. A haza tűzhelyének felépítése volt az eszme, amelyért idegen beavatkozás, rendelkezés, parancs nélkül, javakat és életeket áldoztak fel, javakat s életeket, amelyek mégsem vesztek el: közös örökség részévé lettek, s aligha hihető, hogy mindez vak őrület vagy haszontalanság lett volna.

Az embernek azonban, a családi életben, a munkában, a nemzetben, meg kell szerveznie rendjét. Az emberi szellem nem kiegyensúlyozott, s ezért a rend nem önkéntes; kell, hogy valaki rendelkezzék mindnyájunk érdekében, és hogy az irányításra azt válasszuk ki, aki leginkább arra való.

S új parancsok támadnak: a világban, gyűlölet nélkül, a haza; az államban, igazságosan, a tekintély. Filozófusok filozófiái vagy ábrándozók ábrándjai nem érnek semmit ezekkel a valóságokkal szemben. Egyszerűen megismétlem itt azt a mondatot, amellyel elkezdtem ezt a fejtegetést: nem a nép értette meg a forradalom szellemét, hanem a forradalom tudta kifejezni a nép érzéseit.

A másik tényező a hatalom őszintesége: nem hízeleg a nép szuverenitásának, amiben nem hisz, nem ígér olyat, amit nem tart meg, nem ad olyan programot, amit nem valósít meg. A hatalomnak nincsenek személyi elkötelezettségei, csak tanbeliek, mert tekintélye vagy beleegyezése semmiképpen nem szolgálhat palástul tévedések, hibák, igazságtalanságok, mulasztások, tehát az olyasmik leplezésére, amik valódi lényének éppen az ellentétei.

Szemben a politikai iskolává és kormányzati rendszerré vált hazugsággal, igazságot akarunk a szavakban, a tettekben, a reformokban, a törvényekben és végrehajtásukban! És talán azért, mert túl sokat csapták be az embereket, talán azért, mert az emberi értelemnek szükséglete az igazság - annak ellenére, hogy olykor még szerették volna, ha nem ismerik az igazságot - a hatalom őszinteségének egymagában sikerült, a közbizalom által, megkönnyítenie a kormányzat tevékenységét és erkölcsi előkelőségét, egyensúlyt adnia a forradalom menetének.

*

Bármily mélyek is voltak a portugál szívekben annak az átalakulásnak a gyökerei, amelynek részesei voltunk ebben a korszakban, nem valósulhatott volna meg jó néhány tényleges feltétel megteremtése nélkül. Azt kell még megmondanám (és szinte kizárólag azért tartjuk ezt az ünnepséget), hogy ezeket a feltételeket mind a hadseregnek köszönhetjük.

A kormány úgy akarta, hogy a nemzeti forradalmat elindító mozgalom tizedik évfordulóján összehívják a nemzetet, hogy itt, Braga-ban, a mozgalom bölcsőhelyén, fejezze ki különleges tiszteletét a szárazföldi és tengeri hadsereg iránt, melyet legfőbb vezérei, a tengerészet egy különítménye és valamennyi katonai körzet alakulatai képviselnek; és felkérte a köztársasági elnököt, mint portugált, mint generálist és mint az állam fejét, kegyeskedjék személyesen részt venni ezen az ünnepségen. Miután ezt a hozzájárulást megkapta, a kormány nem tehetett többet a hadsereg tiszteletére, nem is mondhat többet dicséretére, mint amit az imént általam mondott: hogy semmi abból, ami történt, nem történhetett volna, az ő közreműködése nélkül.

Tíz esztendővel ezelőtt a mai katonák még gyermekek voltak; az akkori katonák közül sokan nem élnek már: hálánkkal és emlékezésünkkel köszöntjük őket! De sokan vannak itt jelen azok közül, akik akkor mindannyiunkért harcoltak; és sokan távol vannak innét, és ki tudja, nem távolodtak-e el akkori eszméiktől, nem szakadtak-e el a mi tevékenységünktől? De a hadsereg ismeri az örök fiatalság megőrzésének titkát, és minthogy nem nagy és patinás, a legnagyobb címekkel felruházott, sértetlenül és frissen tartja meg és adja tovább hagyományait, melyeket mindig ugyanaz az erkölcsi egység jellemez.

Nem személyek előtt hajtunk ma itt fejet, bár szeretnők név szerint megemlíteni őket ezen az ünnepi szemlén; ami előtt meghajlunk, az az intézmény, erényeivel, értékével, hősies tetteivel, a hazának adott nagy szolgálataival. Dicsőség a hadseregnek!

Tíz éve, hogy a haza történetében elkezdődött az újjáépítés valóságos korszaka; új évtized kezdődik, s ennek a növekedés korszakának kell lennie, amelyet a legkeményebb áldozatokkal, a legemelkedettebb hősiességgel, a legbiztosabb odaadással kell megvalósítanunk.

Lovass Gyula fordítása

*

Salazar, Oliveira: Békés forradalom. 2. kiadás. Ford.: Lovass Gyula. Az Athenaeum Kiadása, Budapest, 1941, 293-306.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters