Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Márai Sándor: Opus 11.624/1928 (1929)

Márai Sándor: Opus 11.624/1928 (1929)

  2021.01.25. 12:54

1928 novemberében, ahogy felelőtlenül és indolensen éltem a világban, váratlanul abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy be kellett bizonyítanom létezésemet, be kellett bizonyítanom azt, hogy élek. Nem kell különösebben magyaráznom, hogy ez a legnehezebb filozófiai feladatok egyike, mely már a görög gondolkozóknak is komoly fejtörést és sok nehézséget okozott, s Anaximandros, Pherekydes, Herakleitos, Sokrates és Plató is jórészt hasztalanul iparkodtak és fáradoztak  a megoldásán. Szóval egy okirat szükségessége merült fel, ami bizonyítja, hogy de facto élek és itt élek Pesten, de facto. (Ezt az ügyvéd mondta, akihez elmentem tanácsértm hogy "de facto"; mikor kimondta, büszkén nézett reám, magam is elégedetten néztem vissza, s többször elismételtük a tárgyalás folyamán, hogy de facto.)


Megtudtam hogy az, amire szükségem van, egy beköltözési engedély. Egy kissé érdeklődtem még, hogy minek az nekem, mikor de facto már régen beköltöztem, sőt időközben kedvem volt ahhoz is, hogy kiköltözzek, de leintettek, hogy ne tréfáljak, erre nagy szükség van, s ha úgy vesszük, nem is lehet nélküle élni. Ez volt november másodikán. Harmadikán korán keltem, megborotválkoztam, s elmentem abba a minisztériumba, ahova az ilyen filozófiai problémák rendezése tartozik. Még emlékszem arra, hogy az úr, aki elsőfokon intézkedett, leültetett, és udvariasan kikérdezett, hogy mit akarok? Ez az utolsó világos pillanat, amire emlékszem. Azontúl egy kissé összefolyik minden.

Ez november harmadikán volt, reggel. Ami aztán következett, három hónapon át, arra zavartan emlékezem vissza, homályosan, valami csodálatos, lidércnyomásszerű bonyodalom következett, szobákon át, városrészeken át, embereken keresztül, telefonnal, írógéppel, bélyegekkel, taxikkal és kérvényekkel, valami egyre gyorsuló karrusszelje egy élménynek, ami valószinűtlenül bonyolult, álomszerű és zsúfolt, s utólag egészen úgy maradt meg bennem, mintha moziban láttam volna; gyorsított felvétel, valaki üldöz valamit, valakit dobálnak eseményeken át, s a végén csapzottan felébred. Megtudtam, hogy írnom kell egy kérvényt. A kérvényhez csatolnom kell egy helyhatósági bizonyítványt, a helyhatósági bizonyítványhoz csatolnom kell egy székesfővárosi beleegyezést, de a székesfővárosi beleegyezéshez elébb el kell menni az elöljáróságra beleegyezésért (a kapu alatt jobbra be, ott felveszik, onnan fel az első emeletre, a 17-esbe, ahol megnézik, onnan le földszint négy, ahol fizetni kell, onnan vissza első emelet, ahol aláírnák, de éppen nincsen itt az illető, majd reggel), onnan vissza a tanácsnokhoz, bemutatni, onnan át a harminckettesbe, ahol kezelik az aktát, onnan fizetni, onnan be az iktatóba, ahol iktatják, onnan vissza a harminckettesbe, ahol újra kezelik, onnan vissza a tanácsoshoz, aki aláírja, ez csak világos. Ezenkívül kell egy erkölcsi, egy politikai megbízhatósági, egy születési anyakönyvi, egy lakbizonylat, egy megélhetésemet igazoló, ezt helyhatóságilag külön igazoló, felbélyegzett, közjegyzőileg hitelesített vagy eredetiben csatolt állampolgársági bizonyítvány. Mindez csak az előfutam volt, egy könnyű ouverture.

Nincs benne semmi boszorkányság, három hét alatt összeszedtem ezeket az iratokat. Közben megtanultam, hogy ki ír alá egy és kettő között, kihez kell elébb menni, kitanultam az iktatókat és a sorrendet, ahol felveszik, kezelik, továbbadják, másnap reggel kilencre vissza a kiadóba. Ezek szubaltern dolgok voltak, az ügy lényegéhez nem is tartoztak, ez csak a kérvényhez szükséges mellékletek beszerzése volt, gyerekjáték. Egy boldogabb időben ennyi munkával elfoglaltak egy várost, de ez most nem tartozik ide. Ha azt mondom, hogy mindenütt a kezemre jártak, akkor enyhe vagyok. Lelkesedve jártak mindenütt a kezemr. Kézről-kézre adtak. Barátságokat kötöttem közben, kitanultam a dolgot, bizonyos szobákig már kopogás nélkül és "szervusz öreg"-gel mentem be, tudtam, melyik íróasztal felett lóg Ripka, s melyik felett lóg Sipőcz polgármester arcképe, az utóbbi arcképét a végén már betéve tudtam. Ebben az előharcban iparkodtam nem elfásulni. Minden új ember valami végtelen élmény, a hangja, a nézése, a kézfogása, amit mond, minden végtelenül érdekes. Láttam pedánsokat, és mondaineket, biedermayer-figurákat és szegény, sanyarú díjnokokat, snájdigokat és ünnepélyeseket, fidéliseket és mogorvákat, kíváncsiakat és fásultakat, az emberi típusok egész végtelen skáláját, ki tudja ezt megunni? Kedélyes embereket ismertem meg, akik nem fogytak ki a tréfából, tanácsokat kaptam, hogy miről írjak, szóval éltem, mint hal a vízben.

Aztán nem lehetett tovább húzni ezt a szép életet, a mellékletek határozottan mind együtt voltak, s egy reggel le kellett szögeznem, hogy az akta "föl van szerelve" - őszintén mondom, fel volt szerelve, mint egy nagy gép, mint egy hajó.

Erre a reggelre - december elején volt, borongós idő -, mikor otthon az utolsó simításokat elvégeztem az aktán, élesen emlékszem. Valami csendes meghatottsággal néztem a felszerelt aktát. Az ember olyan ritkán csinál valami tökéleteset az életben. Ez volt az első írásmű, ami úgy került ki a kezem alól, hogy azt éreztem, tökéletes. Tökéletes volt szemre, a papír minősége, hajtogatása, a bélyegek gondosan összeválogatott színe és elhelyezése, s tökéletes volt tartalomra is. Úgy kezdődött, hogy Nagyméltóságú Miniszter Úr, Kegyelmes Uram, szóval mint minden olyan akta, amit a miniszter természetszerűleg soha nem is lát, s úgy végződött, hogy alázatos szolgája. Volt, aki azt tanácsolta, hogy írjam: legalázatosabb szolgája, - de akartam valami kis egyéni vonást vinni a műbe, egy finom és halk magánszólamot, hogy a miniszter rögtön lássa, kível van dolga: egy udvarias, de önérzetes emberrel, aki tiszteletteljesen, de emelt fővel áll meg szemben vele. Tartalmában is tökéletes volt az akta, melyhez úgy simultak a mellékletek, mint a Woche-ban a tizennégy- gyermekes német családanyához a családtagok. Egyik melléklet szebb volt, tökéletesebb volt, frissebb volt és rózsásabb, mint a másik. Akadt olyan is köztük, egy-egy szorgalmas és szépen fejlett melléklet, amelyen négy bélyeg volt, hét pecsét és öt aláírás. Különösen örültem és büszkén nézegettem, ha közjegyzőileg hitelesített másolat került a kezembe, ezen hosszú gyökjelek is voltak, a papír egyik peremétől a másikig. Éreztem, hogy az akta tökéletes. Olyan akta, amiben kedve telik annak is, aki csinálta, annak is, aki el fogja intézni. Nagyjából benne volt mindaz, amivel az emberek évezredek óta játszanak, piros és fekete tinta, pecsétek, aláirások, minden, amit egy akta körül valaha feltaláltak, a legrégibb kortól a legmodernebb újításokig. Így nyújtottam át egy borongós reggelen az aktát annak a kedves úrnak, aki első fokon volt hivatva átvenni, és alaki szempontból felülvizsgálni. A szobában csend volt. Az aktát szerényen, de öntudatos elégültséggel nyújtottam át, nem volt okom szégyelleni magam. A hivatalnok kötelező tartózkodással vette át az aktát, de láttam, mikor kézbevette, hogy már a súlya is tetszik neki. Egy pillanatig elégedetten nézte a külalakot, aztán lassan lapozni kezdett a műben; érettségi, sorozás, tengeri vihar, öngyilkossági kísérlet, mindaz, amin az ember olyan pillanatokban esik át,, mikor egy kissé úgy tetszik, mintha lassabban verne és megállana az élet, mindaz felderengett ebben a pillanatban, mikor a hivatalnok böngészését figyelve, újra átéltem az aktát. Most egy jó részhez ért, egy finom fordulatot lapozott fel... olvasta, eltűnődött, bólintott, s figyeltem az arcát, mint kezd belemelegedni, a katarzis, az átélés és tisztulás folyamatát figyeltem az arcán. Egyes, valóban jól kidolgozott részeknél önkéntelen elismeréssel pillantott fel, s melegen, a szakember elismerésével nézett reám. Nem lehetett itt hiba. Mikor felállt és kezet fogtunk, a kézszorítás megpecsételése volt egy kritikának, amit nem lehetett megtagadni attól, aki a maga szakmájában valóban tökéleset alkotott. Volt egy kis futam ott, egy scherzo, egy erkölcsi bizonyítvány, annyi dallamos bájjal és könnyű elánnál, bevallom, ma is a fülemben cseng még.

Kétségtelen, hogy ez az én művem volt: Opus 11.624/1928.

De ezt csak később tudtam meg, a számot. Akkor elküldték azzal, hogy minden rendben van, soronkívül megy az egész, most leküldik az iktatóba, három nap múlva jöjjek el a számért. A következő két nap azzal telt el, hogy a számot vadásztam. Mikor három nap múlva visszajöttem, a számot még nem lehetett megtalálni, lehet, hogy be se jött aznap a szám a hivatalba, a kisfiával kiment Promontorra. Egy hét múlva se lehetett megtalálni a számot. Csak valami házi számot lőttem le alkalmilag, de az nem volt az igazi, nem az, amit az iktató ad. Aztán egyszerre felbukkant az akta, érintetlenül és kipihenve - én magam emeltem ki a referens asztalán a többi akták közül, most már igazán minden remény megvolt rá, hogy számot kap. Lenn az iktatóban, ahova gyakran bejártam az elkövetkező hetekben, ült egy angyal, egy hölgy, aki valahogyan megszánt, s együtt vadásztunk vadakták között az én aktám után, külalak és név szerint kerestük, mert még nem volt száma. Aztán kiderült, hogy még nem jött ki a referenstől, aki, mikor ezt megtudta, rögtön bocsánatot kért, és lázasan dolgozni kezdett rajta. Aztán megint eltűnt egy időre az akta. Eltévedt valamelyik folyosón, egy ideig nem lehetett semmit hallani róla. Aztán váratlanul, rendszer és következetesség nélkül felbukkant időnként, kiderült, hogy közben már nagyot fejlődött, az egyik ügyosztály piros ceruzával írt reája valamit, most már lemehetett az igazi iktatóba, s megkapta a végleges számot. A számot, az elejtett számot fogaim között cipeltem el az iktatóból, még meleg volt. Most tanácsosok és referensek fürgén és felbuzdulva vetették magukat a számra, rögtön tempót kapott a dolog, látszott, hogy mindenki jót akar, csak ezen múlik a dolog, hogy nem volt rendben a szám. Közben leesett a hó és elmúlt karácsony, s én még mindig nem tudtam, hogy de facto beköltöztem-e? Akkor meghallottam egy napon, hogy az akta most át fog menni egy másik minisztériumba, egészen új kiadói szám "alatt". Rögtön elrohantam egy befolyásos barátomhoz, együtt nyomozni kezdtünk, s megtudtuk a számot, "amely alatt" az akta másnap reggel átmegy a másik minisztériumba. Kértem, adjanak a szolgának valamit, aki viszi, hogy útközben meg ne hűljön az akta. Aztán büszkén elmentem az esedékes minisztériumba, a számmal a kezemben, s követeltem, hogy vegyék elő az aktát. De kiderült, hogy az akta még mindig nem jött át, a kiadóban fekszik Pesten. Senki sem tudta, hogy miért? Valószínűleg, mert rá volt írva, hogy "sürgős" és "soronkívül", s még néhány ilyen fenyegetés. Vissza a kiadóba: valóban, ott feküdt az akta, kissé megkopva és megviselve, több ezer magaszőrű akta között, akták és akták között, fel a mennyezetig és le a padlóig mindenütt éhes és szabadságszomjas akták nyögtek és sóhajtoztak. Akkor már sok embert ismertem. Január vége felé, egy ködös reggel csakugyan sikerült megtudnom, hogy az aktát átvitték erős fedezet alatt Budára. Itt megint volt egy iktató és referensek és tanácsosok, akik mind jót akartak, de szám nekik is kellett, hála Istennek, most már volt kettő is, egy eredeti és egy háziszám, s minden szoba előtt emberek álltak fekete csoportban, számokkal a kezükben, minden héten, minden nap, minden ajtó előtt, amerre mentem, állt egy csomó ember, számmal a kezében. Két hónapig telefonáltam, üzentem, levelet írtam, gyalogoltam és taxiztam, ismerkedtem és barátkoztam. Közben már egészen hatalmas emberek akartak segítségemre lenni, s kék és piros ceruzával mindenfélét írtak az aktára, amitől az csakugyan jobban lett, csak éppen, hogy a leghatalmasabb embernek is csak odáig terjed a hatalma, hogy kedvezően el tud intézni vagy intéztetni egy aktát, de annyi hatalma már nincsen, hogy az iktatóból idő előtt kinyomja. Megtanultam, hogy az iktató, az az akták alvilága. S mikor három hónap után, három hónapi futás, telefonálás, levélírás, sorbaállás után találkoztam megint azzal, akitől függött, az boldogan felállt, a kezemet szorongatta és azt mondta:

- No, ez gyorsan ment. Általában egy évig szokott tartani. Igaz, hogy rendben is volt minden.

S csakugyan, akkor még egy kis, egészen rövid, háromnapos harc következett a kiadóval, mert búcsúzóra is kapott az akta egy számot. S egy délben megkaptam az értesítést arról, hogy de facto beköltöztem. Lementem a Dunapartra. Sétáltam a cíipős ködben, zsebemben a papírral, amivel a legjobb akarat mellett sem tudtam semmit elkezdeni. Nem voltam boldogabb, csak kellemesen fáradt. S egy költő jött velem szemben, aki megállt és ezt kérdezte:

 - Hogy van, honnan jön, mi újság? - amit már költők kérdezni szoktak. Akkor megálltam és egy nagyot nyeltem. Arra gondoltam, hogy előveszem az opust és megmutatom neki, és azt mondom: nézze meg ezt a papírt. Ezen a papíron három hónap óta emberek százai dolgoztak. Én magam időben, fáradságban, energiában többet fordítottam reá, mint amennyi idő alatt, s amennyi energiával meg lehet ími egy kétkötetes regényt, vagy meg lehet tervezni egy ötemeletes házal. Költség ennyi meg ennyi. Legalább harminc hivatalszobában jártam vele, mindegyikben ült öt-tíz ember abból a célból, hogy ezt az aktát eredménnyel elintézzék. Az egész apparátus jót akart. Senki nem volt ellenem, mindenki mellettem volt, soronkívül ment az egész. Most képzelje el, hogy én nem vagyok ilyen energikus, nem ismerek ebben a városban ennyi embert, szóval, mondjuk, összeköttetéseimre és társadalmi helyzetemre nézve egy pedellus vagyok. Mit gondol? ...

Ehelyett ezt mondtam: - Köszönöm, jól. Egy kis dolgom volt itt a minisztériumban.

Mert az ember soha ne ejtse el a poént.

*

In Az Ujság [Újság], 5. évf., 5. szám (1929), 5-6.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters